Málnaízű Te – tizenegyedik fejezet

Sziasztok!

Olyan fáradt vagyok, hogy csak annyit írok, jó olvasást - tovább fokozom az izgalmakat, még több kérdést hagyok magam után. Köszönöm a véleményeiteket, továbbra is hálás vagyok értük.

A képet Berí készítette, amit ez úton is köszönök neki!

Szerdán jövök,

Nilla

– a kolléga –

Az Anyway nem csak egy klub volt; étterem is tartozott hozzá. Az előzetesen megbeszéltek szerint hétfőtől csütörtökig ott, pénteken és szombaton pedig a bárban kellett dolgoznom.

Az első munkanapom reggelén korán kivetett magából az ágy. Képtelen voltam a szundikálásra, ezért hamar letusoltam és elkészültem. Átböngésztem az e-mailjeimet, míg egy bögre kávét kortyolgattam. Mielőtt elindultam, írtam egy üzenetet Stilesnak, hogy szurkoljon nekem.

Nagylevegő, és... Beléptem az étterembe. Néhány pincér nyüzsgött a nyitás előtt, elrendezték az utolsó simításokat. Abban a másodpercben átjárt a hely pörgős, lendületes hangulata, és nem eresztett el. Az óriási üvegablakokon ömlött be a reggeli napfény, valaki kanalakkal csörömpölt, és virágillat borította el a helyiséget. Vettem egy mély lélegzetet, aztán egyenesen Nick irodájába sétáltam. Már várt rám.

– Jó reggelt, Kennedy! – mosolygott visszafogottan. – Remélem, minden jól fog menni. Máris hozom az egyenruhádat és a névtábládat, egy pillanat.

Munkaköri leírásom alapján a pultban álltam, a pénztárgépet kezeltem, kávét és különböző italokat készítettem, számláztam, kezeltem a bankkártyákat és a pincéreknek leadott rendeléseket. Jól hangzott. Mindehhez szükségem volt egy decens kis fehér ingre, amit az étterem biztosított, fekete nadrágra, magas sarkú cipőre és egy csinos kis kötényre, névtáblával ellátva. Nagyon tetszett az elképzelés, alig vártam, hogy a dolgomhoz láthassak.

Nick nem jött vissza még percekig, a hangját azonban hallottam kintről. Közel lehetett az ajtóhoz, így jól értettem minden egyes szavát. Nem volt elragadtatva.

– Maddox! Látom, továbbra sem sikerül időben érkezned. Ha nem Frye lenne a neved, már régen kirúgtalak volna.

Nem hallottam „Maddox Frye” válaszát, mert időközben megcsörrent a telefonja, és a Mr. Brightside volt a csengőhangja. Te jó ég!

– Jobb is, ha mész a szemem elől! – zárta rövidre Nick, mielőtt visszajött az irodába. Meglepődtem, mert sem dühöt, sem semmi mást nem láttam az arcán. – Elnézést, hogy megvárakoztattalak.

Fél perc alatt nyerte vissza a hideg üzletember énjét, és úgy tárgyalt velem, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy kicsit furán éreztem magam. Őszintén szólva, frusztráltan is. Mi az ördög volt olyan kiismerhetetlen ebben a pasiban?

Végül rájöttem, hogy csak bemesélem magamnak az egészet. Nick úgy viselkedett, ahogyan kellett neki: tiszteletet parancsolt és a munkájára koncentrált. Talán azért éreztem kényelmetlenül magamat mellette, mert én nem igazán voltam ilyen.

– Jó munkát! – búcsúzott, mielőtt elhagytam a helyiséget.

Sietve átöltöztem, és mivel egy perce hivatalosan is tartott a műszakom, visszatértem az étterembe. Vendég egyelőre nem érkezett, nekünk azonban akadt dolgunk. Egy idősebb nő, Jessica kezdett betanítani, noha elmondása szerint, ez nem az ő feladata lett volna.

Figyelmesen hallgattam, miközben a kávégép funkcióit mutogatta, amikor két dolog is történt egyszerre.

Az egyik, hogy bizseregni kezdett a tarkóm.

A másik, hogy Jessica odaszólt valakinek a hátam mögé.

– Végre, Maddox. A te melódat csinálom! – rivallt rá.

Ez a kísérteties szellempasi már kezdett nagyon az agyamra menni, úgyhogy lendületesen megfordultam.

Nem, nem, ez nem lehet igaz. Kérlek, istenem, ne!

Túl szép volt ez a meló ahhoz, hogy igaz legyen.

– Helló, kislány – vigyorgott rám „Maddox”, más néven az ijesztő csávó a parkból. A vérfarkas. Aki burkoltan megfenyegetett. Most fehér, hosszú ujjú inge elfedte a tetoválásait, de attól még bizony felismerhető volt.

Földbe gyökerezett a lábam.

– Tudhatnád, hogy nem okos így kimutatni, ha félsz – ingatta a fejét, miközben farkasmosollyal vizslatott engem. Volt benne valami természetellenes, egyszerre barbárul vonzó és rémisztő.

Ő pedig azt tudhatta volna, hogy miután az életemre törtek, nem átallottam rettegni a hozzá hasonló figuráktól! Persze, ezt nem köthettem az orrára, inkább nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam csillapítani a szívverésemet. Lassacskán sikerült is.

– Ügyes vagy. Most pedig gyere ide – kérte ellenvetést nem tűrően.

– Mi? Miért? Dehogyis!

Sőt, igazság szerint azt tervezgettem, hogyan lehetne elfutni előle. Ha sikítok, akkor sokan felfigyelnek rám, és talán megmenekülhetek.

Hátráltam egy lépést. Maddox színpadiasan felsóhajtott.

– Mert meg kell mutatnom, hogyan működik a kávégép, és erre csak akkor vagyok képes, ha itt állsz mellettem.

– Te tutira nem vagy normális! – ráztam a fejem elképedten. – Meg akartál engem ölni, most meg játszod a kisangyalt? – sziszegtem.

– Drágám, ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél. Épp segíteni akarok, hogy megtarthasd a munkádat.

– Állj le a becézgetéssel! – szegeztem rá a mutatóujjamat. Ötletem sincs, honnan jött meg hirtelen a bátorságom. – A hideg kiráz tőle.

– Ugyan már, édesem. Senkit sem ráz ki a hideg tőlem.

Úgy vigyorgott rám, mint egy elmebeteg. És ez nem az a fajta „megszállt egy gonosz szellem” elmebaj volt, hanem valami teljesen új.

– Te skizofrén vagy? – találtam rá a megoldásra. – A múltkor még fenyegetőztél és rám hoztad a frászt, most adod a macsót. És ne mondd, hogy ez a bipoláris viselkedés teljesen normális!

– Bár teliholdig el tudnék csevegni veled, jó lenne, ha nem rúgnának ki. Vagy idejössz, vagy én rángatlak ide. – A mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcáról. Valami nem volt rendben ezzel a gyerekkel, nagyon nem.

– Sikítok, ha bármivel is próbálkozol.

– Aha – rántotta meg a vállát –, szóval...

Vagy egy órán keresztül a különböző funkciókat ecsetelte, miközben jöttek-mentek a vendégek, és szinte mindegyik kávézott. Maddox megmutatta, hogyan pakoljak ki a tálcára mindent, még a begyakorolt bájmosolyát is rám erőltette. Úgy kellett viselkednem, ahogyan ő, mert kár lett volna tagadni, piszok jól végezte a munkáját. Az összes kuncsafthoz akadt egy-két kedves szava, és látszott az embereken, hogy szívesen beszélgetnek vele. A nőkön meg különösen.

Amikor eljött az ebédszünet, alig vártam, hogy elmenekülhessek a közeléből. Egész délelőtt akkora adagot kaptam belőle, hogy már zúgott a fejem. Órákon keresztül az öntelt dumáját hallgatni, felváltva némi spéci, burkolt megjegyzéssel, maga a lángoló, kénköves pokol!

Találtam egy félreeső, csendes sarkot, és elmajszoltam a csirkés szendvicsemet. Miközben egy jókora adag frissen facsart narancslevet kortyolgattam, írtam egy üzenetet Stilesnak. Nem tudtam, hogy hívhatom-e a suli miatt, úgyhogy a biztonságos megoldás mellett döntöttem, hiába hiányoltam rettenetesen a hangját.

Már vagy legalább tíz perce sms-eztünk, amikor megérkezett Maddox, és tönkrevágta az ebédszünetemet.

– Végre, megvagy – közölte úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de mégis sikerült olyan éllel mondania, hogy érezzem a veszélyét. Lövésem sem volt, hogyan képes erre, mindenesetre hajmeresztően csinálta!

– Nem! – ugrottam fel a helyemről. – Ezt a pillanatot nem rontod el. Eldobom az agyamat tőled, most már követni is fogsz? Mi van, neked nincsen falkád, akikkel együtt ugathatod a Holdat, és csóválhatod a farkad?

Maddox mintha semmit sem hallott volna meg az egészből. Pökhendi kis mosolyra húzta a száját.

– A farkamat nem csóválni szoktam.

Arrgh!

Hátat fordítottam neki, otthagytam. Egyenesen a női mosdóba trappoltam, azt remélve, hogy oda talán már nem követ.

Egy teljes napig kellett őt figyelnem. Mellette lenni, kérdezni, minden mozdulatát lesni, hogy holnaptól tudjam a dolgomat. Az agygörcs kerülgetett folyamatosan. Néha majdnem feladtam az egészet, úgy idegesített. Máskor egy-egy durvább megjegyzéssel halálra rémített. Maddox jól tudta, hogyan kell játszani az emberekkel, és ki is használta ezt. Én lettem a céltáblája, minden egyes mondata vagy mozdulata talált. Alig vártam, hogy elszabaduljak innen, és újra normálisnak érezhessem magam. Merthogy ő nem volt az, annyi szent.

– Most hazamész? – kérdezte, amikor a műszak után szinte egyszerre jöttünk ki az öltözőből. Ezúttal rövid ujjút viselt, ami láttatta különleges tetoválásait. Egy fülhallgató lógott ki a pólója nyakából, és olyan fenegyereknek gondolta magát, mint senki más a világon.

A szememet forgattam.

– Úgy sejted, elárulom neked, mi?

– Bedöglött a kocsim, arra gondoltam, hazadobhatnál – rántotta meg a vállát, és miközben kiléptünk az étteremből, egy gyors mozdulattal a hajába túrt. Elegánsra igazított frizurája így kócos lett, egészen vagány.

– Csak üvölts egyet, valaki biztosan rohan majd, négy lábon, hogy megmentsen!

Kitűnően szórakozott rajtam, esze ágába sem jutott elrejteni előlem. Mintha én egy görkorcsolyázó majom lennék a cirkuszban, akinek a szenvedéseit mindenki élvezettel nézni.

– Tulajdonképpen, mi bajod a farkasokkal?

– A farkasokkal semmi. Veled? Mondjuk az, hogy létezel – vetettem neki oda, miközben a kocsim felé talpaltam. Nem volt szerencsém, ugyanis Maddox követett.

– Ez a vicces gyerek miatt van? Ő az eseted? A gilisztás, sápadt hipszter, akinek mindenki nevet a viccein?

Ezzel aztán sikerült kiakasztania. Az egész napos baromságai után ez feltette a pontot az i-re. Az összes dühömet, bátorságomat és sértettségemet beleadtam a nézésembe, amikor Maddox felé fordultam. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólalt meg, és valahogy egészen meglepettnek tűnt.

Felmutattam a középső ujjamat, hogy értse, mi a nagy véleményem róla, aztán beültem a kocsiba, és hátra se pillantottam. Diadalmat éreztem. Sikerült kellően kifejeznem, milyen rohadt magasról teszek a véleményére, és hogy bekaphatja. Ez az idióta egész nap szívatott, és bevallom, voltak percek, amikor el tudtam viselni, a teljes napot mérlegelve szörnyű volt. Kiborító.

Amikor este Stiles a karjába zárt, végre éreztem, hogy helyreállt a világ rendje. Csak ölelkeztünk és hallgattuk a másik szuszogását. Ő nem tett kretén megjegyzéseket, nem akarta felhúzni az agyam. Többé nem rémisztett meg és kergetett őrületbe. Ő volt a legegyszerűbb és legtisztább dolog az életemben – csak szeretnem kellett ahhoz, hogy ő is szeressen.

Miközben lassan simogatta a hajamat, behunytam a szemem, és a lehető legmélyebbre bújtam az ölelésében. Szükségem volt ezekre a percekre, amikor csak átkaroltuk egymást, csókolóztunk vagy összebújva feküdtünk. A világot jelentették ezek a pillanatok. Semmi kellemesebbet nem tudtam elképzelni náluk.

– Mondanom kell valamit – nyögtem a vállába. Nem akartam elszakadni tőle, és sejtettem, hogy amit mondani fogok, szétrobbant majd minket.

– Rosszul hangzik.

– Ne is mondd – ingattam a fejem. – Emlékszel még arra az ijesztő csávóra a parkból?

Stiles megmerevedett. Valahogy úgy irányított, hogy a szemembe tudjon nézni. Rémült volt, döbbent és valahogy... furcsán ideges.

– Szerinted el tudnám felejteni?

– Na. Ma kiderült, hogy a kollégám – böktem ki egyszerűen.

Stiles szeme elkerekedett.

– Te most csak viccelsz velem, ugye? – kiáltott fel. – HOGY MI VAN?!

– Hidd el, hogy én sem tudom mire vélni, de egyszer csak ott termett, és...

– És mi? – sürgetett Stiles. Majdnem kitért a hitéből, hogy nem fejeztem be a mondatot. – Kennedy, mondd már!

– Irtó lehetetlenül viselkedett. Mintha ismerne engem, játszadozott velem, folyamatosan szívta a véremet, és...

Stiles szeme összeszűkült. Jaj, atyám. Nem sokszor láttam ilyen mérgesnek.

– Szóval azt akarod mondani, hogy a magas, tetkós, kigyúrt és pokoli rémisztő vérfarkas, aki a múltkor megfenyegette a barátnőmet, most ott dolgozik vele, és ráadásul fel akarja szedni?

Nem akart kiabálni, a dolog vége mégis valami hasonló lett. Tudtam, hogy nem rám mérges, nem miattam emelte fel a hangját – hanem mert tulajdonképpen kiakadt, és Stiles ezt csinálja, amikor kiakad.

– Ne őrülj meg, nem akart felszedni – pontosítottam. – Csak valahogy... Megijesztett és felidegesített és állandóan becézett. Totálisan kibuktam miatta.

– Állandóan becézett? – ismételte utánam Stiles. Szóval elérkeztünk a második fázishoz: először a kiabálás, aztán az utánozás. – Mégis hogyan becézett, ha szabad kérdeznem?

Na, basszus. Ebből már tuti nem másztam ki jól.

– Kislány, drágám, édesem... Ilyen apróságok – vontam meg a vállamat lazán, mintha ez semmit sem jelentett volna.

– Apróságok? Apróságok? – papagájkodott tovább. Tényleg rendesen felhúzta magát. – És te még azt mondod, hogy nem akar téged felszedni?

Felállt, kikerült engem, és az ajtó felé indult. Megrémisztett, hogy mire készül, úgyhogy visszatartottam.

– Most mégis hova mész?

– Hozom a baseballütőmet – jelentette ki rettenthetetlenül. – Meg az alfát. Ezt nem hagyjuk szó nélkül.

És arról még nem is tudott, hogy Maddox hipszternek nevezte! Abban a pillanatban jobbnak láttam nem közölni vele ezt a tényt. Belekapaszkodtam a pulcsijába, hogy visszahúzzam.

– Ugyan már – mosolyogtam rá édesen. – Ő nem versenyezhet veled.

– Hát, igen – válaszolta epésen –, tulajdonképpen annyi mindennel büszkélkedhetek én, amivel ő nem.

– Büszkélkedhetsz velem, hát ez nem elég? – fontam a karomat a nyaka köré. Ez a hirtelen jött düh, tenni akarás egészen beindított.

– Éppen ez az, Kennedy. Az egyetlen olyat akarja elrabolni tőlem, amitől elvesztem a maradék eszemet is. Vagy te, és van rajtad kívül minden más, amit nem sajnálok. Ennyi.

Abban a percben csak még jobban szerettem, mint előtte bármikor. Félrebillentettem a fejemet. Valahogy észhez kellett térítenem.

– Scott? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Scott meg tudja védeni magát.

– Az apád?

– Az apám a seriff! – közölte úgy, mintha ez nem lenne elég egyértelmű tény nekem is.

– Lydia?

– Lydia egy banshee. Mindenki tízszer meggondolja, hogy újat húzzon-e vele.

– Kira? – folytattam tovább.

– Őszintén, láttad már a katanáját?

– Szóval ez az egész nem is arról szól, hogy ki fontos neked és ki nem, hanem hogy ki tudja megvédeni magát? – összegeztem a dolgot.

– Nem! Vagyis... nem tudom. A többiek szembenéztek már veszélyekkel és túlélték. Nekik van fegyverük, megtalálják a módját. Viszont ha rád gondolok... Csak azt érzem, hogy állandóan ott kell lennem veled és figyelnem rád. Te is szembenéztél egyszer valamivel, rémlik? Meg is haltál!

Stiles hangja komoly volt, feszült. Ez a csata kettőnk között már régen nem Maddoxról szólt.

Beletúrtam a hajába. A tekintetünk összekapcsolódott.

– Nekem itt vagy te. A legfontosabb.

Azt hittem, az ajka már soha nem éri el az enyémet, hogy bocsánatos őrületbe sodorjon. Először estünk egymásnak úgy, hogy röpködtek és szakadtak a ruhák. Először találtunk egymásra dühből, kétségbeesésből és megnyugvásból egy időben. Először éreztem azt, hogy a vadság valójában a gyengédség egy formája, és szeretni lehet durván is.

Soha eddig nem éreztem magamat ennyire élőnek és erősnek. Ennyire szögletesen tökéletesnek.

Stiles a tetoválásaimat simogatta, mígnem elaludtam. Hosszú, finom ujjai ezúttal leheletnyire érintettek csak meg, hogy folyamatos hidegrázást okozzanak. Akárha egy szonettet festett volna a bőrömre.

Régen aludtam ilyen nyugodtan utoljára. Csak becsuktam a szememet... Csak élveztem a napsütést. Csak lélegeztem. Csak szerettem az életet. Csak nem akartam felkelni...

– KENNEDY! – hasított át az ismerős, rekedtes hang a ködön. Tudtam, hogy kihez tartozik, és reagálni is akartam rá, felelni, de valami nem engedte, hogy kinyissam a szememet. Visszahúzott az álmok képzeletbeli talajára, ahol sütött a nap és madarak csicseregtek.

– Kelj fel, hallod, ébredj!

Stilesnak szüksége volt rám. De miért kiabált? Tudnom kellett, hogy mi történt!

Ahogy magamhoz tértem, kis híján össze is estem. Az ablak előtt álltam, és kifutott a lábam alól a talaj, Stiles kapott el az utolsó pillanatban. Egyenesen az ölelésébe zuhantam.

– Édes istenem – suttogta. – Megrémítettél. Felálltál és idesétáltál, mintha ébren lennél, de aztán... motyogni kezdtél, és hiába szóltam...

Még az én emberi fülem is jól hallotta, milyen durván dörömbölt a szíve. Stiles nemhogy megijedt, egyenesen rettegett.

– Mit mondtam? – ziháltam elszoruló mellkassal. – Mit motyogtam?

– Számokat és betűket, semmi értelme nem volt az egésznek.

Én viszont tudtam, hogy van értelme.

Amikor összeszedtük magunkat, és csillapodott a pánik, odafordultam Stileshoz. Már nem volt olyan sápadt, kezdett visszatérni a szín az arcába.

– Ha legközelebb ilyesmi történik, írd le, amit hallasz, nem számít, milyen értelmetlennek tűnik is.

Stiles felvonta a szemöldökét.

– Miről kéne még tudnom?

Felsóhajtottam, miközben felhúztam a mellkasomhoz a térdemet, és ráhajtottam a fejemet.

– Sok mindent megálmodunk életünk során. Az ilyen alkalmak sosem véletlenek. Az édesanyám például előre látta a saját halálát.

Stiles szoborrá merevedett a rémülettől. A rettegés az én torkomat is fojtogatta. Hiába éreztem ösztönösen, hogy itt másról van szó, az álnok gondolat beette magát a fejembe, és megfertőzött minden csodát maga körül.