Tied 8.

Hahó!

Egy szót mondok nektek, ami jellemzi az egész fejezetet: Ádám... ;)

Jó olvasást, várom a véleményeiteket, ha vannak,

Nilla

~ * ~

Norbi: Szóval akkor sorozatot nézel?

Emma: Igen, éppen az American Horror Story megy.

Norbi: Jól hangzik. Én meg itt szívok az étteremben...

Emma: Már csak pár órát kell kibírnod...

Norbi: Ja, kösz.

Majdnem egész hétvégén ez ment. Üzeneteket váltottunk, méghozzá teljesen ártalmatlan témákról. Pont úgy viselkedtünk, mint két barát. És pont ez volt az, amire olyan rohadtul vágytam. Vele lenni. Annyi idő után. Még akkor is, ha meg kellett játszanom magam, mert amit valójában akartam, nem kaphattam meg. Őt.

Rita mellettem volt, és premier plánból végignézte az egészet. Az elején röhögött, aztán gondolkodóba esett, végül pedig már kezdte felhúzni magát.

– Két ekkora szerencsétlen idiótát – füstölgött. – Ti vagytok a világ katasztrófája.

– Befejeznéd végre a szapulást? Fél órája mást sem csinálsz!

Rettenetesen untam. Egy darabig még viccesnek találtam a kiborulását, utána viszont az agyamra ment. Unottan néztem rá, nehogy még inkább szítsam a tüzet, de bármit is tettem, csak olaj volt a lángokra.

Rita elhatározta, hogy megment engem. Szegénykémnek fogalma sem lehetett róla, mekkora fába vágja a fejszéjét.

– Ti pedig napok óta az idegeimen táncoltok! Ha csak egyszer ebben a kurva életben őszinték lennétek egymáshoz, a világ jobb hely lenne.

– A-a. Az őszinteség esetemben nem gyógyír. Csak tönkretenne mindent.

– Mégis mit? – dühöngött. – A látszólagos állapotot, amelyben te és a szőke herceg egymás legjobb barátai vagytok? Kamu az egész! Ha csak egy légtérben vagytok, forr a levegő.

Megfontoltam a szavait. Tűnődve bólintottam.

– A múltkor is volt egy pillanat. Amikor arról beszélgettünk, hogy milyen tapasztalataink vannak az ágyban... Azt hittem...

– Várj egy kicsit! – kiáltotta Rita, kitérve a hitéből. – Hogy mit mondtál neki?

– Mondtam, hogy beszélgettünk – forgattam a szemem.

– De azt nem, hogy erről!

– Oké, állj le, mielőtt még agyvérzést kapsz. Én egyszerűen nem tudtam mit felelni, és ezért... szépítettem egy kicsit. Kitűnően tudok szerepet játszani, úgyhogy ne aggódj.

– Azt hiszed, hogy ez vicces? Ilyesmiről hazudozni?

– Nem, persze, hogy nem – védtem meg magam. – Csak amikor ott álltam vele szemben... Én nem tudtam...

– Tudod mit, Emma? Elegem van. Ez az a pont, ahol kiszállok egy időre. Egyszerűen sok volt a baromságaidból. Azt hiszed, hogy minden embernek hazudhatsz, miközben megbántasz másokat? Ez nem így működik – rázta meg a fejét. – Sajnálom, az én határaim nem érnek el idáig.

Mielőtt megnyikkanhattam volna, Rita magamra hagyott. Egyszerűen felöltözött és elment, én pedig ott maradtam egyedül a szobámban, ahol csak egy sorozat ijesztő hangjai hallatszottak a csendben.

Órákig nem tértem magamhoz. Tudtam, hogy igaza volt. Utáltam is érte magamat. Csak egy darabig volt vicces és egyszerű másnak kiadnom magamat. Csak egy bizonyos pontig – míg nem találkoztam valakivel, aki valójában olyan, mint a hazugságaim.

Magas szinten űztem a bűntudatot. Egy olyan gondolatom sem maradt, amelybe ne férkőzte volna be magát. Megmételyezte az agyamat, és erről kizárólag én tehettem – hiszen jogos volt jelenléte.

Amikor már azt hittem, jobb ember lettem, kiderült, hogy rosszabb.

A kisgyerekek hangosan visítanak és kiabálnak, hogy mindenki értesüljön gondjukról, bajukról, bánatukról. A nagyok már némán üvöltenek, nehogy valaki meghallja őket. Nekem is csak a szobám magánya, a lelkem csendje maradt.

Nem akartam felhívni Ritát addig, amíg nem rendeztem magamban a dolgokat. És ehhez bizony idő kellett. Percről percre, óráról órára jobban utáltam magam és a felgyülemlett hazugságokat. Ez a sok szarság csak szorított és szorított, majdnem annyira, hogy hangosan is üvöltsek. Nem vallottam volna be neki, de Rita fontossá vált számomra. Igazi barátom lett. Ha egy nap nem beszélhettem vele, máris hiányzott.

Hétfőn gyomorgörccsel mentem be a suliba. Minden szabad pillanatomban Ritát lestem, ám ő olyannak tűnt, mint bármikor máskor, azzal a különbséggel, hogy még csak felém sem nézett. Teljes mértékben ignorált engem.

Aztán ott volt még Norbi is, a probléma másik forrása. Valójában őt én ignoráltam, mert akárhányszor csak megláttam, az önutálat egy újabb hulláma öntött el. Meg sem szólaltam, nehogy kitálaljam az igazságot. Egész nap görcsben és rettegésben ültem a helyemen, vagy kóboroltam a folyosókon láthatatlanul, nehogy beleütközzek valakibe. A szavak a nyelvem hegyén voltak – bocsánatkérés, könyörgés, mindent bevallás, őszinteségi roham. Éppen ezért féltem hát, hogyha egyszer kinyitom a számat, semmi sem marad rejtve. Attól pedig, hogy kitárulkozzam, majréztam a leginkább.

Azt hittem, lázas lettem, sütött mindenem, kipirult az arcom, és hol fáztam, hol folyt rólam a víz. Mindennek tetejébe a mai szakkör, és az elkövetkezendőek a tánc köré épülnek, nekem ráadásul Norbi lett a párom. Istenem, majdnem szörnyethaltam a helyszínen már csak a gondolattól is.

– Emma, jól vagy? – tört rám a kérdéssel közvetlenül a próba előtt. Éppen kijöttem az öltözőből, ahol egy „Stilinski, 24” feliratú mezt és melegítőnadrágot öltöttem magamra.

Aprót bólintottam, miközben megpróbáltam kikerülni Norbit, csakhogy az utamat állta.

– Nem, nem vagy jól – közölte egyértelműen. – És nem is nézel ki jól. Nem kell ezt csinálnunk, ha úgy érzed...

– Minden rendben! – morrantam rá mérgesen. A düh segített abban, hogy ne akarjam minden pillanatban megvallani neki az érzéseimet.

– Emma, csörög a mobilod! – kiáltotta Vivi az öltözőből.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkam, végre megszabadulhattam a szőke mumustól. Ott is hagytam Norbit, teljes értetlenségében, és valósággal rohantam a telefonom felé. Bár cseppet sem érdekelt, biztosra vettem, hogy az apám az.

Ismeretlen számról futott be a hívás. Összehúztam a szememet, leültem a padra, végül rányomtam a gombra.

– Halló?

– Szia, Szépségem.

Megállt bennem az ütő. A hangot, a becézést is azonnal felismertem. Nem tudtam szólni, nem tudtam mozdulni. A mai napi szörnyűségek egyértelműen ebben a percben csúcsosodtak ki, rettenetes érzés fogott el.

Nyeltem egy nagyot.

– Ádám.

– Örülök, hogy még megismered a hangom – felelte zavartalanul, mintha múlt héten találkoztunk volna utoljára. – Ráérsz mostanában?

Visszajött a városba! Sokat tettem volna rá, hogy így történt. A nagy Molnár Ádám visszatért Budapestre.

– Attól függ – mondtam kisebb hallgatás után, kezemmel a homlokomat tapogatva. Azt sem tudtam, hová kapjak hirtelen.

– Itt vagyok a Corvinnál. Gondoltam, bedobhatnánk egy kávét.

Ő is tudta, én is tudtam, a hülye is tudta, hogy menni akarok. Látni szeretném. Hallani a hangját, és megtudni, mi történt vele. Nem a múltban vájkálni, hanem tájékozódni az elmúlt éveiről. Annak idején bomlottam a mosolyáért, most újra megpillantani. Amikor Ádám nevetett, boldogságot csempészett mindenki napjába. Minden egyes porcikája hiányzott.

– Indulok.

– A Costa Coffee-nál várlak.

Leraktam a telefont. Egy percig csak egy helyben álltam, meg sem hallottam a zajokat magam körül, és nem is láttam semmit. Ádám járt az eszemben. Vajon mennyit változott?

Egy pillanat elégnek bizonyult ahhoz, hogy újra annak a csitrinek érezzem magam, aki mellette voltam. Amikor még nem játszottam a depressziós és bunkó picsát, és nem terrorizáltam előszeretettel mindenkit emocionálisan.

Hiányzott az a lány, hiába nem leszek többé olyan.

Ahogyan Ádám is hiányzott.

Megráztam a fejem. Lassan öltözködni kezdtem, kibújtam a melegítőmből. A csizmámat húztam magamra, amikor Rita megjelent előttem, és erősen rosszalló arckifejezéssel méregetett.

– Mit csinálsz?

– Elmegyek.

– És mégis miért? – faggatott tovább.

– Dolgom van – válaszoltam flegmán. Azért viselkedtem elutasítóan, mert sejtettem, ha tudná az igazságot, szó szerint végezne velem. Úgyhogy maradtam a bunkóságnál, a magam érdekében.

– Mi fontosabb annál, minthogy Norbival táncolj?

– Nem táncolok vele – ráztam meg a fejem. – Meggondoltam magam.

Rita felnevetett, de olyan erőltetett és hátborzongató volt, hogy mindenki felfigyelt természetellenes csengésére.

– Idióta vagy, Emma. Ki hívott fel, hogy ilyen hamar megváltoztál?

– A mikulás.

Rita rám meredt. Borsódzott a hátam a helyzettől, a köztünk lévő feszültség miatt meg égnek álltak a pihék a karomon. Régen letojtam volna, maximum megrántom a vállamat. Most kis híján rosszul lettem a saját képmutatásomtól.

– Tudod, hogy mi lesz, ugye, ha most elmész? – kérdezett rá fagyosan.

Erőt vettem magamon. Meg kellett tennem, el kellett innen szabadulnom. Majd később ráérek agyalni a dolgokon. Majd akkor, ha elmúlt.

– Tudom. És leszarom.

Már remegett kezem, lábam, amikor elértem a Costa Coffee-hoz. Megálltam a bejárat előtt, próbáltam stabilizálni a légzésemet. Nehezen ment. Csupán egyetlen gondolat pörgött a fejemben, és kicsit a feje tetejére állított mindent odabent: Ádám, Ádám, Ádám, Ádám...

Oké. Megacéloztam magam. Sóhajtottam, majd beléptem a kávézóba. Egy perc sem kellett ahhoz, hogy kiszúrjam őt. A tekintetem akárha térképet követett volna, egyből Ádámra talált. Egy sötétbarna kis kerek asztal mellett ült, kötött pulcsit viselt és könyvet olvasott. Pár pillanatig csak néztem őt, ismerős, mégis más alakját, kedves arcát, kócos, gesztenyeszín haját. Kétségtelenül ő volt az, érezte minden porcikám: életem első szerelme.

Megindultam felé. Ádám felnézett a könyvéből. Kis híján kiszakadt a szívem, úgy vert abban a másodpercben. Erős pillanat volt. A tekintetünk összekapcsolódott, csak néztük egymást. Láttam és éreztem azokat az éveket, amelyeket együtt töltöttünk, átéltem sok-sok emléket, és a perc végén rájöttem, sosem szűntem meg szeretni őt. A szerelmünk elmúlt ugyan, azonban azt, hogy vele együtt nőttem fel, senki sem vehette el tőlem. A legjobb barátomat láttam benne, azt a fiút, akit akkor veszítettem el, amikor a szerelmem lett.

Ádám felállt és átölelt. Még magasabb lett, mióta nem láttam, én viszont nem nőttem túl sokat. Védelmezően karolt át, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig szorított magához. Minden fájdalmat és kétséget elfeledtem, teljesen neki szenteltem a pillanatot. Meg is érdemelte. Mi ketten érdemeltük meg.

– Szia, Emma – suttogta, miután elengedett, és jó alaposan szemrevételezett magának. Én sem voltam rest felmérni őt: az eltelt évek igazán jót tettek neki, férfiasabbá és komolyabbá érett. Habár örökre kölyökképű marad, a teste megerősödött, és a tekintete is egészen megváltozott.

Nem nevezhettem többé fiúnak.

– Szia, Ádám – mosolyogtam rá.

– Gyönyörű vagy.

– Te sem panaszkodhatsz. Nyíregyháza jót tett neked.

– Szeretem is – bólintott óvatosan, miután leültünk az asztalhoz, és rendeltünk két kávét. Én karamellásat, sok tejjel, Ádám pedig hagyományos presszót.

Hosszan, szótlanul vizslattuk egymást. Nem tudhatom, ő hogyan érzett, én azonban örültem. Levetkőztem azt a sok hazug szarságot, amit az évek alatt felhalmoztam. Nem is akartam, hogy tudja, milyen életmódot folytatok.

Tejkaramella színű szeme éberen figyelt. Jól ismertem már, mégis mintha először láttam volna.

Ádám félrebillentette a fejét. Közelebb hajolt hozzám.

– Emma – kezdte édes hangon –, mi a baj?

Akár meg is rettenhettem volna, hogy ilyen jól ismer, és kereken öt perc alatt rátapint a lényegre. Igazság szerint viszont nem lepett meg. Mert van, ami az idő múlásával sem változik.

Megráztam a fejemet, hogy jelezzem, nem kívánok erről beszélni. Hisz nem ezért jöttem el.

– Rólad szeretnék hallani. Mindent. Mi történt veled azóta, hogy összetörted a szívemet?

– Na, basszus. Reméltem, hogy ezt később hozod fel – nevetett rám, bár arcáról gyorsan eltűnt a derű. – Nem akartalak bántani, tudod? Gyerek voltam, buta és annyi mindent kellett megemésztenem... Nem rántottalak bele téged is.

– Segítettem volna – ágáltam rögtön.

– Tudom, Emma. Éppen ezért nem hagyhattam. Te és az ártatlanságod valami olyasmi, amit szentként kezeltem egész életemben. Téged bántani nem bocsánatos bűn a szememben.

Elakadt a szavam. Valahogy sosem fordult meg a fejemben, hogy Ádám távozásához nekem is közöm lehetett. Hogy valaki az életemben azért tett valamit, hogy engem mentsen, nem hogy nekem ártson.

– Miért most jöttél vissza, hogy ezt elmondd? – döbbentem meg.

– Mert most van itt az ideje – vont vállat. – Nehogy azt hidd, hogy nem gondoltam rád. Soha nem felejtettelek el.

– Én eddig... – kezdtem ámultan, de olyan képtelenségnek tűnt, hogy első nekifutásra nem sikerült kimondani. – Abban a tudatban éltem, hogy azért hagytál el, mert már nem illettem a képbe, és ez annyira fájt... Megemésztettem volna, hogy nem tudsz szeretni, előbb-utóbb. De azzal, hogy semmiféle kapcsolatot nem akarsz velem, soha nem békéltem meg.

– Elrontottam, és minden jogod meg is van, hogy haragudj rám. Hamarosan egyetemre fogunk járni, és ide jelentkeztem. Nem akarok újabb három évet leélni úgy, hogy nem beszélhetek veled. A barátod akarok lenni, ahogy szinte egész életemben az voltam.

Ádám lenne a meséből előlépő lovag? Az, aki megment? Hihettem neki? Egyáltalán miért állt volna szándékában átverni? Hiányoztunk egymásnak, ez olyan agyament, elképzelhetetlen dolog? Létezhet az én világomban ilyesmi?

Nem tudtam, nem tudtam én semmit...

Azt viszont éreztem, milyen jó Ádám mellett. Nem szerelmes csitrisen jó, egészen máshogy. Nem repdestek oltári cikis és klisés pillangók a gyomromban. Nem akartam megcsókolni sem. Leginkább talán belebokszoltam volna a karjába, jó erősen, hogy az elmúlt három évben nélküle kellett léteznem.

Ádám volt a mi kis univerzumunkban a Nap. Állandó jókedvével, humorával és energiájával felrázott minket. Norbi volt a hűvös, csendes tenger, akihez bármilyen krízisben fordulhattunk, mert szuper ötletekkel állt elő. Én meg... hát, én csak egy lány voltam, akinek egyik keze a vízbe lógott, míg a másik napsugarakat simogatott.

Erről eszembe is jutott valami, amiről Ádámnak sem ártott tudomást szereznie.

– Ha már az előbb így konkrétan kiemelted... – szünetet tartottam, Ádám felvonta a szemöldökét. – Az elmúlt évek rám viszont elég nagy hatással voltak. Már nem vagyok a kis hercegnőtők többé.

Ádám értetlenül nézett. Elvigyorodtam.

– Majd rájössz magadtól.