Málnaízű Te – huszadik fejezet

2015. július 1.
Sziasztok!
Láttátok már az ötödik évad első részét? Ha nem, gyorsan siessetek megnézni! ;) Én már tűkön ülve várom a folytatást. Úgy terveztem, hogy kitartson a Málna addig, míg elkezdődik az ötödik évad, és hát... Tádám ;)
Minden kommentre válaszoltam; láttam, hogy kicsit sikerült meglepnem titeket. Na, ez tök jó, ez volt ugyanis a célom.
Jó olvasást kívánok ezúttal is - az utolsó előtti fejezethez. Tényleg mindjárt búcsúzunk...
A borítót készítette Leranaz, akit jelenleg ezen a blogdesign oldalon találhattok meg. Köszönöm ez úton is neki!
Hamarosan találkozunk,
Nilla


– a második esély 


Azt hittem, csak álmodom a hangokat. Nem tűntek valóságosnak – sem Stilesé, sem Maddoxé, sem Lydiáé. Egyáltalán, hogy került egy banshee a fejembe? Tényleg meghaltam, és valami halálmezsgyén egyensúlyoztam, mert egyik világ sem akart befogadni, és Lydia igyekezett a helyemre terelni?
Áh, baromság az egész.
Nyilvánvalóan nem egyensúlyoztam sehol, valójában a kisujjamat sem mozdítottam. Próbáltam, csak nem ment. Jó lett volna érezni valamit, de mintha egy tonnás vastömb szorított volna lefelé, amelynek nem bírtam az erejével. Én csak aludni akartam... Viszont valósággal felébresztettek. Kirángattak a fekete, belesüppedős masszából, amely majdnem teljességgel elnyelt.
Kinyitottam a szemem. Élesen szívtam be a levegőt. A fény zavarta a látásomat, el kellett takarnom az arcomat. Mindez egy tizedmásodperc alatt történt.
– Kennedy! – kiáltotta örömében Stiles, aki az ágy másik végében ült, és amint látta, hogy magamhoz térek, rögtön mellém ugrott. – Gyertek ide!
Két tenyere közé fogta az arcomat, pillantása kutató és megnyugvástól édes. Barna szeme csillogott az örömtől, hogy életben lát.
– Soha többé ne merészeld ezt csinálni velem! – suttogta az arcomba. – Soha!
A következő pillanatban beértek a szobába a többiek is – Maddox, Scott, Lydia, Kira és Deaton, és mindannyian engem néztek lélegzet-visszafojtva. Tuti valami helyi látványosságnak számítottam: a halálból másodszorra visszatérő lány.
Hirtelen Maddoxra néztem. Összehúzott szemmel vizslatott, arcára volt írva a kétség. Azonnal beszélnem kellett vele.
– Jól vagy, minden rendben, nem fáj semmid? Azt hittük, soha nem térsz magadhoz.
És a kérdések csak özönlöttek felém, azt sem tudtam, melyikre válaszoljak. Legszívesebben mindegyiket figyelmen kívül hagytam volna, Maddox pillantása viszont üzent: okos légy!
Visszadőltem Stiles ágyába, ami egyébként pontosan olyan illatú volt, mint ő, és megdörzsöltem a szememet. Az igazságot semmi esetre sem mondhattam el, amíg ki nem derítettem. Utáltam, hogy hazudnom kell nekik, amikor ők csak aggódnak.
– Mint azt bizonyára Maddox elmesélte... – kezdtem bizonytalanul, az említett meg rögtön ráharapott.
– Rendesen kiütöttek minket, én meg leléceltem veled. Miután elvesztetted az eszméletedet, bevágtalak a kocsiba, és meg sem álltam idáig.
Minden egyes szava hazugság volt. Olyan feszültséget keltett bennem, hogy szinte égnek meredtek a hajszálaim.
– Nem emlékszem semmire – ráztam a fejem. – Csak villanások ugranak be.
– Ezért kell sokat pihenned! – indítványozta Stiles. – Az lesz a legjobb, hogyha...
– Nem fogok aludni! – jelentettem ki vehemensen. – Beszélnem kell Maddoxszal.
Meglepetten néztek rám, még maga Maddox is. Gondoltam, ez is hozzátartozik a színjátékhoz, hogy még véletlenül se legyünk gyanúsak. Na, nem mintha én bármi más lettem volna azon kívül.
– Ken, figyelj – szólt halk hangon, megnyugtatón Stiles, és megfogta a kezemet. – Elhiszem, hogy van megbeszélnivalótok, de minden várhat, amíg nem leszel jobban.
– Jól vagyok.
– Falfehér vagy, és reszketsz! – világított rá. A kezemre néztem, amelyet az övé fogott, és láttam, hogy valóban remegek.
– Csak mert... leesett a vércukrom.
– Az lesz a legjobb – lépett elő Deaton hátulról –, hogyha hagyjátok, hogy megvizsgáljam Kennedyt. Adhatok neki gyógyszert, hogy jobban legyen.
Akkora volt a tisztelet a doki felé, hogy senki sem ellenkezett vele. Meg sem mertem szólalni, mert sejtettem valami konspirációt a háttérben.
Stiles megpuszilta az arcomat, mielőtt a többiekkel együtt elhagyták a szobát. Maddox és Deaton viszont ott maradtak.
Féltem, hogy Scott esetleg meghallhat minket, úgyhogy nem kérdeztem semmit. Viszont kihasználtam az időt, amit a többiek adtak, és felemeltem a pólóm nyakát. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, a karmolások nyomai felszívódtak. Maradéktalanul.
– Hova lettek? – tátogtam Maddoxnak.
Tehetetlenül megvonta a vállát.
– Én sem értem. Sőt azt sem, hogyan lehetsz egyáltalán életben – tátogta vissza.
Jaj, ne. Jaj, édes istenem, csak azt ne!
Magamon éreztem Deaton fojtogató pillantását. Egyetlen szó nélkül közölte, hogy ő sejti, mi történhetett velem.
– Az nem lehet! – ráztam meg a fejem. – Hiszen még én vagyok.
– Halálra karmoltak – ágált Maddox, bár cseppet nevetségesnek tűnt, hisz csak a szája járt, hang alig jött ki a torkán. – Láttam. Tudtam, hogy véged, nem vert a szíved!
– És eltűntek a nyomok is – kapcsolódott be Deaton. – Ez nem véletlen, Kennedy. Attól tartok, lassan átváltozol.
Ezek a szavak elborzasztottak. Valami azt súgta bennem, egy sötét és vészjósló hang, hogy Deatonnak igaza van.

Észrevettem a változásokat. Noha felkelni csak addig engedtek, míg meglátogattam a fürdőszobát, azért éreztem dolgokat. Én mintha... nem is én lettem volna többé. Nem tudtam örülni az életnek. Nem borított el felhőtlen boldogság attól, hogy viszontláttam a számomra fontos embereket. Ingerlékeny lettem, és nem csak Maddoxszal szemben. Majd’ szétrobbant a fejem, úgy éreztem, túl sok gondolat van benne ahhoz, hogy elviseljem.
Állandóan remegtem, holott soha ezelőtt nem történt velem ilyesmi. És a tetoválásaim... fájtak. Minden egyes milliméter sajgott a bőrömön, amelyet vörös minta fedett. Hiába vetettem rájuk egy pillantást a tükörből, semmi változást nem láttam. Belülről történt az egész.
Ahogy teltek az órák, kezdtem nagyon berezelni. Csak Stiles és Maddox maradt mellettem, a többieket együttes erővel meggyőztük, hogy nincsen baj, menjenek nyugodtan haza. Amikor a finom szóra nem hallgattak, pókerarccal közöltem, hogy valójában zavarnak a pihenésben, és ezzel már nem vitatkozhattak. A borzasztó az egészben, hogy jólesett egy kicsit gonosznak lenni, és egy ilyen szöveggel távolítani el őket a közelemből.
A régi Kennedy sosem tett volna ilyesmit. Inkább belegebedt volna abba, hogy nem tud őszintén beszélni azzal, akivel akar, mintsem elküldje az érte aggódó barátait. És ekkor a sötét hang megint azt suttogta, hogy a régi Kennedy már halott.
Hogy megpróbáljam megemészteni és feldolgozni, ami velem történt, alvást színleltem. Félig a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam meg sem mozdulni, amikor valaki a szobába lépett. Természetfeletti radarom azonnal jelzett, úgyhogy kieséses alapon csakis Maddox lehetett az.
Minden idegszálammal éreztem, hogy ez a bizsergés hozzá tartozik. Valahogy élesebbnek tűnt... Tisztábbnak, mint bármikor korábban. Talán valójában megőrültem, hogy még ebben a hétköznapi dologban is változást észleltem. Mióta az eszemet tudtam, a jelzés a részemmé vált, és noha nem ismertem még ki a riasztás összes fajtáját, némelyek eltéveszthetetlenek voltak.
– Tudom, hogy nem alszol – morgott rám. – Érzem rajtad.
Azért sem mozdultam vagy adtam jelét, hogy tudomásul vettem szavait.
– Ne most játszd ezt, beszélnünk kell.
Igaz, ami igaz. Kelletlenül sóhajtottam, miközben kibújtam a takaró alól, és unottan Maddoxra néztem. Bár azért nem adtam meg magamat egykönnyen.
– Te toxikus vagy a környezetedre nézve, mondták már? – káráltam, Maddox meg úgy nézett rám, mint egy értetlen ötévesre; mégis belement a dologba.
– Ja, és ami azt illeti, elég nehezen bomlom.
– Lehetne az egód még ennél is veszélyesebb?!
– Aha. A kisugárzásom meg egyenesen atom.
Egy percig csak néztünk egymásra. Meg se tudtam szólalni, és ehhez nem voltam hozzászokva. Ahelyett, hogy beismerjem, ő győzött a szájkaratéban, inkább rátértem a lényegre. Tovább nem húzhattam a pillanatot.
– Mi van?
– Az anyád hozott ide minket, miután engem félholtra, téged meg teljesen holtra vertek – közölte könnyed hangon, amitől végigfutott a hátamon a hideg. – Azt akarta, hogy vigyázzak rád.
– Nagyon nem elégszem meg ennyivel – ráztam a fejem. – Válaszokat akarok! Mi történt, kik voltak azok, és mit vártak az anyámtól? Hol van ő most?
– Nem tudom. Nem hagyott üzenetet, egyszerűen csak eltűnt. És tudod...
– Tudom – sóhajtottam. – Egy baskyrant nem lehet megtalálni, amíg ő nem akar megtalálni téged.
– Nem tudok sokat az ügyeiről, és őszintén szólva, nem is bánom. Azok a körök, amelyekben ő forog, veszélyesek. Épeszű ember nem akar odatartozni.
– Ezzel tökéletesen elkerülted a válaszadást! – rivalltam rá.
– Lehet, de nem érted, hogy nem tudok mit mondani?! Az anyád a gondomat viselte, amikor senki más. Férfit faragott belőlem, és sosem kérdezősködtem.
– Különös egy kapcsolatotok van – jegyeztem meg epésen. – Téged gyakorlatilag felnevelt, míg a saját lányát elhajította. Akkor mi testvérek vagyunk?
Maddox felhorkant.
– Kötve hiszem. Egyszerűen inkább... bajtársak – vonta meg a vállát. – És mint ilyen, azt javaslom neked, hogy beszélj a pasiddal. Meddig akarod még titkolni előtte, hogy...
– Hallgass! Nem érthetsz semmit! Amíg nem tudjuk pontosan, hogy mi történik...
– Pontosan tudjuk, Kennedy. Csak te nem akarod tudomásul venni.
Éktelen, mindent felemésztő és elpusztító harag ébredt bennem. Valósággal éreztem, hogyan terjeszkedik tovább, és foglal el magának teljesen. Az ereimben keringett, és a szívemet pumpálta. Nem tudtam küzdeni ellene. Éreztem, hogyan tesz ez erőssé és legyőzhetetlenné. Édes íze volt a dühből sarjadó hatalomnak. Mélyeket, szaporán kezdtem lélegezni. Csak az Isten tudta, mi történt velem, de baromi jó érzés volt.
Hátrahajtottam a fejem, behunytam a szemem. A torkomból egy fojtott nyögés szakadt fel.
– Kennedy? – szólított meg Maddox. Hangjába egy egészen új szín vegyült: a riadtságé.
Lassan megmozgattam a nyakam jobbra, majd balra. Felsandítottam rá minden dühömmel, minden erőmmel együtt.
Maddox egy másodperc alatt hátratántorodott.
– A szemed... – lehelte.
– Mi van, most már nem akarsz kioktatni? – provokáltam. – Most, hogy felvehetem veled a harcot, már visszakozol?
Még én is kihallottam az ördögi árnyalatot a hangomból. Cseppet sem rendített meg, élveztem minden egyes gonosz másodpercet.
Maddox gyorsan összekapta magát. Keményen nézett rám, legyűrte az első megdöbbenését.
– Ez nem te vagy, kislány. Soha nem is leszel ilyen. Szereted a filmeket, igaz? Most itt az ideje közölnöm, hogy úgy nézel ki, mint a kiscsaj az Ördögűzőből! Rohadt para vagy, állj le.
– Te nem parancsolsz nekem! – tomboltam.
– Valóban nem, én barátian megkérlek.
– Sosem voltunk barátok!
– Mindig is azok voltunk, csak csesztél rá, hogy észrevedd – háborgott.
Abban a pillanatban beugrott egy emlék: bekötözi a sebeimet, és azért könyörög, hogy maradjak vele. Utólag visszagondolva, még a sötétben is látszott az arcára kiülő kétségbeesés. Elszívta a fájdalmam egy részét, hogy megkönnyítse a helyzetemet... Megvédett, amikor rám támadtak. Állandóan ott volt a hátam mögött, de én nem fordultam meg, hogy észrevegyem őt.
Elég már! Tudod, hogy ő csak bántani akar, és nem teljesen normális. Ne dőlj be neki!
Összezavarodtam a két oldal között. Mindkettőt helyesnek éreztem, a dühöm azonban döntött helyettem, és irányított engem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
– Nekem is ugyanígy meg kellett tanulnom uralni az átváltozásomat, és kontrollt gyakorolni. Segíteni fogok, csak hagyd.
– Miért... Miért hinnék neked? – préseltem ki magamból nagy nehézségek árán.
– Mert nincs más választásod.

Nem kerülhettem el sokáig Stilest. Legalább egy óra kellett ahhoz a hideg zuhany alatt, hogy összeszedjem magamat, miután kiborultam Maddox miatt. Életem egyik legnehezebb feladata volt. Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz józannak maradni. Tiszta aggyal gondolkodni. Nem engedi meg a haragnak, hogy szétcincáljon.
Legszívesebben ordítottam volna, miközben elpusztítom a világot. És a legrosszabb, hogy minden valószínűség szerint élvezettel tettem volna meg. Olyan halvánnyá vált a vonal a helyes és a rossz, a normális és az őrült között, hogy nem láttam meg. Sokkal könnyebb lett volna átengedni magam az elmebajnak. Csakhogy Maddox ott volt, és emlékeztetett rá: nem tehetem meg. Felelősséggel tartoztam a szeretteimért. Hisz akárcsak A kis hercegnek, nekem is volt egy rózsám.
Stiles olyan megnyugvással ölelt és szeretett, ahogyan csak az képes, aki kapott egy második esélyt. Szerettem volna viszonozni minden egyes pillanatot, azonban csak félszívvel sikerült. Örültem, hogy életben van és semmi baja, másrészt viszont belülről gyilkolt a tudat, hogy lassan átváltozom valami mássá. Talán olyasmivé, ami már nem lesz képes úgy szeretni őt, ahogy korábban.
Tudtam, belebolondulnék, ha elveszíteném. És közben úgy éreztem, azt sem viselném el, ha megundorodna tőlem. Óriási csatát vívtam magammal – beszélni vagy hallgatni? Melyik megoldás a jobb? Ha elárulom neki, hogy a lány, akibe beleszeretett, meghalt, vajon mellettem marad-e? Tudna szeretni valakit, aki gonosz, és a sötét oldalával küzd? Képes lennék-e bántani őt, ha elönti az agyamat a düh?
Tengernyi kérdés hullámzott bennem. Még azt sem tudtam, mit gondoljak az anyámról vagy Maddoxról, nemhogy a saját sorsomról!
Miközben ott feküdtem Stiles ölelésében, és megpróbáltam legyűrni az összes kétségemet, ő talán megérzett valamit. A szíve hevesebben vert. Az egész hangulata megváltozott, és ezt nem csak a szokásos módon érzékeltem. Az új képességem bontott szárnyat bennem, és egy pillanatra átérezhettem, amit ő.
Mintha összekapcsolódtunk volna. Átéltem féltést, rettegést, vágyat, szerelmet, megbocsátást és megnyugvást. Akárha velem történt volna meg, valóságosan éreztem mindent – és ehhez mindössze egyetlen perc kellett.
– Mi jár a fejedben?
– Ez az egész – válaszolta halkan. – Megint úgy érzem, nem bírom megkülönböztetni az álmokat a valóságtól. És mindez csak azért, mert... azt hittem, elvesztettelek.
Szorosra zártam a szememet. A szívembe találtak szavai, noha sejtettem, nem bántani akart. Nem tehetett arról, hogy az igazság fájt. Még nekem is.
– Bármi is történjék... – kezdtem sírós hangon, miközben rákulcsoltam a kezemet az övére. A baljós jövő nem tűnt távolinak, bármelyik percben elérhettünk hozzá. Stilesnak fel kellett készülnie a hamarosan bekövetkező katasztrófákra. – Te már a részem vagy, és hozzám tartozol. Mindig szeretni foglak, úgy, ahogyan azelőtt is szerettelek, hogy megismertelek volna. Akkor még nem jöttem rá, hogy téged kereslek, ezután pedig nem tudom elfelejteni.
– Miért van olyan érzésem, mintha búcsúzkodnál tőlem? – kérdezett rá fagyos hangon.
– Sajnálom – ráztam meg a fejemet, mihelyt észbe kaptam. Nem engedhettem, hogy a sötét felem elhúzzon egy kétségbeesett irányba, és rosszabb színben tüntesse fel előttem a valóságot, mint amilyen. – Legszívesebben minden percben elmondanám neked. Többé egyetlen alkalmat sem akarok elpazarolni, amikor ezt ismételhetem.
– Nekem van egy másfajta ötletem is – fordította maga felé az arcomat.
Kétségbeesetten csókolt meg, hogy aztán még kétségbeesettebben ölelhessen. Minden elmulasztott lehetőség, minden kihagyott pillanat benne volt ebben a mostaniban. Az összes érzésünkkel szerettük egymást, és ez jelentette a legtöbbet, amit magunkból adhattunk.

6 megjegyzés:

  1. Nem hiszem el.. Megfordult a fejemben hogy ez fog történni de nem hittem volna.. És ez nem is maradhat így.. Kennedy nem lehet "rossz" .. Ő nem odavaló.. :( és Maddox.. Hát nekem az elejétől fogva szimpatikus volt de most egyszerűen imádom és kedvenc szereplőmmé vált.. Stilest pedig sajnálom.. Nem lennék a helyében,hogy átérezzem azt a szenvedést amit ő.. Őt sajnálom a legjobban.. Ismét egy tökéletes részt hoztál s nagyon várom a következőt..ami egyben az utolsó is lesz.. Brühü

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Örülök, hogy sikerült meglepnem, és annak is, hogy azért gondoltál erre. :) Meglátjuk még, mit tartogat az utolsó fejezet... Addig kár előre gondolni ;)
      Maddox <3 Egyszerűen imádom. Már attól a pillanattól kezdve, hogy kitaláltam a karakterét, a szívembe lopta magát.

      Köszönöm, hogy írtál, és hamarosan jön a lezárás, ígérem!

      Törlés
  2. Szia!
    Azta, egyszerűen csak: Azta! Ilyen változat meg sem fordult a fejemben, sikerült Nagyon meglepned! Nem tudom, hogy a következő rész mégis miket tartogathat, de kezdek félni! :o
    De bármit is írsz, még mindig imádom a sztorid! :)
    Xoxo Lu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hű, tényleg? *-* Hát ez szuper! Nagyon örülök, hogy sikerült meglepnem Téged. Arról pedig, hogy kezdj-e félni, még nem mondhatok semmit, hamarosan beszél helyettem a fejezet.
      Köszönöm, hogy írtál, puszillak! :)

      Törlés
  3. Szia Nilla!
    Fantasztikus rész, mégis úgy érzem megszakad a szívem, hogy Kennedy lassan átváltozik és ez ellen nem tehet semmit. Komolyan, nem lehet így vége a történetnek! Remélem tartogatsz nekünk még egy utolsó csavart. :)
    Nagyon jól írsz, remélem megint hozol majd nekünk valami új sztorit, ha ennek vége. :D
    Üdv: Judit

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Judit!
      Köszönöm szépen! Nagyon kedves sorokat írtál nekem, igazán sikerült meghatnod. :) Utolsó csavar is lesz - talán -, és új sztori is mindenképpen, infók hamarosan!
      Örülök, hogy írtál,
      Nilla

      Törlés