Tied 5.

Helló, Drágák!

Itt van az ősz (legalábbis nálunk nagyon), meg én is itt vagyok. Hoztam fejezetet is - remélem, tetszeni fog nektek! ;) Hihetetlen, hogy a kisregény már félidőnél van, nem?

Jó olvasást kívánok, és ha közléskényszeretek lenne, írjatok bátran!

N.

~ * ~

Persze a zebrából nem lesz ló, akárhonnan is nézzük. Once a badass, always a badass, ahogy a mottóm is mondja.

Rita jót tett nekem, de nem gyógyított meg. Hogyan is tudott volna? Sehogy. Egy-két csajos beszélgetés még nem mentett meg senkit. Egy-két együtt megnézett sorozatepizód még nem ölte ki belőlem a világutálatot. Nem űzte el a cinizmust. Nem hozta közelebb hozzám a világomat, hiába kísértett minden egyes nap – Norbi csupán néhány paddal ült távolabb tőlem, mégis egy egész univerzum állt közöttünk.

Össz-vissz egy hellót váltottunk, mióta magamra hagyott az ajtóban. Ennyire korlátozódott a kapcsolatunk – elmaradtak a csípős megjegyzések, az izzó pillantások, a dühös tekintetek. A szó szerinti semmi vert éket közénk. Néha megfordult a fejemben, hogy belekötök, vagy csak úgy szimplán leordítom a haját, hogy végre figyeljen oda rám. Mindig egy hajszál választott el attól, hogy kiboruljak, és megszegjem a neki tett ígéretemet. Le akarta zárni a múltunkat, és nyugiban tölteni az utolsó heteit. Ki voltam én, hogy elvegyem ezt tőle? Évekig örömömet leltem abban, hogy megkeseríthettem a mindennapjait, de többé már nem vagyok ilyen. Lemondtam azon káros szenvedélyemről, hogy gonosz legyek.

Talán éppen ezért talált rám Rita.

Talán éppen ezért igyekeztem eltávolítani a közelemből.

Úgy mentem be hétfő reggel a suliba, hogy többé nem barátkozhatok Ritával. Az a majdnem egy hét, amit egész normálisan sikerült eltöltenünk egymás társaságában, az elmúlt évem legjobbjának számított. Önfeledtem nevettem, és még Teen Wolfot is néztem vele, ami nálam kurva nagy szó. Ez a sorozat az egyik „guilty pleasure”-öm, és nem szívesen hangoztatom. Egyszerűen megveszek Stiles Stilinskiért, és hiába sejtem előre, mi fog történni, elbűvölten bámulom a részeket.

Ritának azonban nem sikerült újat mutatnom. Ismerte a sorozataimat, nem egyből tájékozottabb volt, mint én, és elég hevesen nyilvánított véleményt.

De éppen ezek azok, amelyek miatt nem lehettem tovább mellette. Túlságosan megértettük egymást, és egy szempillantás alatt kötődni kezdtem hozzá. Már aznap, amikor átjött, és fagyit ettünk a nappaliban, éreztem, hogy valaki fontosra találtam. Csakhogy egy húsevő virág nem bírja meg maga mellett a rovarokat. Kedves hasonlat, mi? És ez a rémség voltam én.

Pár másodperces késésben voltam a negyedik óráról, amikor Rita kivágta a mosdó ajtaját, és kis híján belém ütközött. Egész nap úgy kerültem, mintha fertőző lenne, és hiába próbált kontaktba lépni velem, elmenekültem előle. Nem valami elegáns megoldás, de mit tehettem volna?!

– Hé! – kiabált rám, amikor látta, hogy készülök felhúzni a nyúlcipőt. – Mi ütött beléd?

– Miről beszélsz? – adtam a hülyét.

– Tudod te, hogy miről!

– Nem – ráztam meg a fejem. – Ami köztünk volt, azt te sem gondolhattad komolyan. Csak szórakoztunk, ennyi az egész.

– Óh, valóban? – kérdezte gúnytól mérgező hangon.

És akkor valami olyasmi történt, amire rémálmaimban sem számítottam. A velünk szemben lévő bioszterem ajtaja kinyílt, és Norbi jelent meg a szemünk előtt, nyomában az ofővel. Egyetlen pillantásnál nem kellett több, hogy tudjam, minden egyes szavunkat hallotta odabentről.

Megállt bennem az ütő, még a hangom is elment. Csak álltam ott, hevesen dobogó szívvel, és hagytam, hogy Norbi pillantása legyőzzön. Felismertem a szemében a nyilvánvalókat. Döbbent volt, csalódott és szomorú is.

– Lányok, ti mit csináltok itt? – kérdezte az ofő, és látványosan az órájára nézett. – Filozófián kéne lennetek már öt perce.

– Tanárnő, tele volt szünetben a vécé, és Szabó prof volt olyan kedves, hogy kiengedett minket.

– Úgy látom, végeztetek, úgyhogy nyomás!

– Máris – mondtuk Ritával kórusban, és minden további hezitálás nélkül visszahúztuk a csíkot a terembe. Norbi nem jött velünk.

– Ezért tartozol eggyel – sziszegte Rita dühösen, miután beültem a padomba, és egy pillanatra megállt mellettem.

Ajaj, most bizony nagy szarban csücsültem.

Ahányszor Norbi elment mellettem, haragos pillantása rám villant. Igyekeztem ignorálni és úgy tenni, mintha nem sejteném, mi bántja, de kegyetlen nehéz volt. Ugyanis tökéletesen tisztában voltam vele, azt hiszi, Ritával kavarok. Néhány napja azt mondtam neki, nem tudok a barátja lenni, nemhogy még annál több is, Ritával viszont határozottan sikerült összemelegednem. Én nem csalódott, én vérbosszúra éhező lettem volna a helyében.

Egész nap igyekeztem kerülni mindenkit, kivéve Marcit. Ő volt az egyetlen, aki nem fárasztott idióta kérdésekkel, és nem akart átdöfni a pillantásával. Amikor a rajzos szakkörünkön leültem mellé, még csak rám sem pillantott.

– Cső – köszöntem rá, bár ő nem igazán viszonozta, durván belemerült a rajzába. Nem hülyültem meg, így tudtam, hogy ettől függetlenül jobban odafigyel rám, mint bárki más a teremből. – Jöttem önutálni.

– Bérleted van a klubba.

Úgy gondoltam, ezzel mindent megbeszéltünk, úgyhogy nem is forszíroztam tovább a témát. Elővettem a rajzomat és a ceruzámat, aztán megpróbáltam kikapcsolni az agyam, és alkotni valami kevésbé trágyát.

***

Amint hazaértem, éppen csak ledobáltam a ruháimat, majd bezuhantam az ágyba. Már a Combinón erővel kellett nyitva tartanom a szememet, és egy idősebb bácsika mellett ültem, úgyhogy minden energiámra szükségem volt, hogy ne boruljak a vállára. Azt hittem, sosem érek haza.

Egyszer vetemedtem arra, hogy megkérdezzem apát, miért akarok aludni állandóan. Azt ugyan nem meséltem el, hogy ez nálam időnként már kényszeres volt, jóval több akaratnál, mert a végén még eszébe jutott volna szülőként viselkedni, és istentelenül irritáló kérdéseket feltenni. Apa akkor valami tudományos magyarázatba fogott, de a lényegre még most is jól emlékeztem. Elég sajátosan fogalmaztam meg magamnak: szar a világ körülötted, úgyhogy becsukod a szemed. Mindenhol jobb lenni, mint egy ilyen szemétdombon.

Percekbe tellett csupán, míg elvesztettem a valósággal a kapcsolatot.

Aztán arra ugrottam ki az ágyból, hogy valaki őrülten nyomja a csengőt. Szitkozódtam, míg eljutottam a bejáratig, és a szememet dörzsöltem épp, amikor felrántottam az ajtót. Amilyen csúnyán csak tudtam, bámultam a szintén bosszús Rita arcába.

– Mit csinálsz te itt?! – dörrentem rá.

– Már legalább öt perce itt állok, nagy mákod van, hogy ilyen kitartó vagyok! – morogta.

– Komolyan, cseszett nagy szerencsém van, hogy itt vagy, tényleg, és kirángatsz az ágyból!

– Hány éves vagy, hogy délutáni sziesztára van szükséged?

Azt hittem, menten szétdurran a fejem. Be sem engedtem Ritát, jött ő magától, és még sértegetett is! Ehhez én túl álmosnak, antiszociálisnak és dühösnek éreztem magam egyszerre.

– Akadj már le rólam, megmondtam a suliban is, hogy nem érdekel ez az egész.

– Tudom, hogy hazudsz – nézett rám magabiztosan, karba font kézzel. Annyira határozott volt és megértő ugyanabban a pillanatban, hogy majdnem leálltam minden beszólással.

– Nahát, mit nem tudsz?

– Például azt, hogy miért vagy ekkora idióta.

– Na, kösz a helyreigazítást, most már aztán tudom, hogyan kell viselkedni! – morrantam rá. – Most megyek, és jól megölelek mindenkit, oké?

– Emma – sóhajtotta. – Rajtad még Doktor Freud sem tudna kiigazodni, az hétszentség, de én teszek még egy próbát. Van friss epizód a Teen Wolfból?

– Nincs. És te nagyon is jól tudod, hogy még nem kezdődött el az új évad.

Rita összehúzta a szemét. Olyan pillantást vetett rám, hogy tudjam, nem fogja feladni. Sőt ördögi terve éppen úgy alakul, ahogyan eltervezte.

– Akkor nézzük a 3B évadot, úgyis az a kedvencem.

– Nem fogok veled sorozatot bámulni, nem én – jelentettem ki.

– Ugyan már – mosolyodott el Rita édesen, csakhogy ez az a fajta mosoly volt, ami után kiég a szemed. – Mindenki tudja, hogy bolondulsz Stilesért.

– Őt hagyd ki ebből.

Rita felemelte a táskáját, és elővett egy doboz sajtos pattogatott kukoricát belőle. Előkerült egy jókora adag jeges tejeskávé is, és kezdett párologni az ellenállásom.

– Maximum két rész – egyezkedtem, miközben egy sanda pillantást vetettem a sunyi fejére.

– Hogyne.

Hevesen bólintottam, majd kikaptam Rita kezéből a popcornt, és a konyha felé indultam. Bevágtam a zacskót a mikróba, és levettem két bögrét a szekrényből.

– Bár azt azért hozzá kell tennem, hogy örülnék, ha felöltöznél.

– Mi van? – fordultam hirtelen hátra, és akkor jöttem rá, hogy csak egy fenékig érő pólót viseltem a bugyimon és a zoknimon kívül. – Ó, ja, ez.

– Ja, az. Nem tagadom a különleges vonzerődet, de nem esne olyan jól egész délután a seggedet nézni.

– Legalább mindig kimondod, amit gondolsz – dünnyögtem, de az éppen pattogó kukorica hangja elnyomta az enyémet.

Felcuccoltunk a szobámba, gyorsan felkaptam egy rövidnadrágot, és kicsit megigazítottam az ágyamat, hogy minden passzoljon. Csak egyetlen pillanatra engedtem meg, hogy furcsán érezzem magamat, azután elűztem az érzést. Semmi sem volt normálisabb, egyszerűbb vagy magától értetődőbb, mint Ritával lógni.

Csendben rágcsáltuk a kukoricát, szürcsöltük a hideg tejeskávét, és nagyjából tíz egész percet néztünk meg a negyedik részből, amikor megérkeztek közénk a szavak. Nem dühös, elkiabált szavak, hanem halk, féltve kieresztett szavak.

– Nem foglak elárulni neki. Ne kérdezd, miért, magam sem tudom. Viszont azt nem szeretném, hogy alibiként használj engem. Soha.

– Nem tettem eddig sem, és nem is fogom.

– Tudom – mondta Rita gyorsan. A szemem sarkából láttam, hogy bólintott. Nem mertem felé pillantani. – Csak akarom, hogy tudd, számomra ez nem játék.

– Ez egyikünk számára sem az.

Azt hiszem, talán ez volt az a pillanat, amikor megértettem, milyen hasonlóak is vagyunk mi a felszín alatt.

– Ha beszélgetni akarsz erről – szólaltam meg bizonytalanul, és valószínűleg ez volt a legbátrabb tett, amit hónapok óta elkövettem –, akkor itt vagyok.

– Ha kérdezni szeretnél erről – folytatta Rita kissé fojtott hangon –, akkor én is itt vagyok.

Bedobtam két felhőformájú kukoricát a számba, és amíg elrágtam őket, a képernyőre pillantottam.

– Azért lenne valami...  – Rita feszülten figyelt, míg én suttogtam. – Ki a kedvenc karaktered?

Az arckifejezése kellően feltárta a gondolatait. Alig bírtam visszafogni a röhögésemet.

– Te normális vagy? – kérdezte ő is suttogással. Egyre szélesedett a bőszen rejtegetett vigyorom. – Lydia az egyébként.

– Szinte gondoltam! – okoskodtam, és néhány másodperc múlva utat is engedtem a nevetésnek. Rita totálisan retardáltnak nézett, végül mégis úgy döntött, jó hülyének lenni, és velem együtt röhögött.

Feltartotta a kisujját, annak jeléül, hogy felajánlja a barátságát. Nem nevettem tovább. Nyeltem egy nagyot, és már majdnem felugrottam mellőle, hogy valami bunkósággal megsértsem. Rettegtem az érzésektől és a szoros kapcsolatoktól. Rettegtem, mégis szükségem volt rájuk.

Én is feltartottam a kisujjamat, és összefűztem azt Ritáéval. Tehát hivatalosan is barátságot kötöttünk, jézusmária!

– Viszont ha még egyszer minden ok nélkül szellemnek nézel a suliban, szétrúgom a hátsódat!

Értékeltem a humort és értettem a megjegyzését is. Sikerült elhagynom azt az Emmát, akit mindenki utált, amikor válaszoltam neki.

– Semmit sem teszek ok nélkül.

Rita rám sandított. A tekintete elárulta: tudta.

Aznap este sokat gondolkoztam, miközben a vacsorám fölött gubbasztottam, és a laptopomból minden idők kedvenc Glee-je szólt háttérzajként. A főszereplők egy dalt énekeltek arról, milyen érzés lúzernek lenni. Nem is olyan rossz. Mert baromira tökmindegy, hogy lúzernek tartanak-e vagy sem, ha közben csak rosszindulatúak, irigyek vagy túl gyépések ahhoz, hogy elfogadjanak úgy, ahogyan vagyok.

Lúzerek, hajrá! Miénk a világ.

Szóval már csak azt kellett kifundálnom, mi a bánatot csináljak Norbival. Merthogy semmi esetre sem maradhatott meg közöttünk a tehetetlen, csendben pattogó feszültség. Néha legszívesebben az arcába kiáltottam volna, szükségem van rá, és éppen ezért lököm el, máskor meg túl gyenge voltam hozzá. Még ahhoz is, hogy a szemébe nézzek, és álljam a pillantását. Régebben döglöttem egy ilyen kifejező pillanatért, mostanában menekültem előlük.

Azzal, hogy a múltkor véget vetettünk annak, ami tulajdonképpen el sem kezdődött, végighorzsoltuk a szívemet. Ketten, együttes erővel. És csak egy óriási, rajtam éktelenkedő seb lett a vége. Akkora tapasz pedig a világon nem létezett, hogy elfedhesse.

Annyira rettegtem tőled, Norbi. Olyan kibaszottul féltem, mint soha semmitől korábban. Az, hogy neked adjam magam, gigantikus kockázatott jelentett. Nem vállalhattam. Kérlek, bocsáss meg; bocsásd meg, hogy ilyen elcseszett vagyok.

Nem lett könnyebb. Nem lett, mert nemcsak magamban kellett volna bevallanom ezt, hanem előtte is. És ez nem ment nekem. Az „érzelmileg visszamaradott” címkém még sosem gátolt ennyire. Eddig nem éreztem azt, hogy legszívesebben lerángatnám magamról vagy hipóval sikálnám le a bőrömről. Mindegy, csak tűnjön el, az sem baj, ha belőlem is visz valamit. Mit bánom én az árát, ha megfeledkezhetek a szeretet veszélyes gyengeségéről!

Egyszer már sikerült így megszabadulnom valakitől.

Ádámnak hívták.

Magával vitte az ártatlanságomat, amikor elhagyott.

Már régen túltettem magam a dühön. Eleinte szinte felrobbantam, olyan mérges voltam rá, mára ez elmúlt. Felépítettem egy új embert, és csakis miatta. Elkezdtem utálni mindenkit, aki nem szeretett engem. Jó sokan voltak.

Norbi viszont a reményt lopta el tőlem. Mikor egymás agyára mentünk és éktelen balfaszságokat vágtunk a másik fejéhez is éreztem, hogy ott volt nekem. A maga furcsa és kiismerhetetlen módján, de ott volt. A kapcsolatunk rémálmot jelentett mindkettőnknek, csakhogy egyszeriben – múlandóban –, édes altatót is. Rossz volt vele, még rosszabb nélküle.

A viszonyunk élősködő pióca, semmi több. Mindkettőnkből elszívott valamit, ami nélkül már úgy éreztük, nem tudunk megállni a lábunkon. Elkeseredett pillantások és lopott másodpercek, melyekben bűntudat nélkül nézhettem rá, ennyi maradt.

Igen, a hirtelen támadt harag ennél ezerszer jobb.