Málnaízű Te – tizenharmadik fejezet

Sziasztok! Gyorsan, amíg van időm a meló előtt, gyorsan felrakom nektek az új fejezetet. :) Az előzőhöz érkezett véleményekre is válaszolok, amint hazaértem! Köszönöm szépen mindenkinek. Az e heti képünket Berí szerkesztette, és noha egy másik színvilággal már találkozhattatok az oldalon (információk menüpont), ki akartam tenni ide is.

Várlak titeket a Facebookon, hamarosan játszunk egyet! ;)

Jó olvasást kívánok, és tudjátok, közeledünk a végéhez, szóval az izgalmakkal kárpótollak benneteket ;)

Nilla

– a főnök –

Egyre nehezebben bírtam talpon. Mivel gyakorlatilag két éjszaka nem aludtam, folyamatosan döntöttem magamba a kávét, embertelen mennyiségben. És még így is alig vánszorogtak az órák. Nehezen tudtam koncentrálni, lassú voltam és borzalmasan álmos.

Erre dobott még egy lapáttal Maddox sötét jelenléte. Élvezte a szenvedésemet. Minden egyes elkésett mozdulatomra megrovóan reagált, fél szemét állandóan rajtam tartotta. Amikor ahhoz szottyant kedve, beszólt valami kegyetlent. Tartottam magam a tegnapi taktikámhoz, még annyit se szóltam hozzá, mint korábban. Mint egy szivacs, magamba szívtam minden szemétségét, de olyan fáradt voltam, hogy nem igazán tudott meghatni. Ő egy ilyen kártékony dolog az életben, ezt el kell fogadni, és kész. Azzal, hogy mellette kellett dolgoznom, az ég sújtott, mert valami oltári nagy bűnt követtem el előző életemben. Ezt az elméletet tartottam a legvalószínűbbnek.

– Ha ennyi kávét iszol, előbb-utóbb... – hallottam meg az „ördög elegáns inget visel” hangját magam mellől. – Még leáll a szíved. És micsoda kár lenne érted!

Először fel sem fogtam. Csak szívatott, hozzászoktam már. Aztán elméláztam... Vajon megint fenyegetett, vagy csupán a halandóságomra tett éles megjegyzéseket? Mindegy, mert egyik sem jobb a másiknál.

Rávillant a szemem.

– Hogy mit mondtál?

Maddox úgy tett, mintha nem értett volna.

– Van az a kis csinos, vörös barátnőd. Szívesen beszélgetnék róla – közölte dögösnek szánt mosollyal, ami engem csak viszolygásra késztetett. Annyira nyilvánvalóan szexinek akart tűnni, hogy az már ellenszenvessé tette. Jóképű srác volt, a piercinges, tetkós külsejével meg pláne szemrevaló, de a stílusa... Hát azzal mindent elrontott.

Mintha sejtette volna, mi jár a fejemben, megigazította világosbarna haját, nehogy véletlenül egy szál is rosszul álljon.

– Semmit sem fogok mondani róla, még ha tüzes vassal kínzol is.

– Ugyan már – vigyorodott el. – Sokkal jobb módszereim vannak a kínzásra.

Szóval Lydia érdekelte ilyen rettenetesen? Az a baj, hogy semmit sem kérdezhettem, mert azonnal gyanússá tett volna.

Ez a fordulat elégnek bizonyult ahhoz, hogy felébresszen a félálomból, és beindítsa a fogaskerekeimet. Viszont ha Maddox ennyire érdeklődik Lydia iránt, miért nálam kopogtat? Ez sehogy sem passzolt. Valami nem stimmelt ezzel a sztorival. Hiszen ott, a parkban is láthatta, mégsem vetett rá egyetlen pillantást sem. Akkor is engem fenyegetett meg, és hirtelen kiderült, ott melózik, ahová engem is felvettek.

Ez nem lehetett véletlen.

– Kennedy? – Nick hangjára felkaptam a fejem. Eddig a nyitva tartás során sosem jött ki az irodájából, csak amikor le kellett szúrni valakit. – Fáradj velem, kérlek.

Hajajj. Ebből nagyon rosszra asszociáltam. Mielőtt kisétáltam a pult mögül, utoljára Maddoxra pillantottam. A mosogatónak támaszkodott, jobb kezét feltartva integetett nekem. A szemében a teljes bizonyosság pislákolt, hogy tudja, miért hívattak.

A következő kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor Nick irodája helyett az emelet felé vettük az irányt. Talán érezte is a növekvő pánikomat, mert komolyan rám nézett.

– A nagyfőnök irodája odafent van. Látni kíván téged.

Szentséges egek! Miért éreztem hirtelen úgy, hogy csak a találkozóra fogok a saját lábamon menni?

Megálltunk a bőrborítású ajtó előtt. Nick megnyomott egy gombot a falra szerelt navigációs rendszeren, és fél perc múlva szabaddá vált az út előttem. Nick bátorítóan bólintott, és készségesen megvárta, míg beérek az óriási irodába. Tele volt kamerákkal. Hátborzongatóan tele.

Aztán megéreztem. A bizsergést a nyakamon.

Egy oldalsó szobából magas, erős testalkatú férfi lépett ki – fekete haj, fekete szem és tipikus maffiózó arcberendezés jellemezték. Megálltam a lépésben, egyet sem tudtam mozdulni.

Az még hagyján, hogy valamilyen természetfeletti lény. Na de, hogy ennyire keresztapás is! A bőre akár a bronz, mozgása kecses és fenyegető egyszerre. Amikor minden nyilvánvaló jelét észrevette a félelmemnek, elmosolyodott, és leült méretes íróasztala mögé. Felém biccentett.

– Foglalj helyet – kérte mély, testes hangon. Még a hideg is kirázott. Vajon hány embert tett már el itt láb alól? Atyaisten. Nyeltem egy nagyot, és óvatosan lehuppantam vele szembe.

Közelről még rémületesebbnek hatott. Nem saccoltam negyvennél többnek, bár ki tudja, valójában mennyi lehetett. Tehát eljöttem egy interjúra a vámpírral, fantasztikus.

– Még nem találkoztunk, Frederico vagyok.

– Örülök a szerencsének! Maga nyilván tudja, hogy én ki vagyok, szóval...

Megrándult a szája széle, talán egy mosolytól. Nem tudom, nem is mertem ezen gondolkozni, mert éppen azon voltam, hogy ne haljak szörnyet.

– Figyeltelek ma – biccentett a kamerák irányába. – És tegnap is. Mintha kissé eltűnt volna a lendületed, nem?

Itt valami nagyon bűzlött. Kihúztam magam, felszegtem a fejem, és minden remegést legyűrtem. Egy agyrém a pasas, és ő főnököm! De nem adom ki magamat, még neki sem.

– Közeledik a telihold – kockáztattam meg egy durván bátor lépést. – Tudja, ilyenkor nehezebben alszom.

Bár ő határozottan nem farkas, sosem lehettem eléggé felkészült.

Ugyanolyan kifürkészhetetlenül, keményen nézett rám, akárcsak egy perccel ezelőtt. Látszatra semmi különös nem történt, csakhogy én éreztem valamit. A plusz radarommal, a felszín alatt. A lüktetés egészen megváltozott, mégsem tudnám leírni szavakkal. Mintha arra a pontra tapintott volna, amelyről tudnia sem kéne.

– Maga nagyon emlékeztet engem valakire – váltott témát egy másodperc alatt, és társalgási, kedves hangnemet vett elő. Kár, hogy egyébként borsódzott tőle a hátam. – A családja itt él a városban?

– Nem, nem itt élnek. Kanadában.

Egyetlen arcizmom sem rándult a hazugság közben, természetesen jött. Ha valaki természetfeletti lény a családomról kérdezgetett, az sosem végződött jól. Kezdtem úgy érezni, hogy engem ezzel a melóval kapcsolatban határozottan átcsesztek.

– Biztos nagyon várja már, hogy lássa őket.

– Kifejezetten. Imádom őket.

– Nos, remélem, a közeljövőben sikeresen koncentrál majd a feladatára. Most menjen vissza dolgozni, és... – tartott egy szívdobbanásnyi szünetet, én meg arra gondoltam, most jön a lényeg, amiért idehívatott. – Óvatosan azokkal a kávékkal, hiszen remeg.

Lenéztem a kezemre. Fredericónak igaza volt. Kurtán bólintottam.

– Úgy lesz! – ígértem meg; az összes csillagot lehazudtam volna az égről, ha akkor hamarabb szabadulhatok.

– Még egy pillanat! – szólt utánam. – A névjegyem.

Elfogadtam. Elköszöntem. Amikor végre kívül kerültem a sírbolti irodáján, nagyot sóhajtottam. Találkoztam már jó pár dologgal az életemben, na de ez... Vitte a pálmát. Miközben visszaindultam az étterembe, a kezemben tartott kártyára néztem.

Megszédültem, de nem attól a liter kávétól, amit magamba tankoltam. A betűk verték ki a biztosítékot.

Frederico Frye

(378) 400-1234

www.anyway.com

Az egész életem kezdett egy elbaltázott filmre hasonlítani.

Rémálmok gyötörtek.

A főnököm határozottan valami volt, kevésbé valaki.

Ennek a főnöknek egy nem normális rokona az életemre tört, és ott szívta a véremet, ahol csak tudta.

Két napja nem aludtam.

Láttam a szüleim halálát.

Álmomban egy teljességgel érthetetlen betű- és számsort motyogtam, és hiába próbáltam keresztbe-kasul megfejteni, sehogy sem sikerült. Abszurdum.

A pozitívum viszont, hogy Stiles még mindig Stiles volt. És ha egy ilyen főszereplőt oszt melléd az élet egy darabban, akkor kevésbé vagy szerencsétlen.

Amikor késő délután beállított kócos hajjal, kék-fehér kockás dzsekiben és karikás szemmel, egyszerűen csak... megdobogtatta a szívemet. Új értelmet adott a napomnak, és mikor végre megcsókolhattam, a fejemben zúgó sok szarság elcsendesedett.

Imádtam vele lenni, de gyűlöltem, hogy az engem fenyegető veszélyek lassan kikészítettek mindkettőnket. Kérnem sem kellett Stilestól, hogy maradjon velem és virrasszon – szó nélkül tette.

– Akarjam tudni, milyen volt a napod? – célzott a munkámra.

– Arrgfh – motyogtam a vállába.

– Ezt nemleges válasznak veszem.

Hogy még véletlenül se jusson eszünkbe az alvás, leültünk a konyhapulthoz, egymással szemben. Kettőnk között félúton ott hevert a titkosírással levésett üzenet, amely egész délután kínzott. Stiles a kezébe vette. Elmélyülten, összehúzott szemmel olvasta. Halkan motyogott, egy szót sem értettem belőle.

Látszott rajta, milyen fáradt, mégsem panaszkodott egy szóval sem. Félrebillentettem a fejemet.

– Tudod, hogy te vagy az én hősöm?

Felsandított rám. Barna szeme csillogott, talán egy kicsit miattam is. Áthajolt a kettőnk között feszülő távolságon, hogy az ajkát az enyémre szoríthassa. Néhány másodpercnyi tökéletesség a káoszban.

Stiles sóhajtott egy nagyot, és amikor újra a jegyzetre nézett, valósággal ledermedt.

– Várjunk csak egy kicsit – mondta halkan, valószínűleg saját magának, miközben félbetépte a papírt, és az üres oldalra írni kezdett. Felugrottam a helyemről, a háta mögé léptem, hogy láthassam a történéseket.

Rájöttem, mit csinál Stiles. Megpróbálta szavakként kezelni a kódokat. Mögéjük látott. Csak az első megfejtett sorra pillantottam rá, és már tudtam, mi ez az egész.

Az üzenet semmiféle titkot nem rejtett. Semmi ismeretlent. Legalább százszor hallottam már a nagymamámtól, kívülről fújtam.

„Színre-szín, sziromra-szirom, kicsi liliom,

tündér vagy, jól vigyázz,

egyszerre élsz, egyszerre vágysz

valami mást,

színes csodát.

Hófehér és fekete,

Pipacspiros az egyetlen

kedvenced s kedvencem,

gyere, add a kezed, elviszlek magammal

oda, hol virág nyílik alkonyattal.”

Elsuttogtam a sorokat. Stiles hirtelen rám nézett.

– Tudod, hogy mi ez, ugye?

– A nagymamám egyik mondókája. Elfelejteni sem bírnám.

– Vajon miért motyogtál színekről és virágokról álmodban? – ráncolta a homlokát. – Ennek nincs sok értelme.

– Talán nem ilyen egyszerű a dolog. Higgy nekem, okkal történt ez, csak egyszerűen nem értem, nem látom át.

Megráztam a fejem, de beleszédültem a mozdulatba. Olyan fáradt és gyenge voltam, hogy nehezen maradtam talpon. A testem tiltakozott a megerőltetés ellen, minden egyes ébren töltött pillanatban bosszút állt rajtam.

A fejemre szorítottam a kezemet. Legszívesebben sikítottam volna egy dobhártya-szaggatót.

– Nem bírom tovább – nyöszörögtem.

Ha behunytam a szemem, szinte azonnal abba a félig alvó állapotba kerültem, ahol a világ puha és színes, és a létező legegyszerűbb dolog elaludni. Ha kinyitottam a szemem, szenvedtem az egyre laposodó pislogásoktól és fejfájástól. Egy rohadt káosz volt ez az egész.

Stiles elém lépett, elvette a kezemet az arcom elől, és az övét helyezte oda. Komolyan nézett a szemembe.

– Hagyjalak aludni? – Hüvelykujja folyamatosan simogatta a bőrömet. Annyira tehetetlen és kétségbeesett voltam, hogy eleredtek a könnyeim. A sírás rohamosan tört fel belőlem, nagy erővel. Peregtek a sós cseppek az arcomon, és még azt sem tudtam, mit feleljek erre az egyszerű kérdésre. – Legalább egy keveset?

– Nem tudhatjuk, mi következik most – csóváltam a fejem. – Ha...

Stiles félbeszakított.

– Ha tovább kell néznem, ahogy szenvedsz, sem lesz sokkal jobb.

– Aludj velem, kérlek – szinte könyörögtem, csak sajnos még ahhoz sem maradt elég erőm.

Stiles rábólintott. A hálószobába vánszorogtunk. Ledőltem, betakaróztam, ő pedig hátulról ölelt át. Tudatában voltam a teljes jelenlétének. A könnyeim továbbra is potyogtak, hangtalanul sírtam. Nem tudtam abbahagyni, irányíthatatlanul történt. Mintha megéreztem és előre elsirattam volna valamit...

Róla álmodtam meg egy tengerpartról. Nyár volt. Hőség. Stileson napszemüveg, a bordáin és a karján tetoválás. Természetesnek vettem ottlétüket, sőt egészen imádtam a mintákat világos bőrén. Egymás kezét fogtuk, nevettünk, és mezítláb sétálgattunk a homokban. Éreztem, hogy szeretjük egymást, és furcsamódon azzal is tisztában voltam, hogy elmúltak a veszélyek, és boldogan élünk.

Ki akartam használni minden egyes másodpercet, úgyhogy magamhoz húztam, forrón megcsókoltam, ő meg ügyesen kicselezett, mire elterültünk a vizes homokban. Néhány hullám elérte a testünket, és hűvösen csiklandozott végig. Mindenünk vizes és homokos lett, de ahogy nevettünk, az elfeledtetett bármit.

– Várj – túrt a hajamba. – Azt hiszem, találtam egy kagylót.

– Add ide – nyúltam utána. – Ezt megtartom.

– Mégis miért? – mosolygott le rám. Fekete pilótaszemüvegén megcsillant a fény.

– Mert tőled van. Ez egy közös pillanatunk. Kell nekem.

– Rengeteg közös pillanatunk van – nevetett fel. – Tulajdonképpen megszámlálhatatlan.

– És akkora baj, hogy akarok még egyet? – néztem rá kérdőn.

– Nem baj – felelte Stiles elmélyülő hangon. – Én egyszerűen csak téged akarlak.

A nyaka köré fontam a karomat. Máris hiányzott egy újabb csók. Minden egyes rezdülést és pillanatot érzékeltem és megéltem kettőnk között. Rajtunk kívül senkit sem láttam a strandon, úgyhogy egy másodperc alatt elképzeltem, ahogyan ruhák nélkül begázolunk a vízbe...

– Én már rég a tiéd vagyok.

– Tudom, kislány, tudom – vigyorgott rám dögös magabiztossággal, a következő pillanatban pedig már felém hajolt. Látni akartam gyönyörű, csokoládészín szemét, ezért levettem a napszemüveget.

Csakhogy abban a szent pillanatban halálra rémültem. Nem Stiles nézett vissza rám. Ó, egyáltalán nem ő volt az, hanem Maddox. Nagyképű, tenyérbe mászó mosollyal mérte végig vizes testemet, amelyet az övé szegezett a homokba. Ujjai a karomra kulcsolódtak, nem eresztettek. Torkomra forrt a sikítás, ám hiába kapálóztam, nem tudtam szabadulni.

Egy éles levegővétellel, remegve tértem magamhoz. Nem volt homok, víz vagy napfény, egyedül csak a félhomályos szobám és Stiles jelenléte.

Édes istenem. Te jóságos ég.

Ez már bőven átcsúszott a lelki terror határán is. Mi a fenéért történt ez velem? Miért szenvedtem válogatott rémálmoktól? Egyik éjjel a szüleimet vesztettem el újra, másodszor Stilest.

Oldalra fordultam, így megpillantottam békés arcát. Szinte belepusztultam a megkönnyebbülésbe, hogy valójában ő volt az. Nyugodtan aludhatott, ezúttal én vigyáztam az ő álmát.

Hajnali kettőt mutatott az óra. Ez is több pihenést jelentett a semminél, így már biztosra vettem, hogy legalább a holnapi napot is túlélem. Elég szánalmas, hogy ilyeneken kellett gondolkoznom, de arról, hogy egy másodpercnél hosszabb időre lehunyjam a szememet, szó sem lehetett.

Többé az életben nem akartam látni, hogy Stiles átváltozik Maddoxá.