Málnaízű Te – nyolcadik fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő fejezetet is, amelyben tovább bonyolítom a szálakat. Ne aggódjatok, hogyha nem világos még a dolog, válaszokat fogtok kapni a kérdéseitekre.

Az előző fejezetnél felmerült a dolog, miszerint most indult be igazán a történet - és ez igaz is. Rá kellett éreznem az ízére, de azt hiszem, innentől kezdve minden klappolni fog. Jó olvasást! ;)

A képet ismét Különcke készítette, köszönet érte. A történet nem Stydiás, és nem is lesz az, viszont ebben a fejezetben Lydia és Stiles is egyaránt feltűnnek, úgyhogy gondoltam, ezt a képet választom hozzá.

Szombaton találkozunk,

Nilla

– a kis hableány –

A tervezett idő előtt visszaértem Kaliforniába, olyan sebességgel söpörtem végig a sztrádán, még aludni sem álltam meg. A gondolataim egyszerűen nem hagytak nyugodni, úgyhogy ezt kevésbé bántam.

Egy nappal hamarabb megérkeztem, az első utam mégsem Stileshoz vezetett. Valójában egyenesen haza, a hálószobámba – ahonnan hosszú órákig ki sem mozdultam. Rohannom kellett volna, hogy megoszthassam az információkat vele, a lábam azonban nem vitt előre. Igazság szerint rettegtem a gondolattól, hogy elváljunk egymástól, mielőtt komolyabban elkezdtük volna. Vágytam rá, lassan már annyira, hogy bele tudtam volna őrülni.

Egy ilyen elkeseredett pillanatban fogtam a telefonomat, és küldtem neki egy üzenetet, hogy megérkeztem. Alig egy órával később már be is állított, és az első mozdulatával szorosan a karjába zárt. A másodikkal hevesen megcsókolt, és olyan hosszan elnyújtotta a pillanatot, hogy azt hittem, sosem lesz vége.

– Aggódtam érted, borzasztóan aggódtam – fúrta bele az ujjait a hajamba.

– Itt vagyok, nem?

– Igen, de a szemed... Furcsán szomorúnak tűnik.

Belesóhajtottam a vállába. Nem maradt több időm mérlegelni, eljött a szavak ideje. A csípőjébe kapaszkodtam, hogy az öleléséből merítsek némi erőt.

– Ez lehet, hogy kicsit rémisztően fog hangzani.

Stiles megmerevedett. Nem igazán tetszettek neki a szavaim.

– Vagy nagyon – korrigáltam. – Sőt, tulajdonképpen én halálra rémültem tőle.

– Ken, kérlek, mi lenne, ha csak egyszerűen kimondanád? Ez a körítés a frászt hozza rám.

– Szereztem némi infót arról, hogyan működik ez a dolog velem...

– Milyen dolog? – kérdezett rá.

Vettem egy mély levegőt. Elszakítottam az arcomat a vállától, és végre a szemébe néztem. Stiles végtelen türelemmel és bizalommal pillantott vissza rám.

– A mágnes.

Meglepődött, felvonta a szemöldökét.

– Nem véletlen – ingattam a fejem. – Nem véletlenül éreztük azt, hogy valami láthatatlan köt össze minket. Volt oka, Stiles, és ez az ok én magam vagyok.

Még annyira sem értett semmit, mint az előbb.

– Egy benandanti egyszer szeret egész életében, és akkor örökre. Nem lesz más, soha. Nincsen más. Alewandra azt mondta, ez amolyan végzet, amit mindegyikünk beteljesít az élete során, de átkozott dolog is, mert általában viszonzatlan marad. Nem szól örökre, legalábbis a másik fél részéről nem. Az, hogy melletted kötöttem ki, a sorsom. Nem lehet tenni ellene és nem én irányítom. Csak úgy megtörténik. Megtörtént. És gyűlölöm ezt, mert semmibe sem akarlak magammal húzni, amiben te nem szeretnél részt venni. Közben viszont rettegek is, hogy pont ez fog történni. Elsétálsz, és minden jogod meg is lesz rá, mert éppen most közöltem, hogy egy robbanni készülő bomba vagyok.

Stiles figyelmesen hallgatta végig a kifakadásomat, egyszer sem szólt közbe, sőt tulajdonképpen meg sem mozdult. Tenyerével a nyakamon vont magához közelebb, hogy a suttogása a lehető legkisebb távolságot járja be kettőnk között. Nem tudtam, mire készül, megcsókol és elhagy, vagy...

– Te nem bomba vagy, hanem az én kriptonitom.

Egy pillanattal később az ajkát az enyémre zárta, és a maga visszafogott, bátortalan módján csókolt engem az őrületbe.

A homlokomat az övéhez szorítottam.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod – közöltem szorosra zárt szemmel. Még nem mertem felnézni, túl tökéletes volt a pillanat. – Annyira lehetetlen.

– Nem, nem az. Csak gondolj bele, mennyi minden történt velünk pár hét alatt... Innen nézve nem is tűnik olyan lehetetlennek, nem?

Ebben találtam elég igazságot ahhoz, hogy befogjam. A sötét énje szó szerint hátba szúrt, mire rettegni kezdtem tőle, végül pedig, miközben egymás mellett bámultuk a naplementét, a békémmé vált. Ő lett az a plusz, ami színeket adott hétköznapjaimnak, és egyszerűbbé tette a dolgokat.

Még mélyebbre fúrtam magam az ölelésében, belélegeztem az illatát. Csak abban a pillanatban vettem észre, milyen nagyon hiányzott, amíg nem volt mellettem.

– Köszönöm, köszönöm, hogy itt vagy nekem.

– Mégis szerinted hol lehetnék nélküled?

Újra megcsókolt, hogy megmutassa, milyen komolyan is gondolja. Egy pillanatig sem álltam neki ellent, hagytam, hogy a szobámba vezessen, és bezárja mögöttünk az ajtót.

Először a kockás ingéből hámoztam ki, ő meg a pulcsimtól szabadított meg. Szó szerint alig bírtam kivárni, hogy a földre kerüljenek a ruhák, és magamhoz ölelhessem. Tudtam, hogy imádja, ha a nyakán lévő anyajegyeket puszilgatom, úgyhogy miközben végigdőltünk az ágyon, nem spóroltam a kényeztetéssel.

A csók egy olyan furcsa szükséglet, amelyből sosem elég.

Teljesen belefeledkeztem a szeretésbe. Csak a lángoló vágyat éreztem kettőnk között. Minden egyes érintéssel, pillanattal közelebb véltem őt magamhoz. A szívem egyszerre vert az övével, és azt suttogta, összetartozunk. Akármi történjék is, mert ő gyógyszerem, minden gyengeségem és erőm egyszerre. Beleszédültem a magasságba, ahová ketten együtt eljutottunk.

Miközben a takaró alatt Stiles mellkasán feküdtem, kezét összekulcsolta az enyémmel. Csendben hallgattam lélegzését és szívverését. Most kezdett megnyugodni. Egy perccel később formás és rajzolásra teremtett ujjaival a tenyeremet masszírozta, egyenként éreztem, hogyan éri el a csontokat. Libabőrös lettem a kellemes érintéstől.

– Mi az? – suttogta a fülembe.

– Semmi, csak... te. Mintha külön megéreznéd, mire vágyom.

– Nos, valójában lehet, hogy érző vagyok vagy ilyesmi. Gondolatolvasó. Esetleg telepata.

– Ugyan már! – kuncogtam. – Mindenki tudja, hogy ilyesmik nem léteznek.

– Csak benandantik, nogitsunék, vérfarkasok, banshee-k, kanimák, és ki tudja még hányféle természetfeletti lény.

– Hidd el, a sötétségben sokan lapulnak – sóhajtottam fel.

Valami azt súgta, még közel sem szabadultam meg tőlük. Sőt, egyre erősebb lett a fojtogató érzés, hogy valami nagy tragédia vár még ránk.

– Miért érzem azt, hogy ez megint egy olyan mondat volt, ami nem jelent jót? – pillantott rám homlokát ráncolva.

A fenébe. Stiles tényleg rendelkezett valamiféle megérző-képességgel. Állandóan rátapintott, mit kell mondani.

– A múltkor, a spanyol bulin. Éreztem valamit... Valami apróságot és nagyon furcsát. Soha azelőtt nem bizsergett úgy a tarkóm, viszont később nem történt semmi, ezért nem foglalkoztam vele. Csak érzem, hogy a felszín alatt valami fortyog... Valami készül, ezt súgja minden egyes porcikám. Nem akarom falra festeni az ördögöt – ráztam meg a fejem.

Stiles kimászott alólam, hogy rendesen a szemembe tudjon nézni.

– Szerintem nagyon is komolyan kell venni ezeket a jelzéseket. Itt semmi sem történik véletlenül.

Mintha a saját szavaimat hallottam volna. És ez megrémisztett.

Elkezdtem mániákusan kutatni a nagyi cuccai között. Már egy régi receptjében is rejtett kódokat kerestem, és csalódottan sóhajtottam fel, amikor semmit sem találtam. Átnéztem az összes könyvet a szobában, és lehoztam néhány dobozt a padlásról is. Oda még nem merészkedtem fel hosszabb időre, annyi szelektálásra és átnézésre váró holmit találtam. Úgy terveztem, ha lesz egy szabad hetem, átnézem az egészet.

Természetesen a könyvekkel kezdtem. Regények. Semmi. Tudományos írások. Unalmas. Magazinok tucatjával. Zsákutca.

Még a megérzős módszerrel is próbálkoztam, hiszen az Ének a szomorúfűzről-re is így bukkantam. Körbe-körbesétáltam a lakásban, és minden egyes pontnál, ahol azt hittem, éreztem valamit, megálltam. Ez bizonyult a leghülyébb módszernek, ugyanis a gardróbtól egészen a fürdőszobaszekrényig átkutattam mindent, és semmi érdemlegesre nem bukkantam. Először elkeserített ez a sikertelenség, aztán meg felturbózott. Nem hagyhattam magam! Ösztönös megérzés volt, hogy a nagyi hagyott nekem még valamit, és mint unokája, kötelességem felkutatni. Áttúrtam az összes szekrényt és polcot, sőt egy kis kalapáccsal még a falakat is megnéztem, hátha üregesek-e valahol. Nem voltak azok.

Egy héttel később azt hittem, elvesztettem a maradék eszemet is. Annyira vágytam valamire a mamámtól, hogy rögeszmés lettem. Megszállottan keresgéltem, és persze kiborultam az eredménytelenség miatt. Stilesnak sokszor kellett megvigasztalnia, de becsületére legyen mondva, hősiesen helyt állt. Egyszer sem nevezett hülyének vagy hagyott faképnél, inkább állandóan segíteni akart. Nem lehettem ezért a végtelen türelemért elég hálás.

Továbbra is vártam a választ a munkával kapcsolatban, hisz annyira biztosra vettem, felvettek. Ámbár úgy tűnt, mégsem remekeltem olyan módon, mint ahogyan azt képzeltem. Hogy ne gondoljak erre, Stilesszal lógtam és őrültet játszottam a lakásban, sokszor pedig a kettőt egyszerre.

Egy nap végül Stiles segítséget hozott. Meglepődtem, amikor beállított Lydiával, mert egyikükre sem számítottam.

– Kerüljetek beljebb! – invitáltam őket.

– Nem lehet, nekem edzésre kell mennem, de amint végeztem, jövök én is – ígérte Stiles, majd nyomott egy gyors puszit az arcomra, és visszakocogott a dzsipjéhez. Áh, a lacrosse. Szívből reméltem, hogy nem a blokkolásokra fognak rágyúrni.

– Szia! – mosolyogtam rá Lydiára, majd becsuktam az ajtót. Egyetlen gyors pillantást vetett csak rám, ám a tekintete mindent elárult. Szakadt, kényelmes farmert, egyszerű pólót és Stiles egyik kockás ingét viseltem. Lydia arcáról meg sütött az „óh, ne már” pillantás. – Kérsz egy teát vagy valamit?

– Nem teázni jöttem – válaszolta élesen. – Állítólag valamiben a segítségemre szorulsz.

Ah, szóval a segítségére szorultam. Mindent értettem. Őt nem lehetett egykönnyen megszelídíteni, annyi szent. Mondjuk nem is vártam, hogy legjobb barátnők legyünk vagy ilyesmi, csak nem értettem, miért ez a nagy ellenszenv.

Megráztam a fejem. Nem ez volt a tökéletes pillanat arra, hogy megvitassuk a témát.

– Tudom, hogy van itt a házban valami, amit meg kell találnom, csakhogy nem megy – vontam meg a vállam. – És te esetleg segíthetnél ráakadni.

– Oké – mondta egyszerűen Lydia, miközben sétálgatni kezdett. A nyomába eredtem, egyetlen pillanatról sem szándékoztam lemaradni. Jó alaposan szemügyrevett mindent, de ezen kívül semmi más nem történt. – Szép ez a faburkolat.

Mi van?!

– Attól eltekintve, hogy legalább kétszáz éves.

Aggodalomra nincs ok, minden rendben volt.

– Kétszázharminchárom és fél egészen pontosan – ironizáltam a háta mögött.

– Hogy ez humor akart lenni – nézett egy másodpercre rám. – Értem már.

– Mit is?

– Hogy miért jársz Stilesszal.

Leesett az állam, és koppant a kétszázharminchárom éves fapadlón. Valahogy nem feltételeztem ezt róla. Tény, hogy az első pillanattól kezdve feszült a hangulat közöttünk, de ez már egészen rosszulesett.

– Rendben van, Lydia – emeltem fel a fejem. – Köszönöm a fáradozásodat, de nem kérek a segítségedből. Bármi is az, megtalálom én magam, és legalább nem kell savazó megjegyzéseket hallgatnom közben. Elég nekem az én agybajom is, nem kell másé. Stiles az egyetlen az életemben, akivel kapcsolatban nem tudok elviselni fél sértő megjegyzést sem!

Olyasmi történt, amire még álmomban sem számítottam. Azt hittem, a korábbi döbbenetet már nem lehet fokozni, csakhogy Lydiának sikerült. Elmosolyodott, nem is akárhogy – őszintén és melegen.

– Na, végre.

Elnémultam, csak kerekre nyílt szemmel bámultam rá. Vártam, hogy folytassa, hogy mondjon még valamit, amikor színpadiasan felsóhajtott.

– Jól van. Látni akartam, hogy komolyan gondolod.

Erre még furábban néztem, mire Lydia megrázta a fejét.

– Ezúttal óvatosabb vagyok, oké? – fakadt ki. – Óvatosabb mindenkivel. Nem akarom, hogy az emberek meghaljanak körülöttem! Nem akarok olyan hullákra bukkanni, akik egykor a barátaim voltak! Azokra kell vigyáznom, akik maradtak, és minden tőlem telhetőt meg is teszek.

Nem gondolkoztam sokat, amikor odaléptem hozzá, és a nyilvánvaló tiltakozása ellenére megöleltem. Már láttam a könnyeket a szemében, nem tudta elfojtani. Láttam, hogy milyen törékeny és emberi, miközben megpróbál erősnek mutatkozni.

– Én nem fogok bántani senkit, mert azzal magamat bántanám.

Lydia hirtelen felkapta a fejét, és elindult a padlásajtó felé.

– Mi történt? – kérdeztem rá, rosszat sejtettem.

– Te nem hallod? – állt meg egy pillanatra. – Azt hiszem, megvan, amit keresel.

– Mi? Mit hallasz?

Nem válaszolt, feszülten hallgatózott.

– Lydia!

– Éneklést. Egy kislány énekét.

És így változott át egy egymásra találós pillanat bizarrá. Én is füleltem, a plusz érzékemet is kiterjesztettem, hátha megérzek vele valami furcsát, de Lydián kívül semmi sem bizsergette meg a tarkómat.

– Ott lesz fent – nézett a padlásra, majd egy pillanattal később már indult is. Rögtön utána eredtem, és felkapcsoltam a villanyt, hogy ne fojtson meg minket a sötétség.  Továbbra sem barátkoztam meg vele.

Amint felértünk, Lydia célirányosan megindult egy doboz felé, amely vagy öt másik alatt feküdt.

– Segítenél? – nézett rám egészen parancsolóan.

Óriási porfelhő szállt fel, amikor sikerült kiszabadítanunk a nekünk kellő darabot. Együttes erővel leköltöztettük a nappaliba, és miután egy törlővel megszabadítottam a felesleges portól, egy késsel átvágtam a ragasztószalagot. Görcsbe rándult a gyomrom az izgalomtól. Végre találtunk valamit! Egy igazi nyomot! Vettem egy mély levegőt, kinyitottam a dobozt.

És kifejezetten meg is lepődtem.

Meséskönyvek voltak benne. Az enyémek. Mindegyiket a nagyitól kaptam, ő olvasott fel belőlük állandóan. Emlékszem, hányszor könyörögtem csak még egy, csak még egy újabb meséért. Már kívülről fújtam néhányat, viszont a kedvenceimről akkor sem mondtam le.

– Ez fura – közölte Lydia fura hangon. Szívesen szóltam volna neki, hogy ezeket az ijesztő megmozdulásokat mellőze a jövőben, csakhogy túlságosan lefoglalt a múltam egy darabja.

Átlapoztam az összes könyvet. Mindegyik oldalt megnéztem. Sem a nagyi kézírását, sem másmilyen üzenetet nem rejtett egyik sem. Csalódottan ráztam a fejemet. Több mint egyhetes kutatómunkám totális kudarcba fulladt. Talán csak hinni akartam, hogy rálelhetek valamire, amire senki más nem. Talán csak egy apró falatot akartam még, mielőtt visszarakom a dobozt a padlásra, és bezárom az ajtót. Talán mégis érdekelt, ki és mi vagyok, és a nagymamámtól vágytam a feleletekre. Talán értelmetlen az egész.

– Nem erre számítottál? – nézett rám Lydia, mialatt egy ezeréves Szépség és a Szörnyeteget lapozgatott. Elmélázó mosoly jelent meg az arcán. – Nekem A kis hableány volt a kedvencem.

– Ez egyáltalán nem az, mint amire számítottam – válaszoltam halkan.