Tied 1.

2015. július 22.
Sziasztok!
Mint látjátok, végleg búcsút intettünk a Málnának - noha a regény az oldalon elérhető marad, természetesen, a külső viszont újfent megváltozott. Ami bizony, azt jelenti, hogy új sztori következik! :) Az első fejezetet már olvashatjátok is, de valójában csak augusztus második felében indulunk majd el. Addig nyári szünet van nálam is. ;)
Hogy tetszik az új külső? Ez a csoda Lana R. keze munkája, akinek itt is, még egyszer, nagyon szépen köszönöm a fáradozásait! :) Ha gondoljátok, lessetek be hozzá: Lana Design.
Hamarosan érkezem a történet többi részével, de addig is, fedezzétek fel az oldalt!
Nilla

~ * ~

Tudom, mit látnak az emberek, amikor rám néznek. Címkéket. Nagyszájú. Balhés. Népszerűtlen.
Nem mintha egy kibaszott pillanatig is érdekelne a véleményük. A legkevésbé sem izgat, mit gondolnak rólam, inkább csak az nyomaszt, hogy néha én is szeretnék önmagam lenni. Mégsem tudok.
Felálltam a padról, miközben ráleheltem a kezemre. Szívből utáltam a kesztyűket és a sapkákat, ezért nem is viseltem őket. Soha. Nagyjából mínusz öt fok lehetett idekint, megspékelve egy kis hűvös széllel. Tipikus február eleji hideg, ami sikeresen ki is ürítette a suliudvart. Csak én szobroztam itt, senki más. Ezt azért mondjuk közel sem bántam annyira, annál kevesebben szartak rám. Én is szartam a világra, úgyhogy nagyjából kvittek voltunk.
Nem mondhatnám, hogy mindig is népszerűtlen voltam. Amikor Ádámmal jártunk, jól mentek a dolgok, mindenki figyelt ránk és odaköszönt a folyosón. Ez különösebben nem hiányzik, annál inkább Ádám maga. Ragyogni az ő fényében olyan érzés volt, mint elfelejteni, hogy rohad a világunk. Csakhogy jött a bejelentése, majd az ország másik felébe költözött. Történet vége.
A vállamra húztam a táskámat, aztán végigvágtattam a lépcsőkön. Amikor az alagsorba értem, már hallottam a zenét. Hiába kaptuk meg a legeldugottabb termet a suliban, még így is túláradtak a hangok. A héten Norbi volt a soros, hála az Istennek, hogy még nehezebbé tegye az életemet.
Én voltam az, aki állandóan késett. Már mindenki megszokta, mégis megállt a dal, amint beléptem. Norbi rányomott a kezében lévő lejátszóra, tekintetét lassan rám emelte. Mint általában, kapucnit viselt, arcán pedig metsző kifejezést. Nem szartam be tőle, már régóta nem, úgyhogy elővettem a tenyérbe mászó mimikámat, amit az égvilágon mindenki utált. Kicsit én is.
Levágtam a táskámat az egyetlen olyan ember mellé, akivel beszélgetni tudtam. Marci felém pillantott, mintha csodálkozna azon, én jöttem meg. Majdnem oldalba löktem, csakhogy a pillantásom találkozott Norbiéval.
– Még mindig nem ismered az órát?
Norbi szürke szeme idegesen villant rám. Ha azt hitte, ez bejön nálam, borzasztóan eltévedt. Sem most, sem régen nem vágtam magam hanyatt a „népszerű csávó vagyok” kisugárzástól.
– Még mindig nem érted, hogy hidegen hagy a véleményed? – búgtam negédesen.
Az osztály kussolt, Olívia nem szólt bele a konfliktusunkba, tehát minden ment a régiben. Norbi még keményebben nézett rám. Végül csak lesajnálóan megrázta a fejét és megvonta a vállát, amolyan „tökmindegy” stílusban. Helyes! Hagyd csak a hülyét! Ennél többet nem is néztem ki a szőke fürtjeiből meg cuki pofijából. Elfordította a tekintetét, újraindította a zenét. Valami dühöset. Könnyedén túltette magát a szóváltásunkon.
– Mizu van, csaj? – kérdezte Marci, miközben ásított egy óriásit. Egy mormota lehetett előző életében.
– Semmi. Szívtam egy kis friss levegőt.
– Áh – bólintott, és azzal zárta is a témát. Egy pillanattal később már a festményével foglalkozott. Én sem tehettem mást, követtem a példáját, és belemerültem a munkámba.
A Ferencvárosi Gimnázium alagsora a legjobb helyek közé tartozott a világon. Ez a terem az egyetlen olyan a földön, ahol kevésbé éreztem kudarcnak az életemet. Szerintem itt egyikünk sem. Ez a nő varázserővel bírt, le mertem volna fogadni. Amikor két évvel ezelőtt megjelent itt, és délutáni művészeti foglalkozást hirdetett az osztályoknak, majdhogynem mindenki kiröhögte. Egy teljesen átlagos szintű iskolában, ami töltve van balhés alakokkal? Ne vicceljünk már! Egyszer bejött hozzánk helyettesíteni, és megváltoztatta az életünket.
Azóta majdnem minden délután zenét hallgattunk itt, miközben csendben dolgoztunk. Sztorikat gyártottunk papírokra és vászonra, ceruzával és festékkel. Minden héten más volt a soros a témaválasztásban, amiből megalkottuk a történetet. Hétfőn Norbi például azt mondta, düh. Semmi többet, csupán ennyit, és mi dolgozni kezdtünk. Ki-ki a maga elképzelésén, amiből aztán egy kerek történet született péntekre.
A zene ihletet adott közben, és elérte, hogy őszinték legyünk. Mert az kellett ehhez a feladathoz, méghozzá egy jókora gombóccal. Egymás előtt könnyebben mutattuk ki azt, ami bennünk volt.
Mielőtt Olívia megjelent volna, szar közösség voltunk. Széthúztunk, semmi sem ragasztott össze minket. Mióta azonban az osztályunk egy része foglalkozásra járt, valamiféle egységet képeztünk. Én még így is kilógtam a sorból, de valójában azért, mert sokáig ki akartam lógni. Aztán úgy is maradtam. Ma meg nem hinném, hogy bárki is ezen a világon kíváncsi lenne arra, ki vagyok én. Ezt már eljátszottam egyszer, és én húztam a rövidebbet. Ádám elvitt belőlem valamit magával. Olyasvalamit, ami nem pótolható – nekem pedig csak magányom maradt, semmi egyebem.
– Emma, ez a kép valami egészen elképesztő – lépett mögém Olívia. Mindenki olyan szinten mélyült a munkájába, hogy fel sem tűnt nekik a beszélgetésünk.
Biccentettem válaszul. Jól ismertem a dühöt, zene nélkül is le bírtam rajzolni.
A lapomon egy elnagyolt női alak állt, csak az arcát dolgoztam ki. Hosszú, sötét haja és hatalmas, eltúlzott méretű szeme volt. Abban a sötét szempárban viszont látszott minden, aminek látszania kellett. Ordító düh, ríkató kétségbeesés, fojtogató magány. Abban a tekintetben én voltam. Ettől függetlenül a kép mégsem csupán negatív érzelmeket közvetített. Titkokról, küzdelemről és élni akarásról is mesélt ez az arc.
Olívia állt még egy percig, a rajzomat fürkészte, aztán továbbment. Annyira belemerültem az árnyékolásba és az apróbb részletek kidolgozásába, hogy csak a csengőre eszméltem fel. A zene elhallgatott, odapillantottam Marci papírjára.
Bámulatosan bánt az ecsettel. Első ránézésre tájképet festett – egy sötétlő erdőt, magas, erős nyújtózkodó fákkal, a távolban azonban óriási, mindent felemésztő lángokkal. A csavar az volt a dologban, hogy a fákban emberi arcokat rejtett el, akik dühöt és fájdalmat tükröztek, amiért csak állnak ott, és nem tudnak elmozdulni. Amiért hamarosan halálra égnek a természet akaratából.
– Jó vagy, haver – pillantottam rá. – Még mindig.
Marci elvigyorodott. Tudni kellett vele beszélgetni. Mások csak egy hosszú hajú furcsa rockert láttak benne, én barátot.
A többiek lassan beszélgetésbe elegyedtek egymással, dicsérgették a munkákat. Felnéztem a csoporttársaimra, és egy hosszú percig csak bámultam őket. Olyan természetesen és magától értetődően dumáltak egymással... Borzalmas sóvárgás ébredt bennem, elszorította a torkomat. Valahol, főleg mostanában, akartam közéjük tartozni. Valahol akartam normális lenni, egek, de még mennyire. Kívülállónak lenni szar érzés, de jobb a kitaszítottnál. Míg az egyiket te választod, a másikat nem.
Az osztálytársaim érdekesek voltak a maguk műfajában. Ott volt például Vivi, az a kedves szemüveges, könyvmoly lány, akire mindig mindenki odafigyelt. Gyorsan vágott az esze, és mindig mosolygott, kedvelték is érte. Ja, igen, még én is.
Vagy vegyük alapul Danit, a mozgássérült srácot, aki úgy énekelt, mint senki más az egész suliban. Ha rákezdett, sokan csatlakoztak hozzá, és máris szuper hangulatot varázsoltak.
Anikó és a barátnői, Rita és Nóri mindig is a legmenőbbekhez tartoztak. Ők voltak azok, akik bulijára mindenki el akart menni, és akiket mindig felköszöntöttek a születésnapjukon, még a tanárok is. Eszem megáll.
Anikó pasijáról pedig ne is beszéljünk. Ő az Átkozott Dögösnek Hiszem Magam Norbi. Tavaly jöttek össze, azóta meg azt hiszik magukról, hogy valami béna amerikai film főszereplői – a szurkolócsapat királynője meg a focicsapat irányítója. Norbi amúgy is egy arrogáns seggfej, hát még amikor a haverjai is ott vannak, egyenesen elviselhetetlen. Sose hagyta ki az alkalmat, hogy beszólhasson.
Nem volt mindig ilyen, én jól tudtam. Általánosban az egyik legjobb barátomnak tudhattam, szintúgy, mint Ádámot. Minket a Tragikus Triónak, annyi hülyeséget csináltunk, hogy tíz kölyöknek is sok lett volna. A történet a következőképpen alakult a gimi első évét tekintve: beleszerettem Ádámba, Norbi megváltozott, Ádám lelépett. Azóta pedig, három tetves éve, Norbi az egyik legismertebb arc a suliban, engem meg mindenki leszar.
Felkaptam a táskámat meg a kabátomat, és egy szó nélkül elhúztam a csíkot.
– Hé! – hallottam meg Norbi hangját a folyosó végén. Nem akartam megállni, de a léptek csak közeledtek, aztán végül utol is értek. – Van egy perced?
– Nincs – vágtam oda.
– Emma, figyelj.
Lendületesen megfordultam, és belenéztem szürke szemébe. A nap folyamán először nem viselkedett elutasítóan vagy érdektelenül velem. Úgy nézett rám, mintha belém látna.
– Tényleg nem akarom, hogy holnap elkéss.
Összehúztam a szemem. Ezzel a drámai bejelentéssel aztán tényleg nem várhatott holnapig!
– Megmondtam már egy párszor, hogy nem igazán csípem, ha dirigálnak nekem.
– Én nem dirigálok, Csillag, én megkérlek rá.
Szikrázó szemmel meredtem rá.
– Ne. Merészelj. Így. Nevezni. Megint – sziszegtem, aztán hátat fordítottam neki, és eltűntem a helyszínről.
Majdnem felrobbant az agyam. Mégis mit képzelt magáról? Csak azért, mert valamikor ismert, jogot is formált arra, hogy irányítson engem? Dafke késni fogok a holnapi szakkörről, sőt még műsort is rendezek! Meghúzgáltad az oroszlán bajuszát, haver!
Valósággal rohantam a Combino felé, hogy minél hamarabb otthon lehessek. Egyedül a néma lakásban.
Apa sokáig dolgozott, minden egyes nap. Orvosnak lenni szívás, ezt már sokszor bebizonyította, tökéletes példa rá a tavalyi karácsony. Itthon gürcöltem, hogy megfelelően tudjunk kettesben ünnepelni, aztán az utolsó pillanatban behívták. Egész este és éjjel The Walking Deadet bámultan, degeszre ettem magam mindenféle édességgel, aztán apa hazajött és kidőlt. Csodálatos volt. Már régen fel kellett nőnöm mellette, úgyhogy nem haltam bele. Ez az, amit a felnőttek csinálnak, nem? Felülemelkednek a dolgokon. Megvonják a vállukat.
Sütöttem egy pizzát vacsorára, kiteregettem a ruhákat, majd felporszívóztam a szobámban. Elővettem a rajzomat, hogy befejezhessem holnapra, amikor is be kell mutatnom az egész csoport előtt. Fasza. Alig vártam.

***

Igazából nem utáltak. Nem, inkább én kerültem el őket. Próbáltak elfogadni, még eleinte, csak nem kértem belőle. Miután Ádám elment, egyetlen emberrel tudtam foglalkozni –saját magammal. Más egyszerűen nem érdekelt, ezért inkább elértem, hogy ne foglalkozzanak velem semennyire sem. Nevetséges, hogy néha visszasírtam ezeket az időket.
Marci kisétált a terem közepére, és kifüggesztette a festményét a mágnestáblára. Egyszerre sóhajtottak fel többen, hogy hangot adjanak a csodálatuknak. Marci őstehetség, és ezt senki sem tagadhatta. Ő volt az egyik legtehetségesebb a csoportban, a másik meg Norbi, de őt nem szeretjük, úgyhogy nem is foglalkozunk vele. Én és az öt másik Emma.
– Szóval – kezdte Marci, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Ez a kép kellően kifejezi, mekkora rohadt szívás az élet. A heti sztorim az, hogy építgessetek nyugodtan bármit, az élet majd úgyis elrendezi a dolgot helyettetek. Felégeti, lerombolja, megtöri – nézett végig mindenkin olyan rettentő pillantással, amit biztos valami horrorfilmből kölcsönzött.
Nem tudtam visszafogni magam, hangosan felvihogtam. Néhányan hátrafordultak, hogy rosszalló pillantásokat vessenek rám, de inkább a Marci által vázolt történettel foglalkoztak. Kellően elszörnyedtek, úgyhogy a cimbim elérte a kívánt hatást.
– Köszönjük, Marci – mondta ekkor Olívia. – Ez mindannyiunknak bölcs útmutatás volt az életre nézve. A munkád ettől függetlenül fantasztikus, egyszerűen rajongója vagyok a képeidnek. Hiába is próbálod leplezni, benned van egy külön világ.
Marci ellökte magát az asztaltól, miközben lezserül megvonta a vállát.
– Egy elég sötét, disztópikus és apokaliptikus világ, igen.
Olívia olyan pillantást vetett rá, ami azt sugallta: mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ezzel a nővel nem lehetett túl komoly vitába bocsátkozni, mert egy szempillantás alatt leszerelt. Még engem is, aki nagy kötekedő hírében álltam, pedig annyiszor próbálkoztam már! Soha még csak felhúzni vagy megdöbbenteni sem sikerült.
– És akkor, az utolsó előtti, Emma. Fáradj ki, kérlek.
Magabiztos léptekkel indultam meg kifelé. Magamon éreztem a furcsálló tekinteteket, de könnyedén leráztam. Két mágnessel kiraktam a rajzomat, aztán felültem a tanári asztal tetejére, és az osztályra néztem.
– Nos, a sztorim... – Néhányan nem néztek rám, a képemet mustrálták. – Az elég hétköznapi lesz.
Széles mosolyt villantottam, és egyenesen Norbi szemébe néztem. Mintha várt volna erre, magabiztosan pillantott vissza, rezzenéstelen arccal.
– Egy hercegnő a főszereplője – mutattam hátra –, ő ott, a táblán. Egy csodálatos, rendkívüli palotában élt két herceggel. Ők maguk voltak a vidámság, a nevetés és az élet, állandóan zengett tőlük a kastély. Ám egyszer csak, váratlanul felbukkant egy csúf sárkány, és lerombolta ezt az idillt. Magával vitte a két herceget, a hercegnő pedig egyedül maradt a bánatával. Sokat tűnődött, vajon mi történhetett barátaival, mígnem egy szép napon meglelte őket egy másik királyságban. Ám nem kondultak meg a harangok, senki sem járt örömtáncot, ugyanis a kisasszony rájött, a fiúk időközben elfelejtették őt. Nem volt elég fontos számukra. Ekkor a hercegnőben fellobbant a düh, levette a tiarát és a szép ruhát, levetkőzte egykori önmagát, és egy hétköznapi lánnyá vált. Többé nem kívánt emlékezni arra, mit veszített el.
Leugrottam az asztalról, elszakítottam a pillantásom Norbiétól, és a helyemre húztam. Senki nem szólt semmit, feszültség sistergett a levegőben. Égnek álltak a szőrszálak a karomon, és a csend feneketlen mély, feneketlen és átvághatatlan mély volt.
Olívia végül megköszörülte a torkát, megköszönte a történetet, aztán kihívta az utolsó előadót is, Norbit.
A szívem hevesebben kezdett dobogni. Nem tudom, mitől féltem, de nagyon rosszat sejtettem.
Norbi felállt, lustán kiaggatta a művét.
– Hozzáfűznivalóm ezúttal nincs – közölte, aztán elhagyta a termet.
A táblára ragadt a pillantásom. Biztosra vettem, hogy a kép nem ugyanaz, mint amin Norbi egész héten dolgozott. Ez egy másik, egy borzasztó jelenés.
Hányinger kúszott a torkomba, alig tudtam nyelni. Az üzenet egyértelmű volt.
A fekete-fehér ceruzarajzon egy magas fiú ölelt egy sötét hajú lányt. Boldognak látszottak. A kép jobb szélén belógott egy alak, és őket figyelte, de csak a fejére húzott kapucni látszott, semmi más.

6 megjegyzés:

  1. Szia Nilla! :)
    Tegnap fejeztem be a blogodat. Egyszerűen csodálatos volt*-* Nagyon a szívemhez nőtt♥ de sajnos mint egyszer minden, ez is véget ért:( Viszont ezt a blogodat (is) kíváncsisággal és csodálattal fogom olvasni♥
    Puszi: H. Dóri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Dóri!

      Nagyon hihetetlen vagy! Alig hiszem el ;) Köszönöm, hogy időt szántál az írásra, és itt maradsz majd velem! ♥

      Puszi :)

      Törlés
  2. "Igazából nem utáltak. Nem, inkább én kerültem el őket. [...] egyetlen emberrel tudtam foglalkozni –saját magammal. Más egyszerűen nem érdekelt, ezért inkább elértem, hogy ne foglalkozzanak velem semennyire sem. " Pár mondatban tökéletesen le tudtad írni az életem. :D Ugyanakkor a karakter élethűtlen, erőltetett és feltűnési viszketegségben szenved, kár érte. A szerelmi háromszög nem tetszik a sztoriban... Nagyon jó kezdés volt, de a végére már meguntam. :( Éreztem egy enyhe Glee copy-t is benne, de végül is te tudod. Azért a magyar témát egész jól kezelted, pedig nem vagyok oda rajongásig az ilyen sztorikért. Úgy összességében nem lett rossz, de néha a kevesebb több szerintem és ezt minden írásodra értem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Sajnálattal hallom, hogy kevésbé tetszik a dolog, és szívből remélem, hogy ez a vélemény még változni fog.

      Mindazonáltal köszönöm az őszinte véleményedet! Annak mindig örülök. :)

      Törlés
  3. Nilla, mikor jön a következő réész?? Már nem bírok tovább várni.. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Ezt a problémát már orvosoltam is, köszi, hogy írtál! :)

      Törlés