Málnaízű Te – tizennyolcadik fejezet

Sziasztok!

Kezdeném a rossz hírrel: ettől a naptól fogva, az utolsó három fejezet hetente érkezik majd. Tehát mindig szerdán jön a friss, és sajnos már csak három. Gyorsan elérkeztünk idáig, nem? :(

Na, akkor valami vidámabb: a tizenkilencedik fejezetet megnyerte tőlem Lu! Kérlek, írj nekem e-mailt a nilla@citromail.hu-ra.
A feliratot köszönöm, ezúttal is, Zsuzsanna J.-nek!

Jó olvasást kívánok, egy hét múlva jövök!

Nilla

– az ígéret –

Egyetlen percet sem vesztegettünk. Azonnal bevágtuk magunkat egy terepjáróba, és el is hagytuk a birtokot. Maddox nem fáradt azzal, hogy hátraültessen a sötétített ablakok miatt, vagy eltakarja a szememet. Ő megbízott bennem annyira, hogy tudja, nem lépek meg, és én is megbíztam benne annyira, hogy tudjam, nem tesz el láb alól. Jó kis egyezség volt ez.

– Nem sejtettem, hogy tudsz ilyen határozott is lenni – pillantott rám oldalról egy szívdöglesztőnek szánt mosollyal. Hát, valahogy kevésbé ájultam el tőle. Még mindig nem hatott rám a vonzereje.

– Figyelj, ez egy ilyen nap – vontam vállat. – Én megtudtam, hogy neked is van lelked, te pedig azt, hogy nem vagyok nyomi.

– Na ja, végül is – motyogta még félhangosan, majd bekapcsolta a rádiót, és teljes egészében elfelejtkezett rólam. Cseppet sem bántam, jól jött a csend, hogy a gondolataimba temetkezzem. Akadt bőven töprengeni valóm, de az első helyen természetesen Stiles állt. Az a fura, hogy nem érdekelt anyám fenyegetése vagy az őt sanyargató veszély annyira, mint ez a fiú.

Stiles volt az én málnám abban a világban, ahol betiltották a gyümölcsöket. Az egyetlen. A legédesebb. Ártatlansága és embersége elbűvölt, hűsége pedig magához láncolt. Szinte rámorrantam Maddoxra, hogy vezessen már gyorsabban. Végül azért fegyelmeztem magam, elvégre, nem vagyok már tizenkét éves...

Aha.

Amikor leparkoltunk Stilesék lakása előtt, szabályosan kiugrottam a kocsiból. Maddox alig ért utol. Mint egy édességfüggő a doboz fagylaltra, úgy cuppantam rá a csengőre; szinte teljesen rátenyereltem. Egy örökkévalóságnak éreztem az időt, amíg semmi sem történt.

– Akarod, hogy betörjem? – kérdezte az „agy”. Élesen ránéztem, bár nem hatódott meg különösebben a pillantásomtól.

Öt másodperccel később kinyílt az ajtó. Stiles pislogott ránk álmos szemmel, és amint tudatosult benne, hogy én vagyok az, ölelésébe zárt. Úgy hiányzott már ez, mint egy falat kenyér. Percekig el sem eresztettük egymást. Senki más nem tudott így a karjában tartani a Földön.

– Istenem, édes istenem... Hát itt vagy... Minden rendben...

Két tenyere közé vette az arcomat, hogy megcsókolhasson. Erre az egy dologra vágytam csak jobban az ölelésénél. Kicsit talán elhúzhattuk a dolgot, mert Maddox megköszörülte a torkát. Stiles bizalmatlanul rámeredt.

– Ez meg mit keres itt?

– Ez a fiú – hangsúlyoztam én is, hogy lássa, mennyire nem tetszik a megszólítás –, a menetjegyem.

– És mégis hová, Mordorba?

Stiles és az ő humora. Legendás.

– Állj le, haver, nem akarok balhét – közölte Maddox komolyan. – Azért vagyok itt, hogy nektek segítsek.

– Azért ez nem teljesen igaz – korrigáltam –, de most nem is fontos. Haza kell mennünk bizonyos dolgokért.

Maddox rábólintott, Stilesnak viszont nem tetszett az ötlet.

– Még csak most jöttél, és... Egyáltalán mi történt? Elvesztettem a fonalat ott, amikor a halottnak vélt anyukád felbukkant, és elrabolt téged!

Bármennyire is szerettem volna megnyugtatni, erre most nem jutott időnk. Holnap vissza kell mennem a kastélyba, és már lement a Nap. Amint letudtam a kötelezőket, minden egyes másodpercemet neki terveztem szentelni, de először...

– Később elmesélek mindent, rendben? Most viszont kellene a segítséged.

Tíz perccel később már útban voltunk a nagyi házához. Stiles közben felhívta a többieket, és megnyugtatott mindenkit, hogy életben vagyok. Szegénykémnek halvány fogalma sem volt arról, hogy egyelőre csak néhány órára tértem vissza hozzá. Mindegy, megráztam a fejemet, mert erre most nem gondolhattam. Sokkal fontosabb cél lebegett a szemem előtt: megtalálni az áhított igéket.

A doboz még ott pihent a könyvtárszobában, sehová sem költöztettem onnét. Míg Maddox az ajtóban őrködött, Stiles és én lehuppantunk a földre. Sorban kiszedegettük a mesekönyveket, én pedig mindegyiket megvizsgáltam újra. Vártam egy érzést, egy jelet, egy pillanatot vagy bármit, de semmi sem jött. Ott maradtam hát egy rakás gyerekkönyvvel, és fogalmam sem volt arról, melyikre van szükségem.

– Nem jó ez így – ingattam a fejem. – Nem vettünk észre valamit.

– Átnéztük az összeset, kétszer – nézett rám Stiles egy Hamupipőke fölött. – Mindent láttunk.

Nem, akkor sem. A hirtelen jött lelkesedésem, hogy egy pillanat alatt előguberálom az igéket, kezdett alábbhagyni. Megint egy falba ütköztem, és nem először éreztem ezt a nagyi dolgaival kapcsolatban. Hol hibáztam el? Könyvek, amelyek közül egyik sem vezetett semmire.

– Ez a huszonegyedik század – tápászkodott fel Stiles. – A mi nemzedékünk gyakorlatilag együtt él az internettel. Szerintem nézzünk körül ott is.

– Remek ötlet! – álltam fel utána, hogy előkerítsem a laptopomat a szobámból.

Amikor betöltött a gép, és megpillantottam a szokásos oldalakat – e-mail, közösségi portál, zenecsatorna, eszembe jutott, ki voltam egy hónappal ezelőtt. Csak egy lány, aki olyan akar lenni, mint mindenki más.
Most pedig egy olyan lány voltam, akinek egyszerűen nem hagyják, hogy olyanná váljon, mint bárki más.

Stiles a telefonján, én pedig a laptopon kerestem rá a könyvekre. Legalább két órán keresztül felesleges és érdektelen információk között szörföltem, amikor rábukkantam valami különlegesre.

Az egyik, kezembe akadó verseskötet gyakorlatilag nem létezett. Semmiféle információt nem leltem róla a neten. Rákerestem a kiadóra, külön a versekre, ám sehol semmi. Ekkor már tudtam, hogy kincsre bukkantam.

A borító, a kiadó, a szerző neve, minden hazugság volt. A nagymamám tökéletes álcája arra, hogy a legféltettebb titkai lakat alatt maradjanak. Ugyan kinek jutna eszébe egy mesekönyvben kutakodni?

Más szemmel néztem a kötetre. A nagymamámat éreztem benne, és erre most rettenetesen vágytam is. Apukámon kívül ő az egyetlen tagja a családomnak, aki nem hazudott nekem. Aki állandóan kiállt értem, és sosem játszotta volna meg a saját halálát azért, hogy megszabadulhasson tőlem.

Mintha egy tőr fúródott volna a szívembe.

Igazság szerint csak játszottam a nagylányt. Nem bírtam megemészteni, amit az anyám tett velem. Nem tudtam feldolgozni ekkora méretű fájdalmat. Hogy ne pusztuljak bele, inkább nem is gondoltam rá. Könnyebb volt halottnak hinni, mint olyan élőnek, aki eldobott magától. Míg tudtam, hogy nem akaratán kívül hagyott el, legalább elhihettem, hogy szeret.

– Találtál valamit? – kérdezte selymes hangon Stiles. Bólintottam.

Lassan áttanulmányoztam az összes versikét. Oldalról oldalra mindegyiket. Néhányat ennyi idő elteltével is kívülről ismertem, míg mások teljesen újak voltak. És némelyik furcsa bizsergést eredményezett nálam. Fogtam egy lapot, és az összes ilyet kiírtam. Bármire is keresett anyám igéket, ezek lehettek azok.

Arról szó sem lehetett, hogy az egész könyvet neki ajándékozzam. Azt sem terveztem, hogy szólok róla, hisz minél kevesebbet tud, annál jobb. Így is hatalmas erővel bírt, szerintem mindenki csak jobban jár, ha én nem növelem tovább. Ez egyszer segítek neki, és aztán elfelejtem azt is, hogy felbukkant. Arra a nőre akarok emlékezni, aki mindent feláldozott azért, hogy én élhessek, és úgy ölelt azon az utolsó éjszakán, ahogyan csak egy anya képes.

Későre járt, mire elraktuk a könyveket. Álmosan pislogtam, és a sok üléstől zsibbadt mindenem. Szélnek akartam ereszteni Maddoxot, hogy hozzon némi ételt, de ebbe semmi szín alatt nem egyezett bele, úgyhogy végül rendeltünk. Talán bekapcsolta a különleges, plusz érzékét, mert egyszer csak magunkra hagyott bennünket. Felballagott az emeletre, a lépcsőről azonban még visszakiabált nekünk.

– Csak, hogy tisztázzuk: ha jót akartok magatoknak, nem próbálkoztok szökéssel. Vagy ötször gyorsabb és erősebb vagyok mindkettőtöknél.

– Kösz, haver, ez igazán kedves! – ordította vissza Stiles. Válasz persze nem érkezett.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, és magam mellé húztam őt is. Minden együtt eltöltött másodpercet élvezni akartam. Amikor Stiles mellém heveredett, és a mellkasán fekve hallgattam a szívverését, mesélni kezdtem.

– Holnap vissza kell mennem anyámhoz. Amint megkapja az igéket, elenged. Bíznod kell bennem.

Megsimogatta a hajamat.

– Bízom benned. Sosem tennék másként.

– Sokat tanultam most a bizalomról – mosolyodtam el fanyarul. – És úgy érzem, mégsem tudok róla semmit. Az anyám bevallotta, hogy azért nem keresett fel, mert meghaltak benne az érzések. Nem jött, mert nem érdekeltem.

Stiles teste megfeszült az enyém alatt. Annyi szeretet és törődés áradt belőle, hogy nem tudtam tovább fegyelmezni magam, és engedtem a könnyeknek. Szúrták a szemem, mielőtt kibuggyantak.

– Tudod, mi történik egy magamfajtával, ha bármilyen sötét, természetfeletti lény megmérgezi? – Nem is vártam választ, úgyhogy suttogva folytattam a mesélést. – Átváltozik. A baskyranok nem születnek, azzá válnak. Tudod, akárcsak a hősök. Amíg valaki olyan, mint én, nem tud másoknak ártani, csakis védelmezni. Ez ösztönös nálunk. Nos, az anyám viszont, azaz egy baskyran, már nem ilyen. Támad és pusztít, bármit képes lerombolni. Ő volt felelős a rémálmokért, a fejembe mászott, hogy irányíthasson, és még a közelemben sem kellett lennie hozzá. Bármit képes elérni, bármit, érted? Most én vagyok az eszköz, aminek a segítségével diadalmaskodni akar. Nem állok az útjába, hogy elengedjen.

– Nem kellene ezt tenned – ingatta a fejét Stiles.

– Dehogynem. Így nem esik bántódásotok, és megszabadulhatok tőle. Te nem láttad a szemét, de... Nincs benne semmi emberi. Halálra rémisztett, viszont nem az erejével. Azzal a változással, ami végbement benne. Tudod, amikor kicsik vagyunk, az idősebbek azzal ijesztgetnek bennünket, hogyha rosszul viselkedünk, baskyranná válunk. Ez olyan, mint a ti világotokban a sárkány meg a boszorkány. Valami, amitől kisgyerekként retteg az ember, és nem mer benézni az ágya alá, nehogy véletlenül ott találjon egyet. És az édesanyám egy ilyenné vált, érted? Ő a rémálmaim főszereplője, szó szerint is.

– A te világod és az enyém már ugyanaz – próbált nyugtatni az ismerős hang. – Nincs olyan, amit ketten ne vészelnénk át, vagy ahová elmennék nélküled.

– Mert te már a részem vagy, és én a tied? – néztem fel a szemébe. Stiles lassan bólintott.

A következő pillanatban az ajka ráforrt az enyémre, és én csak arra tudtam gondolni, hogy végtelennek tűnő napok óta először csókolt. Minden természetfeletti porcikámmal együtt veszélyesen odáig voltam ezért a srácért.

Túlságosan korán ért utol minket a reggel. Egy hangyányit sem törődött azzal, hogy én még ölelni akartam, hogy engem még csókolni akartak. Jött, és önző módon mindent szétrombolt azzal a ténnyel, hogy hamarosan indulnom kell.

A világ senki kedvéért nem állt meg. Néha pedig jól jött volna egy nagy kapcsoló, amelyet bizonyos helyzetekben megnyomhatunk, és elkiabálhatjuk magunkat: most én határozok, és te szívsz!

Legalább már egy fél órája ébren voltunk, de csak bámultunk kifelé az ablakon, amelyen szerteágazóan ömlött be a sárga fény. Békésnek tűnt, mintha "csak" egy hétköznapi reggel lenne. Csakhogy nem volt az, és ezt mindketten tudtuk. Ez tette a gyönyörű pillanatot keserűvé.

– Nagyon rossz érzésem van – sóhajtotta Stiles. Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam szavait. – Mintha valami... közeledne.

– Szerintem csak Maddox fog közeledni hamarosan. Bár ez is épp elég katasztrofális...

– Ne vicceld el – csóválta a fejét. – Ezt most ne.

– Sajnálom – bújtam oda a kulcscsontjához, hogy magamba szívjam bőrének illatát. Addig akartam ezt megtenni, ameddig lehetett. Mert akármilyen furcsán is hangzott, én is éreztem, amit ő. Valami nem volt rendben.

– Legszívesebben hátam mögött hagynám a világot, hogy veled mehessek.

– Tudom – öleltem át a derekát. Ujjaim a pólóját szorongatták. – És én legszívesebben itt maradnék veled, ezen a kanapén, örökre.

– Csak nem tehetjük meg, igen, tudom.

– Hamarosan vége lesz – próbáltam felvidítani. – Pár napon belül visszajövök, és annyi mindent be fogunk pótolni...

– Ígérd meg, oké? – tolt el magától annyira, hogy a szemembe nézhessen. Pillantásában ezúttal semmi derűt nem láttam, csordultig telt félelemmel, aggódással. – Ígérd meg, hogy visszajössz hozzám. Ha nem teszed, én valószínűleg totálisan elvesztem az eszemet.

– Hé, hé – csitítottam, miközben óvatosan megfogtam az állát. – Te vagy az én világom, emlékszel rá? Szerinted hogyan élhetnék nélküled?

– Én csak meg akarom győzni magamat arról, hogy nem meghalni mész, mert akkor...

Stiles olyan kétségbeesett volt, amilyennek még sosem láttam korábban. Rájöttem, hogy taktikát kell változtatnom, ha meg akarom nyugtatni. És nagyon meg akartam.

– Fontos vagyok neki. Sok mindent tudok, csak még magam sem jöttem rá. Anyám egy hideg szörnyeteggé változott, viszont az eszét nem vesztette el. Én most egy... – gondolkoztam el egy pillanatra –, royal flös vagyok. Nem hagyja, hogy hajam szála is görbüljön.

Észre sem vettem, hogy Maddox mikor sunnyogott le az emeletről, de váratlanul megszólalt mellettünk, amitől mindketten összerezzentünk.

– Higgy neki. Tényleg ő a legütősebb kártya a pakliban.

– Kösz, haver, erre a megerősítésre pont tőled volt szükségem – bólintott kurtán Stiles. Minden feszültség ellenére halkan felkuncogtam.

Maddox elengedte a megjegyzést a füle mellett.

– Úgy nagyjából másfél óránk van. Remélem, elég lesz, hogy elkészülj – nézett rám sötéten. Nem tudom, fenyegetni akart-e, mindenesetre hatott. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy veszekedjem vele.

Feltápászkodtam a kanapéról, és lassan a fürdőszoba felé indultam. Hevesen dobogott a szívem, a félelem szorította össze. Megpróbáltam minden egyes módszerrel elűzni a gondolatot, hogy talán ez lesz a legutolsó reggeli zuhanyzás életem során.