Málnaízű Te – tizenhatodik fejezet

2015. június 10.
Sziasztok!
Köszönöm az elmúlt heti aktívkodást, nagyon jólesett látni, hogy sikerült meglepnem titeket. :) Ennek hatására eldöntöttem, hogy játsszunk egy játékot, mostantól minden héten, ameddig érdeklődés van rá. Szóval, a fejezet alatt kommentelők között minden alkalommal kisorsolok egy dedikált, első könyvemhez kapcsolódó könyvjelzőt, és postai úton elküldöm. A nyertes neve mindig itt lesz, ezen az oldalon kihirdetve. Na, mit szóltok? ;)
Továbbá, a Facebookon is tart még egy játék, ahol kicsit többet is nyerhettek, csak pár kattintás kell hozzá. (https://www.facebook.com/sarkozi.erika)
Ezt a borítót ismét Lexi készítette, akárcsak a múlt hetit. :) Köszönöm neki!
Jó olvasást kívánok, és hétvégén találkozunk,
Nilla


– a barát 



Kassandra hagyta el elsőnek a helyiséget. A farkasok azonnal körém gyűltek, és terelni kezdtek az ajtó felé. Maddox fogta a kezemet, nehogy elfussak. Esélyem sem nyílt elbúcsúzni Stilestól, vagy akár egy szót is váltani vele. Hiába indult meg felém, Scott visszafogta, hogy ne támadjanak rá. A tekintete csendben, millió szónál is többet üzent – hogy szeret, hogy retteg az elvesztésemtől, és utálja, hogy nem lehet mellettem.
Fél perccel később egy sötétített ablakú terepjáróban találtam magamat Maddoxszal. Anyám és a többiek egy másik autóval mentek, rajtunk kívül csak a sofőr tartózkodott velünk. Hiába tapadtam az üvegre, nem láttam ki rajta. Rejtély volt, merre tartunk.
Maddox sóhajtott egyet, én viszont elhatároztam, hogyha megnyílik alattam a föld, sem nézek rá. Árulót játszott az első pillanattól kezdve. Azon felül, hogy ki nem állhattam, még undorodtam is tőle.
– Hajlandó lennél rám nézni végre? – kérdezte fáradt hangon.
Csak azért sem! Sokszor szórakozott velem, még többször idegesített fel, és még az anyámmal is lepaktált! Ennyit nem tudtam, és nem is akartam megbocsájtani.
– Pedig azt hittem, értelmes vagy, és lehet veled beszélgetni. Jó nagyot tévedtem – morogta. – Ez az út másfél órát vesz igénybe. Ha addig hallgatni akarsz, ám legyen!
Hallottam, hogy matat valamit, és néhány másodperc múlva megszólalt a zene az iPodjából. Nem halkította le, zúzós rock töltött be mindent. Elvégre mit is vártam egy olyan embertől, akinek a Mr. Brightside a csengőhangja?
Tíz percig evett a fene. Tíz percig próbáltam lebeszélni magamat arról a buta ötletről, hogy hozzászóljak. Tíz percig utáltam őt a világon a legjobban, és számtalan módon elterveztem a megölését.
A tizenegyedik percben viszont rájöttem, hogy sokkal inkább vele kollaborálok, mint az anyámmal. Megbocsáthatatlan dolgokat művelt, nekem azonban információk kellettek. És ehhez itt volt ő, egyetlen karnyújtásnyira tőlem.
Átnyúltam az ülésen, és kirántottam a fülesét.
– Megőrültél? – dörrent rám.
– Kettőnk közül itt te vagy a hülye – világítottam rá.
– Egy pöcs voltam, oké, mindketten tudjuk, de te meg sem próbáltál a barátom lenni!
– Mi van? – tártam szét a karomat. – Komolyan beszélsz? Megfenyegettél, állandóan a nyomomban jártál, nem szálltál le rólam, ráhoztad a frászt a barátaimra, folyamatosan beszólogattál és megfertőzted az álmaimat! Melyik részről kellene elfelejtkeznem?
Majdnem felrobbant a fejem. Egy olyan szituáció közepén találtam magam, amelybe sosem akartam kerülni, és olyan emberek vettek körül, akiktől kivert a víz. Ott kellett hagynom Stilest, és a jelenlegi helyzetet tekintve, az sem biztos, hogy viszontlátom még ebben a rohadt életben. Bocsánatos bűn, hogy kiakadtam. És ezt egyedül Maddoxon tudtam levezetni.
– Ja, várjál, azt elfelejtettem, hogy lepaktáltál az anyámmal, akiről mellesleg életem felében úgy hittem, halott. Hát nem látod, milyen abszurd ez?
– Tudom, hogy az, de őrizd meg a hidegvéredet. Anyádnak szüksége van rád. Minél hamarabb segítesz neki, annál hamarabb szabadulsz. Egyszerű, nem? Még a te borsónyi agyad is képes felfogni.
Rávicsorogtam. Bár nem büszkélkedtem éles agyarakkal és ragyogó szemmel, azért az öklömet elég jól használtam.
– Bocs – rázta meg a fejét. – Valójában nem is vagy olyan hülye, ha fegyelmezed magad.
– Te akkora egy idióta vagy! – rivalltam rá. – Ilyen, amikor kedves próbálsz lenni? Mert egyik sértésed rosszabb, mint a másik.
– Nem vagyok valami penge a szociális kapcsolatok kialakításában.
– Te semmiben sem vagy penge.
– „Egyik sértésed rosszabb, mint a másik” – idézett, miközben macskakörmöket rajzolt a levegőbe.
Összehúztam a szememet. Le kellett állnunk, mert így sehová sem jutottunk. Abban Maddoxnak igaza volt, hogy túlságosan elragadtak az érzelmeim, de ki a bánat csodálkozott ezen? Életem egyik legrosszabb napját éltem épp.
– Mit keresel egyáltalán Kassandra mellett? – ráztam a fejem értetlenül.
– Már régóta ismerem őt. Sokat segített nekem.
Felvontam a szemöldökömet. Ez tuti csak valami vicc. Hogy a kőbunkó Maddox és a hamvaiból feltámadó, gonosz anyám szövetséget alkossanak? Ha-ha.
– Azzal küldött ide, hogy vigyázzak rád.
Ezt annyira nem találtam nevetségesnek, hogy még kacagni sem tudtam rajta. Igazán leállhatna a poénkodással, mert nem ment neki.
– Azért küldött ide, hogy rajtam tartsd a szemed! Ne cicomázd ki a dolgot.
– Hiszel, amit akarsz, csakhogy millió alkalmam lett volna megszabadulni tőled – vont vállat. – Sajnálom az álmokat. Szar volt nézni, ahogy szenvedsz, és gyakorlatilag miattam.
Ránéztem. Furcsán emberinek tűnt, először azóta, hogy ismertem. Nem szóltam közbe, így Maddox folytatta.
– Anyád csak úgy tudott a fejedbe férkőzni, ha a közeledben vagyok. Ha nem találkozunk, nincsenek rémálmaid.
– Tudod te, milyen érzés – kezdtem elszorult torokkal –, nem merni elaludni? Egész éjjel virrasztani, és vedelni a kávét, hogy ébren maradj, és ne bolondulj meg? Láttam a szüleimet meghalni. Láttam Stilest, ahogy... Láttalak téged is, hogy magáról a halálról már ne is ejtsek szót. Napok óta nem aludtam rendesen, úgy érzem, ébren hallucinálok. Szerintem erre nem elég egy bocsánatkérés.
Maddox nagyot nyelt. Szemében megbánást láttam. Elfordítottam a tekintetem: nem akartam tudomásul venni az érzéseit. Szándékosan kínzott engem, és kergetett az őrületbe, és sajnálom, nem tudtam szemet hunyni e fölött.
Majdnem egy teljes óráig egyikünk sem szólalt meg. Én elvonultam a saját kis világomba, hogy emésztgessem a történteket, és elmormoljak néhány védőigét Stilesért. Nem igazán tudtam rágondolni, mert halálra gyötört az aggodalom. Vajon mi történt vele, mit csinált vagy érzett ebben a pillanatban? Nem ment ez nekem, miközben óriási távolságok és szakadékok választottak el tőle.
Másfél perccel azután, hogy megállt az autó, a sofőr kinyitotta az ajtót, megfogta a kezemet, és kevésbé finoman kiszedett a járműből. Felnéztem barátságtalan arcába, és egyszerűen csak hagytam, hadd távozzon belőlem némi feszültség.
– Te megőrültél, ember? Mit tudnék ártani neked? A rongybabádat rángasd, ne engem! A vérfarkasok manapság tényleg barlangban nőnek fel? Idióta barom...
Addig szitkozódtam, míg Maddox át nem vette a hálás feladatot, hogy bekísérjen az épületbe.
– Na, a másik kretén...
Esküdni mertem volna, hogy elfojtott nevetést hallottam. Sajnos a saját szememmel megnézni már nem jutott időm, mert elvonta a figyelmem a hely, ahová érkeztünk.
Óriási, ősöreg kastély állt egy gyönyörű parkban. Csicsás volt, legalább ötszáz éves és méregdrága. Erős fényszórók világították körül. Az biztos, hogy a sötétség ellenére semmi sem maradt láthatatlan.
– Az anyám itt lakik?
– Itt – bólintott Maddox, mielőtt beléptünk az ajtón.
Ahogy számítottam: üveg, márvány, csillogás és fényűzés mindenfelé. Hatalmas lépcsősor vezetett az emeletre, amelyet súlyos, vastag szőnyeg fedett. Azon sem lepődtem volna meg, ha egy páncélos lovag robog el mellettünk.
– Már vár rád – közölte Maddox, miközben az egyik szárny felé terelt. Nem figyeltem, hogy merre megyünk, lekötött a látvány.
Anyámat az első emeleten találtuk meg, egy lakosztályban várt minket. Baldachinos ágy, mahagóni íróasztal, márványba ültetett sarokkád, mindez durván ötven négyzetméteren. És ez csak egyetlen szoba! Mások ekkora lakásban éltek.
Kassandra az íróasztal tetején ült, az ablakon át kibámult a kertre. Az én szemem csak néhány fát látott, az övé nem tudom, mit.
– Ha jól emlékszem, apa könyvelő volt – célozgattam.
Anyám megfordult. Időközben megszabadult hideg maszkjától, bár ettől cseppet sem tűnt barátságosabbnak. Annál inkább megtörtnek és megfáradtnak.
– Sok pénzem van, Kennedy, ha ezt akarod tudni, és nem szégyellem.
– Legalább valami, amire büszke lehetsz.
Maró stílusom nem tetszett neki. Nem is csodáltam.
– Mi lenne, ha megpróbálnál nem ítélkezni felettem? – sóhajtott fel.
– Mi lett volna, ha közlöd, életben vagy?
– Látod, hogy mi lett belőlem, nem? – csattant fel. – Azt hiszed, könnyű volt így újrakezdenem az életemet? Apád nélkül? Nélküled?
– Nem érdekelnek a kifogások – ráztam a fejemet. – Fikarcnyit sem. Erős vagy, gazdag, és isten tudja, miért, de rettegnek tőled. Hatalmad van. Ne mondd nekem, hogy olyan nehéz lett volna visszajönnöd hozzám!
– Neked ott volt a nagyanyád.
– Aki sosem lehetett te! És meg sem próbálta, mert nem akart helyettesíteni. Tudod, hányszor láttam sírva elaludni, és imádkozni esténként? Mind érted szólt. Amikor érezte, hogy meg fog halni, azt mondta nekem: ne sírj, mert én nem szomorkodom. Hamarosan találkozom az édesanyáddal, és végre megölelhetem. Mi erre a mentséged? – kiabáltam magamból kikelve.
– Aki addig az estéig voltam, meghalt azon az éjszakán apáddal együtt – kezdte hideg hangon. – Azok a farkasok, akik leszámoltak velünk, nem tudták, mit tesznek. Nem tudták, hogy egy magamfajtát nehéz elpusztítani. Azt hittem, ők is azt hitték, hogy meghalok. Csakhogy amikor feljött a Nap, magamhoz tértem. Éltem, Kennedy, az apád holtteste pedig egy méterre hevert tőlem a földön. Csak néztem, és olyan bosszút esküdtem, amelyet még nem látott a világ. Nem sokkal később rám talált egy óriási tudású baskyran, és közölte velem a tényeket: rajtam múlik, mihez kezdek az erőmmel, felhasználom vagy hagyom kárba veszni. Sejtheted, hogyan döntöttem.
A szó, baskyran, azt a benandantit jelenti, aki bármilyen sötét, természetfeletti erő hatására megváltozik. Támadó igéket használ, világokat képes elpusztítani. Míg én csak védelmezni tudtam, ő rombolni is.
– Meghaltak az érzéseim apáddal együtt. Nem voltam többé emberi. És igen, ezért nem kerestelek fel.
Csak hallgattam, hallgattam a szavait. Valójában éreztem, hogy az édesanyám meghalt. Ez a nő, aki előttem állt, képtelen volt érzelmeket birtokolni. Képtelen volt szeretni, vágyni, könnyeket ejteni. Egy emberi robot, semmi több. Nem keresett fel engem tíz éven keresztül, mert már nem érdekeltem többé. Csak akkor jött el, amikor szüksége volt valamire tőlem.
Kirázott a hideg. Teljesen elborzadtam a felismeréstől.
– Mit akarsz tőlem?
Minél előbb megtudom, annál gyorsabban tűnhetek el innen. És esküszöm az égre, soha többé nem nézek vissza. Elfelejtek minden egyes lidérces percet, amikor összetört a lelkem.
– A nagyanyád megtanított neked valamit, amit nekem nem. Talán nem ismersz minden történetet róla. – Kassandra visszaült az íróasztal tetejére, összefűzte ujjait. – Az egyik valaha élt legerősebb benandantiként emlegetik. Azóta sem találkoztak senkivel, akinek olyan kivételes tehetsége és akaratereje volt, mint neki. Ez a párosítás magasra emelte, olyannyira, hogy ő maga vált a mágiává. Engem sosem tartott elég fegyelmezettnek, alázatosnak és elszántnak ahhoz, hogy megtanítson mindenre. Csak azokat lestem el tőle, amiket minden gyereknek megtanított, semmivel sem voltam különb a szemében. Amikor végre megtehettem, elhagytam a családot, és találkoztam apáddal. Nem akartam elszakadni anyámtól, úgyhogy kapcsolatban maradtunk, de sosem kezelt magával egyenértékűként. Viszont te, Kennedy, te más vagy. A nagyanyád szeme fénye, mióta csak megszülettél. Tökéletesen tudom, hogy megtanította neked azokat a dolgokat, amelyekre vágyom, csak te magad sem emlékszel rájuk. Addig fogunk itt várni, míg rá nem jössz.
– Talán ha tudnám, mit keressek...
– Pár ige kell. Hívd elő őket gyorsan, szorít az idő! – szinte rám parancsolt. Nem állhattam szó nélkül.
– Miért ilyen sürgős, ki vadászik rád?
Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy erre rájöjjek. A mi világunkban gyakoriak az összetűzések, gyilkosságok, vérbosszúk. Aki ebben nő fel, könnyedén hozzászokik. Ha anyám használni akarta az erőmet, akkor nagy bajban volt.
– Minél kevesebbet tudsz, annál jobb – zárta rövidre.
– Nem játsszunk így. Valamiről mesélned kell! Úgy tűnt, az is meglepett, amikor a halált említettem. Meglátogatott álmomban, amit te szabadítottál rám. Megtudhatom, ezt miért tetted?
– Én nem tudom szabályozni az álmaidat, én csak bizonyos lehetőségeket nyitottam meg, amelyekre fogékony voltál. A halál nem kapott szerepet ebben az egyenletben.
– Nekem nagyon is valóságosnak tűnt, amikor az étteremben rám mosolygott! – borultam ki. – Ha Maddox nincs ott, talán ma nem rabolsz el senkit.
– Az elrablás kicsit erős fogalom – ködösített Kassandra.
– A szavakon lovagolsz? Ezek után? Gratulálok.
Megunta parttalan szóváltásunkat. Felállt a helyéről, és az ajtó felé indult, nagy ívben kikerült engem.
– Nem hagyhatod el a kastélyt addig, amíg nem szolgálsz információkkal.
– Hogyne! – kiabáltam rá. – És gondolom, ha bármiféle kísérletet teszek a szökésre, megbilincseltek, majd a várbörtönbe dobtok!
– Ugyan már – csóválta a fejét egészen lesajnálóan. – Ne légy abszurd.
Azzal magamra hagyott a helyiségben. Legszívesebben toporzékoltam volna a bennem tomboló dühtől, amit sehogy sem tudtam kiadni. Tettem tehát az egyetlent, amire lehetőségem adatott: leguggoltam, kezemet a fülemre tapasztottam, és akkorát sikoltottam, hogy megremegtek az ablakok. Vagy nem. Mindegy, nekem jólesett erre gondolni.
Percekkel később odamentem a széles ablakhoz, és kibámultam a sötétségbe. A lámpák fénye nem jutott el mindenhová, és én konkrétan azokra a helyekre szegeztem a tekintetemet. Hinni akartam, hogy az árnyak közül kibontakozhat egy magas alak, hogy a karjába zárjon. Hogy megmentsen, mert én vagyok a vártoronyban raboskodó királylány.
Szép elképzelések, lúzerkém. Gyönyörűek.
Amikor belefáradt a szemem, hogy csak a sötétséget lesi, az ágyhoz sétáltam. Bedőltem a párnák közé, és meglepetten tapasztaltam, milyen jó illatuk is van. Addig szívtam magamba, mígnem teljesen megbizonyosodtam róla, hogy málna az. Még akkor is, ha nem.
A szemhéjam elnehezült. A párnák túl puhák voltak – én meg napok óta nem pihentem rendesen. Lerúgtam a cipőt a lábamról, hasra fordultam. Mielőtt elaludtam, még azt képzeltem, Stiles simogatja finom ujjaival a tetoválásaimat. Mindennek édes málna íze volt, és ez a minden őrá emlékeztetett.

14 megjegyzés:

  1. Nilla!
    Így már részben érthető Kassandra viselkedése és Ken-né is. Én is így viselkednék Ken helyében. Jót kuncogtam a "humoros" megszolalásán. :) Nagyon jó lett mint mindig. Gratulálok. Várom a folytatást.
    Nikol

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Nikol!
      Örülök, hogy sikerült megértened a karakterek viselkedését. Igyekszem mindenkinek egy olyan ívet adni, hogy azért ne legyenek teljesen kiismerhetetlenek. :) Örülök, hogy tetszettek a poénok! Néha még én is elmosolyodom rajtuk. :))
      Köszönöm, hogy írtál,
      Nilla

      Törlés
  2. Egyre jobb lesz! I'm curious!
    Várom a folytatást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen! :) Szuper, hogy így gondolod ;)

      Törlés
  3. Huha! Azt hiszem, egyre jobban osszezavarsz!:D a legutobbi resznel azt hittem, itt majd kapok valaszokat, de ez csak ratett egy lapattal:D majd ugyis meglatjuk, ebbol mi sul ki, en varni fogom, akarmi lesz!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igen, azért szándékomban áll összezavarni, de lesznek válaszok is, csak figyelni kell ;) Igen, hamarosan minden kiderül, hisz már csak pár rész van... Köszönöm, hogy írtál,
      Nilla

      Törlés
  4. Szia!
    Huuu, már egyre több dolog derül ki és minden egyre izgalmasabb. Az idegem pattanásig feszültek, és kezdek attól félni, hogy túl nagy meglepetés ér!
    Még mindig imádom a történetet, már külön szobája van a szívemben és be van illesztve a sztori olvasása a szerdai és a szombati kötelező teendőim közé!
    Várom az új részt! *.* :)
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igazán örülök, hogy így gondolod! *-* Igyekszem azért még, hogy meg tudjalak lepni titeket, mindezek után :))
      Köszönöm, hogy írtál <3 Nagyon sokat jelentett nekem!
      Puszi,
      Nilla

      Törlés
  5. Még mindig imádom az egészet! Izgatottam várom a folytatást. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen :)) Én pedig még mindig imádok ilyen véleményeket kapni! *-*

      Törlés
  6. nagyon jooooo :) köszönjük a munkádat Nilla :*

    VálaszTörlés
  7. Hát ez tényleg egyre izgalmasabb lesz.. Nagyon kíváncsi vagyok mi fog ebből kibontakozni.. Huh.. Hát nagyon várom már az új részt ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm :) Igyekszem azért a végére is hagyni nektek "valamit"... ;)
      Örülök, hogy írtál!
      Puszi,
      Nilla

      Törlés