Tied 7.

2015. szeptember 27.
Sziasztok! :)
Meghoztam a hetediket, és remélem, tetszeni fog! Emma ebben a fejezetben sem hazudtolja meg önmagát, de nem akarom lelőni a poént, olvassátok el ti! ;)
Szép napot!

~ * ~

A hirtelen jött bátorsággal csak az a nagy baj, hogy kurva gyorsan elszáll. Konkrétan szinte becsináltam a rám váró dolgoktól, Norbitól, az érzésektől, az ismeretlentől, Rita meg bizonyult annyira jó fejnek, hogy röhögjön rajtam. Feszülten tördeltem a kezemet, rágtam az ajkam szélét, és alig vártam, hogy Norbi végre beérjen a suliba.
Az isten tudja, miért, de nem jött első órára.
Totálisan kiborultam, nem bírtam a seggemen maradni, és úgy őrlődtem, hogy még Marci figyelmét is sikerült magamra vonnom. Ahhoz már hozzászoktam, hogy figyelt, na de, hogy ezt szóvá is tegye!
– Emma, ha így folytatod, el fogok ülni mellőled.
– Hahaha! – röhögött közbe Rita. Vetettem rá egy sötét pillantást, aztán sóhajtva újra Marci felé fordultam.
Teljes mértékben felesleges médiaóránk volt, ahol újságokat és internetről kinyomtatott cikkeket kaptunk megvitatni. Általában senki sem foglalkozott a feladattal, de a fura tanárunkat ez nem izgatta különösebben. Ő saját magának is kitűnő órát tartott.
– Bocs, haver.
– Mi van veled?
Megráztam a fejem. Erre nem állt szándékomban válaszolni, és sejtettem, hogy Marci már kitalálta magától.
Amikor Norbi beállított a második óra felénél, megmerevedtem Marci mellett. Csak a pillantásom mozdult – végigkövette, ahogy a szőke srác leül hátul a helyére. Egy másodpercre sem nézett rám, a levegő viszont valósággal izzott a feszültségtől.
– Már minden világos – jegyezte meg Marci, ám ennél többet nem kívánt fűzni a dologhoz. Egy kis vigyorgó szellemet rajzolt az aktuális függvénynek szóló koordináta rendszerbe.
A tollam kupakját rágcsáltam. Szinte elégtem azért ott helyben, hogy hátrafordulhassak, mégsem tettem meg. Nyilván nem ez volt a legjobb alkalom, úgyhogy ki kellett várnom a szünetet.
És keserves volt. Végigszenvedtem az egész órát, az asztal alatt doboltam a lábammal, és egyetlen értelmes dolgot nem jegyzeteltem a füzetembe. Egy oldalt teleirkáltam megfejthetetlen képletekkel és értelmezhetetlen függvényekkel. Ez igen. Ennyi tellett tőlem stresszhelyzetben.
Meghallottam a csengő hangját, és kis híján felugrottam a helyemről. Látványosan gyorsan és nagy erővel csaptam össze a spirálfüzetemet, úgyhogy a tanárnő pillantása haladéktalanul rám vándorolt.
– A csengő nekem szól – közölte élesen, mintha én valami gyogyós lennék. Szerintem meg nagyon is mindkettőnknek szólt, de inkább bólintottam és hallgattam. Annál hamarabb szabadulok!
Fél perccel később tisztává vált a terep. Erőt vettem magamon, és hátrapillantottam Norbira – a leghátsó padban ült, engem figyelt. Szőke haja kócosabb, mint bármikor, kapucnis pulcsiját ezúttal fehér pólóra cserélte.
– Fejezzétek be egymás bámulását, kihullik a hajam tőletek – állapította meg Marci, aki egyébként nekünk háttal ült. Hogyan csinálta, hogy még így is látott, azt nem tudom.
– Fogd be – sziszegtem vissza, majd felálltam a helyemről, és az ajtó felé indultam. Aprót biccentettem közben Norbinak. Fél perccel később utánam is jött, karját összefonta a mellkasán, miközben a termünk ajtaja mellett a falnak támaszkodott.
Csak egy fél méterre állt tőlem. Olyan közel, olyan csendesen, olyan elérhetően... Zihálva vettem a levegőt, szívverésem felgyorsult. Norbi magas alakja fölém tornyosult, és amikor végre rászántam magamat, hogy a szemébe nézzek, nem bántam meg. A tekintetünk összekapcsolódott, és abban a másodpercben szavak nélkül, némán értettük meg egymást. Akkor valószínűleg elhittem, hogy meggyógyulhatok, hogy ő gyógyíthat meg.
– Mi ütött beléd? – kérdezte meg halk és bizalmas hangon. Egy ilyen gyengéd tónusnak nem lehetett hazudni, és nem is akartam.
– Én csak... – óvatosan megvontam a vállamat. Az a lány, aki napokkal, aki hetekkel ezelőtt voltam, eltűnt valahol a hátam mögött. Nálam nem lassan esett meg a változás, én élesen láttam, milyen nem kívánok többé lenni. Lehet, hogy csak lázadó hülyeség volt, amit évekig műveltem, de egy biztos: elegem lett belőle.
Van egy pont, ahol felébredsz, és azt mondod, ennyi volt. És onnantól kezdve...  már nem is érted a tegnapi énedet.
– Te csak ki szeretnél próbálni valami újat, és úgy gondoltad, jó partner lehetnék benne? – vonta fel kissé a szemöldökét Norbi.
Álltam vele szemben, a bennem egyre erősödő gondolattal, hogy rohadtul félreértett. Azt hitte, szórakozom vele. Hogy talán minden egyes bunkó beszólásom voltam én magam, és a tegnapi lány, az a kétségbeesett, csupán egy kamu. Okkal hitte ezt. Csak valahogy reméltem, észreveszi azt a lányt bennem, aki valójában vagyok. Aki azt várja, hogy ez a fiú itt harcoljon érte.
– Viccelsz? – leheltem halkan.
– Te viccelsz, nem?
Hosszasan néztem rá. Azt akartam, hogy a pillantásom rávezesse az igazságra, hogy csak belenézzen a szemembe, és lássa a válaszokat, viszont ez nem jött össze. Norbi arckifejezése jottányit sem változott.
Ez aztán a patthelyzet. Egy héttel ezelőtt egy pusztító megjegyzés után elsétáltam volna, ma azonban nem tehettem meg ugyanazt.
– Te tényleg nem ismersz engem – ráztam meg a fejemet végül. – Én vagyok a világ legnagyobb idiótája.
Ellöktem magamat a faltól, hogy bármiféle norbimentes övezetbe evickéljek, amikor utánam nyúlt, és a kezembe kapaszkodva visszahúzott magához.
– A világ legnagyobb idiótája én vagyok, mert minden egyes szarság ellenére, amit az évek alatt a fejemhez vágtál, mégsem tudok távol maradni tőled. Éppen ezért talán megérthetnéd, miért vagyok kissé szkeptikus az új éneddel kapcsolatban.
Elrántottam a kezemet, hiába égetett már egy érintése is. Hozzám ért, és ez jó érzéssel töltött el, csak közben úgy éreztem, nem hagyhatom, hiszen a becsületemet kellett éppen védenem.
– Az „új énem” az a régi lány, akit nem vettél észre.
Nem veszekedtem vele. Nem maradt hozzá erőm, egyszerűen csak ott hagytam, hadd gondoljon, amit akar. Tudtam, hogy utánam fordult, én ellenben nem tettem meg ugyanezt.
Egész nap ettem a kefét, ezen idegesítettem magam. Marci jobbnak látta, ha hozzám sem szól, bezzeg Rita pedig egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy gúnyt űzzön belőlem. A maga sajátos módján eléggé felrázott, de egy párszor legszívesebben rákiabáltam volna, hogy fejezze be. Valószínűleg csak erősíteni próbált. Mindegy, nem igazán hatott, egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magamat.
Aztán eljött a délutáni foglalkozás. Marci hete. Zúzós zenék, a téma pedig „átváltozás”. Hiába igyekeztem elvonatkoztatni, alkotni valami nagyot, míg a zene beköltözött a fejembe, a pillantásom minduntalan Norbira tévedt. Még mindig Anikó mellett ült. Barátok maradtak. Milyen furcsa is az élet.
Sikerült elszúrnom az egész órát agyalással, és ráadásul a probléma megoldásához sem kerültem közelebb. Ez az új énem szívás volt. Egy rakás gond, agyalnivaló, kétely. Amíg igyekeztem mindenkit utálni, legalább nem kellett azon fáradoznom, hogy szeressem őket. Ez utóbbi ugyanis mérföldekkel nehezebb feladat.
Szakkör után nem tudtam lelépni, ugyanis valaki megakadályozott benne. Majdnem elhúztam feltűnés nélkül – aztán jött Norbi. Megállt a padom mellett.
– Hazakísérlek – mondta természetes hangon. Marci a szemét forgatta, én meg nem tudtam, mit feleljek.
– Dehogy kísérsz!
– Ez nem kérdés volt – ágált tovább Norbi.
– Szabadidődben felcsaptál zaklatónak? – meredtem rá.
– Nem, csak bőven lenne mit megbeszélnünk.
A szívem dübörgött. Az, hogy a tavaszi hűvösben ketten sétáljunk haza, hogy még tovább tartson az út, hirtelen... ijesztően csodálatosnak tűnt. Felkaptam a táskám, és Marcira néztem, aki feltűnően lassan pakolt el. Alig sikerült visszanyelnem a mosolyomat, nehogy eláruljam.
– Akkor holnap, haver – biccentettem oda neki búcsúzóul, mire ő ugyanígy válaszolt. Norbival elhagytuk a termet. Néhányan figyeltek minket, és zsigerből éreztem, Anikó is köztük volt. Attól tartok, nem nőtt meg a népszerűségem a szemében attól, hogy a barátnőjével lógtam, és a volt pasija kísérgetett.
– Nem akartalak ma... megbántani – bökte ki Norbi, miután kiértünk a suli területéről, és a langyos napsütésben indultunk el az otthonom felé.
– Kicsit nehéz elhinni – vallottam be.
– Szerinted nekem nem?
– Oké – sóhajtottam. – Bocs.
Éreztem, hogy eljött az ideje színt vallani. Ezer kilóval nehezedtek rám azok a tettek, amelyeket korábban szándékosan elkövettem. Az a sok hazugság, az a rengeteg savazás... Ki a fene csodálta, hogy Norbi összezavarodott? Még jó, hogy nem nézett bipolárisnak.
– A tegnapi, az... Komoly volt. Akkor nem hazudtam, egyetlen szóval sem. Én csak... Mindjárt vége a sulinak, és ez soha többé nem fog megismétlődni. Nem akarok én lenni a dög.
Ránéztem. Komolyan hallgatott, nyugodtan. Világos tincsein megcsillant a napfény, és én egyszerűen úgy éreztem, hevesebben dobog a szívem miatta. Elvehetem tőle ezt a tudatot? Megfoszthatom az igazságtól?
– Elegem van abból, hogy úgy kell tennem, mintha nem ismernélek, és nem lenne rád szükségem. Beszélni akarok veled, nevetni és felhívni suli után, és táncolni is.
– Nem akartam belemenni ebbe a baromságba. Egészen tegnapig.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Szentséges szűzmáriám! Most akkor...?
– Aztán felhívtál – mosolygott rám. – És egy egész sornyi képtelenséget összehordtál.
– Igen, így van – értettem egyet nevetve.
Norbi megállt, felém fordult. Talán egy kicsit még közelebb is hajolt, nem tudom, ugyanis valahol elvesztettem a fonalat. Nem kötöttek le a részletek, csak az, hogy ott voltam vele, és... Egymásra mosolyogtunk.
– Hiányzik a nevetésed.
A vallomásától rögtön le is hervadt a mosoly az arcomról. Noha nem azért, mert megrémisztett vagy ilyesmi, egyszerűen valami sokkal jobbat akartam csinálni az ajkammal. Valami olyasmit, amihez az övének is köze van. Elég nagy részben.
– Komolyan tartani szeretnéd még a három lépés távolságot? – néztem rá reménykedve, félrebillentett fejjel.
Norbi nem válaszolt pár másodpercig. Annyira új volt nekem ez az egész érzelgősdi, hogy nem igazán sikerült kezelni az izgalmat, a remegést, a pillangókat. Azt hittem, szó szerint elpatkolok abban a rövid időben, amíg vártam.
– Amire jelenleg gondolok, annak hidd el, semmi köze sincs a távolsághoz.
Rögtön kiegyenesedtem, talán picit le is fagytam. Hát, ő aztán sosem állt beszari csávó hírében, na de azért...! Amikor életemben először nem akartam játszani a kemény csajt, ezek a szavak bizony rám hozták a frászt.
– És éppen ezért – folytatta –, kicsit ki is akaszt, hogy ugyanabban a csapatban játszunk.
Nagyjából leesett az állam. Norbi tényleg ennyire nem tudott olvasni a nyilvánvaló jelekből, vagy én vagyok klasszisokkal jobb színész, mint hittem? Továbbra is azt hitte, a lányokra bukom, pedig ha sejtette volna az igazságot!
Csakhogy útközben történt valami. Észrevétlenül visszanyertem egy keveset a bátorságomból és merészségemből, majd incselkedő pillantással Norbira néztem.
– Miért, ha nem így lenne? – kacérkodtam.
Bár igazság szerint átvertem őt, hiszen elbújtam egy maszk mögé, amely valójában nem a saját arcom volt, mégis jólesett játszadozni egy kicsit. Az érzelmeim így legalább nem sérültek, hiszen azok rejtve maradtak. Csak én tudtam, mennyire komoly volt ez az egész.
– Szórakozol velem, Csillag?
– Nem, csak tudni szeretném – vontam ártatlanul vállat. Jól sikerült az alakítás. Meg sem rezdültem a név hallatán. Nem árulhattam el magam. – Mi az, megijedtél?
– Te aztán tudod, hogyan kell húzni valaki agyát, igaz? – rázta meg a fejét, de a hangja játékos maradt. – Értesz hozzá, meg kell hagyni.
– Nem válaszoltál a kérdésre – nem néztem rá, miközben kikerültem egy babakocsit. Közel voltunk egymáshoz, szinte összeért a karunk, és éreztem a deójának illatát.
– Tudod, erről nem beszélni kell...
Hát, mit ne mondjak, ő is értett ahhoz, hogyan kell húzni valakit! Feltüzelt és kíváncsivá tett egyszerre, és mindent meg kellett tennem, hogy ezt elrejtsem előle.
– Óh, bocsánat. – Most mi a bánatot feleljek? – Nincs túl sok tapasztalatom, hogyan működik ez... nálatok.
Mi van? Ez még a saját fülemnek is brutálisan szörnyen hangzott. Ez igen, Emma! Gratulálok, épp most nyírtad ki a beszélgetést. Ezzel az egy mondattal elértem, hogy Norbi zavarba jöjjön, csak mert hetero, és csak mert nekem „fogalmam sincs, hogyan megy a dolog a heteróknál.” Atyaég, lehetnék ennél gázabb?
– Igazság szerint én meg azt nem tudom, hogyan működnek a dolgok nálatok – szívta fel magát. – Majd ha lesz egy szabad estéd, cserélhetnénk tapasztalatokat.
Kis híján megbotlottam a saját lábamban. Két lehetőségem maradt: elmondani mindent, és vállalni, hogy totál hibbantnak néz, és örökre elveszítem, vagy tovább hazudni. Ez utóbbit választottam, méghozzá oly módon, mint a vízfolyás.
– Rendben, de remélem, nem vagy szégyenlős!
Szó se róla, elég lelkesen ástam a saját síromat. Ahhoz képest, hogy fogalmam sem volt róla, mit fogok neki mondani, ha netán mégis rákérdezne, elég bátran mentem bele a dologba. Másrészről viszont hajtott a kíváncsiság. A csillagokat is lehazudtam volna az égről, ha bármi bizalmas dolgot megtudhatok róla. És hát igen, ez alól a vízszintes tapasztalatai sem voltak kivételek.
Norbi kissé megemelte a szemöldökét, kihívóan nézett rám. Pillantásából sütött, hogy lenne mesélnivalója, sőt mi több, egyenesen mutatnivalója.
– Bármikor ráérek, ha tesztelni szeretnéd a kitartásomat.
– Ó, nahát... – bólogattam. Emma, hogy te mekkora egy idióta vagy! – Talán én is ráérek valamikor egy kis közös tapasztalatcserére.
Megérkeztünk a háztömbünk elé. Norbi zsebre vágta a kezét, tanácstalanul ácsorgott, én meg olyan zavarba jöttem, mint talán még sosem. Legszívesebben azonnal a tettek mezejére léptem volna, hogy a valóságban elevenítsük fel azt az elméleti tudást, amiről eddig beszéltünk, viszont tudtam, hogy nem fog megtörténni. Addig semmiképpen sem, amíg nem leszek hozzá és magamhoz teljesen őszinte. Nem hirtelen hévből akartam őt, akartam ezt, hanem mert szükségem volt rá. És arra vágytam, hogy ő is ugyanígy érezzen. Ehhez a testi vágy nem elég.
– Kösz, hogy elkísértél – mondtam, miközben előhalásztam a kulcsaimat.
– Kösz, hogy úgy beszéltél velem, mint egy másik emberrel.
– Ne már, nem vagyok ilyen gonosz! – sóhajtottam fel.
Félig elmosolyodott. Odalépett hozzám, amitől a szívem megint bekattant, és a gyomrom is összerándult. Norbi nyomott egy apró puszit a homlokomra, és a gesztus csupán egy másodperccel tartott tovább, mint a baráti formája, és miközben elhúzódott, halkan ezt mormolta:
– Néha észre sem vesszük, hogy mivel bántunk egy másik embert.

6 megjegyzés:

  1. Drága, Nilla! :)
    Ismét sikerült egy csodálatos részt hoznod.
    Amíg olvastam, lélekben teljesen ott voltam Emmával. Alig hiszem el, hogy nemsokára vége lesz ennek az egésznek. Annyira közel áll hozzám ez a történet.
    Örülök, hogy kicsit többet "hallottam" beszélni Marcit, szimpatikus nekem.:D

    Várom a következőt! :)
    Puszi,
    Lenu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Lenu!
      Örülök, hogy tetszett a rész <3 Nem gondoltam volna, hogy ez a kis nyúlfarknyi sztori egyszer majd ennyire eltalál bárkit is, de boldog vagyok, hogy így lett!
      Marci egy nagy kedvenc, kábé mindenki, aki olvasta/olvassa azt mondta, hogy őt bírja a legjobban. :D

      Köszi, hogy írtál!
      Puszi :)

      Törlés
  2. Szia! :)
    Uhh... Nem tudok lépést tartani a hangulatváltozásokkal! :D
    Iszonyatosan imádtam és alig várom a következő vasárnapot! Remélem Emma kicsit jobban összeszedi magát és tényleg, rendesen közli Norbival, amit közölni akar! :3
    Puszi *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága!
      A hangulatváltozások nagy alakítói ennek a sztorinak. :D Viszont a végére kevesebbet tartogatok - remélhetőleg ;)
      Emma is rátalál majd a hangjára, valaki eléri... *sejtetés on*
      Puszi! :)

      Törlés
  3. Bakker...
    *w*
    Imádlak a történeteiddel együtt.. :*
    Izgatottan várom, hogy ebből, hogyan magyarázza ki magát
    U.i.: olvasom a Málna ízű te c. fanfictionodat is..
    Stileeeeeeeeeeeeeees. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Imádlak! ^^ Köszönöm, hogy ilyen kedveset írtál! :)
      Stilesról csak annyit tudok mondani, hogy: ahahahah, imádom. *sóhaj*
      Puszi! :)

      Törlés