Málnaízű Te – tizenkilencedik fejezet

Sziasztok! :)

Annyit kérek csupán tőletek: ne gyilkoljatok meg ezért a fejezetért! Hogy megértsétek, miről beszélek, görgessetek lejjebb ;)

Jó olvasást, egy hét múlva találkozunk,

Nilla

– a végzet  –

Egész úton hallgathattam szívem apró szilánkjainak halk koppanását. Ezeregy darabra szakadt. Úgy éreztem, vége a világnak. Lehet, hogy más nevetségesnek találta félelmeimet vagy gyermeki aggályaimat, netán szeszélyes, fiatal szerelmemet, számomra viszont nem lehetett vicces.

Nekem ezen múlott az életem. És ha valamit, azt bizonyosan megtanultam, hogy egy rossz megérzés rossz történéseket is von maga után. Bár nem álmodtam meg a saját halálomat, rettegtem, hogy bekövetkezhet. Hisz mint tudjuk, a végzet nem osztogat értesítéseket, egyszer csak beállít. És őszintén kétlem, hogy a valóságban egy mondóka meg tudná állítani abban, hogy elragadjon.

Miután a saját életednél is jobban szeretsz valakit, nem veszed félvállról a fenyegetéseket. Élni akarsz; érte és miatta, és tudod, hogyha mégis beüt a krach, ő fog a leginkább szenvedni hiányodtól. Az, aki lebecsüli a szeretet erejét és az elvesztés tragédiáját, bolond ember.

Maddox rám nézett. Nem tűnt sem feszültnek, sem bármi másnak. Csak olyan volt, mint mindig.

– Ne bukj már ki ennyire, mindjárt én leszek öngyilkos a hangulatodtól!

– Nekem ne magyarázz – fortyantam fel. – Fogalmad sincs, milyen ez.

– Gondolod? – vonta fel a szemöldökét. Többet nem is mondott.

Áh, szóval... Megint tettem egy merész kijelentést vele kapcsolatban, ami totálisan nem bizonyult igaznak. Hát ez az én formám!

– Nem fogok róla beszélni – rázta meg a fejét. – Felejtsd el.

– Oké, akkor merüljünk végtelen csendbe inkább – indítványoztam.

Úgy is lett. Míg a birtokra értünk, egyikünk sem szólalt meg. El kellett ismernem, hiába kerültünk közelebb egymáshoz, nem lettünk barátok egyik pillanatról a másikra.

Kassandra tűkön ülve várt minket. Csak ránéztem, és még idegesebb lettem, mint addig voltam. Elégnek bizonyult egy helyiségben lenni vele ahhoz, hogy máris fizikai tüneteket kezdjen kicsikarni belőlem a feszültség. Egyik lábamról a másikra álltam, a kezemet tördeltem, és halkan motyogtam az orrom alatt, amíg az anyám átolvasta a versikéket. Valahol arra számítottam, hogy kinevet, amiért „csak” ezzel tudok szolgálni, de percekig elmélyülten tanulmányozott. Meg sem szólalt.

– Nagyon jó – nézett fel rám egy örökkévalósággal később. – Több is van, mint amire számítottam. Még egy apró dolgot viszont meg kell tenned, mielőtt elengedlek.

– Tessék? – kerekedett el a szemem. – Nem erről volt szó!

– Megtartom a szavamat, csupán változtattam a feltételeken.

– Azta! – bólintottam mérgesen, hangom merő gúny. – Veled aztán öröm üzletet kötni. Bár, mire is számítottam?

Maddox mellém lépett, óvatosan megfogta a vállamat. Ennyi jelzés elég volt nekem ahhoz, hogy elnémuljak, ugyanis amikor körülnéztem, mérgesen rám meredő szempárokat láttam. Anyám hűvösen ült a helyén, testtartása viszont fenyegető. Elég lett volna egyet pislognia, hogy a farkasai szétkapjanak.

– Hamarosan elhagyjuk ezt a helyet, állj készen! – utasított még utoljára, mielőtt Maddoxszal kifordultunk az irodájából.

– Ki nem állhatom! – fogtam azonnal szitokáradatba. – Nem bírom elviselni az idegesítő stílusát és ezt az arroganciát. Mintha ő lenne az atyaúristen, és...

– Elég legyen – fegyelmezett újra Maddox. – Ebben a világban ő is az. Mindegy, ez most nem is igazán számít, mert valami történt, míg távol voltunk. Neked nem tűnt fel semmi?

– Nem – ráztam a fejem. Annyira lefoglalt a saját gondolatvilágom és a remény, hogy minél hamarabb visszahúzhassak Beacon Hillsbe, hogy nagyon körül sem néztem.

– Az lesz a legjobb, ha a szobádban maradsz. Majd jövök, ha van valami.

Nem maradt választásom, az én véleményemet senki nem kérte ki. Maddoxszal pedig halálra ítéltetett ötlet veszekedni, hűen követte a felsőbb utasításokat. Rám zárta az ajtót, majd egyetlen szó nélkül elviharzott.

Füstölöghettem magamban. Nem bírtam egy helyben maradni, körbe-körbe sétálgattam, kilestem az ablakon, hátha látok valamit, aztán füleltem az ajtónál. Mindenhol némaság honolt, vagy csak hozzám nem értek el a hangok. Még a kedves kertész bácsit sem pillantottam meg, ma nem foglalkozott a rózsáival. Hogy a rohadt életbe! Utáltam a bezártságot és a tehetetlenséget, Kassandra újabb meglepetéséről nem is szólva. Talán valami becsípődés lehetett ez nála, hogy folyamatosan kiszúrt velem. Miről nem beszélt még? Mit kellett teljesítenem neki?

Nem mintha nem lenne elegendő önmagában a tény, hogy csak használni akart és nem szeretni. Eszközként tekintett rám, és ha belegebedtem, sem tudtam lemosni ezt magamról.

A szívem és a lelkivilágom romokban hevert. Kassandra kihasznált és irányított, Stiles hiánya pedig fájón sajgott bennem. Mindenemet odaadtam volna, ha abban a pillanatban vele lehetek. Sajnos nem gondolhattam rá, mert azonnal veszítettem a koncentrációmból és a józan eszemből. Megőrjített a tudat, hogy távol voltunk egymástól, ezért egyszerűen kizártam.

A szám szélét rágcsáltam idegességemben. Lassan besötétedett, leszállt az este, velem azonban senki sem törődött. Már feladtam a kiabálást és dübörgést, hajszálnyit sem számított. Hivatalosan is kijelenthettem, hogy az univerzum összefogott ellenem.

Maddox akkor jelent meg, amikor már komolyan azt hittem, felrobbanok tehetetlenségemben. Egy szót sem szólt, viszont lerítt róla, hogy valami nincsen rendben. Túl feszült volt, túl szótlan.

– Azonnal indulunk – közölte kimérten, miközben egy terepjáró felé irányított.

– Nem tetszik ez nekem. Egész nap csak...

Kiértünk az udvarra. Elámított, hogy milyen sok természetfeletti lény várakozott feszülten, támadásra készen. Maddox beültetett egy csapat farkas mellé, akik éles szemmel vigyázták minden egyes levegővételemet. Kicsit parás volt a helyzet, és ez is hozta rám a frászt. A feszültséget, a titokzatoskodást és minden egyebet könnyebben viseltem, mint ezt.

Nagyjából fél órával később megálltunk egy erdőszéli villa mellett. Komolyan, az anyám csak ilyen helyeken érezte jól magát? Konkrétan egy kastélyban lakott! És egy több milliós ingatlanba szállíttatott át az éj leple alatt, úgyhogy erről ennyit.

Órákig vártunk. Semmi sem történt. Minden egyes neszre ugrottak Kassandra emberei, és többnyire feleslegesen. Akármitől is rettegett ennyire, az nem érkezett meg gyorsan.

Az éjszaka közepén azonban mindannyian megfeszültünk. Egy pillanatnyi időbe került csupán, hogy körbevegyék az épületet, amelyben tartózkodtunk. Anyám, mintha várt volna erre, magához rendelt. Ezúttal is ugyanolyan hűvösen kimértnek tűnt.

– Nem mozdulhatsz el a közelemből, akármi történjék. Maddox és a többiek vigyáznak majd rád. A háttérben maradsz velem, és minden erőddel megpróbálsz majd megvédeni, világos?

Összepréselt ajakkal bólintottam. Semmi másra nem kellettem neki, minthogy védjem a hátsóját a bajban. A düh és a fájdalom száz meg száz szikrára robbant bennem szét. Felhasználtam az érzést, muszáj volt, különben megfojtott volna. Minden gyengeséget igyekeztem előnnyé kovácsolni, és a valóm legmélyére nyúlni azokért az igékért. Maddox és egy másik farkas elém álltak, míg a többiek az anyámat védték. A földszintről és az udvarról dulakodás, harc hangjai szűrődtek fel hozzánk. Megrezzentem, noha egyetlen pillanatot engedélyeztem csak magamnak a félelemre.

Túl kellett ezt élnem. Semmi másra nem gondolhattam.

Behunytam a szememet, és abban a tudatban, hogy a farkasok őriznek, egy másodpercre sem hagytam abba a védelem felépítését. Próbáltam azonosítani, kik támadtak meg minket, és ehhez mérten cselekedni ellenük.

Amikor megszédültem, és abbahagytam egy pillanatra, körbekémleltem a helyiségben. Kassandra néhány méterre tőlem farkasok gyűrűjében állt, szeme zölden izzott, egész teste szinte lángolt a fénytől. Akármit is művelt, rengeteg energiát használt fel hozzá. Valósággal vibrált a levegőben, el is képesztett. Tudtam, hogy óriási ereje van, de a szememmel látni egészen más tészta.

Visszatértem a feladathoz, hogy megvédjem anyámat, Maddoxot és saját magamat, úgyhogy nem láttam és hallottam semmit. Egyedül a belső világomra tudtam koncentrálni; arra az erőre, ami bennem rejlett. A nagyanyám szerint különleges voltam: méltó az ő tudásának befogadására, úgyhogy ennek fényében használtam a mágiámat. Erősnek éreztem magamat, mert erősnek kellett éreznem magamat.

Egészen addig, amíg a Maddox mellett álló farkas hátra nem taszított a falhoz. Kipattant a szemem, abbahagytam az igék mormolását, meg is szédültem. Égetett a bőröm az új tetoválások nyomán, hevesen kapkodtam a levegőt, fejembe fájdalom hasított. Az, hogy magas szinten igénybe vettem a képességeimet, bizony fizikális következményeket is vont maga után.

Csak lassan bírtam felfogni, mi zajlott körülöttem. Akármekkora támadásra is számított az anyám, elvétette a becsléseket. Egy csapatnyi ismeretlen lény ömlött be az ajtókon, és támadt egyenesen ránk. Kassandrát már csak egy vérfarkas védte, engem egy sem. Habár Maddox a közelemben pofozott egy idősebb férfit, senki sem figyelt rám.

Elbújtam a helyiség másik felében egy íróasztal mögé, és igyekeztem senkire sem nézni. A saját dolgomat kellett tennem, még akkor is, ha a háttérben hátborzongató hangok hallatszódtak. Fülemre szorítottam a tenyeremet, megpróbáltam csillapítani a szívverésemet. Szükségük volt a segítségemre! Nekem pedig az életemre, úgyhogy cselekednem kellett.

Felhasználtam a legerősebb védelmi igéket. Mindent megpróbáltam megtenni, csakhogy nem tudtam önmagamra figyelni, és biztonságban maradni egyszerre.

– Kennedy! – üvöltött fel Maddox; hangjára egyből felfigyeltem a zajok ellenére. Kilestem az asztal mögül, és láttam, milyen vadul keres engem. Nem gondolkoztam, felugrottam a helyemről, és miközben a nevét kiabáltam, futva indultam meg felé. Látta, hogy jövök, rám kapta a pillantását, csakhogy valami mást is észrevett.

– Bukj le! – kiabálta abban a pillanatban, ahogy felém vetődött, de már késő volt. Nem tudtam sem megállni, sem lebukni.

Egy másik vérfarkas oldalról nekem csattant. Éles karmai bőrömbe vájtak, fájdalmasan végigkarcoltak. Felsikoltottam, ahogy vér buggyant ki a sebekből.

Maddox egy másodperccel később érkezett, rávetette magát a farkasra, kihasználta a meglepetés erejét, és addig csépelte a földön fekvőt, míg az el nem ájult.

Homályosodott a látásom. Égetően fájtak a karmolt sebek a felsőtestemen és a karomon. Azt hittem, menten elájulok, amikor valaki felrántott a földről. Maddox volt az.

– Tűnés innen!

Kirángatott a helyiségből, csakhogy rosszul járt velem, mert úgy éreztem, lebénultam. Nem mozgott sem a karom, sem a lábam, és a ruhámat átitató meleg vér csak fokozta a bennem növekedő pánikot. Beterelt egy szobába, gyorsan magunkra zárta az ajtót. Az ablakokon a Hold fénye sütött be – majdnem teljes volt.

– Figyelj a hangomra – szólított meg nagyon halkan –, itt vagyok, oké? Meg fogjuk ezt csinálni. Mi ketten. De ehhez az kell, hogy figyelj rám, és ne aludj el. Menni fog?

Nem válaszoltam. Valamivel erélyesebben próbálkozott.

– Menni fog, Kennedy? Válaszolj!

– Igen, igen – sóhajtottam. – Azt hiszem.

– Nagyon jó. – Levette az ingét, vékony csíkokra szakította, és amilyen szorosan csak tudta, bekötözte vele tátongó sebeimet. Hálát adtam a sötétségért, hogy nem kellett szemügyre vennem őket.

A vér szaga undorító volt, és mindenemet elöntötte. Hogy ne hányjam el magam, Maddox világító, sárga szemébe mélyedtem. Szakszerű mozdulatokkal kötözte be a sebeket.

– Nem harapott meg – nyugtatott. – Nem lesz semmi baj.

Amikor végzett a feladattal, ráfogott az alkalomra. Halkan felszisszent, én pedig éreztem, hogyan távozik belőlem apránként a fájdalom. Reszketegen felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

Maddox zihált, én pedig megpróbáltam annyi életet pumpálni magamba, hogy ne haljak meg ott, helyben. Rázott a hideg, és undorodtam a rám tapadó vértől.

– Utáltam – motyogtam –, amikor hipszternek hívtad... Annyira... utáltam.

– Mi van? Hogy a francba jön ez ide?

– Én csak... Azt hiszem...

Nem igazán tudtam, mit hiszek, pláne szavakba önteni az érzést. Mintha lefordultam volna a saját lábamról, megszédültem, és előrebukott a fejem. Olyan erős volt ez az impulzus, hogy nem tudtam kinyitni a szemem.

– Maradj velem! Nézz rám, Kennedy! Itt vagyok.

– Nem tudok – nyöszörögtem.

– A francot nem tudsz! Szívd fel magad, emeld fel a fejed, és nézz a szemembe! Sosem adtad magad könnyen, most mégis mi a bánatot művelsz?

Szitokáradata mintha sosem ért volna véget. Egy darabig még értettem a szavait, és már a nyelvem hegyén volt a válasz, csakhogy sosem jutott el a füléig.

Ránk törték az ajtót. Fény és idegenek áradtak a helyiségbe – egy másodpercbe tellett csupán, hogy elrángassák tőlem Maddoxot. Nem láttam semmit, viszont tudtam, hogy mi következik: meg fogunk halni.

– Ez még él! – óbégatta valaki.

– Ne merészeld! – ordította vissza Maddox, mielőtt a hangja állatias morgásba nem fordult.

Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig semmi sem történt. Dulakodás hallatszott a szobából, én viszont nem tértem magamhoz annyira, hogy beazonosítsam a feleket.

Éreztem viszont a hátamba hasító fájdalmat. Hideg karmok martak belém, és értek csontot. Reccsenve dőltem el a padlón, bennem akadt a lélegzet. Testem minden egyes pontján szétáradt a folyékony kín, mintha valaki felgyújtott volna. Úgy éreztem, élve elégek. A bőröm, a csontjaim, de még az agyam is lángolt. Némán sikoltottam, hátha megszán valaki, és útját állja a tűznek.

Vártam a csodát.

Vártam a jeget.

Vártam a halált is talán, csak vessen véget égő fájdalmamnak!

Azt mondják, az utolsó pillanatban sok mindent megbán az ember. Hogy van egy film... Hát, nincs. A halál gyorsan jön, csak másodperceket ad arra, hogy emlékezz.

Először eszembe jutott a nagymamám. Meleg ölelése, amely mindig megvédett a világ összes szörnyétől.

Aztán ott voltak a szüleim – az édesapám kedves, feledhetetlen mosolya és az édesanyám... Istenem, miatta halok meg! Talán érte is. És sosem fogja megtudni, hogy minden gyötrődés, düh és megbántottság ellenére mennyire szerettem. Egész életemben csak arra vágytam, hogy még egyszer láthassam, és ezt elmondhassam neki. Talán tudni fogja. Megérzi majd.

Utoljára Stilest láttam. Rám mosolygott, és átölelte a vállamat. Percekig csak nevettünk, mialatt én a legboldogabb ember lehettem a világon. A karjából végül egy fojtogató feketeségbe süllyedtem. Semmi mást nem hallottam, csak nyugtató, édes hangját. A fülembe suttogott, egészen úgy, mint amikor a kanapén feküdtünk egymáson.

„Csak hunyd be a szemed, és ne nyisd ki. Esküszöm, Ken, ennyi az egész. Itt várok rád, csak lépj egyet előre... Elkaplak! Tudod, hogy mindig elkaplak... Bízz bennem. Ne nyisd ki a szemed, Ken.

Sssh, ez csak egy álom. Hamar vége lesz. Majd felébredsz, meglátsz engem, és mosolyogsz. Ott leszek melletted, mindig ott leszek.”