Málnaízű Te – huszonegyedik fejezet

2015. július 8.
Sziasztok!
Úristen, annyi minden van, amit mondani szeretnék, hogy azt sem tudom, hol kezdjem... Mindenesetre, kérlek olvassátok végig itt ezt a rizsát, bármilyen elrettentőnek tűnik is. :)
Először is, a legfontosabb: hát eljutottunk idáig. Amilyen gyorsan megírtam a sztorit, olyan gyorsan vége is lett. Mindig, amikor befejezek egy írást, azt mondom, hogy a lelkemből visz el valamit, és ez így is van. Hiányozni fog a Málna. Stiles. Kennedy. És Maddox. Ti, a Málna olvasói. Tudom, hogy lesz, aki itt marad velem, és olyan is, aki távozik, de én mindegyikötőknek külön-külön óriási hálával tartozom! És ez nem picsogás. Valójában így van. Köszönhetek nektek sokat: boldog perceket, csodás véleményeket, e-maileket és barátságokat is. Most jóval kevesebb lennék, ha márciusban úgy döntök, nem írom meg ezt a sztorit. Tudom, hogy nem volt tökéletes, döcögősen indult be, de nem akarok magyarázkodni. Így sikerült, és kész. Lesz ez még jobb is, remélhetőleg.
Már eddig is sokan kérdeztetek a folytatásról, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem lesz. Sem második évad, sem semmi több. Persze gondolataim lennének hozzá, de valami új dologba fogok kezdeni, ez csak egy megálló volt. Itt rá is térnék a következő témára: nemsokára átalakul majd a blog (megint), és egy új történet veszi kezdetét. A sztori a Tied címet viseli, és itt már bele is olvashattok. Aki kedveli a gimis, életszagú, magyar történeteket, az mindenképpen tartson velem erre a következő utazásra is!
Hát, azt hiszem, elfogytak a szavaim... Csak egy utolsó dolog maradt még hátra:
KÖSZÖNÖM.
Mindenkinek, aki a részese volt, hogy megmutattátok nekem: érdemes a részese lenni.
A borítót megintcsak Leranaz készítette, amiért nem győzök elég hálás lenni. Itt kukkanthatjátok meg a blogját: link.
Hamarosan találkozunk ugyanitt,
Nilla


– a málna ég 


Ahogy eljött a reggel, úgy fordult át rémálomba az életem.
Stiles mellett felébredni még így, megváltozva is maga a csoda. Az a pár perc, amíg nem térünk teljesen magunkhoz, csak fekszünk a puha takaró alatt, és összeér kezünk meg lábunk, valójában meseszerű. Soha nem kívánnék ennél szebb ébredést.
Csakhogy eljön a pillanat, amikor az ember kinyitja a szemét, kikapcsolja az ébresztőórát, és elindul munkába. Az a pillanat az, amikor az idillnek vége szakad, és egy teljes napot várnunk kell arra, hogy újra érezhessük.
Nálunk ez akkor következett be, amikor Stiles keze a hátamra tévedt, hogy óvatos simogatásával csalogasson ébrenlétre. Néhány másodperc után ujjai azonban megálltak, és éreztem, hogyan dermed szoborrá mögöttem.
– Kennedy? – szólított meg halkan, feszülten. – Azt hiszem, valami baj van.
– Mi az?
– Nem látom a... Szóval a tetoválásaid. Eltűntek.
Egy másodpercre én is lefagytam. Leblokkolt a testem és az agyam is, míg felkúszott a rémület a gerincem mentén. Egy lélegzetvétellel később viszont kiugrottam az ágyból, felrántottam a hátamon a trikómat, és a tükörből bámultam a testemet. Bőröm valójában hófehér volt, sehol egy karcolás vagy egy minta rajta. Egész életemben utáltam őket, és amikor eltűntek, mégis keserűséget éreztem.
Nem ilyen áron vágytam erre.
Összeomlott a világom. Eddig a pillanatig halasztgattam a beismerést, valójában nem vettem igazán komolyan a változást. Csak felszínesen gondoltam bele a dologba, holott az igazság kőkemény és nyilvánvaló volt.
– Várjunk csak... – hallottam Stiles újabb kétségbeesett sóhaját.
Két nagy lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, maga felé fordította az arcomat, és kihúzott egy tincset szétzilált copfomból. Szemében a pánik szikrája pattant szét, és az én szívem is hevesebben vert, amikor Stiles lassan a tükör felé irányított. Elengedte a kezében tartott tincsemet, amely így a szemem elé hullott.
A színe fekete, akár a korom, vagy a sötét éjszaka.
Mint egy őrült, úgy bontottam ki a hajamat a fonatból, hogy tüzetesen átvizsgálhassam, de csak azt az egyetlen átváltozott, elátkozott csíkot találtam. Anyámnak is ugyanígy törte meg a szőkeségét egyetlen helyen a feketeség.
– Mi történik veled? – zihálta Stiles. A belőle sugárzó félelem mázsás súlyával szorította össze a mellkasomat.
– Azt hiszem... átváltozom – válaszoltam elkeseredetten. – Mióta magamhoz tértem, a dolgok nem ugyanolyanok.
– Mégis mitől változnál át?
Úgy ejtette ki ezt a két szót, mintha valami szitkot mondana.
– Attól, hogy... – megremegtem, ahogy eszembe villantak halálra karmolásom képei. – Bántottak azon az éjjelen. Nem haraptak meg, máshogy ártottak nekem. Úgy tűnik, elégnek bizonyult ahhoz, hogy...
Stiles úgy nézett rám, mintha éppen most ütöttem volna pofon. Tőle idegen reményvesztettség és megbántottság keveredett a pillantásában. Hát ettől féltem. Ezért rettegtem annyira – hogyha elmondom, ez lesz belőle. Megutál, megundorodik tőlem, én pedig ugyanolyan szívtelenné válok, mint az anyám. Ha őt elveszítem, semmim sem marad ebben az életben. Nem lesz miért a jó oldalt választanom.
Stiles nem tudott mit felelni. Elfogytak a szavak, ahogy bámultuk egymást.
– Miért nem árultad el nekem egyből az igazat? – túrt a hajába idegesen.
– Mert... – kis híján elsírtam magam. – Rettegek. Láttam, hogy mit tesz ez az emberrel, és úgy érzem, bármelyik pillanatban bennem is elszabadulhat a pokol. Érzem, hogy valami fortyog bennem, kitörni készül. Nem vagyok ura önmagamnak, és érzem, hogy csak rosszabb lesz az egész. Halálra ijeszt a tudat, hogy emiatt elveszíthetlek téged, hogy megöltek, amikor én csak élni akartam...
– Ez... Lehetetlen! Te nem válhatsz gonosszá! – Járkálni kezdett idegességében. – Biztosan kitalálunk valamit, csak idő kell.
– Engem már nem lehet megmenteni, a gonosz ugyanis bennem lakozik.
– Oké, elég lesz! Ma még hányszor tervezel kiakasztani? Azt mondod, gonosz lettél egyik napról a másikra, én viszont nem látok rajtad semmi ördögit. Az a lány vagy, akit tegnap vagy egy hete szerettem, és akit egy hónap múlva is szeretni fogok. Az készít ki, hogy nem szóltál semmiről. Úgy gondolod, nem érdemlem meg, vagy... – nézett a szemembe kétségbeesetten. – Ez a dolog mást is megváltoztatott benned? Mondjuk... valamit irántam?
– A világvége sem tudna megváltoztatni veled kapcsolatban. Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki miatt még épeszű vagyok.
– Én csak... egyszerűen nem tudom elhinni ezt – suttogta az arcomba. – Képtelen vagyok felfogni, hogy meghaltál.
– Téged láttalak – vallottam be elszorult torokkal. – Azt suttogtad, mindig mellettem leszel, csak ne nyissam ki a szemem, mert egy álom az egész. Te majd ott vársz rám a másik oldalon.
– Sajnálom. Annyira, annyira sajnálom.
– Nem akadályozhattad volna meg – ráztam meg a fejem, és közelebb léptem hozzá. – Talán ezt írták meg nekem, nem tudhatom. Az számít, hogy életben vagyok, és itt melletted.
Stiles magához húzott, kezével a nyakamnál ölelt át. Próbáltam nem arra gondolni, hogy két összetört szív igyekszik kiegészíteni egymást a másik közelségével.

Maddox, Stiles és én összeültünk egy különleges, problémaelhárító meetingre a nappalimban. Mivel fizikálisan száz százalékosnak éreztem magam, nem szorultam többé állandó figyelemre. Örültem is, hogy a saját fürdőszobámban tusolhatok, és valamivel nőiesebb ruhákat hordhatok Stiles bő pólóinál. Az élet apró örömei.
Amikor néhány órával korábban átléptem a lakásom küszöbét, furcsa érzés kerített hatalmába. Riadtan pillantottam körbe, és rögtön levizsgáltam mindent, holott sejtettem, a védelmi rendszer továbbra sem engedett be senkit az ajtón. És akkor rájöttem. Mivel gond nélkül bejutottam a házba, az igék engem nem zártak ki, mint ismeretlen természetfeletti lényt. Viszont érzékelték a változást, ezért uralkodott el rajtam az a különös, talán kissé sötét hangulat.
Valójában minden megváltozott. És hiába igyekeztem nem tudomást venni erről, a jelek az arcomba ordítottak. Elmondtam ezt Stilesnek és Maddoxnak is, akik életükben először egyetértettek: ki kellett találnunk valamit. Ezért jött létre a szupertalálkozó, ahol én egy centivel sem éreztem előrébb magunkat. Ismeretlen helyeken tapogatóztunk, vakon.
– Vegyük át újra, mit mondott Kassandra? – szuggerálta Stiles Maddoxot.
– Már legalább tízszer elmondtam, semmi érdemlegeset! Utasított, hogy vigyázzak Kennedyre, és senkinek se meséljek a korábban történtekről. Tudtam, hogy el fog tűnni, nem is kérdeztem semmit.
– Ne haragudj, de hogy lehet, hogy sejtetted, mekkora krízisben vagyunk, és csak úgy hagytad elrobogni az egyetlen személyt, aki segíthet?! – jött ki a béketűréséből egy kicsit Stiles.
– Látszik, hogy szart se tudsz erről a világról, ember – morrant Maddox.
Régebben rögtön leállítottam volna a civakodást, most meg kifejezetten jól szórakoztam rajta. Órákig el tudnám hallgatni őket, gondoltam magamban gonosz kis vigyorral, amikor hirtelen mindketten rám néztek.
– Kennedy, a szemed – hívta fel a figyelmem Maddox. – Megint... olyan.
A tükörhöz rongyoltam, és amit benne láttam, az rendesen megrendített. A szemem zölden izzott. Már tovatűnt mézbarna ragyogása, a zöld egy rikító, természetellenes árnyalatában világított. Próbáltam nem bepánikolni és lenyugodni, ám amikor a tükörből észrevettem a mögém lépő Stiles alakját, újra elvesztettem az irányítást.
A döbbenet az arcán folyamatosan változó új külsőm miatt eltéveszthetetlen volt. Hirtelen szembe fordultam vele, a pillantásom idegesen vándorolt rá.
– Erről beszéltem. Ez nem normális, érted? Lassan elvesztek mindent, aki és ami voltam! Nézz csak rám, Stiles, nézz meg jól, mert ez lett belőlem!
Megleptem durván csattanó, mérges hangommal. Kemény voltam vele, és a legrosszabb, hogy élveztem is. Megint megszállt az erő, ami tegnap Maddoxszal. Tudtam magamról, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és a hatalmammal könnyedén zúzhatok össze másokat. Egyenesen rombolni vágytam!
Elborult arckifejezésemmel Stilest figyeltem. Ártatlannak látszott, pontosan olyannak, ahogy mindig. Megfeszültek az izmaim, a támadást fontolgattam.
– Ken, figyelj rám – tért magához a bámulásból hirtelen. – Nyugodj meg. Lélegezz lassan, rendben? Csak tedd, amire kérlek, aztán majd kitalálunk valamit.
Maddox, amint meghallotta a szobából Stiles szavait, rögtön megjelent. Óvatosan közelített felém, mintha le akarna vadászni. És ez tetszett nekem! Az ő ellenszenves képének sokkal szívesebben ugrottam neki, mint a kis ártatlannak.
– Ahogy a múltkor – hangja lágynak tűnt, mégis bírt egy fenyegető éllel –, használd ugyanazt a gondolatot. Idézd magad elé, és kapaszkodj bele minden erőddel. El ne engedd!
Maddox szavai nyomán eszembe jutott a nagymamám. Tegnap őt használtam fel ahhoz, hogy megnyugodjak, és be is vált. Viszont ma... Egy másodpercnél tovább sem bírtam koncentrálni, a kép eltűnt a fejemből, és csak az a diktáló parancs maradt, hogy vessem magamat a szemben állókra. Könnyű lenne olyan erőt kifejteni, ami elpusztítaná őket, szinte már a nyelvemre tolultak az igék. Egy számomra ismeretlen nyelven íródtak, mégis értettem a jelentésüket. Halált hoztak.
Az a sötét hang súgta őket, amely a fejemben tanyázott.
– Szedd már össze magad! – csattant fel Maddox. – Az önkontroll döntés. Te választod meg, melyik oldalra állsz.
– Nem megy – nyöszörögtem elkínzott hangon. Maddoxnak állandóan sikerült a fejembe férkőznie, és megtalálni azokat a szavakat, amelyek elbizonytalanítottak. És amikor ez történt, az erőm fájdalmat okozott nekem. Hasogatni kezdett a fejem, megroggyant a térdem, szédültem. A bennem élő gonosz talán így akarta elérni, hogy öljem meg őket, csakhogy a bennem élő jó tűrte a fájdalmat. – Nem megy.
Leguggoltam a földre. Homlokomat a térdemre hajtottam, és a fejemre szorítottam a kezemet. Már abban sem voltam biztos, hogy egy helyben stagnálok, és nem mozdulok, úgy forgott minden körülöttem.
Nem! – sikoltottam magamban. – Nem vagyok gonosz!
A kísérteties hang felkacagott.
Halványan érzékeltem, hogy valaki letérdelt mellém, és egy pillanattal később a testem jelezte is, hogy Stiles az. Megéreztem a belőle áradó rettegést, és ezúttal hozzá sem kellett érnem.
Csak hátráltat téged. Suttogd el az igéket.
Az ördög bennem nem bírt elcsitulni. Egyre erősebben szuggerált, próbált rávenni arra, hogy bántsam az embert, akit szeretek. Dőlt rólam a víz, miközben vacogtam.
– Tudom, milyen ez. – Stiles közvetlen közelről szólt hozzám. – Hidd el, tudom. Nem tudsz harcolni vele, mert annyival könnyebb lenne engedni neki, igaz? Te már belefáradsz az ellenállásba, de ő még akkor is próbálkozik... Nem adja fel, és éppen ezért te sem adhatod fel. Ken, nemcsak az önkontroll döntés kérdése, hanem a gonoszság is. Tudom, hogy nem akarsz bántani, mert akkor magadat bántanád. Tudom, hogy te még te vagy, hiába is változtál meg. És azt is tudom, hogy ugyanúgy szeretlek, mint egy nappal ezelőtt. Ne engedd meg senkinek, hogy elvegye tőled azt a csodát, ami te magad vagy! Harcolj!
Minden szörnyűség ellenére ő csodának látott engem. Nem érdekelte, hogy meg akartam ölni, és az egész világot pusztulásba taszítani. Lassan megfogta a vállamat. És abban a pillanatban eszembe jutottak a nagymamám régi szavai: „Kennedy, amikor valaki különlegessel találkozol, azt megérzed.”
A hangjára koncentráltam. Kedves arcára. A mesékre, amiket olvasott. Hogy milyen óriási hősnek láttam, és azt kívántam, egy nap bárcsak olyan lehetnék, mint ő.
A fájdalom, a remegés és a szédülés enyhülni kezdett. A fejem kitisztult, és újra érzékeltem, mi történik körülöttem. Körmeim a padlót karmolták, de úgy, hogy már fájtak az ujjbegyeim.
Nehezen tértem vissza magamhoz, amikor viszont mégis, zokogtam. Örömömben és bánatomban egyszerre.
Stiles volt a gyógyszer arra a különleges betegségre, amiben szenvedtem. Csakhogy annyira féltem attól, hogy kárt teszek benne, az egyetlenben, hogy nem vállalhattam ekkora kockázatot. Inkább éltem betegen, mintsem nélküle.
– Sajnálom, annyira sajnálom – könyörögtem bocsánatért.
– Semmi baj, most már semmi vész – próbált átölelni, csakhogy óvatosan elhúzódtam tőle. Felemeltem a fejemet, és szétzilált hajam mögül, könnyben úszó szemmel ránéztem. – Bántani akartalak, érted? Csak egy hajszál híja volt, hogy nem tettem meg. Rettenetes erő lakozik bennem.
– Nem félek tőled. Ki fogunk találni valamit.
– Én rettegek! Nem akarok egy nap úgy ébredni, hogy nem tudok megálljt parancsolni magamnak, és végzek mindennel a környezetemben. Nem maradhatok a közeledben, nem érted? Túl veszélyes vagyok rád.
– Én vállalom a kockázatot – pillantott vissza rám Stiles elszántan. – Bármi is az ára, nekem megéri.
– Nem – csóváltam a fejemet. – Nem mindig éri meg. Nem mindenkit lehet megmenteni.
– Kennedy – szólt feszült, pengeéles hangon. – Mire akarsz kilyukadni?
– Amíg nem tanulom meg a kontrollt és mindent, amit csak lehet...
– Nem! – dörrent rám. Hangja merő aggódó kétségbeesés. – Azt a megoldást nem fogadom el!
– Meg kell keresnem az anyámat – nyeltem egy nagyot. – És meg is fogom találni. Előlem már nem bújhat el.
– Akkor én is veled tartok!
– Csak nem gondolod, hogy elszakítalak a testvéredtől? – Újabb könnycseppek gördültek feltartóztathatatlanul végig az arcomon. – Scott és te összetartoztok. Ketten mindent átvészeltek, én tudom.
– Ne búcsúzkodj tőlem – könyörgött. – Ne tedd meg azt, kérlek. Csak... Kérlek szépen, maradj velem!
– Valójában te vagy a csoda kettőnk közül. Én vagyok a defekt, ami feltartóztat téged.
Stiles ezúttal keményen nézett a szemembe.
– Soha többé ne merészelj ilyen sértő dolgot mondani!
Bánatosan elmosolyodtam. Tudtam, hogy el fog engedni, még akkor is, ha abba mindketten belepusztulunk.
– Téged nekem teremtettek, és bármi is történjék, soha ne felejtsd el, hogy hozzád tartozom.
Hirtelen magához rántott, átölelt. Az utolsó pillanatban még láttam a könnyeket a szemében.

Maddoxot akkor sem tudtam volna lerázni, ha akarom. Nem hatott a fenyegetés, a düh, a kiabálás, semmi. Eltökélte, hogy velem jön, még akkor is, ha a világ végére készülök. Állítólag maradt némi elintézetlen ügye az anyámmal, és én vagyok a legesélyesebb arra, hogy megtaláljam.
Úgy tartja a mondás, hogy egy baskyranra nem lehet rálelni, ő talál meg minket. Csakhogy a jelenlegi helyzet szerint, én is közéjük tartoztam. A föld alá sem tudtak volna elbújni előlem.
Utoljára még körbesétáltam a nagyi lakásában. Nem szándékoztam eladni, hisz annyi emlék fűzött ide. Ki tudja, talán egyszer még visszatérek. A könyvtárszobát hagytam a végére. Mélyen beszívtam a könyvek illatát, egy hosszú pillanattal búcsúztam el tőlük. Már majdnem kiléptem az ajtón, amikor az egyik polcon heverő kötetre esett a pillantásom. Földöntúli erő vonzott oda, úgyhogy mosolyogva léptem előre, hogy magamhoz ragadhassam.
A könyv maga nem volt ismerős, sosem láttam korábban, a lényegre azonban már az első oldalon rábukkantam.
Ezer közül is felismertem volna Lydia Martin precíz kézírását. Talán akkor hagyhatta itt, amikor közösen kutakodtunk, gondoltam magamban. Ahogy viszont végigfutottam a sorokat, már biztosra vettem, hogy szándékos tett volt. Ha akkor még nem is tudatos, de semmiképpen sem véletlen.
Egy idézet várt reám.

„Mindenkiben két farkas lakozik. Mindkettő éhezik. Az egyik farkas dühös, irigy, öntelt. A másik őszinte, kedves. Minden egyes nap harcolnak, de nem a jobb farkas győz, hanem az, amelyiket táplálod.

Kitéptem a lapot, majd a farzsebembe gyűrtem. Még szükségem lehet rá.
Csak egy bőröndnyi ruhát és egy adag pénzt vettem magamhoz. A tárcámba két fényképet tettem – egyet, amin a teljes családom látható, nem sokkal a születésem után, és egy másikat, amin Stilesszal a kamerába mosolygunk. Önfeledt másunk akkor még nem sejtette a tragédiát, amely ránk várt.
Ha eszembe jutott, kis híján belebolondultam az elvesztésébe. Életem legnagyobb ajándéka volt ő. Bármit is csinált éppen, akármire is gondolt, remélem tudta, hogy a búcsúnk nem örökre szól. Hisz az én szívem fölött mindig málna az ég.

17 megjegyzés:

  1. Nilla!
    Csodás egy történet volt. Örülök hogy részese lehettem. Nagyon "folytatásosra" irtad a végét még ha sajnos :( nem szeretnéd. Ennek ellenére én biztos hogy a maradok táborához csatlakozom. :). Hiányzoni fog a "Málna".
    Gratulálok.
    Ui:. Nagyon szépen köszönöm megjött az nyeremény csomag :)
    Puszi: Nikol

    VálaszTörlés
  2. Huh, Nilla. Egyszerűen imádom azt, ahogyan írsz. Annyira átjön minden.
    Kicsit szomorú vagyok, amiért véget ért ez a történet, hisz minden szerdán és szombaton az volt az első dolgom, hogy megnézzem van-e új rész.
    De természetesen maradok, és kíváncsian várom a következő sztoridat! :)

    VálaszTörlés
  3. Elképesztő volt Nilla! :) Tényleg csak gratulálni tudok, hogy ilyen jól megírtad az egész történetet, és nekem nagyon tetszett. A vége tényleg olyan folytatásosra sikerült, de lenyűgöző volt! :) Én is csatlakozom a maradók táborához, ahogy az előttem szólók is! :)

    VálaszTörlés
  4. Csodás volt Nilla! Teljes szívemből gratulálok neked hogy egy ilyen történetet hoztál létre.. S teljes szívemből örülök annak hogy részese lehettem ennek a remek kalandnak amit ez a történet nyújtott nekem.. Tökéletes befejezés volt egy tökéletes sztorihoz.. Minden elismerésem de tényleg !:*

    VálaszTörlés
  5. Egyszeruen nincsenek szavaim, akarhanyszor mondtam mar ezt! Most ugy igazan. Annyi minden kavarog most bennem a Malnaval kapcsolatban, hogy keptelen lennek leirni oket. Imadtam, imadtam minden egyes szavat, azt hiszem ez volt eddig az egyetlen tortenet amit vegig es folyamatosan kovettem, kivetel nelkul es csak ittam magamba a tortenetet. A vege, hat az valami leirhatatlanul fantasztikus, el e tudtam volna kepzelni:') ezt a tortenetet en viccen kivul szivesen latnam a sorozat keretein belul, mint egy onallo evadot, ki tudja, egyszer meg az is megtortenhetne..talan erdemes lenne felkeresned oket;):D nem is tudok mast mondani, csak hogy gratulalok, es hogy az egesz annyira tokeletes volt! Nem tudom mi lesz velem ezutan szerdankent, de ha valami, akkor ez hianyozni fog :( koszonom, hogy megirtad es hogy elolvastam, es lelekben a reszese lehettem ennek az egesz uj vilagnak!<3<3 (bocshakicsitnyalasvagyok,detenyleg:D)

    VálaszTörlés
  6. Jó kis történet volt ez, Nilla. :) Igaz, Kennedyt valahogy nem sikerült igazán megkedvelnem, de jó sztori volt, és biztosan nagyon jó lesz a következő is. ;)
    Csak így tovább, várom az újabb írásaidat is.
    Puszi

    VálaszTörlés
  7. Szia Nilla! Fantasztikus volt ez a sztori. Bevallom, sosem néztem a Teen Wolfot, de Stiles-t egyből a szívembe zártam. Imádtam minden egyes betűt. Sajnálom azért, hogy ez lett a vége, de legalább egy kis boldogság jutott nekik. Az én fejemben mindig is egy pár lesznek, Stiles és Kennedy. :9
    Köszönöm, hogy olvashatlak! Kíváncsian várom a Tied-et.
    Üdv: Judit

    VálaszTörlés
  8. Szia! Ez fantasztikus volt. *.* Én is imádom a Teen Wolfot. Tudom, hogy nem tervezed a folytatást, de azért remélem, hogy a végén Kennedynek sikerül legyőznie a benne rejlő gonoszt és Happy End lesz. Én is támogatom azok táborát, akik maradnak.^^ Hiányozni fog a málna. Nagyon. :(
    Puszi: hűséges rajongód :*

    VálaszTörlés
  9. Egyet kell értenem a többiekkel. Ez tényleg egy csodálatos történet és valóban úgy lett befejezve mintha még kellene neki folytatás egy új történetben. Remélem meg gondolod magad és folytatod. De addig is csak gratulálni tudok. Nekem is hiányozni fog a Málna! ♥:)
    Puszi Black cherry

    VálaszTörlés
  10. Szia Nilla! :)
    El sem hiszem, hogy vége! Imádtam, sőt még mindig imádom a történeted, a szívembe zártam a kedvenceim közé. Nem hazudok, bekönnyeztem és megsirattam a záró részt! Örülök, hogy részese lehettem, és hogy ennek köszönhetően egy új barátra tehettem szert, aki ugyanolyan csodálatos ember, mint amennyire remekül ír! :) Hiányozni fog a sztori és remélem, hogy a továbbiakban is veled tarthatok ezekben a kalandokban!
    Xoxo Lu

    VálaszTörlés