Málnaízű Te – hetedik fejezet

Sziasztok!

Heti két frissítéshez híven, megérkezett a következő rész. Éles szeműek már észrevehetnek valamit benne, és kezdhetnek konspirálni is ;)

Folytatás szerdán érkezik, ahogy megszoktuk. Ezt a gyönyörű borítót pedig Jasku Zsuzsanna készítette, köszönöm neki itt is!

A múlt heti fejezet, úgy vettem észre, kimagasló átlagot ért el a visszajelzések szempontjából, azon belül is a kattintások számával. Wow! Ennyi "nem"-et kapni, nem semmi, legalább valamiben egyedi vagyok. ;)

Jó olvasást kívánok ezúttal is, és várok mindenféle visszajelzést - tudjátok, a nemleges véleményt is szívesen fogadom!

Nilla

– a magyarázat –

Tudtam, hogy el fogok menni Montanába. És azt is tudtam, hogy Stiles nélkül. Egyszerűen nem tehettem meg vele, hogy napokra elszakítom az otthonától, csak mert vele akartam lenni.

Amikor reggel, suli előtt hazavitt, már biztosra vettem, hogy este nem fogunk találkozni. Olyan hosszan csókoltam meg, ahogyan csak lehetett, aztán integettem neki egy utolsót. Kifordult az utcából és eltűnt a szemem elől.

Gyorsan kellett cselekednem, ha mindent el akartam intézni, úgyhogy gondolkodás nélkül a fürdőbe trappoltam, hogy szupersebességgel összeszedjem magam. Tíz perccel később már felöltözve és menetkészen kortyolgattam egy bögre kávét, majd felkaptam az önéletrajzom egy másolatát, és robogtam az állásinterjúra. Úgy nagyjából egy órát vett igénybe, és borzasztóan untatott. A győztesek magabiztosságával vettem a rutinkérdéseket, és amikor elhagytam az irodát, szinte biztos voltam benne, hogy felvesznek. Azt ígérték, két hét múlva értesítenek.

Összedobáltam magamnak egy táskányi ruhát és minden fontosat, amire esetleg szükségem lehet, majd a legközelebbi benzinkúton teletankoltam a kocsit, és beállítottam a GPS-t. Rögtön az autópályára navigált, úgyhogy órákon keresztül csak végtelen hosszúságú aszfaltot láttam magam előtt. Még jó, hogy hangosan szólt a zene, és ez némiképp segített.

Amikor pisilnem kellett, megálltam, aztán tettem néhány kört a parkolóban. Jólesett kinyújtóztatni a végtagjaimat. Valószínűleg sokkal jobban fontolóra kellett volna vennem a repülést, de tegnap még jó ötletnek tűnt kiszellőztetni a fejemet.

Megcsörrent a telefonom, és egyszerűen tudtam, hogy Stiles keres. Fel sem akartam venni, mert úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit éppen csínytevésen kaptak.

Végül persze fogadtam a hívást, és azzal a mozdulattal ki is hangosítottam, hogy nyugodtan tudjak vezetni.

– Ken – üdvözölt vidáman. Ajjaj. Mindjárt nem lesz ilyen boldog. – Csak gondoltam, rákérdezek, hogy ment az interjú, meg ilyesmik.

– Ó, az nagyon jól ment. Szuper volt! – tódítottam. – És te? A suli?

– Csak a szokásos. – Szinte láttam magam előtt, hogy lazán legyint. – Öhm, szóval...

– Mielőtt még megkérdeznéd – szóltam gyorsan közbe. Tisztázni akartam ezt, lehetőleg még azelőtt, hogy magától jön rá. – Nem jó a délután. Sem az éjszaka. És valószínűleg a holnapi nap sem.

Stiles nem, csak a csend válaszolt. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel kiborítottam a bilit.

– Ez meg mit jelent? Ugye nem azt, amire gondolok?

– Hát ez attól függ, mire gondolsz – haraptam be a szám szélét. Igazán rosszat sejtettem.

– Hogy elindultál Montanába! Nélkülem! Sőt, egyetlen szó nélkül. Mondd, ugye nem?

– De – vallottam be, és abban a pillanatban szörnyű bűntudat kínzott. – Muszáj volt, ne haragudj! Ha jól mennek a dolgok, holnapután már otthon leszek.

– Ha jól mennek a dolgok? HA?! Ez elég bizonytalan kifejezése annak, hogy nem tudhatjuk, mi vár ott rád és mi történik majd!

– Stiles – nyugtattam meg hevesen dobogó szívvel. – Bízz bennem, nem lesz semmi baj. Felhívlak majd, rendben?

– Nagyon remélem, hogy minden jól fog sikerülni, különben Scott és én oltári balhét csapunk. Vagy legalábbis Scott, én meg majd támogatom.

Felnevettem. A feszültség helyét egy pillanat alatt átvette az öröm, amiért így aggódott értem. Alig két hete ismertem meg, és máris fontos részévé vált az életemnek.

Fontos részévé lettünk egymás életének, korrigáltam magam. Különösen a tegnapi éjszaka után, amikor elég keveset aludtunk.

– Ez az én emberem! Vérbeli falkatag.

– Várj, várj, tényleg azt mondtad, hogy „az én emberem”?

Uh, hoppá. Csak úgy kicsúszott a számon. Nem tudtam, mi járhat Stiles fejében, úgyhogy elkapott a bizonytalanság.

– Igen, minden bizonnyal azt – válaszoltam ezúttal komolyan.

– Azt hiszem, ennek nagyon örülök.

Én meg azt hittem, menten kiugrom a bőrömből!

– Akkor később – búcsúzott Stiles, és egy másodperc múlva megszakadt a vonal. Egyedül maradtam az autópályával, és nem volt más dolgom, mint csökkenteni a távolságot köztem meg egy Montana-béli városka között.

Néhány órát aludtam a kocsiban az éjszaka közepén, még nem akartam kivenni egy szobát. Valami retró gyorsétteremben magamba döntöttem egy óriási adag kávét, majd egy tonhalas szendvics után újra a járgányomban találtam magam, és a navigációs rendszer utasításait követtem.

Három megállóval később, hullafáradtan és kimerülten megérkeztem. Kezdett leszállni az este, és Montanában közel sem volt olyan kellemes a hőmérséklet, mint Kaliforniában. Bár nem akartam túl sok időt elvesztegetni, mégis megszálltam egy hotelben, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba. Háromórányi alvást engedélyeztem magamnak, amiből végül négy lett. Olyan kómás voltam, mint talán még soha, de összeszedtem magam, és nekivágtam az éjszakai városnak.

Kit érdekelt az időpont, most komolyan?

A GPS-nek hála körülbelül negyedóra alatt megtaláltam a címet. Leparkoltam a kocsit a ház előtt, és megtapogattam a tarkómat, mert úgy bizsergett, mint ezer éve utoljára. Ezt a fajta jelzést úgy ismertem, akár a tenyeremet – egy újabb benandantit jelentett.

A családi ház olyan átlagos volt, mint bármelyik másik az országban. Nem rendelkezett kerítéssel, a gyepet rendesen gondozták, a felhajtón egy kisbusz állt. Még ki sem szálltam a kocsiból, amikor felgyúlt a villany a ház előtt, és fénnyel árasztotta el az egész udvart. Akárki is lakott odabent, fel volt készülve.

Lassan kikászálódtam az autóból, feltartottam a kezemet. Közelebb léptem a bejárati ajtóhoz, hiába nem láttam semmit. Bíznom kellett az ösztöneimben és a benandantik összetartásában. Nem fognak bántani.

– Mit keresel itt? – faggatott egy cseppet sem kedves női hang, leheletnyi orosz akcentussal.

– Segítségért jöttem.

– Mi van a családoddal?

Tipikus. A mi fajtánk nem az a barátkozós típus, legalábbis nem egymással. Bárki is tette fel a kérdéseket, jól ismert minket, úgyhogy előálltam az igazsággal.

– Nem maradtam velük. Már egy éve egyedül vagyok.

Néhány másodperccel később a villany lekapcsolódott, és miközben a szememet nyomogattam a fénysokk után, feszülten vártam a nő válaszát.

– Hiszek neked. Kerülj beljebb! Alewandra Novikov vagyok.

– Üdv! – próbáltam emberi módon válaszolni, hiába hozta rám a frászt rendesen. – Kennedy Washington.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amint kimondtam a nevemet, Alewandra szeme összeszűkült, és tekintete kutatóan siklott végig rajtam.

– Hogy mik vannak – kezdte kissé cinikusan. – Egy nagy Washingtont köszönthetek a házamban.

Nos, igen. A családomnak híre volt. Akárhová bújtam, mindenhol ismerték. Számomra ez inkább átkot jelentett, mintsem áldást, és ahogy elnéztem Alewandra arcát, ő is hasonlóan lehetett vele.

Elegem lett abból, hogy állandóan ezeket a köröket róttam. Nem tudtam szabadulni a vezetéknevem okozta előítéletektől, és ez már az agyamra ment.

– Nem azért jöttem, hogy a családomról cseverésszünk! – mondtam kissé hevesen. – Elnézést, de átutaztam a fél országot, fáradt vagyok, és őszintén szólva, kiráz magától a hideg. Szeretném letudni ezt a találkozót olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges.

Alewandra szemében elégedettség csillant fel. Olyan érzésem támadt, mintha pont ezt várta volna tőlem.

– Bocsánat, nem úgy gondoltam – helyesbítettem.

– A dolgozószobámban beszélhetünk – biccentett felém, és miután kinyitotta nekem az ajtót, eltűnt egy percre.

Beléptem, leültem, de olyan ideges voltam, hogy alig bírtam megmaradni a hátsómon. A helyiségben kifüggesztett családi fotókat néztem, majd a vaskos könyveket vettem szemügyre. Mindegyik borzalmasan nehéz olvasmánynak tűnt, és erről hirtelen eszembe jutott, miért vagyok itt.

A következő pillanatban Alewandra visszatért, és letette a teás csészéket a mahagóni asztalra.

– Köszönöm, hogy fogadott – sóhajtottam.

Kurtán biccentett.

– Ha jól sejtem, nem maradt más választásom. Nyilván nem véletlenül vagy itt.

– Nem – ráztam meg a fejem, és előszedtem a papírt a zsebemből. A nagyi bűvös és megfejthetetlen mondatát írtam rá. – Néhány napja találtam valamit a nagymamán egyik könyvében. Talán már hallott Konstanza Washingtonról.

Alewandrát egyáltalán nem lepte meg a név. Valószínűleg már az első pillanatban beazonosított, úgyhogy kellően képben volt a családfámat illetően.

Letettem elé a lapot. Egyetlen pillantást vetett csupán rá, és a meglepetés legapróbb jelét sem mutatta. Öntött egy kis citromlevet a teájába, és kényelmesen hátradőlt a székében. Nem számított, hogy gyakorlatilag az éjszaka közepén törtem rá, olyan fitt és kisimult volt, mint délután kettőkor. Én meg feszengtem a saját bőrömben, és kezdtem totálisan hülyének érezni magamat.

– Igen, ez... érdekes.

Na, jó. Kezdett fogyni a türelmem.

– Ha esetleg... rátérhetnénk a lényegre? – sürgettem a dolgot.

– Ez elég egyértelmű, nem? – tette át az egyik lábát a másikon. – Azt jelenti, amit a nagyanyád szó szerint leírt. Nem kellett volna átutaznod ezért a fél országot – idézett.

– Ennyit tud nekem mondani? Komolyan? Számítottam valami bővebb magyarázatra, ugyanis elég sok kérdést felvet ez a dolog!

Alewandra látta, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, úgyhogy végre beszélni kezdett.

– A dolog egyszerű: ha szerelmes leszel, jól élvezd ki, mert csupán egyszer fog megtörténni. Akármilyen sablonosan is hangzik, a benandantik egy életre választanak párt maguknak. Bármi történjék, azt az embert soha nem fogod tudni elfelejteni. De ó, akarod majd, ugyanis az esetek többségében nem marad örökké viszonzott a dolog. Az emberek változnak. Az érzéseik változnak. A mieink nem – vonta meg a vállát. – Ez egy olyan belénk programozott kód, ami ellen nem tehetsz.

– És mi van, ha... nem találom meg ezt az embert?

– Óh, kicsim – mosolygott rám megértően és egészen anyáskodóan, amitől először éreztem, hogy tényleg van bennünk valami közös. – Nem lennél itt, ha nem történt volna már meg. Mintha egy földöntúli erő vonzana hozzá, igaz? Annyira vágysz rá, hogy az már nem is normális, és el sem tudod képzelni, hogyan tudtál eddig meglenni nélküle, ugye? Akárhová mész, akármit csinálsz, ott van a fejedben. Soha nem tudsz szabadulni tőle vagy eleget kapni belőle. A szerelem így működik, különösen, ha egy életre szól. Nincs sok beleszólásod abba, kit választ majd ki neked. Ha szerencséd van, együtt öregedsz és halsz meg vele. Ha nincs... – Ezúttal bánatos mosoly játszott vékony ajkán. – Ha engem kérdezel, ez inkább szörnyűség, mint csoda: még az után is égető vággyal akarni valakit, hogy elhagyott vagy meghalt. Egész életedben átkozottul szeretni valakit, aki vagy viszonozza, vagy nem. Rizikós játék, amelyben óriásit lehet veszíteni.

A kezembe temettem az arcomat, Alewandra szavai megrémisztettek. Sőt, teljesen el is keserítettek, ha már itt tartunk, és erre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem, valami fantasztikus tudással leszek majd gazdagabb, ehelyett csak elment az életkedvem is.

– És nem lehet valahogy... véget vetni neki?

– Elmenekülhetsz előle, ha az egész életedet önostorozásban kívánod leélni. Senki sem gátolhat meg benne – vont ártatlanul vállat. – De ha már elkezdődött? Nem tehetsz semmit. Kihasználhatod, ami megadatott, vagy elengedheted anélkül, hogy legalább megpróbálnád. Ez rajtad áll.

Azt hiszem, eleget hallottam. Felálltam a helyemről, és valahogy megköszöntem a segítségét – olyan trauma ért, hogy még a saját szavaimra sem emlékeztem.

– Várj! – állított meg Alewandra, és egy névjegykártyát nyomott a kezembe. – Hogy ne kelljen legközelebb ekkora utat megtenned egy rossz hírért.

Két perccel később már az autómban ültem, és kocsikáztam vissza a hotelbe. Zsongott a fejem, és a fáradtság csupán az egyik oka volt. Nem akartam elhinni ezt az egészet, csakhogy éreztem, igaz.

Bedőltem az ágyba, és szívből reméltem, legalább egy hétig csak aludni fogok.

Sajnos nem jött össze. Az átkozott telefon még átkozottabb csengőhangja megakadályozta, hogy belefulladjak az álmaimba. A hívó nem adta fel a próbálkozást, legalább tíz percig csörgetett, mire hajlandó voltam megnyomni a zöld gombot.

– Tess...hmm...ék? – szóltam bele artikulálatlanul. Nagyon reggel volt még nekem.

– Kennedy! – kiáltott rám Stiles. Egyből kipattant a szemem, és eszembe jutott, hogy nem hívtam fel. – Mi történt? Minden rendben?

– Hüm, ja, igen, még itt vagyok Montanában. Ne aggódj, élek meg minden.

– Élsz meg minden?! Ez elbűvölően hangzik.

– Éppen most ébresztettél, úgyhogy nem vagyok a grammatika csúcsán – motyogtam.

– Oké, esetleg hívjalak vissza tíz perccel később, hogy megnyugtass, nem vagy életveszélyben, nem raboltak el és a többi?

Hú, ez fájt. Milyen rohadtul igaza volt! Gyorsan próbáltam összekapni magam.

– Igazad van, bocsánat. Akkora idióta vagyok, ne haragudj – sóhajtottam a telefonba, miközben a halántékomat dörzsöltem. Az a sok új, keserűen megszerzett információ mintha ki akart volna szökni onnan.

– Én nem haragszom, én totálisan kibuktam, mert semmit sem tudtam rólad egy napig – pontosított.

– Mennyi az idő?

– Most múlt délután öt.

– Egy órán belül indulok haza, és mindent elmondok majd, ígérem.

– Legalább... sikeres volt az akció? – kérdezte Stiles kicsit megenyhülve. Még halovány fogalma sem volt arról, miféle „sikeres” információkat gyűjtöttem be, és legalább néhány óráig meg akartam kímélni tőle.

– Igen, abszolút. Kaptam egy telefonszámot is, hogy legközelebb ne kelljen idejönnöm.

– Ez szuper, nem? Akkor tényleg jól sikerülhetett.

– Aha... információ dús találkozó volt.

Stiles, mintha az előző beszélgetést nem is vele folytattam volna, egy pillanat alatt váltott témát.

– Legközelebb tényleg hívj fel, oké? Szar volt ez a nap.

– Tudom, és sajnálom. Nemsokára indulok – ígértem meg, mielőtt a vonal megszakadt.

Lövésem sem volt, mihez kezdjek most. Annyi tuti, hogy haza kell mennem, és elmondani neki az igazat. Ha valójában ilyen veszélyes ez a dolog kettőnk között, Stilesnak tudnia kell róla. Muszáj lesz ahhoz, hogy dönthessen. Mert választhatja azt is, hogy nem vállalja ezt a dolgot velem. Választhatja, és én nem hibáztatnám érte. Joga van meghozni a saját döntéseit, még akkor is, ha nekem fájnak.

Te jó ég, mennyire rettegtem már a gondolattól is, hogy elmondok neki mindent, és ő egyszerűen csak elsétál...

Rájöttem, hogy ezt a valamit kettőnk között kár volt mágnesnek nevezni. Valójában csak egy benandanti, semmi több.