Kékszeműek - második

2015. december 16.
Sziasztok! Meghoztuk a második fejezetet nektek. Vártátok már? :) Köszönöm a kedves szavakat kommentben, és az új feliratkozásokat! Üdv az oldalon! ;)
Jó olvasást kívánok ezúttal is,
Nilla


Második fejezet
A.

Mondhatnám, hogy mennyire sajnáltam, amiért az elsősöm talált rám, és nem fordítva, de akkor kamuznék. Egy pillanatra sem felejtettem el a kötelességemet, csak nem akartam nyálas baromnak tűnni, aki az érkezése első percétől körbeugrálja. Kíváncsi voltam rá, és amikor megpillantottam a tornateremben, rájöttem, hogy olyan, mint egy kis hobbit. A vállamig sem ért fel, olyan nagyra nőtt. Hihetetlenül hosszú hajjal és váratlanul őszinte tekintettel bírt, ami meg is hökkentett.
Jól leplezett lelkesedéssel ugrottam bele a tanítói feladataimba, így miután magára hagytam Reát, előkotortam az összes, óráinkhoz szükséges jegyzetet az ágyam alól. A lapok szélére firkált mintákra és idióta feliratokra néztem – hát, legalább tagadhatatlan, hogy a sok unalmas óra is hagyott valamilyen nyomot bennem. Amikor végeztem, levágtam a pakkot az asztalra, és a nagyterembe indultam a hátsó lépcsőn. Odakint zuhogott az eső, és az épület ezen szakaszán nem üzemelt a világítás.
Benét kerestem a tekintetemmel, amikor beléptem a terembe. Abban egyeztünk meg, hogy itt találkozunk, de szokása szerint erről elegánsan elfelejtkezett, nem láttam sehol. Csatlakoztam Joshék csapatához, és levágtam magam az egyik fotelbe a sarokban.
– Aidan – pacsizott le velem Reidar. – Helyzet?
– Nem láttad Benét?
– A barátnőjével volt.
Újabban még a klotyóra sem ment ki anélkül, hogy arról ne tájékoztassa Adelt. Inkább szó nélkül hagytam a dolgot, és próbáltam bekapcsolódni a társaságba, de leginkább csak imitáltam. Örültem, hogy különösebben senkihez sem kell szólnom.
Bené hátulról vállon vert, mire felugrottam, és viszonoztam a mozdulatot. A váratlan akcióra a többiek is felkapták a fejüket, és hangosan bíztattak egy jó kis baráti bunyóra.
– Helló, tesó – ütötte Bené az öklét az enyémhez. – Bocs, hogy késtem, fontos dolgom volt.
– Kímélj meg tőle. Beszéltél Troyékkal a paintballról? Hányan jönnek?
Bené leült mellém, és hosszan ecsetelte, mire jutott a többiekkel. A sportokon kívül nem sok szórakozásunk maradt: havonta rendeztünk egy bulit a raktárban, azon kívül pedig sokat filmeztünk. Ez aztán a zsivány élet. Tisztára, mintha nyugdíjasok lettünk volna, ezért megragadtunk minden helyzetet, amikor kikapcsolódhattunk.
Nem sokkal később otthagytuk a többieket, és lementünk az edzőterembe. Először Bené pofozta a kezemre erősített kesztyűket, majd cseréltünk. Azt hittem, azonnal kinyírok valakit – őt vagy magamat –, ha nem hagyja abba a dumálást. Igazán nem volt bajom a merengéseivel, a női nem elemzésével, az Adellel való beszélgetésük imitálásával egy ideig. Viszont egész nap ezt hallgatni – na, ez már túlment a tűrőképességeim határain. Benénél mintha bennakadt volna a lemez a lejátszójában.
Bírtam Adelt, annak ellenére, hogy néhány mondatnál nem beszéltem vele többet, mégis rengeteg dolgot tudtam meg róla. Például kedvenc színe a zöld, imádja a Hajlakkot, szeretne elutazni Kubába, és mindene a csokitorta. Mindez egyetlen Benével folytatott beszélgetés alatt derült ki. Ha ilyen ütemben haladunk, sokkal többet fogok megtudni erről a lányról, mint kellene.
– Szerinted is olyan szép a szeme? – érdeklődött körülbelül félpercnyi csend után.
– Mi van? – két ütés és levegővétel között kérdeztem, miközben körülötte ugráltam, egyik lábamról áthelyezve a testsúlyomat a másikra, kombinálva az ütésformákat.
– Tudod, Adelnek. Kék.
Bár éreztem, hogy tudnám tovább folytatni a sorozást, megálltam. A térdemre támaszkodtam, és kérdőn néztem fel rá, míg kifújtam magam.
– Nem mondod?
– Ne csináld már ezt. Tudod, hogy értettem.
– Persze hogy tudom.
– Szóval szerinted is szép?
– Igen. Nagyon szép – bólintottam helyeslően. Bármiben igazat adok neki, jó pofát vágok, ha folytathatjuk tovább az edzést, de úgy tűnt, ő megunta. Levette a kesztyűt, és leült a szőnyeg szélére.
– És a haja! Imádom a haját. Mindig jó illata van.
Vettem egy mély levegőt, majd még egyet, és megint, végül leguggoltam mellé. Ha már elkezdte, végig kellett hallgatni, vagy kiverte a balhét, hogy engem nem is érdekel, mi van vele.
– Nem egészen egy óra múlva találkozunk. Mit vegyek fel?
És ezennel elérkeztünk örökös dilemmájához, a ruhakérdéshez. Az utóbbi időben elég nehezen bírtam mellette, kevésbé éreztem magam férfinak, mint korábban. Egy jó kis gyakorlóedzés kellett volna neki is, barátságos, de kemény küzdelem, akkor talán helyreállna a tesztoszteron-szintje. De nem, ő ilyeneken filozofált inkább.
– Teljesen mindegy. Valami ruhát.
– Nem teljesen mindegy. Például egyáltalán nem mindegy, hogy fehér inget veszek fel, vagy pirosat.
– Pirosat? Azt semmiféleképpen.
– A csajok szeretik a pirosat.
Kezdtem biztosra venni, hogy Benével valami súlyos gond lehet. Legközelebb mi jön majd, rózsaszín pantalló?
– És ha fehéret veszek fel fekete nyakkendővel?
– Nagyszerű lesz.
– Hm, hiszek neked. Jó ízlésed van.
– Kösz – bólintottam. – Egy film?
Gondoltam, valahogy megpróbálom kirobbantani ebből a rózsaszín burokból, ha már a bunyó nem jött be, csakhogy ő a fejét rázta.
– Kivettem egy jó könyvet. Olvastam egy olyan részt, ami szerintem téged is érdekelne...
– Könyv? – ismételte, és úgy nézett rám, mintha tündéül kérdeztem volna.
– Tudod, olyan, mint az internet, csak fából készül.
Végre felébredt a melankóliából és röhögött, de semmi hajlandóságot nem mutatott az ötlet iránt, ezért úgy véltem, ideje kicsit magára hagynom. A végén a rajongása még súlyos károkat tesz bennem. Levettem a kesztyűmet, felálltam, és lassan az ajtó felé araszoltam. Senki sem mondhatja, hogy nem tettem meg mindent. Szerelem kontra Aidan 1:0.
– Hű, nekem is dolgom van – csaptam a homlokomra, amitől egy kétkedő arckifejezés ült ki Bené ábrázatára. – Ne a pirosat! – szóltam vissza a vállam fölött.
Futottam három kört a salakpályán, mielőtt felmentem zuhanyozni. Kellett, hogy lelazítson, hogy kellően kifárasszon. Szerencsére még Bené előtt értem fel a szobánkba, így nem kellett hallgatnom a szövegelését.
A hajamból még csöpögött a víz, amikor elindultam az étkező felé, hogy kerítsek magamnak valami vacsorát. Magamhoz vettem egy palack vizet meg egy szendvicset, és lehuppantam egy üres helyre. Az üveg kupakjával játszottam az asztallapon, amikor Ciara leült mellém egy bögre teával a kezében.
– Gyere át hozzánk pókerezni – kezdte köszönés nélkül.
Nem volt kedvem menni, és itt dekkolni sem. Hogy lássa, menni készülök, összeszedtem a cuccaimat.
– Talán majd máskor.
– Szavadon foglak!
Miközben felálltunk az asztaltól, végigsimított a karomon, majd kifordult az egyik folyosóra. Utána néztem. Próbáltam magam meggyőzni, sőt ő is próbált engem meggyőzni, de nem ő volt az a lány.
Ásítva tértem vissza a szobába, és inkább a zenelejátszómért nyúltam, mint a könyvemért. Kiválasztottam egy visszafogottabb albumot, halkra állítottam, és hagytam, hadd rántson be az örvény.
Reggelig úgy durmoltam, mint akit tarkón csaptak egy jókora péklapáttal. Az elmúlt éjszakákat azzal töltöttem, hogy Trónok harcát olvastam; ez volt az első, hogy a héten többet aludtam négy óránál.
Hozzávágtam egy párnát Benéhez, hogy ő is ébredjen fel, mire olyan szitokáradat érkezett válaszul, hogy úgy döntöttem, inkább egyedül megyek le edzeni. Megmostam a képem, majd a zsebembe csúsztattam a zenelejátszómat. Végigrobogtam a lépcsőkön, egyenesen az udvar felé. Még a látásom sem tisztult ki teljesen, de már elkezdtem a bemelegítést. Általában nem foglalkoztam azzal, kik vannak éppen lent, amikor én is, de ma reggel körbenéztem az udvaron. Az elsősök E.J. vezetésével futottak a salakpályán. Ő maga hátramenetben haladt, folyamatos instrukciókat adott az újonnan érkezetteknek. Ránézésre a harmadik körüknél tarthattak, ami még semmi ahhoz képest, ami rájuk várt. Én úgy jöttem ide, hogy nem voltam teljesen rossz kondiban, de az első néhány hét még engem is keményen megterhelt. Szegény Rea. Nyújtás közben kerestem a tekintetemmel: hosszú hajáról ismertem fel. A sor közepén haladt, szabályosan vette a levegőt, és fel sem nézett az előtte elterülő salakról.
Lefutottam a kötelező köreimet, majd lenyomtam a gyakorlatokat, és beálltam Ciaráékhoz frizbizni. Amikor neki passzoltam a tányér alakú játékszert, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, milyen dögös. A futáshoz használt ruha kiemelte a testi adottságait, és még túl korán volt a sminkeléshez, amit nem bántam, mert sokkal jobban tetszett így.
– Figyelj! – kiabálta ekkor nevetve, nekem pedig a magasba kellett ugranom, hogy elkapjam a frizbit. Lendületből eldobtam, majd rámosolyogtam a még mindig engem figyelő lányra.
Könnyű lett volna igent mondani neki. Csak sajnos világéletemben a nehéz esetekért rajongtam.

Délután megint egyedül maradtam, mert Bené a lányoknál lógott, nekem viszont nem volt kedvem menni. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így legalább fél órán keresztül ténferegtem a folyosókon, teljesen céltalanul, mielőtt kiindultam az udvarra. Nem esett az eső, de a levegő párás volt, nehéz. Néhányan fociztak az elkerített pályán, de semmi ingerenciát nem éreztem beállni közéjük.
Még legalább három óra volt hátra az elsősök bulijának kezdetéig, és azt hittem, elevenen felfal az unalom. Jobb elfoglaltság híján a könyvtárba indultam, úgyis ki akartam venni néhány új kötetet.
Legnagyobb szerencsétlenségemre Ana volt az, akit ott találtam. Kedvem lett volna megfordulni és elrohanni, de őrizgettem még valamennyit a férfiasságomból. Ana észrevett, bizonytalanul elmosolyodott, majd felém indult, de bárcsak ne tette volna! A hátam közepére sem kívántam egy beszélgetést vele.
– De jó, hogy látlak.
Hát, nekem kevésbé jó. Próbáltam nagyon elfoglaltnak és közömbösnek tűnni, de az a rohadtul jó lelkem megakadályozott benne, hogy melegebb éghajlatra küldjem. Egyébként megérdemelte volna.
Hanyagul leemeltem egy könyvet a polcról, fellapoztam, elolvastam másfél mondatot, majd visszatettem a helyére.
– Nos – kezdte remegő hangon. – Örülök, hogy itt vagyunk.
– A lényeget.
Rühelltem, amikor félrebeszélt. Valami fontosat akart mondani, és azt hitte, ha így puhítgat előtte, akkor elfogadóbb leszek.
– Csak arra gondoltam, hogy néha... Hogy te és én...
Félbeszakítottam, abban a percben cseppet sem érdekelt az illem. Meg semmi más sem, mert sikerült húsz másodperc alatt felhúznia az agyam.
– Ezt még te sem gondolhatod komolyan.
Kifordultam a helyiségből, egyszerűen otthagytam, még mielőtt sokkal csúnyábbat mondtam volna neki. Végignyargaltam a fél szárnyon, de megint a szobánkban kötöttem ki. Nem is baj, ha senkivel sem kell jópofiznom. Benyomtam az iPodomat, ami fél éjszaka duruzsolt a fülemben, és Gorillazt üvöltettem. Ki tudott kapcsolni. A „kapja be az egész világ” hangulat elhatalmasodott rajtam, és már az esti bulit sem vártam. Minden tönkrement két perc alatt – ezt sosem fogom megérteni. A felépítésért gürcölni kellett heteket, sőt hónapokat, és végül minden elbaszódott százhúsz másodperc alatt.
Arra ébredtem, hogy Bené rázza a vállamat. A zene még mindig szólt a fülemben, bár már jóval halkabban, nyilván levettem a hangerőt valamikor félálomban.
– Mi van? – mordultam rá.
– El fogsz késni, tíz perced van. Ja, és elhasználtam az összes meleg vizet.
Megpróbáltam olyan csúnyán nézni rá, ahogy csak tudtam, de szinte észre sem vette. Kissé kelletlenül indultam tusolni, és olyan hangosan szidtam Benét a jeges vízsugár alatt, hogy szerintem a mellettünk lakók is meghallották. Sietve felöltöztem – a fogaim folyamatosan összekoccantak –, megigazítottam a hajamat, fogat mostam, és már lavíroztunk a főfolyosó felé. Ott találkoztunk Adellel, aki két óra készülődés után pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan előtte.
Rea a nagyteremnél várt ránk, és rohadt jól nézett ki. Még jó, hogy jól ment a leplezés, máskülönben magyarázhattam volna a bizonyítványom, amiért úgy bámultam. Azok a lábak! El kellett kapnom a tekintetemet. Miért viselt eddig bővebb, többet rejtő ruhákat?
Megálltunk mellette, Bené és Adel várakozóan pillantottak rám.
– Rea, hadd mutassam be a legjobb barátomat, Benét, és a barátnőjét, Adelt.
– Sziasztok! – nyújtott nekik kezet félénken. – Örülök, hogy megismerhetlek titeket.
– Nem különben – csókolt kezet Bené neki. Alig bírtam visszafogni a röhögésemet. – Mademoiselle.
– Monsieur ­– ment bele Rea is a játékba, Bené szeme pedig elismerően csillant fel. – Beszélsz franciául?
– Az édesanyám kanadai.
Bené nagyjából elájult, pedig ennyit még én is értettem franciául. Majd megkérdezem Reát, hogy van a barom, hogy néha Bené fejéhez vághassam.
– És hol van a te elsősöd? Nem együtt kellene mennünk? – kérdezett Rea, mire Bené sértett arcot vágott, és menten bele is kezdett a sztoriba.
– Kellene, jól mondod. Valójában az történt, hogy...
– Lepattintották – szóltam közbe. Bené pofát vágott, Rea viszont meglepődött. Már formázta is a kérdést, miért, de megelőztem. – Nem volt kíváncsi a társaságára.
Bené még jobban fintorgott. Majdnem elröhögtem magam.
– Az nem úgy volt! Valójában nem biztos, hogy eljön, és...
Rea úgy bólintott, mint aki mindent ért. És azt bizonyára értette, hogy Bené egy kényes pontjára tapint a népszerűségével kapcsolatban, úgyhogy inkább Adel felé fordult.
– Te is negyedikes vagy?
Elhagytuk az épületet. Az eső már elállt, jóleső hűvöst hagyott maga után.
– Nem, csak harmadikos. Még van egy évem, hogy ilyen bölcs legyek, mint ezek ketten.
Bené rákulcsolta az ujjait a lányéra, miközben a viccén nevetett. Én zsebre vágtam a kezem, hogy ne tűnjek olyan bénának, de nem hiszem, hogy ez segített valamit.
– Igenis bölcs vagyok. Sőt, Aidan is az. Tegnap mondott valami irdatlan nagy okosságot a könyvekről, ám sajnos nem volt nálam papír, hogy leírjam. Megismételnéd?
– Könyvek? – kérdezte csendesen Rea, mégis azonnal magára vonta a figyelmemet. Még Bené majomkodását is szó nélkül hagytam.
– Olvasok, amikor tehetem.
– Mit?
– Mindenfélét. George R. R. Martin az új kedvencem.
Valar morghulis – biccentett. Elvigyorodtam a sötétben. – Kíváncsi lennék, pontosan hová megyünk. Mert én úgy tudtam, a semmi közepén vagyunk.
– Ebben nem tévedtél, tényleg ott vagyunk. Van a közelben egy átalakított raktárépület, ott szoktunk bulizni, plusz azokat a programokat is oda szervezzük, amelyekhez az Akadémia kevés.
– Értem már.
Hirtelen egyikünk sem tudott mit mondani.
– Milyen órákat vettél fel? – kérdeztem, hogy kérdezzek valamit. Utáltam csendben koslatni, miközben tudtában voltam annak, hogy máshogyan is el lehet tölteni az időt.
– Történelmet és művészeteket.
Megint beállt az idegesítő csend.
– Mióta vagytok barátok? – váltott témát hirtelen Rea, ezzel pedig ráébresztett arra, hogy Benéék lemaradtak mögöttünk. Hátranéztem: egymáshoz bújva andalogtak.
– Első óta. Együtt kerültünk ide.
Magabiztosabbnak éreztem magam, amikor én kérdeztem, úgyhogy meg is tettem.
– Milyen volt az első edzésed?
– Lent voltál? – nézett rám oldalról. Bólintottam.
– Mindenkinek kötelező. Jobban indul a nap.
– Hát az enyém biztos nem – dünnyögte. – Katasztrofálisan durva volt. Azt sem tudom, hogyan mozoghat még a lábam.
– Belejössz majd, észre sem veszed, milyen hamar.
– Remélem.
Körülbelül tizenöt percet sétáltunk, mire odaértünk a raktárhoz. Amikor beléptünk a hivatalos „kékszemű klubba”, még a zene is elhallgatott egy pillanatra, mintha minden csak a mi belépésünk kiemelésére játszott volna össze. Mondanom sem kell, hogy a bekövetkezett csendben szinte az összes kék szempár ránk szegeződött, és ez egészen addig így volt, amíg fel nem csendült egy újabb sláger.
Bené, miután belépett, hezitálás nélkül elfoglalt egy asztalt, ami az ajtó és a bárpult között helyezkedett el félúton. Lesegítettem Reáról a kabátot, és fikarcnyit sem bántam, hogy lovagiasnak tűntem. Előnyöm származott abból, hogy mindenki a jó srácnak nézett, közben pedig nem is volt fogalmuk róla, mennyire rossz is tudtam lenni. Nem az a bankrabló-fajta, csak a finomabb változat, a srác, aki szégyenérzet nélkül játszik vetkőzős pókert a csajokkal.
– Mit iszunk? – csapta össze a tenyerét Bené. – Esküszöm, imádom, hogy ingyen piálunk.
Pont az ilyenek miatt tartották hét lakat alatt ezt a helyet. A havi egyszeri kivétel is gyakran elfajult.
– Válassz valami gyengét, oké? – néztem rá végül, miután senki sem válaszolt neki.
A gerlepár elhúzott, ketten maradtunk az asztalunknál.
– Köszönöm – bökte ki sietve Rea. Egy nagy nullának éreztem magam, amiért fogalmam sem volt, mire érti. Lehet, hogy volt eleje is a mondatnak, csak nem hallottam?
– Mit?
– Hogy normálisak vagytok. Hogy befogadtatok.
Hümmögtem egyet. Többre nem tellett tőlem. Ekkor tért vissza Mr. és Mrs. Valentin.
– Úgy ültök egymás mellett, mintha legalább egy éve, nem egy napja ismernétek egymást – intézte hozzánk a szavait Bené. Ha most elkezdi a műsort, leverem.
– És miről pusmogtatok olyan bizalmasan? Úgy tűnt, mintha valami titkos megbeszélést folytatnátok, amiről senki sem tudhat – csatlakozott hozzá Adel is.
– Csak nem minket figyeltetek onnan? – hajolt előre Rea. – Kukkolók!
– Hogy mi? Nem, dehogyis! Hogyan feltételezel ilyet rólunk?
Félperces szünet állt be a beszélgetésbe. Eszem ágába sem jutott megszólalni, kíváncsi voltam, Bené hogyan vágja ki magát a helyzetből. Mert az lehetetlen, hogy ne próbálná megtenni. Amint megszületett az isteni ötlet zavaros fejében, új erőre kapott.
– Azt hiszem, eljött az idő egy kis én még sosemhez.
Na, tessék. Megmondtam, hogy nem normális.
– Mihez? – döbbent meg Rea.
– Mindig játszunk valamit, és mivel már ti is klubtagok lettetek, kötelező részt vennetek benne.
Ja, hogy nekünk volt klubunk? Miket meg nem tudtam. Már készültem, hogy az ijedt elsősöm védelmére keljek, ám Bené megint előbb pofázott.
– Rea, ne vágj ilyen kétségbeesett arcot! Egy kis pia nem jelenti a világvégét. Vodkanaranccsal játsszunk.
Reára néztem. Hangosan, hogy Bené is kitűnően hallja, megszólaltam.
– Nem muszáj beszállnod.
Valami felcsillant a szemében.
– Dehogynem.
Elvigyorodtam.
Amint végignéztem az előttünk pihenő, citromsárga itallal töltött poharakon, átfutott az agyamon, hogy talán ez mégsem a legjobb elfoglaltság az első együtt töltött esténken. Ez a játék előhozza az emberek sötétebbik oldalát. Viszont puhapöcsöt sem akartam játszani; mekkora gáz lenne már, hogy az elsős Rea szembenéz a próbatétellel, én meg bemajrézom...
– Azt hiszem, én kezdek – vigyorgott Bené. – Ha az óramutató járása szerint megyünk, és úgy megyünk. Én még sosem hordtam magas sarkút.
Egyértelmű volt, hogy kik fognak inni. Bené fülig érő szájjal figyelte, ahogy a lányok fintorogva lenyelnek két nagy kortyot a pohárból. Jobbnak láttam ismét csendben maradni, úgy sejtettem, lesz még ennek böjtje.
– Én még sosem vallottam szerelmet részegen – mondta Adel.
Egy másodperc erejéig csend lett, aztán Bené felemelte a poharát, a barátnője felé biccentett, és kortyolt. Tudtam, hogy ez lesz, és még csak most kezdtük. Reára került a sor, aki ördögien pillantott Benére, és itt bizonyosodtam meg arról, hogy jól meg fogja szívatni.
– Én még sosem tapiztam le egy másik embert.
Tényleg nem? Rajta kívül mindhárman ittunk. Én következtem.
– Én még sosem borotváltam le a lábam.
Arra számítottam, hogy ismét a két lány emeli fel a poharát, de nem ez történt. Bené is ivott. Megbotránkozva néztem rá, és nem csak én.
– Haver!
– Ne nézz így rám, hetedikes koromban ezt poénnak tartottuk.
– Asszem, jó sok mindent nem tudok még rólad.
– Én még sosem adtam szerenádot részegen valaki ablaka alatt – nézett rám gonosz vigyorral, és ennyit tátogott: igyál! Megtettem, az alkohol marta a torkomat.
– Rólad is kiderül azért néhány dolog – mondta óvatosan Rea.
– Ne nézz így rám – idéztem Benét. – Akkor ezt hatásosnak gondoltam.
– Én még sosem táncoltam egy macskával.
Adel jól kibabrált velünk; összenéztünk Benével, és magunkba döntöttünk az egyre finomabbnak tűnő italból. Hiába, ez a játék ilyen. Mondhatsz hatalmas baromságokat, sosem tudhatod, az kire lesz igaz.
– Én még sosem hánytam nyilvános helyen – folytatta Rea.
Most Adelen volt a sor, hogy fogyasszon, és amíg ivott, kitaláltam, mi legyen a következő kijelentésem.
– Én még sosem mostam fogkrém helyett valami mással fogat.
Rea és Bené jutottak közelebb a poharuk aljához. Eddig Bené döntötte magába a legtöbbet, bár meg is érdemelte, mint a játék szorgalmazója.
– Én még sosem próbáltam levágni a hajam.
– Én még sosem ettem csigát.
– Én még sosem láttam a Ponyvaregényt.
Két kört nyomtunk le ebből a gonosz, kiszámíthatatlan játékból, melynek következtében megtudtam, hogy Adel csókolózott már lánnyal, Bené részt vett egy általános iskolai tehetségkutatón, méghozzá énekelt, Rea pedig sosem úszott meztelenül. Lassan kezdtem másfelet látni mindenkiből, hála a Bené-féle vodkanarancsnak, amit találóbban inkább narancsos vodkának kellene hívni. Ellöktem a poharamat, és Benére néztem, miközben megpróbáltam érthetően kiejteni a szavakat:
– Kim-eee-gyek leve-e-gőzni.
Rea követett; odakint egy szó nélkül dőltünk a falnak, mélyeket szippantva a párás levegőből. Kicsit hamar szállt a fejünkbe a mámor, bár egyáltalán nem bántam. Régen volt, amikor utoljára Benével bulizhattam.
– Úristen, ez ő – motyogtam, amikor meghallottam az éppen aktuális számot.
– Ki?
– Bené. Nem hallod?
Rea fülelt, és látni lehetett az arcán, mikor ismerte fel a Las Ketchupot. Felnyögött.
– Fogadjunk, hogy a kilencvenes évekért is odáig van.
– Viccelsz? Az a kedvence.
– Melyik dal az, amelyiknél menekülni kell?
– Attól félek, arról már lemaradtunk.

4 megjegyzés:

  1. Nilla!
    Waaaah imádtam! Úristen, de még mennyire!😍 Annyira könnyed és természetes, olyan jól esett olvasni, hogy arra nincsenek szavak! Alig várom a következő részt! *0*
    Puszi Lu :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Drága! Örülök, hogy megfogott a hangulata! :) Valójában nekem is tetszik ^^
      Már írom is a következőt. Puszi :)

      Törlés
  2. Nekem is nagyon tetszett *-* karácsonyra pont jöhetne az új rész, mert annyira várjuk mááár! ;) a régi változatot hol lehet elolvasni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Karácsonyra sajnos nem jött össze, de újévre meglesz ;)
      A régi változat csak nekem van meg, sehol nincs fent (és ez nem is baj, mert eléggé... hiányos.)

      Törlés