Tied 6.

Sziasztok! :)

Borongós, csendes vasárnapra egy kevésbé borongós és csendes fejezet. :) Élvezzétek, egy hét múlva pedig ugyanitt!

N.

~*~

A szerdai szakkörre vendégeink érkeztek. Mindannyian meglepetten kaptuk fel a fejünket, amikor egyszer csak leállt a zene, és kinyílt az ajtó. A másik végzős évfolyam néhány diákja szobrozott a termünkben, mi meg azt sem tudtuk, mire véljük a dolgot. Sosem csíptük egymást különösebben, ők voltak a táncosok, mi meg a rajzosok, aztán viszlát. Ez két olyan műfaj, amit nem lehet összeegyeztetni. És történet vége.

Mielőtt megkérdezhettük Olíviát, hogy mi történik, megjelent a tánctanár is. Fiatal srác volt, talán még harmincéves sem lehetett. Ragyogó mosolyt viselt az arcán, és elegáns, táncos járásával bevonult a termünk közepére, egyenesen Olívia mellé. Összevontam a szemöldökömet, egyáltalán nem tetszett ez nekem.

– Gyerekek, kérlek, hallgassatok figyelmesen minket. Az elkövetkezendő két hétre különleges feladatot terveztünk nektek – fogott bele Olívia. – Méghozzá annak érdekében, hogy toleránsabbá váljatok egymással szemben. Ez csoportszinten már nagyon jól működik, évfolyamosan viszont nem.

Hűha. Kezdtem frankón rosszul érezni magam. Ugye nem az következik...

– Úgyhogy felcseréljük kicsit a szerepeket – vette át a szót Footlose. – Természetesen nem kötelező a feladat, de egy teljes külön jegyet ér, amelyet beválthattok bármelyik tantárgyból. Persze, ez mind annak a függvénye, hogyan muzsikáltok majd a hét végén.

Néhány másodperces csend állt be. Aztán egyszerre kezdtünk beszélni, ki egyetérteni, míg mi, többiek, szidni az elképzelést.

– Elég! – mondta Olívia határozottan. Mindenki elkussolt. – Péntekig kaptok időt, hogy eldöntsétek, részt kívántok-e venni a dologban avagy sem. Nyugodtan mondhattok nemet is, egyes akkor sem jár, viszont én nem hagynám ki az alkalmat, hogy potya jó jegyet szerezzek Kovácsnál – utalt a veszedelmes töritanárunkra. Ezt azért mindenki megfontolta egy kicsit, én is.

Az, hogy valami elbaszott iskolás műsorban táncikáljak annyira abszurd gondolatnak bizonyult, hogy már kezdett is tetszeni. Szinte már láttam is magam előtt a jelenetet... Aztán megráztam a fejem. Übergyökérség!

– És mi lesz Danival? – kérdeztem rá határozottan, és egyszerre mindenki figyelni kezdett rám.

Dani az egyik kedvenc osztálytársam, neki sosem szólok be. Fantasztikusan énekel és mozgássérült.

– Neki is kitaláltunk valamit, egy különleges szerepet. – Fred Astaire Danira nézett. –  A feladatod nem a tánc, hanem a sztori elmesélése lenne egy különleges módon. Ha elvállalod.

Mindenki az első sorban helyet foglaló fiúra nézett. Dani hátrapillantott rám, kedvesen elmosolyodott, és a tanárokra nézett.

– Persze hogy vállalom! Ki nem hagynám ezt a bulit, srácok!

A többiek felnevettek, én mosolyogtam. Soha ezelőtt nem éreztem még ennyire közel magamat az osztályhoz, valahogy megváltozott a hangulat. Már nem rázott ki tőlük a hideg, sőt tulajdonképpen... egészen rendben voltam velük.

A foglalkozás után persze jött a feketeleves. Néhányan kiborultak a táncos gondolaton, és Norbi is köztük volt.

– Felejtsétek el! Nem akarok komplett idiótát csinálni magamból, még egy jó jegyért sem. Szerintetek mit találnak ki a táncosok nekünk, most őszintén?

– Ugyan már – mondta Anikó egy sokat sejtető mosollyal a fején –, én tudom, hogy nem csinálnál magadból hülyét. Kiváló táncos vagy.

Norbinak mintha nem jött volna be, hogy Anikó ezt „véletlenül” elfecsegte, mert néhányan rá is szálltak a srácok közül, hogy meggyőzzék. Én csendben lapultam a háttérben, kíváncsian figyeltem a szóváltást egészen addig, míg Rita meg nem jelent mellettem.

– Na, mit szólsz? – kérdezte vidáman.

– Gyökérség.

– Hah! – horkant fel. – Nem ezt láttam az arcodon.

– A tökéletes unottságot vagy undort láthattad maximum.

– Aha – forgatta a szemét.

– Most meg rám hagyod – tettem csípőre a kezem, miközben felé fordultam. – Utálom, amikor ezt csinálod, mintha túl hülye lennék az érveidhez.

– Mókuska, ezt nem én gondolom rólad, hanem te magadról.

És csak ekkor tűnt fel, hogy csend honolt körülöttünk. Óvatosan körbesandítottam, és sok kíváncsi tekintettel találtam szemben magam.

– Benne vagytok ti is, ugye? – kérdezte Vivi.

Mielőtt egyet is nyikkanhattam volna, Rita elnevette magát.

– Csináljunk egy óriási bulit, skacok!

Megráztam a fejem és nem szóltam semmit. Talán mert mélyen belül igenis tetszett az ötlet, csak nem akartam, hogy mások lássák rajtam, ezért zsigerből elutasítottam. Próbáltam bosszús arcot vágni, és lassan kioldalazni a tömegből, csakhogy Norbi valahogy elém keveredett, és rosszalló pillantása megállított a mozdulatban. Ezúttal valahogy üresnek tűnt...

Néhány másodpercre visszanéztem rá, megpróbáltam elmondani neki mindent, amire szavakkal nem voltam képes, és folytattam az utamat az ajtóig. Ennyi is elégnek bizonyult tőle ahhoz, hogy otthon akarjak már lenni.

***

Egész délután nem bírtam szabadulni a torkomat szorongató érzéstől. Valami más lett, túl furcsa. Valami szótlanul alakult át. Nemcsak Norbi mély pillantása volt rám ilyen hatással, hanem az egész változási folyamat, amelyen keresztülmentem. Kezdtem biztosra venni, hogy személyiségzavarral küzdök, képtelenségként éltem meg, hogy pillanatok alatt szereztem egy új barátot, és végre többet mosolyogtam, mint a Sebhelyesarcú. Nekem, a végletesen depressziósnak és mentálisan instabil egyénnek ez felért egy apokalipszissel. Ugyanis a korábbi világom haldokolni kezdett a szemem előtt, és nem tehettem semmit, hiszen én idéztem elő a pusztulását. Feszegettem a határokat, ahogyan mindig is tettem, és az lett a vége, hogy ez végzetesen megváltoztatott engem.

Idő kellett ahhoz, hogy legyűrjem az ellenérzéseimet.

És még valaki – Rita.

Megkértem, hogy hétvégén aludjon nálunk. Azonnal igent mondott. Sok nasival, The Originals-epizódokkal és szorongással vártam az érkezését. Az első kettő gyorsan fogyott, a harmadik kevésbé.

– El tudod képzelni, hogyan viselkedtek velem, amikor kiderült, hogy a legjobb barátnőmbe lettem szerelmes? – kérdezett rá nyíltan és egyenesen, miközben egy olyan részt néztünk, amelyet már mindketten láttunk korábban. Ezen a téren szinte semmi sem számított újdonságnak.

Igazság szerint egyrészről nagyon is el tudtam ezt képzelni.

– Lehetek veled cefetül őszinte? – szóltam halkan.

– Kicsit sért, hogy ezt meg kell kérdezned.

– Én csak... Ez az egyetlen dolog, amiről még soha senkinek sem beszéltem.

– Mi az, csak nem megöltél valakit? – kiáltotta.

Szomorkásan megráztam a fejemet.

– Azt ölték meg, aki voltam.

Rita arcáról lefagyott a mosoly. A pillantásából sütött valami meleg... megértés felém. A törődés fénye. Nem kellett felismernem, egyszerűen csak éreztem.

Vettem egy mély levegőt. Eljött az ideje, hogy kiengedjem a démont. Meg kellett tőle szabadulnom, hogy továbbléphessek. Még akkor is, ha a pokolinál is tízszer rosszabbnak tűnt.

– Két fiúval együtt nőttem fel a környéken. A szüleink egy társaságba jártak, és gyakran minket is magukkal hurcoltak. Hogy ne unjuk halálra magunkat, rosszalkodni kezdtünk. És ezt addig folytattuk így, míg össze nem nőttünk. Néhány hónap elteltével elválaszthatatlanokká váltunk, és egyszer csak tizennégy évesek lettünk. Kiszúrtuk ugyanazt a sulit, ugyanazt az osztályt. Mindent együtt képzeltünk el, a fősulit és az egész életünket... Mielőtt azonban szeptemberben elkezdődött volna a gimi, történt valami. Beleszerettem az egyikükbe. Egy pillanat műve volt, és olyan erősen lángolt, hogy már fájt. Minden egyes pillanat kínzott, amelyben nem lehettem vele. Kölcsönös volt, szó szerint bolondultunk egymásért. A másik legjobb barátom viszont nem vette jó néven, és egyszer csak ejtett minket. Többé már nem állt mellettünk. Eljöttünk ide a gimibe, és más utakon folytattuk tovább, mi együtt, ő pedig egyedül. Néhány hónap elteltével azonban valami megváltozott közöttünk a barátommal. Éreztem, hogy máshol jár... Kiderült, hogy biszexuális, és már nem szeret engem úgy, ahogyan korábban. Szakítottunk. Elköltözött. Tönkrementem – kapkodtam mély levegőket. Mintha ezer éles szilánk fúródott volna belém szavaim nyomán. Minden egyes mondat egy újabb vágással ért fel. – Egyedül kellett végigcsinálnom, mert többé nem számíthattam egyik barátomra sem. Mindketten elfelejtettek, és gyűlöltem őket érte. Ma már belátom, hogy megváltoztattak, de nem ők tettek ilyenné. Én döntöttem így. Nem kértem többet semmiféle érzelmes maszlagból.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt Ritára néztem. Csak a kislámpa gyér fényében láttam, viszont tökéletesen felismertem az arckifejezését. Együtt érzett velem, valahol dühös volt és megvilágosodott is.

– Norbiról és Ádámról beszélsz, igaz? – kérdezte halkan.

Bólintani tudtam csupán, mielőtt kiszabadult egy könnycsepp, és vészjóslóan végigszaladt az arcomon.

Rita átkarolta a vállamat, majd az érintése szép lassan ölelésbe fulladt. A könnycseppjeim sírássá folytak össze.

– Régóta sejtem, hogy van valami a háttérben, amiről mi nem tudunk.

– Mi? – szipogtam. Rita sóhajtott.

– Valljuk be, Norbi furcsa néhány hónapja, és ahogyan rád reagál, az ijesztő és felettébb érdekes egyszerre. Ezt már nem tudja ráfogni arra, hogy idegesítő vagy, hiába is próbálja. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ti hárman Ádámmal... És igazság szerint Anikó ezért pikkel rád első óta.

– Mi van? – bámultam rá elkerekedett szemmel.

– Most komolyan. Ádám, hiába volt csak elsős, a suli egyik legismertebb arca lett. Anikó totálisan belezúgott, és el sem tudta képzelni, mit ehet rajtad.

– Te szívatsz? – töröltem le a könnyeimet.

– Nem én. Ádám távozása után hamar túltette magát rajta, úgyhogy nem maradt sokáig téma, csak gondoltam, tudni szeretnéd.

– Ja, most baszott jól érzem magam – morogtam.

– Hé, ne rám haragudj! Próbálok jó barát lenni, és olyasmit mondani, amivel segítségedre lehetek.

– Akkor azt áruld el, hogyan szabaduljak meg a szorongástól!

– Nem vagyok csodatévő, Emma. Nyitott szemmel járok, ennyi az egész, de nincs szupererőm.

– Na, ja, sajna. Egy kis gondolatolvasás nekem is jól jönne – sóhajtottam.

– Neked nem az kéne – folytatta Rita komolyan. A viccelődés ellenére ő vette a lapot, és mint mindig, most sem volt rest a képembe tolni az igazságot. – Neked inkább egy jókora adag bátorságra lenne szükséged. Akkor bezzeg heves vagy, ha osztani kell az észt, még egy szobanövényt is simán leordítanál, hogy ne legyen olyan tolakodó. Amikor viszont rólad van szó, inkább menekülsz. És hazudsz. És terelsz.

– Befejezted az analízist? – dörrentem rá mérgesen. Az előbb úgy ölelt, hogy könnyeket csalt elő belőlem, most pedig úgy idegesített, hogy kiabálni tudtam volna. Kész őrület ez a lány!

– Dehogy, most kezdtem! Egészen összeállt a kép. Hazudtad, hogy leszbikus vagy, mert meg akartad botránkoztatni a többieket, és távol tartani Norbit. Ezt pedig csak azért tehetted, mert...

– Elég legyen! – bömböltem.

– Mert ráébredtél, hogy nem vagy elég erős elviselni a vonzalmadat iránta. Ráhibáztam, ugye?

– Nem! Te nem értesz semmit! Fogalmad sincs, hogy nekem...

– Ó, édesem – kacagott fel. – Dehogy nincs! Látom már, mit próbálsz elhitetni mindenkivel. Szereted, ha keménynek látnak, ám ha ez mégsem jön össze, szívesen tetszelegsz a nebáncsvirág szerepében. Emma, merd vállalni az érzéseidet végre!

– Nem kell tanács – sziszegtem.

– Valóban? Akkor most azonnal hívjuk fel Norbit, és csevegjünk vele egy kicsikét – indítványozta Rita, én meg kis híján leestem a lábamról. Nem tehette ezt! Nem tehette ezt velem!

Hiába próbáltam sikítani, ellenszegülni vagy testi erőszakot alkalmazva lebeszélni a tervről, megszólalni sem tudtam. Megbénított a félelem, rettegés a saját érzéseimtől. Annyival könnyebbnek tűnt elnyomni, mindig csak elnyomni őket, hogy már azt sem tudtam, milyen kiereszteni valamit.

Fenyegetőzhettem és toporzékolhattam volna. Könnyű eljátszani a sértődött kis fruskát, aki rögtön visít, ha nem tetszik neki valami. Lehettem volna ez a lány, ahogyan már annyiszor máskor is. Csakhogy abban a pillanatban... Nem láttam kívülről magam, meg semmi ilyesmi, de egyszerűen tudtam, hogy nem akarok többé ilyen lenni. Az a pillanat elhozott számomra valamit, amire régóta vágytam. Komolyságot, érettséget és bátorságot egy fontos döntéshez.

Úgyhogy odasétáltam Ritához, és egy szó nélkül kivettem a kezéből a mobilt. Hagyta. Nyugodtan kikerestem a névjegyzékből Norbi számát, és tárcsáztam. Rita elkerekedett szemmel bámult rám. Nem hitte, hogy megteszem, tegnap még én sem tettem volna. Azóta már rájöttem, hogy minden egyes pillanat változtat rajtam, ha hagyom.

Norbi három csengés után felvette a telefont.

– Halló? – szólt bele unott hangon.

Óriásit dobbant a szívem.

– Rita?

– Nem, Emma.

Síri csend suttogott a vonal másik végén. Nem láthattam Norbit, noha sejtettem, milyen feszültté vált.

– Mit szeretnél?

Kinyögtem, ami legelőször eszembe jutott.

– Táncolnál velem ebben a sulis baromságban?

Megint a csend felelt először. Nem mondott semmit. Aztán meghallottam Norbi hangját is.

– Mi van?

– Táncoljunk együtt.

– Megőrültél, Emma? Azt hittem, megbeszéltük, hogy nem szórakozunk egymással.

– Nem is. Ez nem az. Veled akarok táncolni, és utána is veled lenni.

Amikor kiejtettem a szavakat, éreztem meg, hogy élek. Hogy valóban élek, és kiengedni a dolgokat sokkal, mérföldekkel jobb, mint benntartani. A bennragadt szavak csak mérgeznek.

– Te ittál? – hitetlenkedett tovább.

– Ó, nem, egyáltalán nem. Magamnál vagyok és komolyan beszélek. Szóval kérlek, mondj valamit, mielőtt szívrohamot kapok!

– Azt hittem, a barátnőddel fogsz szerepelni.

– Isten ments – pillantottam sötéten Ritára. Kuncogott. – Még a végén kiklopfolnánk egymást a színpadon.

– Ne haragudj, de fogalmam sincs, mi a franc ütött beléd.

Vettem egy mély levegőt. Egy életem, egy halálom! Ha már idáig eljutottam, esküszöm az égre, hogy nem futamodom meg!

– Egyszerűen csak hiányzol. Olyan lehetetlen ez?

Hallottam, hogy Norbi felsóhajt.

– Te is hiányzol nekem – kis szünet. – Ettől viszont még nem sok minden változik.

– Dehogynem – bólogattam, bár nyilván nem láthatta. – Ettől minden megváltozik.

– Akkor a suliban – mondta ezúttal határozottabban. Bujkált valami felismerhetetlen a hangjában. – És addig is, vigyázz magadra.