Kékszeműek - első

Sziasztok!

Íme, meghoztam az újraírt fejezetet teljes pompájában - remélem, előnyére változott a szöveg, és hogy tetszik majd nektek is! :) Ahogy a részben is elhangzik: "ez egy gyönyörű barátság kezdete." Részemről biztosan, remélem, ti is így lesztek vele! ;) Jó olvasást, és köszönöm a prológushoz érkezett kedves véleményeket!

Ha gondoljátok, csatlakozzatok az olvasói csoporthoz #itt.

Hamarosan jövök a folytatással,

Nilla

Első fejezet

R.

Szerintem tökéletesen lehet álcázni valamit úgy, hogy szem előtt hagyjuk.

Titanium Park – ez a két szó állt a bejárat melletti gigantikus márványtáblán, közvetlenül az elektromos kapu mellett. Azt közölte a világgal, hogy a Park júniustól augusztusig fogad látogatókat, máskor nem.

Ezen a helyen elbújhattunk a világ elől.

Starlight a repülőteréről és a nagy forgalom miatt kiépített, jó közútjairól vált híressé. Azonban váratlanul bezárták a létesítményt, ami ezután magánkézbe került, és amikor megépítették a forgalomelterelő autópályát, a hely feledésbe merült. Mostanában egy kizárólag nyáron nyitva tartó bemutatóparkként üzemelt, többhektárnyi területen.

Legalábbis a köztudatban így élt. A valóságot csak nagyon kevesen tudhatták; mi.

Újra és újra felmértem az impozáns épületet a busz ablakából, de újra és újra kétségekkel töltött el. A tájékoztatón teljesen máshogy nézett ki.

Néhány korombelivel ellentétben sosem gondoltam bele, milyen jó lenne megpattanni otthonról. Mindig is ragaszkodtam a biztonságos közegemhez, az ismerthez – erre fel kikötöttem a világ másik felén, nyakamon egy csapatnyi idegennel. A közös bennünk annyi volt, mint békában és a levélben: megegyezett a szemünk színe.

Azért autókáztunk öt órát a három helyett régi, kátyús utakon, mert azokat ma már néhány bátor kamionoson kívül senki nem használta. Rejtőzködésből jeles.

Elgémberedett lábbal kikászálódtam a buszból, nyomomban azzal a két lánnyal, akik tökéletesen egyetértettek abban – és az utazás alatt másról sem beszéltek –, hogy Johnny Depp a világon a legvonzóbb férfi, még akkor is, ha nem. Az indulástól számított első fél órában mást sem hallgattam, mint filmcímeket és Jack Sparrow idézeteket. „Van egy üveg földem” – és ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, hogy nekem meg egy zenével telepakolt lejátszóm van, amit nem félek használni.

Terrakotta színű, ódon épület tárult teljes egészében a szemünk elé. Mintha a két hosszú, oldalirányba futó hangársor a karja lett volna. A főépület vonzotta a tekinteteket magas ablakaival, az oromzaton a szeptemberi szellőtől lengedező zászlókkal. Mindegyik ország, ahol kékszemű élt, ahonnan tanuló érkezett az Akadémiára, képviseltette magát. Színek, formák, csíkok és alakzatok eltérő összképe alkotott egy kerek egészet.

Tim, a velünk utazó akadémiai vezető ekkor megköszörülte a torkát, és mindenki elnémult.

– Hölgyeim és uraim, a Titanium Park!

Ha esetleg valaki nem jött még rá...

Valahonnan a tömegből ekkor megszólalt egy dallamos hang:

– „You shoot me down, but I won’t fall... I am titanium...”

Többen csatlakoztak a lelkes megnyilvánulóhoz, és együtt énekelték az ismert sorokat, amikor Tim közbeszólt, és kicsit letörte a hangulatot.

– Ez itt nem a High School Musical, ugye tudjátok?

Hagyott nekünk egy rövid időt, hogy ámuljunk és bámuljunk, mialatt ő csinált néhány guggolást és négyütemű fekvőtámaszt, gondolom, hogy kinyújtóztassa a végtagjait, aztán újra magához ragadta az irányítást. A többiek úgy hallgattak el, mintha némasági fuvallat söpört volna végig rajtuk. Elővettem az oldaltáskámból a vizemet, de kis híján rosszul is lettem tőle, annyira átmelegedett.

– Most jön az a rész, amikor fogjátok a bőröndjeiteket, és bementek azon a nagy ajtón. Ott további instrukciókra számíthattok tőlem. Ugye, menni fog úgy is, hogy nem állítalak libasorba titeket?

Te jó ég. Tizennyolc évesek vagyunk, nem óvodások! Csak gondolni mertem ilyen nagy bátorsággal, az előbbi HSM-es megjegyzése után inkább bölcsebbnek láttam hallgatni.

– De belecsípnék abba a fenékbe! – jegyezte meg egyik Team Tim, miközben elhaladt mellettem, vezetőnket követve. A buszon mögöttem ült egy zajos társaság, akik nem féltek hangosan megvitatni Tim testi adottságait, rögvest el is neveztem magamban őket Teamnek.

Addig bámészkodtam, hogy a sor végére kerültem, így utolsónak értem be az épületbe. Mögöttem az automatikusan záródó ajtó olyan csigalassúsággal tette a dolgát, hogy gondoltam, rásegítek egy kicsit. Megragadtam a fogantyút, és húztam magam felé, aminek eredményeképp az ajtó még lassabban záródott be.

Tim eközben zavartalanul beszélni kezdett, én meg az ajtót cibáltam.

– Ez itt a turisták fogadóhelye a nyári programban. Nem töltünk itt sok időt, ami rátok vár, az ennek a falnak a másik oldalán van. És... – Olyan jelentőségteljes három másodpercnyi szünetet sikerült tartania, hogy megéreztem benne a véget. Lemerevedtem, és éppen akkor fordultam meg, amikor megszólalt. – Elnézést a feltételezésért, de meg kell kérdeznem, szeretnél közelebbi kapcsolatba kerülni a bejárattal?

A reakció a következő volt: fojtott nevetés a többiek részéről, komoly ábrázat Timtől, és egyre vörösödő fej tőlem. Csend. Semmi. Aztán hirtelen megszólaltam, sutba vágva az „inkább hallgass” bölcsességemet.

– Nem, nem a bejárattal. A kijárattal.

Tim nézett, mindenki nézett, amitől egyre kellemetlenebbül éreztem magam. A virágos felsőm szélét gyűrögettem, egy örökkévalóságnak érzékeltem azt a néhány feszült másodpercet, míg a nálam jóval tapasztaltabb, idősebb, erősebb, magasabb kékszemű a szavaimat mérlegelte.

– Élvezzétek ki az utolsó nyugodt pillanataitokat! – fordította el rólam a tekintetét, amitől baromira megkönnyebbültem. – Mert hosszú ideig nem lesz részetek benne.

– Csak mi vagyunk itt? – kérdezte egy srác, aki talán Egyiptomból érkezett. Tim a fejét rázta. – Pedig nagy a csönd.

– Ez itt egy reptéri épület volt. A hangszigetelés mindenki érdekét szolgálta.

A kamerák pedig – gondoltam, ahogy körbenéztem ­–, elméletileg az itt őrzött, felbecsülhetetlen értékű repülőgép-modellek biztonságáért feleltek. Ha valaki el akart bújni a világ elől, ennél jobb helyet keresve sem talált. Kiesett a forgalomból, csak nyáron látogathatták turisták, hangszigeteléssel és riasztó berendezéssel szerelték fel, félig az erdőben feküdt, abszolút tökéletes.

Tim a baloldali részleg felé indult, a válla fölött hátranézve beszélt hozzánk.

– Ez a B-szárny, a szobák mellett itt vannak a tantermek, közös helyiségek, tornaterem. Emlékeztetnélek titeket arra a fontos szabályra, hogy mostantól kezdve ezt az épületet csak vezető, vagy negyedikes társaságában hagyhatjátok el – a hangja szigorúan szólt, semmi derű nem maradt benne. Beharaptam az ajkamat, ahogy hirtelen rám nehezedett a helyzet súlya. – Isten hozott titeket az Akadémián!

Felrántotta az ajtót, de a komoly százhatvan centis méretem miatt nem láttam semmit az előttem állóktól. Annál inkább hallottam beszélgetést, nevetést, több hang keveredését. Fogyott előttem a sor, a gyomrom meg egyre szűkült az idegességtől. A víz mégis akkor vert le, amikor Tim elém lépett, és elzárta előlem az ajtót. Elég egyértelmű jelzésnek vettem, hogy nem felejtette el a műsoromat. Félve néztem fel rá, minden hamis bátorságommal együtt, egyenesen kék szemébe.

Nem tudtam, mit gondolt, mert nem látszott az arcán semmi. Csak vizslatott komoly tekintettel, amitől a frász jött rám. Eddig nem gondoltam róla, hogy különösebben ijesztő alak lenne, csak egy átlagos fickó sötét ruhákban, most viszont minimum, mint egy ninja. Már azon morfondíroztam, hogyan menekülhetnék el, amikor megszólalt. Egy szót mondott csupán:

– Jópofa – és elmosolyodott. Ellépett az utamból, én meg olyan gyorsan húztam el onnan a csíkot, ahogyan csak tudtam.

Átlépve azt a bizonyos küszöböt, egy teljesen másik világ fogadott: az épület csak kívülről nézett ki hangárnak, belülről egyáltalán nem. Egy nagy helyiségben találtam magamat, iszonyatos belmagassággal, hajópadlóval, rengeteg sürgő-forgó kékszeművel. Elsősök, negyedikesek és vezetők sétálgattak, szerveztek és papírokat osztogattak. Lekötött a látvány, a fából épített emelet, és a folyosók, melyek innen indultak ki.

– Üdvözlök mindenkit! – A harsanó hang irányába fordultam, a szoba másik feléből jött. Közelebb kellett mennem, hogy jobban lássak, és azonnal felismertem az igazgatót. Őszülő halántékú, jó kiállású, idősödő férfi volt, farmerben és sportzakóban. – Nem fogom sokáig pazarolni az időtöket, csak néhány dolgot mondanék el. Nemsokára megkapjátok a szobabeosztásotokat, a szabályzatot, a térképeket, a listákat, és ami a legfontosabb: a mellétek kijelölt negyedik évfolyamossal is megismerkedhettek. Ő majd mindent elmond nektek, és bármikor fordulhattok hozzá segítségért. Ezt bizonyára már tudjátok, de azért megjegyzem még egyszer, hogy cserére nincsen lehetőség, a párok véglegesek. Barátkozzatok meg az Akadémiával, mert mostantól ez az otthonotok. – Körbefuttatta a pillantását a kis társaságunkon, köszöntésképp biccentett felénk, majd sietősen távozott egy másik ajtón. Hangzavar, zúgolódás támadt utána, pontosan olyan, mint ami belépésemkor fogadott.

Idősebbek rohangásztak körülöttünk és közöttünk csíptetős mappákkal, én meg szobroztam egyedül. Már éppen kezdtem volna kiókumlálni, hogy egy tízes skálán mennyire is érzem magam kellemetlenül, amikor...

– Rea Stevenson? – állt meg előttem egy még nálam is alacsonyabb, lila hajú lány, vidám mosollyal az arcán. Aprót bólintottam, mire átnyújtott egy fehér, gumis mappát. A blúzára csatolt névtáblájára siklott a tekintetem: Orsi. Nem mindennapi név egy nem mindennapi lánynak, jutott eszembe.

– Ebben megtalálsz mindent, amire szükséged van.

– Köszönöm!

Biccentett, amolyan „ez-a-dolgom” stílusban, aztán magamra hagyott. Néztem, ahogy odament egy másik fiúhoz, majd elveszett a szemem elől. Alig maradtak néhányan a teremben, ami afféle csomópont lehetett a B-szárnyhoz. Innen is az utolsók között távoztam, úgy tűnt, mára ez jutott nekem.

A szobámat könnyen megtaláltam a kettes folyosón, rengeteget segített a mellékelt térkép. Az ajtóra már kifüggesztették a névtáblát: Isla Mattila és Rea Stevenson. Fogalmam sem volt, ki lehet ez a lány, egyedül azért imádkoztam, hogy ne az egyik Team Tim legyen. Vettem egy mély levegőt, és beléptem, majd felnéztem a kíváncsi szempárba, mivel eddig csak a lány tornacipőjét figyeltem meg.

Szerencsém volt.

– Szia – üdvözölt a kedves arcú, nyílt tekintetű szobatársam. A buszon pár sorral előttem ült, egy szőke fiúval beszélgetett. Magasabb volt nálam, hosszú, szőke haja meg-meglebbent az arca körül, amikor megmozdult. Egy melírozott tincse vándorolt elő a füle mögül, vékony málnaszínű csík. – Isla vagyok. Finnországból jöttem.

– Szia, Rea, Egyesült Államok.

Egy hosszú, kínos percig némán álltunk egymással szemben. Úgy éreztem, egy értelmes mondatot nem tudok összekaparni. Szerencsére ő gyorsabban kapcsolt, mint én, és megkérdezte, nem baj-e, hogy a baloldali ágyat választotta.

Levettem a kabátom, a vékonyka sálam, majd leültem a jobboldali ágyra, immár az enyémre, és jobban szemügyre vettem a lakóhelyiségünket. A két fekhely az ajtóval szemközti falnál állt, éjjeliszekrényekkel elválasztva. Isla oldalánál sorakoztak a ruhásszekrények, szám szerint három, mellőlem pedig a fürdőszoba ajtaja nyílt. A helyiség apró, ám tiszta volt, zuhanykabinnal, vécével és mosdóval, de többre nem is volt szükségünk.

Amíg felhúztuk az egységes, Akadémia emblémájával ellátott ágyneműnket, bátorkodtam faggatni új lakótársamat.

– Olyan különleges, hogy ennyien vagyunk, nem? Mármint a világ körül... Szó szerint mindenütt. Régebben nagyon érdekelt, vajon hogyan fogunk beszélgetni egymással? Bevallom, számítottam egy bábeli zűrzavarra.

Isla tökéletesen beszélt angolul, nem tudtam volna megállapítani ennyi alapján, hogy honnan jött.

– Az angollal növünk fel. Már az ovitól kezdve tanuljuk, muszáj, hogy tökéletes szinten menjen, máskülönben elhalasztják egy évvel a felvételinket.

Rossz érzés lehet otthon ülni és várni, elpocsékolni egy értékes évet, csak mert nem megfelelő valakinek a nyelvi tudása. Engem legalábbis kiakasztana a dolog.

Legszívesebben azt kérdeztem volna tőle, nem sajnálja-e, hogy ideküldtek minket. Hogy lemarad az igazi egyetemről, és egy kollégiumban kell élnie, távol az otthonától. De nem mertem belemenni. Attól is tartottam, hogy a válaszom még magamnak sem tetszene.

Miután végeztünk az elsőkörös feladatainkkal, megosztoztunk egy tábla csokin, amit két lábszármelegítő közé rejtettem el még otthon. Először találkoztunk, először beszélgettünk, de azonnal kialakult egy kellemes hangulat köztünk – van abban azért valami szerencsés is, ha az ember másnak született. Olykor adódik ebből előny is. Nekünk például az, hogy könnyen kötünk barátságokat, alakítunk ki közeli kapcsolatokat, mert nem fertőzött meg a bizalmatlanság és az ártani akarás.

Miután kipakoltunk a bőröndjeinkből, leültünk a földre, és kezünkbe vettük a közeli jövőre vonatkozó tervezetünket, és szinte egyszerre sóhajtottunk fel. Vagy lehet, hogy ez már elkeseredett nyögés volt? Tájékoztattak már korábban, hogy az első év lesz a legkegyetlenebb, hisz a fizikális és mentális erőnlétünkre kerül a hangsúly. Megtanuljuk, hogyan kell megvédeni magunkat, kiszabadulni, túlélni, de ami a legfontosabb, küzdeni. Régebben, a nagyszüleim idejében még semmi ilyesmire nem volt szükség, de amióta háború állt a küszöbön, megszigorították a rendszert.

– Futóedzés, terepgyakorlat, harcművészetek elsajátítása – soroltam, fel sem pillantva a papírlapból. – Most kezdem csak érezni ennek az egésznek a súlyát.

Együttérzést láttam csillanni Isla szemében; sejtette, hogy mi ment végbe bennem. Érettségi után elszakítottak az otthonomtól, bekerültem a kőkemény valóságba, amire egész életemben próbáltak felkészíteni, és éppen ezekben a percekben szembesültem azzal, hogy szanaszét lesz verve a fejem heteken keresztül, amíg meg nem tanulok védekezni.

Könnyű lett volna azt mondani, hogy bocs, oldjátok meg nélkülem, nekem nincs közöm a háborúskodásotokhoz. Hisz csak tizennyolc múltam, és az égvilágon nem ártottam senkinek! De valójában képtelen lettem volna megtenni. Mert pontosan annyira, amennyire irtóztam az erőszaktól, féltem az elszeparáltságtól, szerettem volna segíteni másokon. Ez volt a lelkem legmélyén. Ez volt a létezésem értelme. A sorsom.

Kikerestem az órarendemet, és újra átfutottam a sorokat. Négy hét komoly edzés – napi két turnusban, délelőtt és délután. Nyolctól délig, valamint egytől háromig terepen, tornateremben és mindenhol máshol, ahol lehetőség van rá. Ötig megint üresjárat, szabadidő, aztán két óra hossza a negyedikesemmel, minden egyes nap. Lapoztam: a tanórákra vonatkozó beosztás következett.

Mivel az Akadémia kiszakított minket, maroknyi kiválasztottat a megszokott életünkből, igyekezett megteremteni azokat a feltételeket, melyek a kinti életben fogadtak volna minket. Ilyen alapvető dolog például az oktatás, előzetes leadás alapján választhattunk fél évre órákat magunknak. Művészetek és történelem, vigyázat, mert jövök! Alig tudtam kivárni, hogy elkezdődjenek az órák.

Nem sokkal azután, hogy Islával néhány kedves szó segítségével lelket öntöttünk egymásba –milyen jó dolog az empátia! –, kopogtattak. A negyedikese szobrozott az ajtóban, méghozzá egy kócos, világosbarna hajú fiú. Láttam, hogy lakótársam kissé elpirult a mosolyától. Amikor visszafordult, hogy magára kapja a pulcsiját, ezt suttogta: „olyan, mint Pán Péter!”

Miután magamra maradtam a csendes szobában, és sokadszorra átgondoltam mindent az idekerülésem óta, aggódni kezdtem, hogy az én negyedik évfolyamosom még mindig nem érkezett meg. Elméletileg neki kellene körbevezetnie és elmagyaráznia a dolgokat, de eddig színét sem láttam. Kilestem a folyosóra, hátha észlelek legalább valami mozgást, de ott is néma csend fogadott. Nem tétlenkedhettem sokáig, ha már ide kerültem, fel akartam fedezni mindent. Nem jött ő? Indulok én!

A térképemet szorongatva jutottam el a nagyteremig. A vastag szőnyeggel borított padlós helyiségben néhányan teázgattak, vagy olvastak a fotelekben, míg mások a jelenleg nem üzemelő kandalló előtt beszélgettek. Pár pillanatig belefeledkezetten néztem őket, megindító volt arra gondolni, hogy én is ilyen leszek, tökéletesen ide fogok passzolni. Közéjük. Végre valahová.

Mivel nem terveztem komolyabb eltévedést mára, és az összes folyosót egyformának értékeltem, végigmentem a szárnyon, aztán a két hangársor által közrefogott udvarra indultam. Az erdő takarta a másik felét, így idekint is biztonságban lehettünk.

Odakint jóval többen lézengtek, mint a falak között. Negyedikesek sétálgattak elsősökkel (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), barátok és barátnők nevetgéltek, fiúk fociztak. Akárhová néztem, ismeretleneket láttam, és már megfordult a fejemben, hogy odamegyek az egyik ilyen csapathoz, és megkérdezem őket, hátha ismerik a negyedikesemet. Vagy az is lehet, hogy már elsétáltunk egymás mellett, csak egyikünk sem tudta, ki a másik.

Ekkor láttam meg Timet egy padon ücsörögni, könyvet tartott a kezében, de nem olvasta, a távolba bámult. Ajjaj.

Végy egy nagy levegőt, Rea!

Muszáj volt megkörnyékeznem, bármennyire is nem akartam. Ácsoroghattam volna egyedül továbbra is, de inkább a másik megoldás mellett voksoltam.

– Fogadjunk, hogy Poe-t olvasol ezen a kísérteties helyen.

Úgy gondoltam, ha már egyszer jópofának titulált, legyek is az. Egyből felkapta a fejét, amint meglátott, és mindennemű meglepetés nélkül mosolygott. Legalább tettethette volna!

– Már megint te vagy?

Erre mit lehetett felelni? Hogy ja, öhm, igen, már megint? Összevonta a szemöldökét, amikor újra felém fordult.

– Neked nem kéne itt mászkálnod egyedül. Kit osztottak melléd?

– Nos... – Próbáltam megjegyezni a srác nevét, de annyi mindent kellett befogadnom, hogy ez valahol távozott. Maradtam az improvizálás mellett, az bejött párszor. – Adrian.

Tim halványan felvonta a szemöldökét.

– Kötve hiszem. Nincs ilyen nevű negyedikes. – Jelentőségteljes csend következett, körülbelül megint három másodpercnyi, ami tuti Tim erőssége. – Még nem találkoztál vele, igaz?

Már nem volt mosoly. Tiszta Joker-érzésem támadt tőle a Batman-filmekből. Bolondos és veszélyes egyszerre, egy megmagyarázhatatlan ellentét.

– Nem találtam meg.

Összecsapta a könyvet, felállt. Megfigyeltem, ahogy mozog; magas, erős testét, magabiztos mozdulatait, rövid, fekete haját és a tekintetében lobogó tüzet. Ez a tekintet mesélt. Nem sok jót, de mesélt. Nem szívesen szívóztam vele, ám mivel ő az egyetlen, akivel Islán kívül váltottam néhány szót, így csak hozzá fordulhattam.

– Szerencséd van velem. – Valóban? – Mert véletlenül éppen tudom, hogy ki az, akit keresel. Aidannek hívják, nem Adriannak.

Erre elegánsan nem mondtam semmit.

Feszélyezett csendben visszasétáltunk az épületbe, majd lementünk a B-szárny alagsorába, melynek létezése engem őszintén meglepett. Egy süllyedő folyosó vezetett a tornateremhez, ajtót sehol nem láttam.

– Még egy szertár van itt – felelte a ki nem mondott kérdésemre Tim. – Meg a kínzókamra.

Elértük a tornatermet, majd a pálya szélére sétáltunk. Engedelmesen követtem Timet, és élveztem, hogy láthatatlan lehetek az árnyékában. Azt ugyanis öt másodperc alatt felmértem, hogy mindenki mást inkább ő foglalkoztatott. A srácok eközben abbahagyták a lacrosse-ozást. Igyekeztem mindent szemügyre venni, a fiúkat és a kispadon ülő lányokat egyaránt.

– Helló! – kiáltotta valaki a pályáról, mire hirtelen odakaptam a tekintetem. Egy magas, szőke fiú lépett ki a társaságból, a pólóját igazgatta. Huh.

A késésén kívül felülmúlta minden várakozásomat. Szálkás, de izmos testalkatával első blikkre amolyan „királyfi” típusnak tűnt. Akit meglát a királylány, beleszeret, boldogan élnek, történet vége. Ő az, aki mindig otthon van időben, nem késik sehonnan, és megkérdezi a kedvesétől, megcsókolhatná-e, mielőtt valójában megteszi. Csakhogy sütött a mozdulataiból valami komolyság, amit még a vidám mosolya sem tudott teljes mértékben elfedni.

Egy pillanattal később utolérte az illata is, amit jólesően szívtam be, a mentafagyira emlékeztetett.

– Éppen ideje volt – jegyezte meg Tim.

– Menni akartam, csak egy kicsit később. A lányoknak kell időt hagyni, míg összekészülődnek, nem?

Két dolog történt egyszerre. Az egyik, hogy röhögés szakadt fel a torkokból, én pedig arra gondoltam, szívesen felvilágosítanám, mire is kell időt hagyni a lányoknak. A másik, hogy realizálódott bennem, brit akcentussal beszél.

– Ne nekem regélj.

– Szia – köszöntött ekkor a fiú, teljesen felém fordulva. Élettel teli, szikrázó szempár meredt rám, és ha ez nem lett volna elég, párosult hozzá egy meleg mosoly és egy kifejezetten kedves arc. – Ne haragudj a késésért. Aidan vagyok.

Sőt, nem csak, hogy az akcentusa brit, ő maga is az, már biztosra vettem.

– Rea a nevem – nyújtottam kezet. A fiúk visszatértek a játékhoz, így már nem néztek minket, és végre fellélegezhettem. Már csak ő figyelt. – És semmi baj, megtaláltalak én.

– Örülök neked. Ha van egy perced, akkor körbevezetlek.

Miközben ujjaival végigszántott a haján, kislisszoltunk a teremből. Otthagytuk Timet, meg a jókedvű bagázst is. A folyosón már csend uralkodott, és csak egyre mélyült, ahogy távolodtunk a teremtől. Megtartottuk az egyméteres távolságtól, és ettől az egész helyzet nagyon idegennek hatott.

Az udvaron kezdtük a körutat, és miközben elsétáltunk a padsorok mellett, lábunkkal elsárgult faleveleket rugdosva, Aidan így szólt:

– Látom, sikerült összebarátkoznod Timmel.

– „Ez egy gyönyörű barátság kezdete” – idéztem a Casablancából fanyalogva. Tim biztosan ki nem állhatott, csak megnehezítettem a dolgát, pedig igyekeztem visszafogni magam.

Aidan nevetett, majd miután odaintegetett jó néhány embernek, visszavezetett az épületbe. Megmutatta a könyvtárat, a nagytermet, a filmszobát és a tantermeket, a teljes másik szárnyat, a repülőgépek garázsát, bár oda csak bepillantottam. Sötét volt, ennyi maradt meg.

A túra végén beültünk az ebédlőbe, ami tulajdonképpen a nagyterem másik oldala, és én zöld teát, Aidan pedig feketét ivott.

– Szóval nincsen közös étkezés, ott eszel, ahol akarsz, és akkor is, amikor te szeretnéd. Felveszed a konyhán, itt, de nem muszáj maradnod is. Hogy tetszik ez a hely egyébként?

– Le vagyok nyűgözve – mondtam őszintén. – Elképzelni sem tudtam, hogyan létezhet valami így... Nagyon okos megoldásnak tartom a múzeumparkot, ez a belső világ meg elképesztő. Minden megvan benne, úgy értem, a szobákhoz még fürdő is tartozik!

– Nem olyan régen alakították ki ezt a helyet, azelőtt máshol volt az Akadémia. És mivel ez egy modern kor modern építménye...

Fontolóra vettem a szavait. Mondjuk az sem elhanyagolható szempont, hogy a családjaink – az Akadémia támogatói – jó helyet akartak nekünk.

– Honnan érkeztél?

Egy pillanatra lendületemet vesztettem ettől a természetes és magától értetődő kérdéstől. Valahol arra számítottam, hogy csak az itteni dolgok kerülnek majd szóba.

– Egy kisvárosból Santa Fe környékéről. Hát te?

– Manchesterből.

– Messze van innen?

Aidan elmosolyodott.

– Eléggé. Innen minden messze van.

– Teljesen jogos. Tavaly végeztél?

– Igen.

– És mi vitt arra, hogy taníts?

Megvonta a vállát.

– Inkább azt kérdeztem magamtól, miért ne.

Belőlem jöttek a kérdések, belőle a türelmes válaszok. Végre lazítottam, mert megéreztem, hogy mellette könnyebbek lesznek a dolgok. Aidan segítségével rá fogok jönni arra, mit jelent kékszeműnek lenni. Mit jelent ebben a világban élni, mit jelent az Akadémia rendszerében tanulni.

– Tényleg örülök, hogy megismertelek, Rea – mondta, mikor már a szobám ajtaja előtt álltunk. Visszakísért, hogy biztos ne nyissak be máshoz. – Holnap lesz egy buli, a ti köszöntésetekre. Elméletileg velem kellene menned, de ha már megbeszélted másokkal, nem gond.

– Nem, még csak nem is hallottam róla. Ha szeretnéd, ha nem, engem kell elkísérned – viccelődtem kevés sikerrel, mert Aidantől csak egy halovány mosolyra futotta.

– Jó, hogy itt vagy – búcsúzott el.

Végignéztem, ahogy ruganyos, lendületes lépteivel elhagyja a folyosót.