Málnaízű Te – tizedik fejezet

2015. május 20.
Sziasztok!
Köszöntöm az új olvasókat, puszilom a régieket! ;) Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, válaszoltam is rájuk. Nos, ebben a részben... Nem akarok nagyon spoilerezni, annyit viszont mondhatok, hogy új karakter lép színre! a kedvencem
<< Ezen a borítón meg is pillanthatjátok, amit ismételten Rebeka készített. Köszönöm neki!
Jó olvasást, kattintsatok és írjatok bátran, hétvégén találkozunk!
Nilla





– az idegen 


Egy kifejezetten középszintű és kevésbé vicces tehetségkutatót néztem a kanapén elterülve, miközben gyümölcsös fagylaltot kanalaztam, és vártam, hogy elteljen az unalmas délelőtt. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn: kanállal a számban vettem fel.
– Igh...en?
– Miss Kennedy Washington? – kérdezte egy pasas komoly hangon. Gyorsan kiköptem a kanalat, és beleállítottam a fagyiba.
– Igen, miben segíthetek?
– Jelentkezett hozzánk egy állásra, az Anyway bárba. Esetleg be tudna fáradni a mai nap folyamán az irodánkba?
Azt hittem, rosszul hallok. Visszahívtak! A rossz híreket nem közlik személyesen, sőt legtöbbször telefonon sem, úgyhogy akadt okom az örömre.
– Hogyne, melyik időpont lenne a legideálisabb? – adtam a komoly nőt. Nem akartam apróságokon elcsúszni, nekem kellett ez a meló!
– Mondjuk egyre? Itt fogjuk várni.
– Rendben, köszönöm szépen!
– Kérem.
Miután leraktam a telefont, felugrottam a helyemről, és eljártam néhány tánclépést a tévéből bömbölő zenére. Kennedy megcsinálta! Figyeljetek, arcok, mert jövök!
Rögtön a fürdőszobába rongyoltam. Jól jött egy emberi forma a megbeszélésre, és az nekem még csak alakulóban volt. Éjjel meglehetősen elfoglalt voltam, majd sokáig aludtam, ráadásul tegnap még hajat sem mostam! Sürgősen rendbe kellett szednem magam. Felhőtlen boldogságban készülődtem, és alig vártam, hogy később Stilesnak is elújságolhassam a dolgot.
Pontban háromnegyed egykor elindultam. Kiskosztümöt viseltem, magas sarkút, a hajamat elegáns kontyba fogtam. Olyan komolynak és megbízhatónak tűntem, amennyire csak lehetséges.
Magabiztosan sétáltam be a bárba. A pult mögött egy csapos törölgette a poharakat, egyébiránt senki sem tartózkodott bent. Jöttömre a pasi felkapta a fejét.
– Helló – köszönt rám, aprót biccentve.
Hát, helló. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, megjelent egy öltönyös fazon. Amint megszólalt, azonnal felismertem a hangját.
– Pontosan érkezett. Üdv, Nick vagyok, az üzletvezető.
– Nem szokásom késni – mosolyogtam rá. – Örülök a találkozásnak.
– Az irodám arra van – mutatott egy vastag ajtó irányába. – Ne aggódjon, csupán néhány rutinkérdésről van szó.
– Természetesen.
Amikor beléptem, körbevizsgáltam a helyiséget a detektorommal, és semmiféle természetfelettit nem érzékeltem. Jó jel.
Az állásinterjú egyébiránt dögunalmas volt. Nick alaposan szemrevételezte az önéletrajzomat, feltett néhány kérdést, érdeklődött a korábbi munkahelyeimről. Pontosan olyan volt, mint egy igazi főnök – profi, a tárgyra koncentráló, alapos.
Egy fél percre magamra hagyott az irodájában, míg kiment telefonálni. Azt mondta, muszáj felvennie, a tulajdonos hívja. Kényelmesen hátradőltem a székben, és próbáltam elűzni a gondolatot magamtól, hogy éppen ezekben a percekben dől el a sorsom. Addig forgolódtam, míg kiszúrtam egy kamerát az egyik sarokban. Nem számított újdonságnak, hogy ezeknek a kluboknak még a klotyójába is megfigyelő rendszert szerelnek be.
Nick visszajött, úgyhogy elfordítottam a tekintetemet a szerkentyűről.
– Nagyon elégedettek vagyunk a referenciáival – ült vissza a helyére. – Rögtön a lényegre is térek: örülnénk, ha nálunk dolgozna.
Azért... Nem most jöttem le a falvédőről. Ezt nagyon nehezemre esett ebben a formában elhinni.
– Már bocsánat, hogy ezt mondom, de ez nem így szokott működni.
A férfi óvatosan elmosolyodott. Szerintem értékelte az aggodalmamat és a bátorságomat a megjegyzésre.
– Nem, nyilvánvalóan nem. Azonban nekünk sürgősen szükségünk van valakire, és az összes többi jelölt kiesett a rostán. Természetesen dönthet úgy, hogy nem kíván nálunk dolgozni.
Na, így már hihetőbb volt a dolog. Sokkal.
– Nyugodtan olvassa át ezt – csúsztatott elém egy másolatot a szerződésről. Hülye lettem volna nem ráharapni, úgyhogy kezembe vettem a papírokat.
Nem igazán tudtam hová rejteni a döbbenetemet. A munkaidő rugalmas volt, tartható, a fizetés pedig nagyjából a kétszerese annak, amit eddig kerestem. Örököltem annyit, hogy ne kelljen aggódnom a pénz miatt, de egy ilyen ajánlatot azért meg kellett fontolnom.
– Nem igazán értem – kötözködtem tovább. – És bocsássa meg a bizalmatlanságomat, de hogyan létezik, hogy maguk jóval a többi klub fölé ígérnek?
– Az Anyway a legjobb a megyében. Általában zártkörű partikat és rendezvényeket tartunk, nagyon megválogatjuk, kit engedünk be. Ez a hely ez elitek elitje, így érthető, hogy forog benne a pénz. Éppen azért akkorák az elvárásaink is; nem alkalmazunk mindenkit. Maga, a referenciái alapján, megfelelőnek tűnik. Fiatalos, lendületes és kreatív embereket keresünk.
– Rendben, köszönöm.
Egy órával később már hivatalossá vált: az Anywayben melóztam.
Olyan boldog voltam, hogy eldöntöttem, nem várom meg Stilest, hanem egyenesen odamegyek hozzá a sulihoz.
Beálltam a parkolóba, majd bizonytalanul megindultam a bejárat felé. Annyira furcsa volt nekem ez az egész! Soha nem jártam iskolába, otthon tanítottak. Rengeteg szuper és rémes pletykát hallottam a gimiről, de apám, talán az egyik olyan dolog volt az életemben, aminek kipróbálására legjobban vágytam.
Éppen tartott egy óra, amikor beértem. A folyosók néptelenek és csendesek voltak, rajtam kívül senki sem rótta őket. Nem bántam, hogy így alakult, mert legalább maradt egy kis időm felfedezni. Megcsodáltam a fal mentén végigfutó szekrénysorokat, a tanulmányi
versenyeken elért helyezéseket, a sportvitrint... Találtam egy falat, amelyet teljesen beborítottak az eddigi végzős bálokról készült fényképek és ballagási fotók.
Mintha mindenkit ismertem volna.
Amikor kicsöngettek, diákok serege árasztotta el a folyosót. Egy pillanatra be is pánikoltam, hogy elveszek közöttük, és sose találom meg a kiutat, amikor megpillantottam Lydiát. Sietett valahová, és senkire sem nézett, egészen addig, míg meg nem hallott engem.
– Hé, Lydia! – kiabáltam.
Rosszallóan fordult felém. Érdekes, hogy neki nem kellett utat vágnia a tömegben, az valahogy szétvált előtte.
– Mit csinálsz te itt?
– Stilest keresem, csak hát... Elég sokan vannak errefelé.
– Persze, mivel ez egy suli – nézett rám amolyan „nem igaz, hogy ezt magyarázni kell” pillantással. – Gyere velem!
Két perc sem kellett neki, hogy megtalálja a fiúkat. A szekrényüknek dőlve beszélgettek, Scott egy dobozos üdítőt ivott éppen, Stiles meg nagyban magyarázott valamit. Amikor meglátott, először totál nem értette, látszott az arcán, utána meg már vigyorgott.
– El sem hiszem – állt mellém, majd átkarolta a vállamat. – Te itt, a gimiben!
– A kémialabornál találtam rá – vette át a szót Lydia. – Olyan elveszettnek tűnt, mint egy elsős a beiratkozáson.
Mindannyian rám néztek. Megvontam a vállamat.
– Én soha nem jártam iskolába.
Na, és ezzel ügyesen elértem, hogy kibukjanak.
– Ne már!
– De jó neked!
– Gondolhattam volna.
Az első Scott, a második Stiles, a harmadik természetesen Lydia volt.
– Mindegy is – ráztam meg a fejem. – Azért jöttem, hogy elmondjak egy jó hírt. Ma végre visszahívtak az Anywayből, hogy megkaptam az állást! Holnap kezdek!
Örültek nekem. A barátaim örültek nekem, és ettől az én szívem is dagadt. El sem tudtam hinni: ott álltam egy középiskola folyosóján, a barátaim gyűrűjében, miközben Stiles kezét szorongattam. Maga volt a megtestesült álom.
– Ezt meg kell ünnepelnünk – vette is át a szót az ötletek legfőbb kifundálója. – Délután. A tóparton. Piknik.
– Király ötlet, haver. Szólok Kirának is.
– Repesek az örömtől, hogy délután is titeket kell majd néznem.
Stiles utoljára rám nézett, hogy meghallgassa az én véleményemet is. Rámosolyogtam, és igyekeztem minden szeretetemet belesűríteni a pillantásomba.
– Csodálatos lesz.
Visszamosolygott rám, méghozzá a „mindjárt megcsókollak”-félével, és az egész világ elhalkult körülöttem. Bár azt még halványan érzékeltem, hogy a többiek lassan lelépnek.
– Hé! – kiabált utánuk Stiles. – Akkor később! Ne felejtsétek el! Piknik!
Scott visszaintett a feje felett, Lydia meg úgy tett, mintha nem is neki szólt volna az üzenet.
– Na, legalább már gond nélkül megtehetem ezt – fűzte Stiles hozzá sokkal halkabban, mielőtt megcsókolt.
Még a hideg is kirázott. Kétség sem férhetett többé ahhoz, hogy számomra ő az a herceg, akiről a mesék szólnak. Dzsippel jár és nem lovon, káprázatos barna szeme van kék helyett, de már egy önfeledt mosolyáért is bomlottam.


Úgy beszéltük meg, hogy mindenki hoz magával valamit. Én voltam felelős a takarókért és még úgy egy tucatnyi más dologért. Nem igazán bántam, hisz olyan boldoggá tett a tudat, hogy valójában mit is ünnepeltünk. Vígan bevásároltam, szendvicseket készítettem, és a kellemesen meleg délutáni napsütésben elkocsikáztam a tóig. A parkban rögtön megláttam Lydiát, aki egy kiskutyával játszott a fűben.
– Prada! – kiabálta nevetve. – Gyere vissza!
És a kutya már loholt is hozzá egy gumicsirkével a szájában. Tudtam, hogy Lydia rendelkezik egy emberi oldallal is, és hála istennek, egyre többet láthattam belőle a saját szememmel.
Kivettem a kocsiból a két telepakolt táskát meg a plédeket, és alig vártam, hogy odaérjek végre Lydiához. Amilyen gyorsan csak lehetett, ledobáltam a cuccokat, és fújtattam egy keveset a megpróbáltatás miatt. Komolyan mondom, egyáltalán nem egyszerű ennyi cuccal megtenni bármekkora távolságot. Iszonyúan koncentráltam, nehogy elejtsek valamit.
Tíz perccel utánam megérkeztek a többiek is, méghozzá Stiles dzsipjével. A fiúk magukkal hozták a lacrosse-ütőiket, Kira pedig egy ördögbotot szorongatott a kezében. Nevettek és egymást ugratták, amíg elértek hozzánk. Csak térdeltem a kockás plédemen, miközben meleg szellő borzolta a hajamat, és alig tudtam elhinni a pillanatot. Az én barátaim, az én társaságom, az én Stilesom. Egy olyan embernek, akinek korábban sosem voltak haverjai, ez egy igazán nagy dolog.
– Scottal fogadtunk. És ebben a meccsben te is benne vagy – nézett rám Stiles úgy, mintha attól félne, leharapom a fejét.
– Király! – ugrottam fel a helyemről. – Mondjátok a részleteket!
A lényeg annyiban állt, hogy vajon melyikünk párosa jobb lacrosse-ban. Vagy tíz percig csak elméleti oktatást kaptam, forgattam Stiles ütőjét a kezem között, és próbáltam ráérezni a lendületre. Nem is tűnt olyan nehéznek. Amikor a hátam mögé állt, és megmutatta, hogyan érdemes elhajítani a labdát, teljes egészében hozzám simult. Mintha árammal sokkoltak volna, úgy hatott rám az érintése, és nem bírtam kiverni a fejemből egy forró csókcsata lehetőségét.
Kennedy, koncentrálj, majd ez a rész is eljön este!
– Oké, kezdhetjük – bólintottam végül izgatottan.
Scott és Kira már készen álltak arra, hogy összemérjék velünk az erejüket.
– Álljatok egymás mellé! – mondta Scott, miközben ők, fiúk is egy sorba rendeződtek. – Felváltva fogjuk dobni nektek a labdát, és az a lényeg, hogy elkapjátok. Az nyer, aki többet fog meg. Utána persze cserélünk!
– Sosem játszottam még ilyet – szóltam oda Kirának.
– Én is ugyanígy vagyok a dologgal – bólintott vissza.
Mindketten feszült figyelemmel vártunk, míg a fiúk kő-papír-ollóval eldöntötték, ki kezdjen. Stiles felugrott örömében, és a levegőbe öklözött, amikor legyűrte Scottot. Hihetetlenül tudott örülni az efféle apróságoknak.
– Rendben van – fordult felém. – Az a lényeg, hogy figyelj a labdára. Csak a labdát nézd, és megígérem...
Azt hittem, sose fejezi már be: én játszani akartam, nem dumálni!
– Stiles! – bömböltem neki oda. – Fogd már be!
Mindenki röhögött, még ő is. Néhány másodperccel később elhajította a labdát. Íves dobás volt, erő nélküli. Még egy ötéves is elkapta volna.
– Most komolyan?!
– Hé, ez csak a bemelegítés! – kiáltotta vissza. Aha, persze. Egyenesen Scott felé lendítettem az ütőmet, aki mindenféle nehézség nélkül elkapta a labdát.
– Látod, így kell ezt – mutatott rám nevetve.
Scott eldobta a labdát, Kira elkapta. Egy-egyre álltunk. Újra Stileson volt a sor, hogy bizonyítson, és ezúttal felszívta magát. Talán egy kicsit túlságosan is. Lendítette a karját, a labda pedig csak szállt, én meg futottam utána, mint egy őrült... Majdnem sikerült elkapnom. Néhány pillanaton múlt csak, hogy a földön kötött ki, és nem a hálómban.
Kocogtam a labda felé, amikor valaki váratlanul felkapta azt a földről. Lefékeztem, mert a tarkóm abban a pillanatban lüktetetésbe kezdett, és nyíltan rámeredtem a kis kerek tárgyat az ujjai között forgató srácra.
Az „azt a rohadt életbe” volt az első gondolatom, és nem csak azért, mert tetovált karjával és piercinges szemöldökével tökéletes lázadónak tűnt, hanem mert még hárman álltak a háta mögött. És mindegyikük farkas volt.
– Ezt elejtetted – mosolygott rám veszélyesen.
Amilyen gyorsan csak tudtam, hátranéztem a vállam fölött, hogy vajon hol maradnak a többiek. Teljesen belemerültek a játékba, nem tűnt fel nekik az ellenséges csapat érkezése.
– Talán őket is ide kéne hívni – mondta a fiú, és olyan vészjóslóan nézett rám, hogy kihagyott egy ütemet a szívem. Már jártam így, egy kísértetiesen hasonló szituációban. Nem kívántam azt a poklot még egyszer.
– Scott – szólaltam meg fegyelmezetten. Tudtam, hogy hallani fogja. – Gyertek ide. Akadt egy kis gond.
– Ügyes kislány – dobta ekkor vissza a labdát. Mire elkaptam, a többiek már a hátam mögött voltak.
Éreztem a fenyegetést minden egyes porcikámban, és rohadtul nem tetszett. Egy kéz kulcsolódott villámsebességgel a derekamra, majd rántott hátra. Stiles gondolkodás nélkül, fél másodperc alatt a háta mögé vont. Alig tudtam kikukucskálni a válla fölött.
– Mit akartok? – kérdezte Scott a hátborzongató alfahangján.
– Gondoltuk, beköszönünk, jó lehet a buli – válaszolta rémesen magabiztosan és gúnyolódóan az, amelyik a banda élén állt. Máris utáltam, minden fölényével együtt.
– Nem ártottunk nektek, úgyhogy azt ajánlom, vonuljatok vissza csendben, balhé nélkül.
Ez az, Scott! Mondd meg nekik!
Amíg engem hátrataszítottak Lydia mellé, hogy védve legyek, behunytam a szemem, és elmormoltam az összes farkasok elleni igémet. Ártani nem árthatott. Leszartam a korábbi döntésemet, hogy nincsen több varázslat, ha egyszerűen szükség volt rá, akkor használtam. Ők miattam és értem voltak itt, nem nézhettem tétlenül!
– Nem balhézni jöttünk. Ismerkedni.
– Bocs, de nem veszünk porszívót – közölte Stiles ellenségesen, én meg a fejemhez kaptam a háta mögött. Jaj, ne!
Az idegen szeme rávillant. Eddig tudomást sem vett róla, hiszen nem jelentett különösebb fenyegetést. Az egyetlen fegyvere a szarkazmusa, amit most aztán használt is.
– Én a helyetekben óvatosabb lennék a jövőben. Ki tudja, mi történhet – fenyegetőzött újra a tag, és amikor ezt mondta, egyenesen rám nézett. Bele a szemembe. Nekem címezte a szavait, és ezt mindenki tudta.
Fél perccel később már fel is szívódtak. Amikor végre tiszta lett a terep, a többiek egy emberként fordultak felém.
– Nem ismerem ezt az őrült fazont!
A fiúk ideges pillantást váltottak. Rosszat sejtettek.
– Esküszöm!
Az igazat mondtam. Akkor még tényleg nem ismertem.

4 megjegyzés:

  1. A végéről az Alkonyat jutott eszembe. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most, hogy így mondod... :D Van benne valami, pedig esküszöm eszembe sem jutott :D

      Törlés
  2. Úristen. Imádom. Nagyon örülök, hogy megtaláltam ezt az oldalt. Tényleg, iszonyat jó. :D♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon szépen köszönöm, drága vagy! Remélem, az elkövetkezendőkben sem fogsz csalódni! ;)
      Puszi :)

      Törlés