Málnaízű Te – tizenötödik fejezet

Sziasztok!

Hosszú idő óta először fordult elő velem, hogy késtem a frissel, de kérlek, nézzétek el nekem, tegnap őrült napom volt... Nos, akkor először is gyertek játsszani a Facebookra! Még majdnem egy hetetek van nyerni. :)

Másodszor, köszönöm a borítót Lexinek, aki a BB-design oldal szerkesztője.

Harmadszor: szerintem ez a fejezet a legizgalmasabb. Megérte várni rá - majd kérlek, írjatok pár sort, hogy olyasmi történt-e, mint amire számítottatok!

Jó olvasást kívánok, és szerdán jövök,

Nilla

– a meglepetés –

Stiles, lévén minden farkaserő híján, utoljára ért be, és rögtön mellém állt. Érezte és látta, hogy jó nagy bajba keveredtünk, ezért védelmező módba kapcsolt. A keze azonnal az enyémre kulcsolódott.

– Bámulatos, milyen sokáig bírtad, Kennedy. Bevallom, arra számítottunk, hamar feladod – nyitott ilyen kedélyes bevezetővel Frederico.

– Nem szoktam feladni – álltam ellen.
Nehogy már azt higgye, kiismert engem!

– Rájöttünk – mosolyodott el örömtelenül. Ez amolyan „jól van, te hülye kislány, kapsz egy pontot”-féle mosoly volt.

Éreztem, hogy a neheze még csak most következik. Az, hogy finoman szólva is a frászt hozták ránk, csak a bemelegítés volt. Fortyogott valami a felszín alatt, és az a hátborzongatóan ismerős bizsergés megint éreztette magát. Akármi is szegült a nyomomba hetekkel ezelőtt, itt is utolért. Egyre erősebben kapaszkodtam Stiles kezébe. A másodpercek, amíg egyikünk sem szólt semmit, fenyegetően tornyosultak fölénk.

Frederico hátrapillantott a farkasokra, és biccentett egy aprót. Ez volt a jel. A jel arra, hogy támadjanak meg minket.

Stiles hátrarántott, az ajtó felé igyekezett terelni, amikor valaki szó szerint leszakította rólam, és a falhoz kente. Maddox volt az. A karomnál fogva magához rántott, és odaráncigált Frederico mögé, ahol korábban állt.

Körbenéztem az irodában. Merő káosz volt az egész – farkasok morogtak és dobálták egymást a falhoz, pofonok záporoztak, és az egyikük nem hagyta felkelni Stilest a földről.

– Miért csinálod ezt? – ordítottam kétségbeesetten Maddoxra. – Állítsd le őket!

Hiába sikoltottam, senkit sem érdekelt. Az erőfölényüket nem tagadhattuk, néhány percen belül mindenkit lefogtak vagy ártalmatlanítottak. Isaac eszméletlenül terült el a földön, Dereket és Scottot ketten fogták le. Stiles kétségbeesett tekintete engem keresett, mialatt egy magas izomtömeg a falhoz szorította. Pillantásom üzente, mennyire rohadtul sajnálom.

Legyűrtek minket. Még különösebben erőlködniük sem kellett hozzá. Végignéztem az összetört társaságon, és torkomat elszorította a felismerés, hogy én sodortam veszélybe őket. Miattam tartózkodtak itt, és kockáztatták az életüket.

– Engedjétek el őket – követeltem Maddoxtól. – Hagyjátok, hogy elmenjenek, úgysem őket akarjátok.

Frederico élesen rám nézett. Korábban megijesztett egyetlen pillantása is: most csak azt a gonoszt láttam benne, amit mélységesen megvetettem. Van, aki szörnynek születik, és mégsem válik azzá, és van, aki jónak születik, mégis rosszul dönt. Az ilyeneket nem tudtam tisztelni.

– Miért kéne, hogy hallgassak rád? Nem vagy alkuképes pozícióban.
Amikor ezt mondta, Maddox rántott egyet rajtam, hogy érezzem, hol a helyem. Megrándultam a vállamba nyilalló fájdalomtól, bár a szemkontaktust egyetlen másodpercre sem vesztettem el. Ha ma itt meghalok, büszkén teszem, annyi szent!

Nyílt az ajtó mögöttem, és a bizsergés szinte elviselhetetlenné fajult. Sajogni kezdett a fejem, viszont nem törtem meg, tovább bámultam Frederico szemébe. Elszánt voltam, és elszántan is akartam végezni.

– Azért kéne, hogy hallgass rá – szólalt meg egy kísértetiesen ismerős hang, amitől még a vér is megfagyott bennem –, mert én alkuképes pozícióban vagyok.

Frederico elszakította a pillantását az enyémtől. Fagyos mosollyal mérte végig a szobába lépőt.

– Örülök, hogy végre megjöttél, Kassandra.

Bármilyen fájdalommal kínozhattak volna, nem zúzott össze úgy, mint ez a mondat. Összezuhant a büszke tartásom, majdnem elestem, Maddox tartott meg. Valamit káromkodott mellettem.

Forgott körülöttem a világ, nem akartam megfordulni. Mindenki rám várt, pillantások ragadtak rám. A feszült csend egyre mélyült, áthatolhatatlan lett. Szinte lyukat égetett a hátam közepére egy égető tekintet.

Az édesanyámé.

Nyeltem egy nagyot, felemeltem a fejem, és hátrafordultam.
Szíven ütött a látvány.
A kedves, barátságos nő, akit az emlékeimben dédelgettem, valójában meghalt. Akit magam előtt láttam, hideg volt, könyörtelenül szép és csak egy halovány lenyomata a tíz évvel korábbi énjének. Percekig csak néztem, a szívem csendben meghasadt.

Az anyám bőre hófehéren világított, haja álláig ért, szőke maradt, egyetlen fekete tincs piszkolta csupán be. A szeme zöld lett, égető zöld, arckifejezése kemény, semmi jót nem ígérő. Úgy állt velem szemben, akár egy szépségkirálynő – akit jégből faragtak. Elegáns, tökéletesre igazított ruhái és magas sarkú cipője egészen abszurd hatást keltettek itt, a káoszban.

– Helló, édesem – billentette félre a fejét.

Éreztem, hogy kifut a lábam alól a talaj, Maddox viszont erővel újra felrántott.

– Engedd el! – villant rá Kassandra szeme. Egyetlen pillantása elégnek bizonyult ahhoz, hogy Maddox teljesítse a parancsát. Egy másodpercig meredtek egymásra, amelyben láttam, milyen veszés is anyám valójában. Ebben a teremben mindenkit sakkban tartott, és még erőlködnie sem kellett hozzá.

– Most azt játsszuk, nem fogsz hozzám szólni? – vonta fel a szemöldökét. Még a hangja is megváltozott, már nem olyan volt, mint régen, elpárolgott belőle a gyengédség.

Nem tértem magamhoz. Tíz éven keresztül abban a hitben éltem, hogy halott, közben pedig... Csak felszívódott. Nem érdekelt, hogy mi lett belőle, a pokolba is! Az számított, hogy magamra hagyott. El tudtam volna viselni, hogy átváltozott, de ezt a fájdalmat... Ami csak terjedt és terjedt a mellkasomban... Ezt kevésbé. Az egész életem egy hazugságra épült.

– Te nem érdemled meg a szavaimat.

Minden sértettségemet és dühömet belepréseltem a hangomba. Hatott is, Kassandra szeme összeszűkült. Egy pillanattal később elindult felém. Megmerevedtem.

– Fogalmad sincsen semmiről – sziszegte. – Nem tudsz semmit.

Hogy erre ne kelljen válaszolnom, igyekeztem menteni a menthetőt.

– Engedd el a barátaimat, nincs rájuk szükséged.

– Így van – bólintott. – Ezért akár meg is ölhetem őket.

A szemébe néztem. Az ismerős gonosz szemébe, aki éveken keresztül a világomat jelentette. Az édesanyám volt a mindenem. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát, amikor felkeltett, elköszönt tőlem és elment meghalni. Szavai azóta is a fülemben csengtek, halála kísértett.

Könnyek szúrták a szememet, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Nem fog sírni látni, nem engedtem neki.

– Az nem fog megtörténni. Elengeded őket.

Anyám egy percig csak nézett rám. Mintha emlékeket látott volna a szememben. Esküszöm, úgy tűnt, tisztában van a gondolataimmal.

Odabólintott a csatlósainkat, mire azok elengedték a barátaimat. Isaac már magához tért, Stiles pedig Scott mellé sietett.

– Ha már itt tartunk – fordult feléjük Kassandra, hangjából csöpögött a maró gúny. – Melyik az a fiú?

Senki sem válaszolt. Stiles volt a helyiségben az egyetlen, aki nem tudta megvédeni magát. Rettegtem, hogy Maddox beköp minket, azonban mélyen lapult mögöttem. Nem néztem rá, nehogy eláruljak valamit.

– Jól van, kideríthetem máshogy is. – Anyám elindult feléjük. Megfeszültem. Mindegyiküket jó alaposan szemügyre vette, majd megállt Derek előtt. – Te.

Derek lassan felvonta a szemöldökét. Maga a csendes cinizmus volt a mozdulat.

– Én.

Anyámnak nem tetszett, hogy szórakoztak vele. Gonosz mosolyra húzta az ajkát.

– Élmény lesz fájdalmat okozni egy született farkasnak.

Derek elfogadta a kihívást. Arca csupa várakozás, teste feszülő izom. Az utolsó pillanatban azonban valaki megmentette a hátsóját, és mindegyikünk Scottra nézett.

– Valójában én vagyok az.

A szeme vörösen csillogott. Kassandra odasétált hozzá.

– Nocsak, egy igazi alfa – nyugtázta. – Ezt nevezem.

Egyetlen pillanatra néztem csak Stilesra. Nagyot nyelt, kezét tördelte. Tudtam, utálja, hogy a legjobb barátja miatta áldozza fel magát. És az anyám valószínűleg azt tervezgette, hogy megöli, bár minimum megkínozza. Ezt nem hagyhattam!

– Azt mondtad, elengeded őket! – fakadtam ki. – Akkor rajta, hadd menjenek!

– El is fogom engedni őket, csak előbb tudni akarom a választ. Ha nem szeretnéd, hogy fájdalmat okozzak nekik, nem szórakozol tovább velem – meredt rám fenyegetően.
Hogyan is képzelhettem, hogy át tudjuk verni?

– Kennedy nem tehet semmiről – lépett elő Stiles egy pillanat alatt, és hiába próbálta Scott visszatartani, lerázta magáról a kezét. Minden ártatlanságával és emberségével nézett szembe Kassandrával. – Tudni akarja, hogy ki az? Én vagyok. Nem tetszik? Szörnyen sajnálom.

Ne, Stiles, ne vele szemtelenkedj!

Anyám tetőtől talpig végigmérte. Semmi jót nem ígért a pillantása.

– Bármi érdekeset is érzek benned, kizárt, hogy még ott van – intézte hozzá a szavakat, majd visszanézett rám. – Kennedy, most komolyan? Csalódtam.

A nogitsunét „érdekesként” aposztrofálni? Ez igen!

– Én is csalódtam benned.

– Ezt még rengeteg időnk lesz megbeszélni.

– Nem megyek veled – csóváltam a fejem határozottan. – Nincs az az Isten.

Komolyan meglepettnek látszott, hogy minden erőfölénye ellenére nem hajoltam meg előtte. Az utolsó dolog, amit tenni akartam, követni őt. Én még nem vágytam a pokolba!

Nem teljesítem a parancsait, csak mert valamikor az anyukám volt.

Most már nem az.

– Egyenként végzem ki őket, amíg nem jössz velem. Ha kell, el is rángatlak.

– Sőt, ha kell, meg is ölsz, nem? – kiabáltam rá. Abban a másodpercben elveszítettem minden józanságomat, kontrollomat. – Már azon sem csodálkoznék. Úgy gondolod, tíz év után jogod van beleszólni az életembe? Azt hittem, meghaltál! Hónapokig gyászoltalak! Éjjelente sírva aludtam el, könyörögtem egy istennek, hogy adjon vissza téged. Azt mondtad: „téged szeretlek a világon a legjobban. Ezt sose felejtsd el! Én itt leszek neked, akárhányszor becsukod a szemed.” Hogy merted ezt megtenni velem? Az édesanyám voltál!

Észre sem vettem, hogy annyira elszabadultak az érzelmeim, hogy könnyekben törtem ki. Nem bírtam tovább zabolázni őket, az egyetlen hang a helyiségben a zokogásomé volt.

Stiles gondolkodás nélkül megindult felém, és senki sem állította meg. Az ölelésébe zárt, mintha csak ketten lennénk a világon. Maga felé fordította a fejemet, két tenyerével közrefogta az arcomat. Homályosan láttam a könnyeimtől.

– Minden rendben lesz – suttogta. – Megígérem neked. Csak figyelj a hangomra, oké? Koncentrálj. Itt vagyok, kapaszkodj belém. Semmi baj, nem lesz semmi baj.

Addig beszélt hozzám, hogy elcsitult a sírásom. Az ingujjával letörölte a könnyeket az arcomról, és megcsókolta a behunyt szememet. Úgy szorítottam őt, mint sosem korábban. Úgy öleltem, akárha ez a pillanat lenne az utolsó. Mert ki tudja, talán az is volt.

Amikor készen álltam arra, hogy újra anyámra nézzek, megtettem, de egy pillanatra sem eresztettem el Stilest.

Kassandra hideg álarca mögül vizslatott minket. Olyan profi pókerarcot vágott, hogy semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Megfejthetetlen talányt jelentett mindannyiunk számára.

– Ha velem jössz, senkinek sem esik bántódása. Szükségem van valamire, ha ezt megkaptam, elengedlek. Visszajöhetsz ide, és... Élheted tovább az életed. – Ezt mintha egy kicsit nehezére esett volna kimondani. Egy pillanatra megrendült talán. Akármit is láttam rajta, nem tartott sokáig. – Légy okos, és fogadd el az ajánlatomat.

Nem maradt más választásom, mindannyian tisztában voltunk ezzel. Ám egy percig még húztam az időt, és kihasználtam az alkalmat, hogy tárgyalófélként kezelt. Feltettem a saját kérdéseimet.

– Mi történt apával? – kérdeztem rá elszoruló torokkal. Eszembe villant a kép, ahogyan kitörik a nyakát, és megrezzentem.

– Az apád meghalt – hangzott a könyörtelen felelet.

Tudtam, hogy szemét leszek, de nem bántam.

– Úgy, ahogyan te is?

Kassandra keményen nézett rám. Összepréselte az ajkát. Kezdett fogyni a türelme, ezt jól ismertem régről. Ilyenkor mindig rossz fát tettem a tűzre.

– Meghalt. Nem jön vissza. Soha.

Egy pillanatra belém mart a kétségbeesés – már én is tudtam, milyen megismerni a lelki társat, és retteghettem attól, milyen lehet elveszíteni. Ez a nő itt, bármivé is változott, átélte ezt. Elveszítette azt az embert, akit olyan forrón szeretett az életében, ahogyan a Nap szereti a Földet.

Rájöttem, hogy feleselhetek és ellenkezhetek vele, de sosem lesz jogom az édesapámmal kínozni őt. Nem, amíg nem tudom, hogy mekkorát vesztett.

Stiles úgy szorította a kezemet, hogy az ujjai egészen elfehéredtek.

– Ki tette ezt vele? – kérdeztem meg siralmas hangon.

– Amikor eljön az ideje, megtudod.

Megráztam a fejem, nem tetszett a válasz, viszont éreztem, hogy többet nem fog elárulni. Ugrottam tehát a következőre.

– Miért láttam álmomban, hogy meghaltatok?

– Én akartam úgy – válaszolta Kassandra természetesen.

– Miért? Hogy kínozhass?

– Hogy üzenjek. Azt hittem, rájössz magadtól, és megérzed a közeledésemet. Tévedtem.

– Ó, hidd el, nagyon is éreztem, csak eszembe sem jutott, hogy a halott anyám visszatérhet! – kiabáltam.

– Még valami?

– Az összes álomért te voltál a felelős?

Bólintott.

– Hogyan?

– Megvannak a magam titkai, Kennedy. Legyen elég annyi, hogy Maddox gondoskodott a kivitelezésről.

Annyira tudtam! Stiles gyilkos pillantást vetett az említettre, én csak Kassandrát bámultam.

– Mi köze van neki mindehhez?

– Később elmondom.

Gyűlöltem, tiszta szívemből gyűlöltem ezeket a kitérő feleleteket. Itt volt, kiderült, hogy mégsem halt meg, hát mi az istenért nem teregette ki a lapjait?

– Már soha nem fogok nyugodtan aludni?

Elég volt annyi, hogy az elmúlt hetemre gondoljak, és máris szédülni kezdtem. Kassandra sóhajtott.

– De igen, nem lesz több álom. Legalábbis olyasmi nem, ami rajtam múlna.

Ez volt az egyetlen jó hír, amelyet közölt.

Kellett egy perc, hogy összeszedjem magamat, és a gondolataimat is. Megtudtam néhány dolgot, a lényeg viszont rejtve maradt. Mire kellett neki az én segítségem, és miért most? Hisz alig tudtam valamit! Hirtelen eszembe jutott az utolsó rémálmom, és az, hogy belevigyorogtam a végzet arcába.

– Ha üzenni akartál nekem, miért szabadítottad rám a halált?

Mindenki megdermedt az irodában.

– Mi van? – suttogta Stiles.

Valósággal éreztem, hogyan növekedik a rémület pillanatról pillanatra.

– Mit értesz ez alatt, Kennedy? – faggatott összevont szemöldökkel Kassandra. Eléggé sikerült meglepnem ahhoz, hogy kiessen a szerepéből, és érzelmeket mutasson.

Maddoxra néztem. Továbbra is mögöttem ácsorgott, szótlanul.

– Miért nem mondod el nekik, hogy meglátogatott minket a kaszás, és te farkas szemet néztél vele?

Frederico szeme idegesen villant Maddoxra. Választ követelt. Kassandra összevonta a karját a mellkasa előtt, beharapta a szája szélét gondolkodás közben. Nem állt neki össze a kép, ahogyan senkinek sem.

– Miért nem szóltál nekem erről? – kérdezte meg Stiles halkan, hátha senki nem hallja.

– Csak alig egy órája jöttem rá, hogy ő az. De ne aggódj, elijesztettem.

– Kennedy – anyám éles, hideg hangja körbejárta a teret –, a halált semmi sem ijeszti el.