Málnaízű Te – kilencedik fejezet

Sziasztok! :)

Ez a fejezet egy kicsit kiugró lesz, majd ti is meglátjátok hamarosan, viszont nagyon fontos. Nem akarok spoilerezni, majd lassan kiderül... :)

Az e heti borítónkat Rebeka készítette, akinek nagyon szépen köszönöm a fáradozását! Gyönyörű ez a kép.

Jó olvasást, szerdán találkozunk,

Nilla

– Kassandra –

*tíz évvel korábban*

Voltak előjelei a végnek. Nem egy és nem kettő. Én nem figyeltem oda rájuk.

Minden benandanti képes megálmodni a saját halálát. Ahogyan én is megtettem.

Amikor az éjszaka közepén felriadtam, már tudtam, hogy jönnek. Láttam a sötétben vészjóslóan világító szemüket, és az utolsó kocka is a helyére kattant. Elindultak értem. Két választásom maradt: menekülök, és ezzel nyerek egy kis időt vagy ölbe tett kézzel várom a halált. Nem kérdés, hogy az első alternatíva mellett döntöttem.

Felkeltettem Deant. Nagyon nehezen ébredt, azonban amint eljutott tudatáig fojtott hangom, felült, és éber tekintettel nézett rám.

– Vidd el Kennedyt anyámhoz – kezdtem bele azonnal. – Mondd meg neki, hogy igaza volt, és tegyen meg minden tőle telhetőt. Haladéktalanul gyere utána haza, itt fogok várni rád. Egy órán belül el kell hagynunk a várost.

Riadtan nézett rám. Dean pillantása elég volt ahhoz, hogy kis híján elveszítsem az önkontrollt. A homlokához szorítottam az enyémet.

– Csak tedd, amit kérek – könyörögtem. – Minél gyorsabban.

Kapkodva vette a levegőt. Érezte, hogy ez az a pillanat, amikor a legrosszabb rémálmaink valóra válnak.

Vettem egy mély lélegzetet, pokoli kínok között elszakítottam magamat Deantől, és Kennedy szobájába siettem. Felkapcsoltam a villanyt. Ahogy megláttam a lányom angyalarcát kitűnni a takarók alól, könnyek szúrták a szememet. Annyira törékeny volt, olyan ártatlan! Tudtam, hogy az életem árán is megvédem majd.

Leültem az ágya szélére, kezemet óvatosan belefuttattam szőke hajába. Hangtalanul sírtam. Megszakadt a szívem.

Egyetlen percet adtam magamnak arra, hogy összedőljön a világom. Egyetlen perc alatt sirattam el azt a kilenc évet, amelyet a lányom mellett tölthettem, és átkoztam a jövőt, hogy nem adatott meg több. Ennyi jutott nekem a búcsúzásra.

Letöröltem a könnyeket az arcomról, óvatosan felébresztettem Kennedyt. Okos lány volt, mindig hallgatott rám és könnyen felmérte a helyzetet. Ezúttal is ebben bíztam.

– Kicsim, öltözz fel gyorsan. Apa elvisz a nagyihoz.

– Nem akarok – törölgette álmosan a szemét.

– Muszáj lesz. Én is megyek később, rendben? Csak előtte el kell intéznem valamit.

Mintha megérezte volna. Rám nézett, őszintén és tisztán csillogott a szeme.

– Anya, nem akarom, hogy elmenj – rázta meg a fejét.

– Nem megyek messze. Hallgass rám és apára, jó?

Majdnem elvesztettem a lélekjelenlétem. Egyetlen pillanat kellett volna ahhoz, hogy kifakadjak és zokogásban törjek ki.

Kennedy felállt, hozzám lépett és megölelt. Olyan erővel szorította a derekamat, mint egy felnőtt.

– Szeretlek, anyu.

Letérdeltem hozzá, a karomba zártam. Megállíthatatlanul könnyezett a szemem, még akkor is, amikor az utolsó ölelést adtam a lányomnak. A fülébe suttogtam. Azt akartam, hogy vésse jól az eszébe, amit mondok neki.

– Téged szeretlek a világon a legjobban. Ezt sose felejtsd el! Én itt leszek neked, akárhányszor becsukod a szemed.

Megpusziltam, ahányszor csak tudtam. Amikor Dean bejött, Kennedy úgy kapaszkodott a kezembe, mintha mindnyájunk élete múlna rajta. Életem legnehezebb pillanata volt elengedni őt.

Még láttam a félelmet a tekintetében, amikor az apja felvette, és kivitte a szobából. Ott maradtam a csendben, abban a csendben, amely fél perccel azelőtt még a kislányom szuszogásától volt zajos. Ott álltam egyedül, és kis híján belefulladtam a csendbe.

Megráztam a fejemet. Letöröltem a könnyeimet. Nem maradt több időm a fájdalomra. Cselekedni kellett. Egy bőröndbe dobáltam a legfontosabb dolgokat, és amíg Dean visszaért, beültem a hálószobába. Fehér gyertyákkal vettem körbe magam, és lázasan védőigéket mormoltam mindenkiért, akit szeretek.

A lányomért.

A szerelmemért.

Az anyámért.

És csak legutoljára magamért.

Elsuttogtam az összes igét. Lemerítettem minden tartalékomat, a végén már hasogatott is a fejem.

Abban a percben megbántam az életemben hozott döntéseim nagyját. Abban a pillanatban csak a valóság létezett: az, hogy nem tanultam eleget, mert a szerelem miatt magára hagytam az anyámat. Ráleltem Deanre, aki megváltoztatta az életemet, és megszültem Kennedyt. Fontosabb dolgaim is voltak annál, minthogy igéket tanuljak. És igen, ez sokszor egy homokvár építése vagy egy zsírkrétarajz elkészítése volt.

Amikor Dean rám talált a hálószobában, egyre nehezebben vettem levegőt. Nemcsak, hogy kimerültem, hanem a félelem is fojtogatott. Nem így képzeltem el a halálomat.

– Kassandra!

Felsegített, sőt egészen az autóig támogatott.

– Nem kellett volna ezt tenned, édesem, annyira... – Megálltunk a felhajtón, és Dean egy pillanatra az ölelésébe vont. Úgy kapaszkodtunk a másikba, mintha eggyé válhatnánk. Mintha eltűnhetne a lelkem, hogy az övében éljen tovább.

– Sajnálom, annyira sajnálom – vallottam meg kétségbeesetten. – Az én hibám, figyelnem kellett volna anyámra, de azt hittem, ez is csak egy újabb próbálkozás... Megvoltak a jelek, és én ignoráltam őket!

– Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt. Te vagy az életem értelme. Bármit is tettünk, azért volt, hogy együtt lehessünk. Én egyetlen percét sem bánom – csókolt bele a hajamba. – Hallod? Egyetlen pillanatát sem.

Amikor az ember megtalálja a lelki társát, csak azt kívánja az élettől, hogy adjon neki még több időt. Mert a sors megtörhet, megölhet, legyőzhet, bánthat és elveheti a hitem, de az isten szerelmére, soha ne érjen hozzá! Amikor az ember rátalál erre a különleges személyre, a testén kívül kezd dobogni a szíve.

Nem maradt több időnk. Indulni kellett. Nehézkesen ugyan, de bemásztam Dean mellé a kocsiba. Egy perccel később már az ismeretlen felé tartottunk, és csak az összetört szívünket birtokoltuk, meg az utolsó együtt töltött pillanatokat.

– Kennedy egy nap csodálatos benandanti lesz – nézett rám Dean szívszaggatóan. – Olyan, mint te. Hajszálpontosan.

Megráztam a fejem.

– Egy nap csodálatos nő lesz.

– Nem fog minket elfelejteni. Sosem fog – rázta a fejét kétségbeesetten. Nem tudom, melyikünket akarta megnyugtatni.

– Sosem fogom megbocsátani neked, hogy nem maradtál vele.

Kezdtem elveszteni a józanságomat. A pánik annyira megbabonázott, hogy már mindenkiben a rosszat láttam, még a saját tetteimben is. Talán Deanre is rá akartam fogni valamit, amit máskor nem tettem volna.

– Sehová sem megyek nélküled – suttogta erre. – Még a halálba sem.

Csendben fájt az elkerülhetetlen.

Már hetekkel ezelőtt megláttam a farkasok által használt bosszú jelét. Valaki otthagyta nekem, és azt is tudtam, mit jelent az üzenet, mégsem foglalkoztam vele. Az életem fontosabb volt, a boldogságom előnyt élvezett. Azt hittem, azzal, hogy néhány hónappal ezelőtt segítettem egy véressé fajuló konfliktust elrendezni, kiszálltam az ügyből. Csakhogy a vesztes fél eljött, hogy bosszút vegyen mindenkin, aki hajdani falkája pusztulását okozta.

Én csak azokat védtem néhány másik benandantival együtt, akik felkerestek és szívességet kértek tőlem. Túl csábító ajánlatot tettek, és arra gondoltam, ezzel már megalapozhatnám a lányom jövőjét, és...

Mindegy, hogy mi volt az ok. Nem számít többé. Őket nem hatja meg, csak elégtételt akarnak. Halálba vezettem saját magamat és életem szerelmét is. Ha nem riadok fel egy rémálomból, a lányomat is magammal rántom. Ez ebben a világban már csak így ment, igazán megtanulhattam volna. Ha kicseszel valakivel, azt visszakapod.

A halál árnyékában nem gondolunk arra, mennyi csodás dolog történt velünk. Azon sajnálkozunk, mennyi minden történhetett volna még. Minden emlék keserű, mert tudjuk, nem lesz több. Minden pillanat hátborzongató, mert valósággal érezzük, hogyan fogynak.

Kiértünk a városból. Egyre csak mélyült a csend közöttünk. Egyre őrültebbnek éreztem magam. Lassan megbénított a rettegés.

– Egy másik életben együtt öregedtünk volna meg – néztem Deanre.

Ám erre sajnos nem tudott válaszolni. A semmiből egy autó bukkant fel mellettünk, és lesodort minket az útról. Nem tudtunk elfordulni vagy megállni, mert lassan körbevettek minket. Egy sötét, kivilágítatlan mező közepére tereltek. Lehetőséget a menekülésre sehol sem láttam.

A fényszórók által keltett fényben Deanre néztem. Egy szó nélkül áthajoltam az ülésen és megcsókoltam. Átadtam neki a lelkemet. Csak egy pillanatig tartott az egész.

Együtt szálltunk ki a kocsiból, és néztünk szembe a tetemes falkával. Kiéhezett és vérszomjas vigyoruk pont azt igazolta, amire tőlük számítottam. Egyáltalán nem tűntek emberinek, holott még a szemük sem világított.

Azt, amelyik középen állt, jól ismertem. Egyszer már találkoztunk – megpróbálta megölni azokat, akiket védtem. Ezúttal azonban miattam volt itt, és hátborzongató mosolya jelezte, innen én leszek az, aki nem a saját lábán távozik.

– Mindig is érdekelt, hogy mennyiért lehet titeket, boszorkányokat megvásárolni – mondta a nő, miközben lustán végigmért. Élvezte, hogy megalázhat, hogy boszorkánynak nevezhet, amikor mindketten jól tudtuk, nem voltam az.

Ha egy jól kitanított baskyran állt volna itt helyettem, nem mert volna gúnyolódni.

– De hogy egy táskányi bankjegy, komolyan?! Ennél többre számítottam – csóválta a fejét.

– Mi az? Megnémultál tán? – húzott tovább.

Felszegtem a fejemet. Mindannyian tudtuk, mire ment ki a játék és mi lesz a végkimenetele. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy számításai szerint cselekszem. Összekulcsoltam az ujjaimat Deanével, és egyenesen a nő szemébe néztem. Úgy döntöttem, emberként élek tovább, és halálom pillanatáig hű akartam maradni az elveimhez.

Ő egy szörnyeteg.

Én nem voltam az.

– Nahát, azt hittem, érdekesebb lesz a játék – sóhajtott csalódottan. – Viszont legalább nem tart sokáig, és időben hazaérek.

Dean felé biccentett. Minden a pillanat törtrésze alatt történt. Testemmel az övé elé álltam, utolsó lélegzetemig védelmeztem.

– Nem lesz semmi baj – suttogta halkan a fülembe. A legborzasztóbb nyugodt hangja volt. Ez a hang érezte, nincsen tovább. Elviselhetetlen fájdalom markolt a lelkembe. – Ne felejtsd el, hogy...

Teljes erejéből ellökött magától, a földre puffantam. Úgy sikoltottam, ahogy még soha ezelőtt. Teljes tüdőmből, teljes szívemből, teljes életemből. Míg a hátborzongató fájdalomhang betöltötte az éjszakát, én végignéztem, hogy egy vérfarkas eltöri életem szerelmének a nyakát.

Mellém zuhant a földre. A szeme nyitva volt – de nem fájdalmat láttam benne. Nem is meglepettséget; hanem elfogadást.

Önkívületben zokogtam és ordítottam. A kezem a saját hajamat tépte, míg néztem a férfit, akit szerettem. Ehhez az érzéshez képest megváltásnak tűnt a halál.

Dean hátára hajoltam. Azt ismételgettem, hogy szeretem és sajnálom, sajnálom és szeretem, egészen a végtelenségig... Kínzóim kaján mosollyal az arcukon álltak fölöttem és csak néztek, örömüket lelték szenvedésemben. Elátkoztam őket, az összes szerettüket és mindent, ami szent volt nekik. Addig kértem az eget, hogy pusztítsa el őket, amíg fel nem rángattak a földről.

– Na, jól van, ennyi elég lesz a drámából.

Ketten fogtak le, de én kapálóztam, rugdostam a levegőt magam körül, és mindent megtettem azért, hogy kiszabadulhassak. Egyenesen a nő torkának akartam ugrani, aki egy méterre állt előttem. A győztesek magabiztos arckifejezésével mért végig. Semmi könyörület vagy emberi nem látszott rajta.

– Add fel, édesem, mindketten jobban járunk.

Alighogy ezt kimondta, kiszabadult az egyik karom, rántottam egyet a csípőmön, és elszakítottam magam a mögöttem állóktól. Egy másodpercre az egész falka felhördült, majd valaki a kezembe harapott.

Újra sikítottam.

Egyetlen pillanat kellett ahhoz, hogy összeessek, és megérezzem a fizikai fájdalmat is. Ott kezdődött, ahol a fogak a bőrömbe martak, és vészesen gyorsan terjedt végig az egész testemben.

Fellángoltak a tetoválásaim. Annyira égettek, hogy legszívesebben letéptem volna a ruhát magamról. Mindhiába, mert nem tudtam megmozdulni. Feküdtem a kihűlt földön, életem szerelme mellett, és lassan haldokoltam. Hallottam, hogy kacagnak fölöttem, hallottam a szavaikat. Mindent. Nem vesztettem el az eszméletemet és nem adtam az életemet egykönnyen.

Láttam magam előtt a kislányomat. Angyali mosolyát. Utolsó ölelését. Az első lépéseit. Láttam, ahogy az apjába kapaszkodva táncol, és láttam magamat is, ahogyan boldogan figyelem őket.

Minden fényárban úszott a szemem előtt, míg én elevenen, mozdulatlanul égtem el belülről. Mindent felemésztettek a forró lángok, és ez a fájdalom annyira erősen pusztított, hogy hallucinációkat okozott. Könnyben úszott a szemem, míg a családomat képzeltem magam elé.

A fejem mellett egy pisztoly dördült el. A kényszeren kívül, hogy behunyjam a szememet, és sose nyissam ki többé, nem sok minden változott. Csendben, lépésről lépésre távozott belőlem a lélek.

A saját szavaimat hallottam a fülemben csengeni.

„Ne feledd, kicsim, hogy téged szerettek a világon a legjobban.”

És ne feledd, könyörgöm, soha, hogy itt voltam neked én, és attól a pillanattól kezdve imádtalak, hogy tudomást szereztem rólad. Sajnálom, hogy nem szerettelek a lehetetlennél is jobban, hisz megérdemelted volna!

Sajnálom, ha türelmetlen voltam.

Sajnálom, ha nem jutott időm játszani veled.

Sajnálom, amikor a rózsaszín ruhácskádat akartad felvenni, és én a kéket adtam rád!

Sajnálom, sajnálok mindent...

És hálásan köszönöm, hogy mindezek ellenére Te is szerettél engem. Köszönöm, hogy engem hívtál, amikor az éjszaka közepén felriadtál, és sosem engedted el a kezem. Köszönöm, hogy együtt nevettél velem, és megajándékoztál a csodával, ami te magad vagy.

Sajnálom, hogy nem maradt időm ezt elmondani neked...

Sajnálom, hogy nélkülem kell felnőnöd!

Talán a haldoklás játszott még egy utolsót velem. A jó öreg kaszás gondolta, megviccel, mielőtt magával visz. Emlékeket és gondolatokat szabadított rám, hogy jól lássam, mit vesztettem.

A következő pillanatban meghallottam egy hangot, és egyszerűen tudtam, hogy vége. Nincsen tovább.

Dean suttogott nekem, szavai a közelségből szóltak. Tisztán, noha álmosan összefolyósan szólt hozzám.

„Csak hunyd be a szemed, és ne nyisd ki. Esküszöm, Kass, ennyi az egész. Itt várok rád, csak lépj egyet előre... Elkaplak! Tudod, hogy mindig elkaplak... Bízz bennem. Ne nyisd ki a szemed, Kass.

Sssh, ez csak egy álom. Hamar vége lesz. Majd felébredsz, meglátsz engem, és mosolyogsz. Ott leszek melletted, mindig ott leszek.”

Mintha valaki jeget öntött volna a lángjaimra. Csendesen csillapodtak. Egészen addig húzódtak vissza, míg egy utolsó, megnyugvástól terhes lélegzetet nem hagyta el az ajkam.