Tied 10.

2015. október 19.
Sziasztok!
Elnézést a kis csúszásért, tudom, hogy vártátok. Szóval akkor az utolsó fejezet. Huh! El sem hiszem, hogy megint itt tartunk. Tudjátok, én nemcsak elkezdeni, hanem befejezni is szeretek egy történetet. Kellemes érzéssel tölt el. :)
Remélem, tetszett nektek ez a kis szösszenet, amit Tied névre kereszteltem. Értelmet fog nyerni a cím is, ha eddig még nem tette volna.
Köszönöm a figyelmeteket! Élvezzétek az utolsó részt is, és ha van kedvetek, maradjatok velem! A blog megint át fog változni, hogy egy új történet költözhessen be, úgyhogy figyeljetek! ;)
Imádlak titeket ❤,
Nilla


~ * ~

Úgy éreztem, egyetlen titok sem szorulhat közénk. Úgy éreztem, vele, mellette és alatta rátaláltam a valódi megnyugvásomra. Miközben az arcomat Norbi vállgödrébe fúrtam, eleresztettem egy halk sóhajt.
– Találkoztam Ádámmal. A napokban.
Norbi kicsikét meglepődött ezen, egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta.
– Miért?
– Látni akart. Nem mondhattam nemet.
– És akkor ez most azt jelenti...? – kérdezte ingerülten.
Hosszan kifújtam a levegőt, felemeltem a fejem, a szemébe néztem. Megőriztem a hidegvéremet, minden belőle áradó és nyilvánvaló feszültség ellenére.
– Megbocsátottam neki. Barátok vagyunk.
– Igazán barátian hagyott el, ugye?
– Nem érdekel, hogy mi történt a múltban. Megemésztettem. Ő elment, te elfordultál, én hagytam. Ideje lezárni.
– Én leszarom, hogy mi van vele. Elhúzott, hát maradjon is ott. Jó helyen van a múltban.
Úgy döntöttem, egyelőre nem említem meg, hogy Ádám ide jelentkezett egyetemre. Jobb lesz várni vele.
– Miért haragszol rá ennyire? – néztem közelről a szemébe. Karját a feje alatt támasztotta, tekintetét a plafonra szegezte. Ámulva néztem fehér bőrét, duzzadt ajkát, gyönyörű szemét. Nem tudtam elhinni, hogy végre az enyém lett. Hogy végre egymáséi lettünk.
– Mert egy rohadék. Jól tudta, hogy mi a helyzet, velem meg veled, és mégis rád nyomult. Legszívesebben pofán vertem volna, akárhányszor megláttam. Inkább leléptem, tudod? Egyszerűbb volt.
Tudtam hát. Jól ismertem a menekülés kényszerét.
– Miért, mi a helyzet veled meg velem? – incselkedtem.
– Jaj, Csillag – nyögött fel megjátszott unalommal. – Még hányszor akarod hallani?
– Ezerszer.
– Odáig vagyok érted, még akkor is, ha nem akarod.
– Milliószor.
– Tudod, kezd hiányozni, amikor leordítottad a fejem – nevetett.
– Szemét!
– Ez az, ezt a lányt szeretem én.
Feljebb tornáztam magam, hogy ajkammal megsimogassam az övét. Belülről fűtött egy újfajta melegség: a szenvedély. Legszívesebben lecsókoltam volna a nyakán lévő sós tenger minden egyes cseppjét.

Csak néztem, hogy kosarazik, ahogy tegnap is tettem, amikor mellettem táncolt a színpadon, a béna előadás keretében, és ahogy előtte az ágyamban könyökölt, félmeztelenül... Minden egyes pillanatban mertem imádni őt, és ő merészen viszonozta ezt.
Be voltam szarva tőle. Mocskosul féltem kimutatni az érzelmeimet, azt hittem, szét fog szakítani. De Norbi nem tette. Nem tépett apró darabokra, és magát sem szedte szét, hogy össze tudjon engem fércelni. Egyszerűen csak megcsókolt, átölelt, érdes hangon a fülembe suttogott, és a következő pillanatban bedobott egy kosarat! A lelátón, a mi sulink gárdája felüvöltött, ugrálva éltette a csapatot, én viszont a helyemen maradtam. Az, hogy a fülembe sikítottak, nem tett rám valami jó benyomást, úgyhogy rámorrantam a mellettem tapsikoló idiótára, hogy elég lesz a műsorból. Sértődötten nézett rám, de legalább befogta.
Norbi az egyik szünetben megállt a pálya szélén, tekintete azonnal rám talált. Egy palackból kortyolt éppen, és amikor lerakta, nyilvánvalóan és veszettül dögösen rám kacsintott. A mellettem ülő szöszi elkerekedett szemmel fordult felém, látszólag elfelejtette az előbbi kis incidenst.
– Jó pasi – közölte a nyilvánvalót. Vérszemet kaptam, elővettem a legveszedelmesebb nézésemet, amivel riogatom a nemkívánatos személyeket.
– És foglalt, úgyhogy ha bármivel megpróbálkozol, olyan dolgokat teszek veled, amiből öt év múlva horrorfilmet forgatnak!
Bejött, a csaj eléggé megrendült a szavaim hallatán, felkapta a cuccait, és el is slisszolt a helyszínről. Kellemes elégedettség áradt szét bennem, és legalább a fülembe sem sikítozott senki.
Számomra nem volt meglepetés, hogy nyertük a meccset. Miután a csapat megkapta a kellő üdvrivalgást a közönségétől, a fiúk elhagyták a pályát. Lassan elindultam a kijárat irányába, és amíg Norbira vártam, egy követ rugdostam a lábammal. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor megláttam Anikót két barátnőjével közeledni. Rita nem volt köztük, hisz elutazott a hétvégére.
– Szia, Emma.
Anikó rám mosolygott, cseppet sem tűnt ellenségesnek. Szarul is éreztem magam; nem tudtam, hogyan ne utáljam annyira. Az utóbbi időben csak irigykedtem rá, olyan durván, hogy nem láttam benne semmi jót, de ezek az idők már elmúltak. Mi marad tehát az utálaton kívül?
– Sziasztok.
– Várjatok meg a buszmegállónál, oké? Mindjárt jövök én is.
A két idegen lány elhúzott, ketten maradtunk Anikóval. Idegesen feszengtem a bőrömben, egyre rosszabb lett a helyzet.
– Én nem gyűlöllek téged, mert valójában egész elviselhető vagy, ha megkapod, amit akarsz. Még akkor is, ha az másvalakinek a pasija.
Összehúztam a szemem. Már egy megsemmisítő választ fogalmazgattam, amikor Anikó vonásai megenyhültek, és elnevette magát.
– Csak vicceltem, mielőtt még szívrohamot kapsz!
– Kurvára humoros.
– Lazíts már! Nem kell ilyen keménynek lenned állandóan. Főleg nem, ha csak annak látszol.
– Ezért jöttél ide? Mert jólesik kielemezni engem? Nincs véletlenül jobb dolog, például fésülgetni a hajad a tükör előtt?
– Ugyan már! Tied a pasi. Most már nyugodtan leereszthetsz.
Egy hosszú másodpercig még néztünk egymásra, mielőtt Anikó lelécelt. Ez a beszélgetés több volt, mint furcsa, de éreztem, mit akart közvetíteni vele. Nem vagyunk ellenségek. Nem kell utálnunk egymást. Lehet, hogy ez a csaj mégsem olyan sötét? Valamiért csak barátkozik vele Rita...
Néhány perccel később megjelent a színen Norbi, sporttáska lógott a válláról, a dzsekije alól kilátszott a pólója. Kapucni takarta vizes haját, és napszemüveg virított a szemén. Határozottan menő csávó, kétség sem férhet hozzá. Egy mosoly kúszott az arcomra, a szívem meg hevesen dübörgött, ahogy figyeltem őt. Hozzám lépett, kezével a derekamon magához húzott, és ott, a suli előtt csókolt meg. Cseppet sem finomkodott, mindent beleadott a dologba, és két perccel később már el kellett tartanom magamtól, úgy felforralta a véremet. Azért nagyközönség előtt mégsem kellene egymásnak esni...
– Nem igazán tudok betelni veled – suttogta a fülembe, amitől megborzongtam. Bevezettem a kezemet a kabátja alá, és a csípőjébe kapaszkodva tűrtem, ahogy a fülemet harapdálta.
– Ha tudnád, mennyire nehéz ilyen fantasztikusnak lenni...
– Ó, fogd már be, te egoista.
Egy újabb mély csókkal hallgattatott el. Nem ellenkeztem.
Anikónak igaza lehetett: néha csak be kell fogni, és élvezni a pillanatot. A herceg az enyém, a gonoszt legyőztem, most van a boldog vég, ami mindig eljön a mesék végén. Persze majd lesz második rész, ahol újra csatába kell állni, és harcolni kifulladásig, de egyelőre élvezem, amit kaptam.

***

Meglepetésként ért, amikor szombat délután jött egy üzenet Marcitól. Már ezer éve megvolt a száma, de soha eddig nem lépett kapcsolatba velem. Még az is megfordult a fejemben, hogy véletlenül rossz névre nyomott.
Ezt nekem szántad?
Fél perc múlva válaszolt is.
Nem, a holdmanónak. Persze hogy neked! Akkor?
Ott leszünk!
Az egyik belvárosi rock-kocsmában Road koncert lesz. Hogy-hogy nem hallottam én erről? Megbeszéltük, hogy kilenckor találkozunk a bejáratnál, úgyhogy már tárcsáztam is Norbi számát. Fél órája végzett a melóban, fáradt volt a hangja, mégis azt mondta, hogy velünk tart. Sőt, igazság szerint meg sem fordult a fejében, hogy passzolja az estét. Ha már lúd..., gondoltam magamban, és Ritánál is rákérdeztem a dologra. Könyörögnöm sem kellett, azonnal belement a dologba. „Már migrént kapok az őseimtől”, így fejezte ki magát.
Még sosem fordult elő, hogy mi négyen, a sulin kívül, bárhol is együtt legyünk. Talán még az sem fordult elő, hogy ennyi barátom legyen, és ilyen jól érezzem magamat attól, hogy szerveztünk egy közös programot. Az a lány akartam lenni, akikké ők formáltak.
Izgatott készülődésbe kezdtem, kiválasztottam a legmegfelelőbb outfitet, farmert, bőrdzsekit meg bakancsot, magas copfba fogtam a hajam, és kendőt kötöttem a nyakamra. A szememre füstös sminket vittem fel, az ajkamra vörös rúzst. Annyira rockernek néztem ki, amennyire csak lehetett.
Száguldottam lefelé a lépcsőn, aztán elcsentem egy szelet csokit a konyhából, amikor beleütköztem apámba. Jaj. Egyáltalán nem számítottam rá, és látszólag ő sem rám. Csodálkozó pillantással mért végig, és kissé félve kérdezte:
– Te hová készülsz?
– A belvárosba a többiekkel, koncert lesz.
Lassan felvonta a szemöldökét, valamit nagyon nehezen hitt el. Pedig még csak nem is füllentettem!
– Milyen többiekkel?
Döbbenetet látok az arcán, azonosítottam be. Apám annyira antiszociálisnak néz, hogy nem hiszi el, nem csak a fejemben vannak barátaim. Pompás.
– Ritával. Norbival...
Azzal a Norbival?
– Miért, ismersz mást is?
Kezdett valahogy az agyamra menni ez a nonszensz dialógus.
– Kibékültetek?
Hú, apa, ha te azt tudnád...
– Aha, fogalmazhatunk úgy is.
– De ez jó, nem? Nagyon hiányzott neked.
– Igen, apa, ez fantasztikus. Ha nem bánod, akkor én...
– Elvigyelek?
– Nem, dehogy! – Láttam a sértettséget az arcán, úgyhogy igyekeztem szépíteni. – Ne fáraszd magad ezzel, húsz perc és ott vagyok! Puszi, jövök majd!
Futólag megöleltem, és elslisszoltam mellette. Nem ez volt a tökéletes időpont egy „üljünk le beszélgetni, és sírjuk ki a lelkünket közösen” apa-lánya partihoz.
Ahogy odaértem a kocsma elé, azonnal kiszúrtam Marcit.
– Hé, haver! – kiabáltam neki oda már messziről.
Meglepődött, amikor meglátott, vagyis amikor meglátta, hogyan nézek ki, de csak egy féloldalas mosollyal nyugtázta.
– Azt hittem, kísérettel jössz.
– Ó, ne már! Elég nagy vagyok, hogy tudjak egyedül közlekedni, kösz! – löktem vállon.
Tudtam, hogy nem szívatni akart, megtanultam már a nyelvén, hanem valójában örült, hogy Norbival töltöttem az időm nagy részét, így kevésbé voltam elviselhetetlen.
– Kösz, hogy hívtál.
Marci szó nélkül biccentett, nem is vártam mást.
Rita volt a következő, aki befutott. Kissé szkeptikusan nézett körbe a kocsma előtt gyülekező társaságon, beleértve minket is. Nem kimondottan az ő környezete ez, de legalább nem szólt be miatta.
Amíg Norbira vártunk, egy enyhén spicces csaj felüvöltött mellettünk:
– Ide, bitches!
Rita élesen ránézett, a sörösüvegre a kezébe, és az arcára volt írva, mit gondol.
– Jézus, nagyon előkelő.
– Bírom a csajt – nevetett Marci.
Amikor megjött Norbi, úgy éreztem, képes lennék kiugrani a bőrömből. Mindenkinek köszönt, majd nyomott egy puszit a számra, és kezét azonnal az enyémre kulcsolta. Vagy egy fél percig csak néztük egymást, és így, szavak nélkül beszéltük meg, hogy mennyire hiányzott a másik.
– Hányok tőletek – közölte nyers hangon Rita, de amikor rávillant a tekintetem, láttam, hogy a nevetését próbálja lenyelni.
– Na, te inkább hallgass, első számú shipper!
Nevetve és egymást ugratva vettük az irányt a bejárat felé. Odabentről hangos, dübörgő rockzene szűrődött ki, a koncert előtt fokozta a hangulatot. Miután szereztünk egy jópofa nyomdát a kézfejünkre, a nyüzsgő társaság közepén találtuk magunkat. Úgy éreztem, a mi bandánk cseppet sem lóg ki a fura fazonok közül, csak mi maximum belülről vagyunk extrák.
Itt van például a csendes rocker srác, akiről mindenki azt hiszi, hülye, csak mert nem beszél sokat.
Itt van a lány, aki előszeretettel mondja meg másoknak, mit tegyenek, közben pedig attól szenved, hogy a szülei nem tolerálják a szexualitását.
Vagy itt van a fiú, aki a legjobb barátját és a szerelmét is elveszítette, és inkább csendben maradt, mintsem az útjukba álljon.
Aztán itt vagyok én. Egy rohadt nagy katasztrófa. Több bajom van, mint égen a csillag, és nagy részüket saját magamnak köszönhetem. De tudjátok mit? Leszarom. Mert amíg ezek az arcok állnak mellettem, amíg ilyen barátaim vannak, nem vagyok szerencsétlen.
Én már utáltam eleget a világot. Most nem szerethetném egy picit?
A többiek még bámészkodtak, én viszont őket figyeltem. És boldoggá tett, hogy ott vannak nekem.
– Akkor készen álltok egy nagy bulira, bitches?
Norbi nem értette, Marci azonnal elvigyorodott, Rita viszont vonakodott egy kicsit, mielőtt beadta a derekát, és elnevette magát.
Valahol a tömeg közepén álltunk, amikor elkezdődött a koncert. Sokat nem láttunk, főleg én nem  a hobbitos magasságommal még jó, hogy össze nem tapostak. Ezt mondjuk leginkább Norbinak köszönhettem, aki szorosan állt mellettem, és mindenkire csúnyán nézett, aki akár véletlenül is meglökött. Erős karját körém fonta, és olykor beleénekelte a dalszöveget a fülembe. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfeledni.
„Szanaszét a franciaágy, a ruhák lenn a földön, ma éjjel a tiéd lehet mindenem, ha cserébe téged kaplak kölcsön. Így jó nekem, vedd el az eszem, olyan rövid az élet! Nálam a szíved, az enyém a TIED legyen, te is ugyanazt érzed...”*

8 megjegyzés:

  1. Szia, Nilla! :)
    Istenem, hát ez csodálatos lett. Nagyon hiányozni fog. A történeteid közül talán ez áll hozzám a legközelebb.
    Mindenesetre várom a következő sztoridat!

    Puszi,
    Lenu.��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Lenu!
      Nagyon aranyos tőled, hogy írtál! Hálásan köszönöm. :)
      Jön a következő is, nemsokára ;)
      Puszi!

      Törlés
  2. Drága Nilla!
    Imádtam ezt a sztoridat, ahogyan a többit is! Izgatottan várom a következő történetet! ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dóra!
      Köszönöm szépen, az ilyen sorok miatt megéri írni. ♥ Ígérem, nemsokára jelentkezem a következővel! :)
      Puszi,
      Nilla

      Törlés
  3. Annyira imádtam ezt a történeted<3 Ez volt az első, amire rábukkantam, szóval míg jön a következő, mindenképpen elolvasom az eddigieket is:)<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Angii!
      Köszönöm ♥ Remélem, azokban sem fogsz csalódni!
      Puszi,
      Nilla

      Törlés
  4. Szia Nilla! :)
    Csak most mertem elolvasni az utolsó részt...
    Megint vége egy csodálatos történetnek, de szerencsére ez nem azt jelenti, hogy mindennek vége! Már kíváncsian várom a következő irományodat és biztos leszek benne, hogy annak is rabja leszek! Ezt teszi az írásod: magával ragad egy életre és soha sem enged szabadon!
    A Tied is mostantól a kedvenceim közé tartozik, hiába volt csak ilyen rövidke! Szinte olyan volt mintha ott lennék a sztoriban, annyira átérezhetővé alkottad a karaktereket, szinte megláttam magam Emmában. Végre megoldódtak a gimnáziumi problémák és mindenki megkapta a megérdemelt szerelmet! Hurrá :3
    Így tovább!
    Puszi Lu :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lu!
      Ne haragudj, hogy csak most jutok el a válaszadásig.
      Annyira aranyos vagy! Köszönöm, hogy ezúttal is kitartottál mellettem, hogy lelkesen írtál néhány sort - meg mindent. ♥ Ha hiszed, ha nem, ezek dobták fel a napjaimat.
      Puszillak ♥

      Törlés