Málnaízű Te – tizennegyedik fejezet

Sziasztok! :) Köszönöm a véleményeket és az új feliratkozókat! <3
Megválaszoltam a hozzászólásaitokat is, szóval mindennel készen vagyok. Ha van kedvetek, írjatok bátran.
Ejtenék néhány szót a fejezetről is: nagyon, nagyon izgalmas lesz! Elég csak megnézni hozzá a címet... ;)
A borítót ezúttal Melody készítette - köszönöm, drága!
Jó olvasást kívánok a frisshez, és ne feledjétek, szombaton találkozunk,
Nilla

– a halál –

Amikor Maddox a műszakja előtt beért az étterembe, sötét pilótaszemüveg és olyan atléta volt rajta, amely látni engedett egy tetoválást a bordáin. Noha fizikailag szörnyen rosszul éreztem magam, mégsem emiatt szédültem meg. Rám törtek az álomképek arról az erőszakos, durva Maddoxról, aki hajszálpontosan úgy nézett ki az álmomban, mint a valóságban ma reggel.

Levette a napszemüvegét, mikor mellém ért.

– Jó reggelt, kislány. Végre jó dolgokra is használod a szemedet – kacsintott rám, hogy jelezze, látja és értékeli a bámulásomat.

Kezdtem komolyan aggódni miatta. Semmi kézzelfogható bizonyítékom nem akadt ellene, az ösztöneim mégis azt súgták, köze van a történésekhez. Mióta felbukkant, minden megváltozott. Természetfeletti és roppantul idegesítő jelenléte mindent beszennyezett, akár egy kártékony gombafajta.

Bátorságot merítettem a kétségbeesésemből, és eltűztem utána az öltözőbe. Nem számított sokat, hogy két igazán felháborodott pasit találtam bent, akik nem örültek a női jelenlétemnek. Azonnal Maddox felé fordultam.

– Halljam, mit tudsz!

– Tetszik a határozottságod, bár sejtésem sincs, mit akarsz tőlem.

Egy mozdulattal kibújt a pólójából, hogy szemérmetlen módon mutogassa izmait. Rájöttem, hogy zavarba próbál hozni, de meg sem rezzentem a próbálkozásától. Mélyen a szemébe néztem, pillantásommal próbáltam meg közvetíteni a dolgot felé.

– Így sem tudom, oké? – vont vállat, és komótosan tovább öltözködött. Lassan kezdte begombolni magán az inget.

– Egy szavadat sem hiszem el. Te és a bizarr családod tudtok valamit, amit én nem, sőt lehet, hogy ti álltok az egész mögött. Ki fogom deríteni, és akkor letépem a fejedet.

– Ugyan már, cicám – gúnyolódott rajtam. – Az egész nevetséges falkád kevés lenne ahhoz, hogy kárt tegyen bennem.

– Nem egyszerűen kárt fogunk tenni benned, hanem megölünk! – sziszegtem fenyegető hangon. Persze, aligha tűntem valami keménynek. Hófehér arccal, karikás szemmel és a „ma már öt kávét ittam” remegéssel kevésbé éreztem magam fenegyereknek.

Hátat fordítottam Maddoxnak, hogy ne sértegethessen tovább, és kiviharzottam az öltözőből. Angolos távozásom után döbbent csend maradt.

Egész nap elkerültük egymást. Én rohadtul nem voltam rá kíváncsi, ő pedig igyekezett úgy tenni, mintha annyira jelentéktelen lennék, hogy a pillantását sem érdemlem meg. Nem mintha bántam volna, még ez volt az eddigi legjobb közös napunk. Mindketten ignoráltuk a másikat.

Azonban történt valami furcsaság, ami sok mindent megváltoztatott, és még több kérdést felvetett. Egy idegen pasi, egy idegen természetfeletti pasi besétált az étterembe, és egyenesen a pulthoz jött. Sőt, valójában egyenesen hozzám. Úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, hogy valami nincsen rendben vele, és amíg a kávélapot böngészte, kedélyes csevegésbe kezdtünk. Majd jött Maddox, és jó szokása szerint, elcseszett mindent.

Mintha valami elfuserált biztonsági őr lenne, egy határozott mozdulattal félrelökött az útból, és az ürge szemébe meredt.

Felálltak a szőrszálak a tarkómon, már csak attól is, hogy láttam, mi módon bámultak egymásra. Semmi emberi nem tükröződött rajtuk, semmi jót nem ígért a szemük. Ez egy olyan párbaj volt, amelyből én nem érthettem egy mukkot sem, mégis éreztem, hogy közöm van hozzá. Pattogott az állatias feszültség a levegőben. A nem várt látogató gyorsan mozgó ajakkal mormolt néhány szót Maddoxnak, majd elhagyta az éttermet.

Úgy tűnt, rajtunk kívül senki sem fedezte vele jöttét vagy a távozását.

– Ki volt ez a fazon? – suttogtam, hogy csak Maddox hallja meg. Még a hideg is kirázott.

– Valami, amit nem szívesen látok itt.

– Te saját magadon kívül senkit sem látsz szívesen – vágtam rá.

Nem válaszolt, nem is vártam.

Percekkel később kezdtem csak megnyugodni, az adrenalin viszont segített. Visszaadott valamit abból az éberségből, amelyet nagyjából egy hete éreztem utoljára. Néhány percre megint jó volt, és ezt ki akartam élvezni. Kinyújtóztattam a tagjaimat, lazítottam, élveztem a rövid szünetet.

Miután sikerült rendbe szedni magam, rögtön kiszúrtam Maddox éber tekintetét, mellyel vizslatott.

– Mi van veled mostanában?

– Komolyan hiszed, hogy válaszolok neked bármire is?

Akkor még hülyébb vagy, mint gondoltam, bár ezt azért nem tettem hozzá.

– Veled komolyan nem lehet beszélgetni?

– Neked nem, mert utálatos vagy – mutattam rá a tényre.

– Az még nem jelenti automatikusan azt, hogy utálsz is – ágált.

– Hát akkor mit jelent, hogy szeretlek?

Komolyan, sok mindent megéltem már, de ez a fickó rosszabb volt mindegyiknél. Inkább úgy döntöttem, továbbra sem veszek tudomást a létezéséről, mert azzal mindketten jobban járunk.

Amint hazaértem, és vettem egy hűvös fürdőt, hogy észhez térjek, már tudtam, mit fogok csinálni. Telefonálnom kellett, egészen konkrétan Montanába. Alewandra segített a múltkor, ezúttal is bíztam benne. Egyre jobban szorított az idő, egyre kevésbé bírtam. Minden akaraterőmet és kitartásomat be kellett vetnem az ébren maradás érdekében, és ez pokoli nehéz volt.

Nem is gondoljuk, hogy milyen fontos az alvás addig, amíg meg nem vonják tőlünk. Utána borzasztóvá válik minden ébren eltöltött óra.

Beültem a kényelmes fotelembe egy adag jeges teával. Kikerestem azt a bizonyos telefonszámot, nem agyaltam sokat a tárcsázáson.

– Tessék – vette fel Alewandra egész hamar. – Miben segíthetek?

– Ööö, helló. – Említettem már, milyen rémesen utáltam telefonálni? – Kennedy vagyok, és a múltkor...

– A Washington-lány. Emlékszem rád.

– Ez nagyszerű, én is élénken emlékszem magára, meg minden egyes szavára – bólogattam magamban. Nem tehettem róla, ha az a múltkori eset került szóba, nem állhattam szó nélkül. Hatalmas pofon volt az számomra, mintha az univerzum adta volna.

– Mit tehetek érted? – tért azonnal a lényegre.

– Én... – túrtam a hajamba. – Én kissé elveszett vagyok.

Alewandra szó nélkül hallgatott, nem kotyogta közbe, hogy ezt eddig is tudta, vagy bármi  más baromságot.

– És az álmok... Már nem merek aludni. Mindig valaki mást látok, aki vagy meghal, vagy eltűnik, és sosem tudok tenni érte semmit... Lassan megöli a lelkemet.

– Kennedy, beszéltél ezekről valakinek? – kérdezte Alewandra komoly hangon, nem kevés feszültséggel.

– A barátaimnak, akikben megbízom.

– Nagyon fontos, hogy senkinek ne szólj róla, érted? Bármi is történik, tartsd meg magadnak.

– Jó, de nem értem, miért vannak ezek? Mit jelentenek? Ki a felelős értük?

– A kérdéseid kiválóak – sóhajtotta. – Mindegyik álomnak megvan a saját üzenete, és te egyedül tudod megfejteni őket. Minden részlet, amelyet láttál, kiemelkedően fontos. Próbálj meg emlékezni! Ott lesz bennük a válasz mindenre.

– Ez elég homályos utasítás – csóváltam a fejem. – Higgye el, annyiszor végiggondoltam, és egyszerűen semmi...

– Nem tudok többet mondani, sajnálom.

– Köszönöm azért.

Letettük a telefont. Még kevesebbnek éreztem a tudásom, mint a hívás előtt. Sok reményt öltem ebbe a lehetőségbe, mégsem jártam sikerrel. Kezdtem belefáradni ezekbe a sorozatos kudarcokba. Túl fáradt voltam én ehhez. A türelmem az utolsókat rúgta. Napok óta csak az őrlődés, a rémálmok és a zsákutcák jutottak nekem.

Egyetlen kiutat láttam csak: hogy aludjam át ezt az egészet. Aludjak addig, míg rá nem jövök a megoldásra, míg meg nem álmodom a konkrét teendőket. Aludjam át az egész hetet, hónapot, mit bánom én, csak érjen véget a káosz!

A legrosszabb, hogy akaratomon kívül rántottam magammal a többieket is. Stiles az első számú elszenvedője lett a kálváriámnak, és kettőnk által a többiek is. Hiába próbáltak segíteni, ugyanazokba a falakba ütköztünk újra és újra.

Felálltam a helyemről, azzal az elszánt gondolattal, hogy véget vetek ennek az egésznek. Bezártam az összes ajtót és ablakot a házban. A fürdőszobaszekrényből elővarázsoltam egy nyugtatót, és gondolkodás nélkül bevettem. Eltámolyogtam az ágyamig – kezdett megváltozni a világ körülöttem. Az utolsó mozdulataim egyikével kikapcsoltam a telefonomat, hogy semmi se ébreszthessen fel. Holnap úgyis este kell dolgoznom, addig meg csak magamhoz térek valahogy.

Kényelmesen elhelyezkedtem, magamhoz hívtam az álmokat.

Nem is haboztak azzal, hogy rám támadjanak. Mindent megmutattak, amit valaha szerettem az életben: a szüleimet, a nagymamámat, Stilest és a barátaimat, majd ugyanazzal a lendülettel meg is fosztottak tőlük. Mindent és mindenkit elvesztettem, csak a tompán lüktető tudat maradt meg, hogy én leszek a következő.

Egy tükröt láttam magam előtt. Félve pillantottam bele: az édesanyám nézett vissza rám. Tudtam, hogy én voltam én, de a tükörben mégis ő vágott elképedt és rémült arcot. Mellette ott állt Stiles is: ordított. Nekem szánta a szavait, de túl vastag volt a tükör, nem hatolt át rajta hang. Semmi sem jutott el hozzám, csak a mindkettejük arcáról síró félelem.

– Nem értelek titeket! – kiabáltam, miközben a sima felületet vertem a tenyeremmel. Hiába akartam széttörni, még csak meg sem rezdült. Egyre durvábban estem neki, és csak akkor hagytam abba, amikor meghallottam egy kísértetiesen halkan suttogó hangot.

Fordulj meg – tanácsolta, ám csak a fejemben szólt. Az anyámra és Stilesra néztem. Ugyanolyan kétségbeesettek és tehetetlenek voltak, mint eddig. Stiles az üvegre helyezte a tenyerét, miközben a szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. Éreztem, hogy nekem szólt. Engem siratott. Bármit is láthatott a hátam mögött, tudta, hogy meg fog ölni.

Fordulj meg.

Muszáj volt. Utoljára anyáékra néztem. „Szeretlek titeket” – suttogtam hangtalanul. Leolvasták a számról.

Megfordultam.

Az idegen férfi az étteremből állt velem szemben. Arcán ördögi vigyor ömlött szét, szeme feketén virított, akárcsak az éjszaka. Egy-egy ezüstszínű, apró villám cikázott végig koromszínű íriszében. Hátán óriási, vérvörös szárnyak nőttek, amitől egy lidérces jelenésre emlékeztetett leginkább. Noha egyikünk sem mozdult, mégis pillanatról pillanatra közelebb került hozzám. Megugrott a pulzusom.
A halállal néztem farkasszemet.

– Mi vagy te?

Hiszen már régen tudod.

– Miért csinálod ezt?

Talán erre is tudod a választ.

– Nem tudom! – kiáltottam az arcába. A halál arcába. Nos, nem egészen így képzeltem a találkozásunkat.

Mindenkiért eljövök, Kennedy. Miért te lennél a kivétel?

– Miért kéne hagynom, hogy te nyerj?

Felkacagott. Hátborzongató hangja fagyott keltett belül, ahogy végigzongorázott bennem.

Szeretem a hősködést. Érdekessé teszi a dolgot.

– És azt hogy szereted, amikor valaki kicseszik veled?

Egy pillanatom volt csak dönteni, és én az életet választottam. Magamtól kellett rájönnöm a dologra, és miközben szájaltam a végzettel, hirtelen rádöbbentem, mit tegyek.

Valójában tényleg minden bennem volt. Tudtam, amit tudnom kellett. Pont az álmaim vezettek rá.

Felszegtem a fejem. Magabiztosan elmosolyodtam, és egy pillanattal később énekelni kezdtem. Még a nagymamám hangját is hallottam a fejemben.

– Színre-szín, sziromra-szirom, kicsi liliom, tündér vagy, jól vigyázz, egyszerre élsz...

Szó szerint láttam, hogyan fagy a mosoly a halál arcára. Azonban mielőtt kiélvezhettem volna a diadalmat, magamhoz tértem.

Rögtön az órára pillantottam: majdnem három órát sikerült aludnom. Úsztam a verejtékben, és rettenetesen magasan járt a pulzusom, ám mindezzel nem törődtem abban a pillanatban. Tollat és papírt ragadtam, és minden egyes apróságot lejegyzeteltem. A kagylótól elkezdve az idegen férfiig egy szép ábrát készítettem a spirálfüzetembe, és két teljes oldalnyi anyagot lekörmöltem.

A nagymamám mondókája mellé óriási kérdőjelet tettem. Kulcsfontosságú szerepet játszott a történetben, bár nem értettem még teljesen.

A nap folyamán másodszor csörögtem rá Alewandrára. Vagy húsz percig tartott, míg felvette a telefont.

– Elnézést, hogy ismét zavarom – daráltam a szöveget. – De azt hiszem, rábukkantam valamire. Létezik, hogy valaki álmában találkozzon a halállal, és túlélje?

Csend.

Néma csend ordított csak a vonalból, semmi egyéb.

– Alewandra? – kérdeztem rá rosszat sejtve.

– Nem tudok neked segíteni – válaszolta ellenségesen. A hangja durván szólt. – Ne is keress többet, ha mégis megteszed, annak következményei lesznek.

Kinyomta a telefont. Magamra hagyott a kérdéseimmel együtt, és hiába próbáltam visszahívni, már nem volt elérhető. Könnyedén rájöttem, hogy történt valami, amíg aludtam. Vajon mitől gondolhatta meg magát? Egy oldalra felírtam a nevét, mellé pedig egy óriási kérdőjelet pingáltam.

Miközben magamra rángattam némi ruhát, felhívtam Stilest. Nem igazán kerteltem, amikor felvette.

– Kéne a segítségetek.

– Kié és mire? – érzett rá rögtön a lényegre.

– Mindenkié. Azt hiszem, rájöttem valamire.

– Várj meg minket, hamarosan ott leszünk.

Kihasználtam az időt, míg vártam. Megpróbáltam egy újabb kirakóst a helyére illeszteni, ám  ez információk hiányában kevésbé sikerült. Viszont tudtam, hogy kitől szerezhetem meg, amire szükségem van.

Maddox Frye-tól.

Nem véletlen, hogy az a pasas néhány órával korábban felbukkant, és Maddox eltávolított az útjából. Semmi sem volt véletlen, ami vele kapcsolatban történt.

Amikor meghallottam, hogy megjöttek a fiúk, kirontottam az ajtón. Stiles, Scott, Isaac és Derek feszülten vártak rám.

– Meglátogatjuk Maddoxot. Kelleni fog az erőtök, srácok.

– Na végre, szétkaphatok valamit – bólintott Isaac. Mióta két hete visszatért a városba, meglehetősen vérszomjas hangulat uralkodott rajta.

– Nem fogunk senkit sem szétkapni – állt ellen Scott. – A mi módszereink szerint intézzük.

– Pedig ezt a csávót én sem sajnálnám – közölte Stiles is, hogy teljes legyen az összhang, bár egy pillanatig sem hittem el a szavait.

– Menjünk az étteremhez, ott kiderítem, hol kell keresnünk.

Beugrottam Scott és Stiles mellé a dzsipbe, Derek és Isaac egy másik autóval jött utánunk.

– Köszönöm, hogy jöttetek – kezdtem idegesen. – Nem tudom, mi vár ránk, viszont válaszokra van szükségem Maddoxtól.

– Ja, ha nem Isaac tépi ki előbb a torkát – bólogatott Stiles.

Öt percen belül az Anyway parkolójában voltunk. Kiszálltam a kocsiból, a fiúk utánam.

– Várjatok meg itt. Ha bármi van, azonnal hívlak.

– Nem tetszik nekem ez a terv – csóválta a fejét Stiles. – Nem szívesen engedlek be oda egyedül.

– Ez egyelőre még a munkahelyem, nem lesz semmi baj. Várjatok meg.

Vettem egy mély levegőt. Elengedtem Stiles kezét, bár baromi nehezemre esett. Az ujjai az utolsó pillanatokig kapaszkodtak az enyémbe.

Besétáltam a teltházas étterembe, egyenesen a nagyfőnök irodája felé. Igyekeztem úgy mozogni, hogy senki ne szúrjon ki, bár ez meglehetősen nehezen jött össze a sötét melegítőmben az elegáns vendégek között.

Amint odaértem az irodához, bizseregni kezdett a tarkóm. Vettem egy mély lélegzetet, és előzetes bejelentés nélkül beléptem. Odabent a természetfeletti lények valószínűleg előre érezték, hogy jövök.

Maddox és Frederico. Plusz a farkasok a parkból. Mind ott voltak, és engem vártak, döbbentem rá.

– Helló, Kennedy – köszöntött a főnököm mély hangján.

A kezem a telefonért nyúlt, automatikusan tárcsáztam Stiles számát.

– Jobb is lesz, ha behívod őket, nehogy lemaradjanak valamiről – gúnyolódott Frederico, hangja merő fenyegetés és veszély. Kezdtem nagyon, de nagyon megbánni ezt a tervet.

Stiles azonnal reagált a hívásra. Csakhogy én nem voltam hülye. Nem csalogattam be őket az oroszlán barlangjába.

– Üljetek vissza a kocsiba azonnal, és tűnjetek innen – közöltem olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam.

Fredericón látszott, hogy ezzel megleptem őt, Maddox csak a fejét csóválta. Mielőtt azonban én is reagálhattam volna, a farkasok beözönlöttek az iroda ajtaján. Riadt tekintetem Fredericóra talált – arckifejezése és elégedett mosolya elárulta, hogy minden pontosan a tervei szerint alakult.

FOLYTATJUK...