Tied 9.

Hahó!

Ünnepi, 100. bejegyzés a blogon! Szerintem a fejezet kellően passzol az alkalomhoz... Ez az utolsó előtti rész, élvezzétek ki, ameddig lehet! ;)

Nilla

~ * ~

Egy órával később Ádám visszament az apjához, aki időközben rácsörgött, hogy valami rendelőnél várja, én pedig automatikusan Ritáék háza felé indultam. Azonnal el akartam mondani neki mindent, és megbeszélni vele a dolgokat – többek között a bocsánatát is kérni. Jól tudtam, hogy szemét módon viselkedtem, és vaskosan megérdemeltem, amit mondani készült. Viszont immár azzal is tisztában voltam, Ádám segített rájönni, hogy milyen jó érzés elengedni azt a sok szarságot, ami fojtogat. Lezárni valamit, legyen szó egy parázs vitáról, akár egy évekkel ezelőtti szakításról. Ugyanis nem akkor fejezel be valamit, amikor úgy gondolod, már megemésztetted, hanem akkor, amikor az élet próbára tesz, és te csak mosolyogsz. Nem követed el ugyanazt a hibát még egyszer. Már nem akadsz ki.

Minden hirtelen összekapirgált életbölcsességemmel együtt becsöngettem Ritáékhoz, és amíg vártam, hogy ajtót nyissanak, legalább ötször környékezett meg a szívroham. Nem kell ezt túlspilázni, gondoltam magamban, hát hogyne...

– Mit keresel te itt? – tört rám Rita, amikor megjelent az ajtóban.

– Mindent el akarok neked mesélni – szusszantottam. Ő lassan felvonta a szemöldökét, az érdeklődés egyértelmű jeleit mutatta. Jobbnak tűnt megejteni a dolgot addig, amíg csendben van, hogy ne kiabálja le a hajamat.

– Tetves bűntudatom van, oké? – rántottam meg a vállam. – Te döbbentettél rá igazából arra, hogy szörnyen viselkedem. Az elmúlt napom másról sem szólt, mint önutálatról. Nem akarok tovább ilyen lenni, de tudod milyen nehéz leküzdeni ezeket a rohadt berögződéseket? Már nem is gondolkozom, amikor hazudok, automatikusan jön! Sajnálom, ne haragudj rám – fejeztem be kifulladva.

Olyan sok mindent szerettem volna közölni, és olyan vadul csapongtak közben az érzéseim, hogy úgy éreztem, akárha félmaratont futottam volna. Szívás volt!

– Hova húztál ma el?

Akkor már boruljon az egész!

– Találkoztam Ádámmal.

Rita szeme elkerekedett.

– Ha tudtam volna, hogy ezért lépsz le, hát biztosan nem mentem meg a segged!

– Nem értelek – ráztam a fejem.

– Norbi, te idióta. Azt mondtam, rosszul lettél és hazamentél, ő meg egészen aggódott érted. Ne kérdezd, hogy miért csináltam. Engem kiver a víz a hazugságoktól – mondta élesen.

– Közölnöm kell vele mindent – ismertem el.

– Eléggé ideje lenne, viszont előbb nekem mesélsz! Nem kell egy éjszaka alatt megmentened az egész világot.

Kinyitotta előttem az ajtót, egészen a szobájáig irányított. A szüleit nem láttam sehol, mondjuk ezt annyira nem is bántam, nem volt kedvem a kérdéseikhez.

– Egy napra a városba jött. Látni akart – ültem le Rita ágya elé, a hátamat egy párnának vetettem. – Ide jelentkezett egyetemre. Újra a barátom szeretne lenni.

– És te ezt beveszed? – kérdezte Rita gonoszul.

– Igen, elhiszem. Nem hazudott, és nem akart bántani. Annakidején csak két hülye kölyök voltunk, és olyan sok mindent nem értettünk még... Azt hittem, azért ment el, mert rám sem bírt nézni, erre kiderült, hogy nem.

– Elköltözött a városból és megszakította veled a kapcsolatot. Ez nem olyasmi, amit Emma szó nélkül megbocsát – világított rá.

– Nem is bocsátottam meg szó nélkül. Évekig álltam ellen, lázadtam és sújtottam magam baromságokkal. Ennek vége.

– Akkor most újra összeborultok, mintha nem történt volna semmi?!

– Nem, és ne legyél már ennyire lekezelő! Már nincs köztünk kémia. A barátomat hiányolom, nem a pasimat!

– Te egy pasit is hiányolsz, méghozzá elég rendesen, csak nyuszi vagy beismerni! – pirított rám Rita újfent. Kezdett eldurranni az agyam, hogy állandóan Norbira terelte a témát, amikor én Ádámról akartam beszélni. Ádámról, aki visszatért!

– Miért próbálsz állandóan róla beszélni?

– Mert vele kéne foglalkoznod. Hát nem látod? Norbi megőrül érted, Emma! Ő is a barátom, és ki nem állhatom, hogy miattad sínylődik, mert lelkileg elbaszott vagy!

Lelkileg elbaszott, hát ez fájt.

– Ádám nincs itt. Megint lelépett, és csak hónapok múlva fogod újra látni. Norbi egyelőre még a közeledben van, bár nem tudom, hogyan képes erre – okított. – Annyit hazudtál már neki, és bántottad őt, hogy rég fel kellett volna adnia. Bocsásd meg neki az ezer évvel ezelőtt elkövetett hibákat! Hiszen, ahogy te fogalmaztál: annakidején csak egy hülye kölyök volt, aki sok mindent nem értett. Vagy ez rá már nem vonatkozik?

Rita dühös szóáradatának végén éreztem, milyen baromira igaz a mondandója. Ádám a semmiből bukkant elő, és mégis elnéztem minden fiaskót, még Norbi, noha sokszor bántott is, végig mellettem volt. Én nem nőttem fel hozzá. Sokszor beszólt és került engem, ám ezek mind reakcióként szolgáltak a kretén viselkedésemre. Mindennek megvan a magyarázata, ha jó szemszögből nézzük.

– Leesett a tantusz? – vonta Rita újból magára a figyelmemet. – Mert nekem már irdatlanul elegem van.

Elképedten ránéztem. Milyen egyszerű lett volna az első perctől kezdve ilyen mélyen megérteni szavait! Igazán sok szenvedést spóroltam volna meg.

– Azt hiszem, holnap helyrehozok mindent – suttogtam. Abban a pillanatban elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy az egész világnak nekimenjek.

***

Egyszer, asszem legalábbis, már elméláztam azon, milyen az, amikor az ember hirtelen szerez bátorságot. Ezúttal azonban szívesebben kíméltem meg magam a konklúziótól, miszerint a gyávák merészsége hirtelen hal, és megacéloztam magam. Felszegtem a fejem.

Kellett is, amikor kedden, tanítás után felértem az aulába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindent bevallok Norbinak, és őt magát éppen Anikó oldalán találtam meg. Úgy beszélgettek, mint két... barát. És bennem pusztulatos féltékenység ébredt. Na, ne már! Ezt ne!

Tudat alatt, amióta csak összejöttek, versenyeztem ezzel a szőke lánnyal. Állandóan úgy éreztem, sosem érhetek fel hozzá, és amikor egymás mellett láttam őket, szétesett a szívem. Ezúttal is. Hiába látszott Norbin, hogy nem csillan meg a szeme, amikor a lányra néz; nem számított, hogy tartják a két lépés távolságot, én kétségbeestem. Bármilyen nevetségesen is hangzik, szerelmet készültem vallani, és már ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy felhúzzam a nyúlcipőt. A nyavalyába velük! A büdös életbe!

Hevesen dobogó szívvel elindultam az üvegajtó felé. Leszartam a táncpróbát. Nem is kívántam többé részt venni rajta, nem én.

A könnyeimet törölgettem, akár egy óvódás. Igyekeztem visszaszorítani őket, ám labilis lelkiállapotom nem engedte. Ezúttal nem én voltam a vagány, beszólós, mocskos szájú bige.

– Hé, Emma! – kiabálta utánam Norbi, amint kiértem a suli területéről, és ettől földbe gyökerezett a lábam. – Mi történt veled?

Egy pillanatom sem maradt, hogy elrejtsem a fájdalmamat vagy elmeneküljek, kocogva megkerült, és előttem állt meg. Csak egy inget viselt, a szél pedig hűvösen fújt. Jó lett volna szóvá tenni, hogy ne kelljen a könnyeimről beszélni.

– Te sírsz? – kérdezett rá döbbenten.

– Nem, baszki, repesek örömömben – morogtam, mialatt kabátom ujjával letöröltem a meleg cseppeket. – Mit akarsz?

– Tudni, hogy mi ütött beléd. Már megint furcsa voltál egész nap, és miért rohantál el?  Ki bántott?

Szörnyen utáltam magam érte, de szipogtam egyet. Elnéztem a válla fölött, tekintetem találkozott egy kék busszal, amely utasokkal töltve robogott el mellettünk. Budapest nyújtózkodott körülöttem, csak én ragadtam egy helyben. És kegyetlenül untam már. Megráztam a fejemet, majd lassan Norbira néztem.

– Te voltál az – mondtam.

– Hogy? Ezzel mégis mire célzol?

– Nem bírom tovább, érted? – emeltem fel a hangomat. – Veled lenni sokkal rosszabb, mint nélküled...

– Igazán kedves vagy! – állt ellen dühösen. – Most megint ezt fogjuk csinálni, ha’?

– Veled lenni sokkal rosszabb, mert úgy kell rád néznem, hogy rettegek, sosem leszel az enyém. Kibuktam, érted? Annyira kétségbeesetten akarlak téged, hogy minden egyes apróság kizökkent, és csak a tudat van, hogy nem vagyok elég jó, hogy sosem voltam elég jó, és...

– Állj – szólt rám Norbi meglepetten. Nagyot nyelt. – Miért... miért beszélsz rólam így?

Kitöröltem egy újabb adag könnyet a szememből. Én már elindultam azon a lejtőn, nem állíthatott meg.

– Mert veled akarok lenni, és kikészít, hogy nem vagyok.

– És miért nem vagy? – kérdezte, egyre szaporábban kapkodva levegőért. – Mert nem akartál. Mert azt állítottad magadról...

– Hazudtam! Hazudtam, hogy ne láss belém, hogy ne tudd meg, hogy ne nevess ki, még magamnak is hazudtam! A fiúkat szeretem, Norbi. Téged szeretlek.

– Akkor miért keverted bele a képbe Ádámot is? Mi köze volt neki ehhez?

– Mert Ádám nem egészen olyan, ahogyan te ismered – ráztam meg a fejem. – A rajzom, amit félreértetté, mert én hagytam, hogy félreértsd, róla szólt, és nem rólam. Azért szakított velem és ment el innen, mert összezavarodott a saját érzelmeit illetően, és...

– Oké, tehát még egy dolog, amit nem mondtál el nekem? – nézett rám mérgesen. – Eltávolodtam tőletek, de soha nem akartam, hogy ez legyen belőle!

– Téged komolyan nem érdekel semmi abból, amit korábban mondtam?

Norbi várt egy percig a válasszal. Olyan feszültség uralkodott rajtam, hogy azt hittem, menten megfordulok és elrohanok, hogy aztán egy egész hetet sírással és önsajnálattal töltsek. Végül lassan rám sandított, a pillantása egészen megváltozott.

– Fogd be, Csillag. Fogd be.

Még észbe kapni sem jutott időm. Norbi a pillanat törtrésze alatt szűntette meg a köztünk lévő távolságot, két tenyerét a nyakamra csúsztatta, és erősen magához vont. Egy cseppet sem finomkodta el első csókunkat, a szája egyszerre nyílt el az enyémmel, és olyan hevesen fedezett fel magának, ahogyan korábban még senki.

Amikor kicsik voltunk, ő használta egyedül a második nevemet, és Csillagnak szólított. Senki más nem tette rajta kívül. Miután összevesztünk, rászokott az Emmára, amit kivételes hidegséggel ejtett ki. Féltem bevallani, noha mindig is arra vágytam, hogy Csillagnak hívjon megint.

Miközben a szám egy másodpercre sem szakadt el az övétől, olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett. Egy pillanat alatt feltüzelt a közelsége, a csókjai pedig beindítottak bennem valamit, amit már régen nem éreztem. Olyan testi vágyat, amikor legszívesebben hamuvá égnél, ha nem kaphatod meg őt. Afféle szükséget, amelybe még a lábujjaid is beleremeg.

– Utállak, amiért ezt tetted velem – suttogta hevesen az arcomba. – Ennyi időn keresztül... Utállak, amiért ezt tetted mindkettőnkkel.

– Sajnálom, annyira rettenetesen – ingattam lassan a fejem, amitől az orrunk összetalálkozott. Norbi a homlokát az enyémnek szorította.

– És legszívesebben mégis leszakítanám rólad a ruhákat... – harapott bele az ajkamba.

Nyeltem egy nagyot. Heves mozdulata végighorzsolt. Elindította bennem a tüzes vágyat, hogy az ereimben keringjen, és csak ő csillapíthassa.

– Emlékszel még rá, hol lakom? – csábítottam.

– Elfelejteni sem tudnám – markoltak ujjai a derekamba.

– Akkor egy óra múlva – suttogtam. Norbi szemében láttam, elfogadta az ajánlatomat.

Azt sem tudom, hogyan verekedtem el magam hazáig. Teljes kábulat telepedett az agyamra, mintha kiszívtak volna belőle valamit... Egy idióta, sokat sejtető vigyor költözött a képemre, és görcsben állt a gyomrom. Tényleg bevallottam Norbinak, hogy odáig vagyok érte, ő pedig megcsókolt? Jó, a kettő között azért le is hordott, de végül... az ajka ott volt az enyémen. És őrületesen jól használta. Arról meg inkább ne is beszéljünk, milyen ajánlatott tettem neki...

Rossz vagyok. És abszolút nem érdekel. Még mindig sokkal jobb rossznak és bátornak lenni, mint depressziósnak és utálatosnak.

Hála Istennek, apa ezúttal sem tartózkodott otthon. Miután átestem a bejárati ajtón, ledobtam a táskámat és a cuccaimat, majd olyan gyorsan kaptam össze magam, ahogyan csak tudtam. A vaníliás tusfürdőmmel és a cseresznyés testápolómmal kényeztettem a bőrömet, kétszer mostam fogat, és még az epres ajakbalzsamomból is használtam egy keveset. A fehérnemű fölé felkaptam egy köntöst, és vagy ötször bepánikoltam, amíg Norbi megérkezett.

Már ahogyan rám nézett, felért egy összebújással. Újra és újra végigfuttatta rajtam a pillantását, és tagadhatatlanul csillogott közben a szeme.

Kinyújtottam felé a kezemet, és miután belekapaszkodott, a szobámba vezettem. Csendben néztük egymást, miközben a köztünk lévő kémia, fizika, de még matematika is tette a dolgát.

Kivontuk a ruháinkat a képletből, és egyszerűen csak összeadtuk magunkat.

Norbi leült az ágyamra, majd az ölébe húzott. Keze finoman siklott végig a hátamon, ujjai cirógattak. Az államnál fogva felfelé irányította a fejemet, és gyötrően lassan csókolt végig, a számtól egészen a kulcscsontomig. Ajka egyenes vonalat járt be, nyelve csak annyira kóstolt belém, hogy ne faljon fel egészen.

– Amikor azt mondtam – suttogta érdes hangon –, hogy szívesen beszélgetek veled a tapasztalataimról, pontosan valami ilyesmit képzeltem.

Alighogy a szavak elhagyták a száját, máris a fülemhez hajolt, és ott kezdett kényeztetni. Be kellett csuknom a szememet, amikor harapdálni és puszilgatni kezdte.

– Amikor azt mondtad, hogy szívesen beszélgetném velem a tapasztalataidról, én is valami ilyesmit képzeltem.

– És mégis hagytad – búgta újra selymesen –, hogy főjek a levemben.

– Sokat hibáztam, ugye?

– Rengeteget. És ezért most – hirtelen maga felé fordította az arcomat, amitől a hajam a szemembe zúdult. – Törleszteni is fogsz.

Lassan csókolt meg. A nyelve kéjes, tüzes táncra hívta az enyémet, és én egy percig sem hezitáltam a csatlakozáson. Miközben hozzászorítottam magamat annyira, amennyire csak lehetett, Norbi belemarkolt a fenekembe, és maga alá fordított az ágyon.

Hogy kiélvezhessek minden pillanatot, nem siettem el, amikor kiszabadítottam a pólójából. Napbarnított bőre sötétebb volt az enyémnél. Selymesen puha, jó illatú. Végigsimítottam a karján, vállába haraptam. A teste az enyémen akár olaj a tűzre, csak tovább szította a vágyaimat.

– Mindig is sejtettem, hogy kockás a hasad – kacérkodtam, majd a tenyeremet az említett táj felé irányítottam. Norbi összerezzent, ahogy végigsimítottam hasfalán.

– Mindig is sejtettem, hogy meg akarod nézni – válaszolta pimaszul.

– Csaló! Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

– És mit érdemel ez a bűnös itt, fölötted? – folytatta a játékot tovább elmélyült hangon. A vágy színezte mélyre.

Fordítottam a testhelyzetünkön, hogy én kerülhessek felülre, és a csípőjére ültem. Őrjítően kevés ruha választott el minket egymástól. Csak centikre voltam tőle.

Amikor előrehajoltam, a hajam is követte a példámat, és néhány tincs Norbi arcába hullott. Alázatos, végtelen gyengédséggel simította őket arrébb.

– Engem – suttogtam válaszul a kérdésére, mielőtt engedtem volna a vágyakat beteljesedni.