Kékszeműek - harmadik

Sziasztok!

Elnézést a késésért, ezen túl igyekszem hamar hozni nektek a részeket. Ebbe a hétről hétre írásba nehéz visszaszokni. :D

Gyertek, játsszatok velem a Facebookon, és jó olvasást kívánok!

Nilla

Harmadik fejezet

R.

Amikor meghallottam ezt a három szót: én még sosem, menten eldobtam az agyam. Egy röpke órája ismertem csak meg Benét, teljes nevén Benedict Frederic Haldingot, de ennyi ismeretség után is leszűrtem, kivel is állok szemben. A „mindenben-benne-vagyok” sráccal, a társaság közepével, az energia- és humorbombával. Bené minden, ami én nem vagyok, és ezért kissé rám hozta a frászt az ivós ötletével. Eddig egyszer játszottam csak, és akkor rúgtam be életemben először és – valószínűleg – a legcsúnyábban.

Bevetettem mindent, próbáltam meggyőzni Benét, hogy mondjon le ördögi tervéről, de ő tántoríthatatlan maradt. Végül mérlegeltem: ez volt az első estém köztük, és máris olyasmit kaptam tőlük, amit soha: egy lehetőséget a beilleszkedésre. Hisz a suliban én voltam a különc, itt viszont mindenki az volt. Közéjük akartam tartozni, és ők esélyt is adtak nekem, így csak rajtam múlott, élek-e vele. Tüstént átkapcsoltam egy másik üzemmódba, és igent mondtam a játékra, aminek persze meg is lettek a következményei.

A második kör végén forogni kezdett velem a világ, mintha ringlispílen ülnék, a mosolyt sem tudtam lehervasztani az arcomról. Úgy esett, hogy miután Aidannel visszatértünk a többiekhez, Bené felugrott.

– Milyen zenéket szeretnétek hallani? – nézett végig rajtunk várakozóan.

Hajaj, gondoltam magamban, az lenne a legjobb, ha nem mondanánk semmit, de a Las Ketchupnál csak jobbat választhatunk, nem?

– Nem akarlak elkeseríteni, de ma nem zenegépes buli van – biccentett a bárpult felé Aidan. – Bent van a gép, és a csajok kezelik.

– Bízd csak ide – vigyorodott el Bené. – Na, szóval?

Adel valami számomra ismeretlen dalt mondott, Aidan Vanilla Skyt, mire Bené rávágta, hogy „azt nem kapsz”, én meg Bonnie Tylert. Hogy miért ezt választottam, nem tudom, ez jutott először eszembe, de Benének tetszhetett, mert nem kommentálta semmivel. Odament a pulthoz, ahol éppen nem álltak, csak öten, és rögtön magához intette az egyik kiszolgáló lányt. Odahajolt a füléhez, hogy belemondhassa a monológját, de a lány a fejét rázta. Bené rendíthetetlenül magyarázott tovább, mi pedig néztük, és a csaj újra nemet intett. Bené továbbmondta, és egyszer csak felénk fordult, feltartotta a hüvelykujját, majd elegánsan bevonult a pult mögé. Elképedten néztünk rá, majd egymásra.

– Mocsok mázlista – dünnyögte Aidan.

Nemsokára felcsendült a számom, az I need a Hero, és vagy száz kalóriát elégetve felpattantam a helyemről.

– Táncoljunk! – néztem kérlelőn a többiekre. Mire feltápászkodtak, megérkezett Bené, de őt nem kellett unszolni.

Ekkor vettem észre Islát, pontosabban a színes csíkot a hajában. Odaléptem hozzá, és elkaptam a karját, mire hirtelen rám nézett. Egy borospoharat szorongatott a kezében, és futólag megölelt.

– Jó mulatást! – kacsintott rám. Fél perccel később már ott sem volt, mire én is visszafordultam a társaságomhoz.

Piszok jól éreztem magamat, és amikor eljutottunk az utolsó refrénhez, kiabáltam a dalszöveget, és összevissza ugráltam. Az enyém volt az este! És talán még soha nem éreztem magam ilyen jól.

– Most figyeljetek! – vigyorgott a dal végén Bené, majd feltartotta a kezét. Felgyűrtem a hajamat egy szoros copfba, hogy ne legyen csupa víz a mozgástól. Majd meghallottuk a számot, amitől

Bené elvesztette a fejét, és úgy táncolt meg pattogott közöttünk, akár egy gumilabda. Adel pedig követte.

– Ezt nem mondod komolyan! – ordította túl az üvöltő Heaven is a Place on Earth-öt Aidan.

– Dehogynem! Egy kis retró, tesó – jött a válasz, amit már alig hallottam, ugyanis újra mozgásba lendültem. Dolgozott bennem az a két pohár ital meg a jó hangulat, és kikapcsoltam. Tudtam, hogy holnaptól egy teljesen más világba csöppenek. Holnaptól minden megváltozik, de ez a mai este még a mienk, ez még a régi.

A viccesebbnél viccesebb, régebbinél régibb számok követték egymást Bené listáján, de egyiknél sem álltunk meg, ráztuk, mintha életünk első diszkójában lennénk. Tekintetek ragadtak ránk, mosolygó arcok néztek velünk szembe, ismeretlenek csatlakoztak kis táncos lábú csapatunkhoz. Az egyszer biztos, hogy beoltottuk jókedvvel a körülöttünk lévőket.

Azt kívántam, hogy minden ilyen egyszerűen menjen, bár azért akadtak sejtéseim a kérésem súlyával kapcsolatban. Végül is abban hiszek, hogy mindig ott vagyok, ahol és amikor lennem kell, de ez a döntéseim függvénye. Tehát végérvényben rajtam múlik, mert ahhoz, hogy valami történjen, én is kellek. A semmi nem változtat meg semmit. Természetesen mindenért tennem és küzdenem kell, nem várhatom el, hogy az ölembe pottyan, de azt kívánni azért még szabad, nem?

Olyan szomjas lettem, mintha még sosem ittam volna. A pult felé vettem az irányt, és kértem egy üveg vizet. Helyből magamba döntöttem a felét, aztán magamhoz húztam egy bárszéket, és felmásztam rá. Míg arra vártam, hogy rendeződjön a szívverésem, körbenéztem a helyiségben. Rengeteg ismeretlen arc, csillogó, kék szemek. Összesimuló párok, és jaj, forró csókok. Félre kellett néznem, még bele is pirultam.

Ekkor láttam meg Aidant egy idegen lány mellett ácsorogni, közel voltak egymáshoz, nevettek. Bár nem sokat tudtam az emberi viselkedésről, azért egyvalamit sikerült leszűrnöm: a lánynak tetszett a negyedikesem. Karját a fiúéra simította, és úgy dorombolt neki, akár egy macska. Ezt még az én tapasztalatlan szemem is gond nélkül észrevette. Vajon járnak? Sok közöm nincs a dologhoz, de érdekelt. Bár azért annyira közel sem voltam vitéz, hogy rákérdezzek. Inkább megittam a vizem maradékát, és visszatértem Adelékhoz. Éppen a Listen To Your Heartra tomboltak.

Nem sokkal azelőtt értünk vissza az Akadémiára, hogy feljött volna a nap. Tudtam, hogy három óra múlva edzésre kell mennem, csak nem akartam gondolni rá. Annyira feltöltődtem, hogy bármit elviseltem volna, legalábbis jó volt ezt hinni. Amint vége a kötelező „tornának”, azonnal visszabújok az ágyba, döntöttem el. Ki kellett pihennem az éjszakát, és valahogy feldolgozni ezt a sok élményt. Az biztos, hogy eddig egy gubóban éltem. Lövésem sem volt, mi van odakint, a selyemfalon túl. Most már kezdem kapizsgálni. És semmiért sem cserélném el.

Vasárnap gyönyörűen sütött a nap. A délelőtt lustán battyogott el mellettünk, de a délutánnak fontos szerep jutott. Az Akadémia csatlakozott egy összefogáshoz még jó néhány évvel ezelőtt: belénk nevelték a természetre való odafigyelést. Hisz ebben a világban már nem csak az emberekre kellett vigyázni. Így vált hagyománnyá, hogy minden elsős ültetett egy fát a focipálya mögött elterülő, magas sövénnyel elzárt területen. Volt már egy külön sor termetes lombosokból, melyeket az elődjeink ültettek el. Valahol, ezen a területen van a szüleim fája is.

Míg mi kifelé cipeltük az ültetéshez szükséges eszközöket, az idősebb évfolyamosok elfoglaltak egy kőasztalt a pálya mellett. Aidant is köztük láttam, egy vörös hajú lány mellett ült az asztalon, aki éppen gitározott. Mélázva figyeltem őket – jókedvűek voltak, hangosak és feltűnőek.

Miután felvettem a kesztyűmet, és kiástam a gödröt, egy pillanatra belefeledkeztem a kis csapat látványába. Szinte vibrált köztük a vidámság, lerítt róluk az összetartozás, és arra gondoltam,

mennyire szeretnék csatlakozni hozzájuk. Csak leülni közéjük, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aidan felnevetett, magára vonzotta a tekintetemet. Fehér atlétában, kék kockás ingben és napszemüvegben ült középen, kezével dobolta a zene ütemét. Jó volt ránézni.

Betettem a csemetémet a gödörbe, és miközben kézzel visszagyúrtam rá a földet, halkan dudorászni kezdtem.

Hétfő reggel már tíz perccel korábban elindultam az első művészettörténet órámra. Míg a folyosókon cirkáltam, összefutottam Timmel. Pont kifordult az egyik teremből, így szembejött velem.

– Órára igyekszel? – pillantott a spirálfüzetemre. – Nagyon helyes, jó tanulást, szórakozást, miegymást.

– Köszönöm, biztos az lesz – néztem furán egy másodpercig, míg az agyam feldolgozta a még furább szavait.

– Imádom a suli-feelinget – közölte mintegy mellékesen. Mostanra már biztosra vettem, hogy Tim ketten van, legalább. Nem létezik, hogy ilyen ellentétes személyisége legyen!

Csakhogy én még mindig önmagam maradtam, az a Rea, aki szeret dumálni, legtöbbször túlzott gondolkodás nélkül.

– Ha nagyon szeretnéd, cserélhetünk, és mehetsz helyettem.

Tim rezzenéstelen arccal figyelt engem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ugrott meg a pulzusom. Ha nem fagytam volna le, akkor biztosan elrohanok. És vissza sem nézek. De nem tudtam mozdulni, a padlóra ragadt a lábam. Végül átsuhant Tim arcán egy kifejezetten halvány mosoly, és elfordította a fejét. Mázsás kő esett le a szívemről.

– Hé, Sidney! – szólított meg egy mellettünk elhaladó lányt. – Művészetekre mész?

A lány bólintott. Tim folytatta:

– Akkor menjetek együtt! – Azzal jobbra fordult, és elslattyogott a szemünk elől. Döbbenten néztem utána, és biztosra vettem, sosem fogom megérteni vagy kiismerni őt.

– Ez lesz az első órád? – érintette meg a felkaromat a lány, ezzel visszahúzott a valóságba.

– Uhm, igen.

Csacsogni kezdett a tanárról, meg valami olyasmiről, hogy semmi okom sincs az aggodalomra, én viszont nem tudtam száz százalékig a szavaira összpontosítani. Tim most tényleg megmentette a reggelemet? Ezt még emészteni kell.

Miután beértünk a terembe, elfoglaltuk az első padot. Felmértem a társaságot, de legnagyobb sajnálatomra egyetlen ismerős arcot sem láttam. Sidney megint megérezte, mi jár a fejemben, mert nyugtatóan így szólt:

– Majd kialakul, és megismersz mindenkit.

Ezt csak remélni mertem. Mert az, hogy ide se tudjak beilleszkedni, a legsötétebb rémálmomat jelentette.

Néhány órával később sóhajtva öltöztem át melegítőbe. Magamhoz vettem egy flakon vizet is, és szoros kontyba fogtam a hajam. Egyetlen porcikám sem kívánta az edzést, sőt legszívesebben még az emlékét is kitörölném az agyamból. A reggelit sem hevertem ki teljesen...

A tüdőm minden futva megtett méter után felüvöltött, a lábam pedig panaszosan felelt a kétségbeesett ordítására. Az izmaim olyan megterhelésnek estek áldozatul, amit legvadabb rémálmomban sem láttam viszont. Kim és E.J., a kiképzőink megkeserítették minden reggelünket, délutánunkat és esténket. Pedig még el sem kezdtünk verekedni! Ez csak a

felkészítés volt, amiről mindenki azt mondta, túl kell élni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármikor könnyebb lehet.

– Bekennéd ezzel a hátam? – tartotta fel Isla az izomlazítót. – Nem érem el.

– Persze.

– Kinyúlok.

Ezzel olyan mélységesen egyetértettem, hogy szólni sem bírtam.

Felálltam az ágyról, de valósággal megcsikordultak az izmaim, és majdnem felnyögtem a kíntól. Eltartott vagy fél percig, mire odaértem Isla mellé. Mindketten idegroncsokká váltunk az első hét alatt, a fizikai kiképzés a lelkünket is megviselte. Mindezek ellenére mégis úgy éreztem, kezdek belerázódni az akadémiai életbe. Néha azt gondoltam, beleejtettek egy orbitális méretű szénsavas üvegbe, és nekem is pezsegnem kell a buborékokkal együtt, tehetetlenül, követve és elviselve őket.

Megérkezett Pán Péter, hogy néhány órára elrabolja tőlem Wendyt, de rossz volt Islát nézni, amíg elvánszorgott az ajtóig. Szerencsére eközben találtam egy kényelmes és kevésbé fájdalmas pozitúrát, fel is vettem a „kiterülök-az-ágyamon-mint-egy-béka” pózt, és nem érdekelt semmi.

Elszopogattam egy egész zacskó Schoko-Bons csokibonbont, a világ egyik legeslegjobb találmányát, azonban sajnos nem sokat lendített a helyzetemen.

Percekkel később kopogtattak az ajtón. Már előre felnyögtem a csontomig hasító fájdalomtól, ami meg is érkezett abban a pillanatban, mihelyst lábra álltam. Hirtelen teljesen elfeledkeztem Aidanről és a különóráinkról. Amikor ajtót nyitottam neki, szokásos tekintetével fogadott: „jó fej vagyok veled, amíg te is jó fej vagy velem, de ha nem vagy az, szétszívatom az agyadat is.”

Biccentett felém, majd besétált mellettem, és ledobta a füzet- meg könyvkupacot a szoba egyetlen íróasztalára.

– Helyzet?

– Ne kérdezd – préseltem ki a számon a szavakat nagy keservesen. Sajgott a lábam minden egyes lépésnél, azt hittem, majd’ összepisilem magam.

– Elég robotos a mozgásod – gúnyolódott.

– Téged készülök hatástalanítani, csak elterelem a figyelmedet.

– Ügyes próbálkozás, meg kell hagyni.

Leültem az egyik párnázott székbe, pont szemben Aidannel. Olyan jóleső érzés tört rám a nem-mozgástól, hogy muszáj volt felsóhajtanom. Aidan bólintott egy aprót, könyökével az asztalra támaszkodott.

– Kim és E.J. elég kemények az első hónapokban. Később jobb lesz.

– Később? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Úgy nagyjából... fél év múlva.

– Szuper – dünnyögtem.

Ha így haladunk, fél év múlva olyan izomkötegek lesznek rajtam, hogy sokan irigyelik majd. Sőt, olyan helyeken is izom lesz, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek.

– Tarthatok egy kiselőadást Freudról, Jungról meg a többiekről, de beszélgethetünk úgy általánosságban is a nagy dolgokról, meg a kerek egészről. Látom, hogy kivagy.

– Dehogy vagyok! – tiltakoztam, mert ez Aidan szájából elég drasztikusan hangzott. Még akkor is, ha igaz volt.

– Megettél egy csomó csokit – mutatott az ágyamra. Több bizonyíték nem kellett, tényleg kivoltam.

Aidan komoly, mégis bizalmat sugalló tekintetébe néztem. Lehet, hogy őrültség, mert csak néhány napja ismertem, mégis tudtam, hogy bízhatok benne. Ő és én egy csapat vagyunk.

Halkan, bizonytalanul fordultam felé.

– Kérdezhetek?

– Természetesen – dőlt hátra.

– Mit csinál Tim?

Nem leptem meg a kérdéssel, legalábbis nem mutatta.

– Felügyel. Kifejezetten rátok figyel, az ő felelőssége, hogy minden rendben menjen a kiképzéseitek, az óráitok során. Később fontosabb szerepe is lesz.

Vajon mi?, merült fel bennem rögtön. Sejtettem, hogy fontos személy, ezért is döbbentett meg annyira, hogy rajtam próbál segíteni. Ezzel mégsem szerettem volna előhozakodni Aidannek, úgyhogy tovább faggattam.

– Mesélnél egy kicsit a rendszerről? Amit még nem tudok?

– Vannak kemény szabályok és finomabbak, akad köztük megszeghető és szent is. Az előbbire példa a kijárási tilalom, azért senki nem fogja leszedni a fejed. De a másik fele... Azért kell itt lehúzni hosszú éveket, mert a betartására a legjobb próba az idő. A törvényeink nem sokban térnek el a hétköznapiaktól, szinte megegyeznek. Persze minket kicsit sem érdekel a jövedelemadó, nem erre a felére gondoltam. A legsúlyosabb vétségek közé tartozik az árulás, a gyilkosság. Arra soha, semmilyen körülmény között nincs mentség. Különösen manapság, amikor a békénk csak látszólagos.

– Látszólagos – ismételtem megrettenve.

Aidan anélkül, hogy bármi jelét is adta volna annak, hogy osztozik az érzéseimben, tényszerűen folytatta tovább.

– Erre a szülők nem igazán tudják felkészíteni a gyerekeiket, itt tanulják meg, mi az ábra. De biztosan meséltek már neked a szipolyokról.

Bólintottam. Már csak a szó hallatán is szerteágazott bennem a rémület.

– Sok-sok évvel ezelőtt még békében éltünk együtt. Sőt, több volt ez békénél: szövetséget kötöttünk egymással. Nekünk megadatott a képesség, hogy segíteni tudjunk másokon, és átírjuk a jövőjüket, ők pedig vigyázni tudtak magukra, másokra, akikre csak akartak. Ránk. Minket védelmeztek. Páratlanul kifejlett érzékszervekkel rendelkeznek, jóval erősebbek nálunk. És nem utolsó sorban azt csókolnak halálba, akit csak akarnak.

– Csókolnak? Szó szerint?

– A mérgük megbénít mindenkit, ám különösen minket. Nem kell csók hozzá, elég közelről belélegezni. Viszont ők is sebezhetőek, de nehéz nekik ártani, és egyelőre nem tudjuk pontosan, hogyan. Többek között ezért is kötöttünk velük szövetséget anno, ők megvédenek minket, mi pedig segítjük őket, ahogyan csak tudjuk.

– Mi vezetett idáig?

A mesékben vagy a könyvekben is mindig eljött ez a pont. Ahol minden megváltozott. Ahol a jóból gonosz lett, és fordítva. Csakhogy eddig egyetlen alkalommal sem rázott ki miatta a hideg – egészen eddig. Ez az alkalom ugyanis az én életem része volt.

– Meghalt a vezetőjük, és felbomlott az egyezség. Elkezdték legyilkolni a felmenőinket, így a kékszeműeknek menekülniük kellett. Hosszú-hosszú évekig bujdostak, majd békét kötöttek az akkori vezetővel.

– Ez még nem minden, ugye? – nyeltem egy nagyot.

– Úgy sejtjük, megint folyik valami szervezkedés ellenünk. Néhány éve kezdett kibontakozni az elmélet köztük, hogy ki kell irtani a fajtánkat a föld színéről, nehogy mi tegyük meg előbb. Mekkora baromság! De amíg Malcolm van hatalmon, nincs mitől tartanunk.

– Csak kérdés, hogy ez meddig lesz így – mondtam ki helyette. Aidan komoly tekintete szavak nélkül válaszolt.

A szüleim tényleg nem készítettek fel erre. Előadták a leegyszerűsített változatát a valóságnak, de az közel sem tűnt ennyire rémisztőnek. Aidan láthatott valamit az arcomon, mert előrehajolt, és nyugtatóbb hangon folytatta.

– Bármi is történik, az most már nem fog minket felkészületlenül érni. Mindent meg fogsz tanulni.

– Nem magam miatt aggódom!

Kiszáradt a torkom a gondolattól, hogy mindenkit, akit szeretek és ismerek, likvidálhatnak csak azért, mert léteznek. Egyáltalán nem magam miatt aggódtam. A szeretteimért fájt a szívem: a szüleimért, akik mindketten kékszeműek, a nagyszüleimért, akik úgyszintén, az itt megismert társaimért...

Láttam Aidanen, hogy segíteni akar, csak nem tud. Persze hogy nem tud, hisz mit lehet még mondani valakinek, akivel közölték, egy pusztulásra ítélt világba született? Felfogtam mindent, a veszélyt, a valóságot, és nem tehettem ellene semmit. Illetve egyvalamit mégis. Küzdhettem még keményebben, egészen addig, hogy már lélegezni se tudjak. Mert mindennek, amit a kiképzés alatt tanulok, értelme van. Egyszer lehet, hogy ez fog életben tartani.

– Rád hoztam a frászt – szólalt meg sokára Aidan. Hagyott időt arra, hogy átgondoljam a hallottakat.

Lenéztem az ökölbe szorított kezemre, és azt kívántam, bárcsak felébredhetnék, miközben tudtam, hogy nem álmodom.

– Biztonságban vagy.

Az sem nyugtatott volna meg, ha azt mondja, ő személyesen gondoskodik a családom és szeretteim védelméről. Nem segítene, mert nem lehetne igaz.