Kékszeműek - hatodik

Hahó! Megérkeztem a friss résszel, és érdekes helyen is sikerült elvágnom, úgyhogy remélem, kíváncsiak lesztek majd a folytatásra! ;)

Jó olvasást kívánok,

N.

Hatodik fejezet

R.

Megfeszítettem a testemet. Az ösztöneimre hagyatkoztam, szabályosan vettem a levegőt, és odafigyeltem a helyes tartásra. Elhúzódtam az ütések elől, hárítottam, amit csak tudtam. Defenzív maradtam, és nem támadtam rá Angelára. Kifordultam, lehajoltam, nyújtottam a kezem, és végig a célt tartottam a szemem előtt.

Nem gondoltam arra, hogy valójában verekszem.

Nem gondoltam arra, hogy erőszakra tanítanak engem – engem, aki mások védelmére született.

Nem gondoltam arra, hogy az életem a tét.

Nem gondoltam a félelemre egyáltalán, csupán a feladatra. És a feladat egyszerű volt: küzdeni.

Kaptam jobbról egy váratlan pofont, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és kiestem a ritmusból. Megráztam a fejem, újra felvettem a megfelelő pózt, és vártam, hogy Angela újra támadjon.

– Elég lesz, Rea – sóhajtotta. Folyt róla a víz; csakúgy, ahogyan rólam. Az izmaim sajogtak, de éreztem, hogy még nem értem az erőm végére. Bólintással vettem tudomásul, hogy mára ennyi volt.

Kimentem az udvarra, és a már hűvös, esti levegőben futottam néhány kört. Még nem bírtam elég jól. Sokat kellett fejlődnöm a többiek szintjéig, és ezért hajlandó voltam teperni. Csinálni, ameddig szusszal bírtam.

Amikor úgy éreztem, meggyulladok, megálltam pihenni. Fájt az arcom és a lábam, szúrt az oldalam, de soha nem éreztem magamat ennyire élőnek. Erősnek.

Nagy árat fizettünk a felkészülésért, csakhogy nyertünk is vele. Nyertünk egy új életet, és néhányunknak éppen erre volt a legnagyobb szüksége.

Másnap délután Isla arra kért, menjünk le a filmterembe, mivel a Transformerst játszották. A normalitás ellen nem emelhettem kifogást, úgyhogy levettem az edzőruhámat, és kényelmes melegítőbe bújva lebattyogtam. Néhányan már várták a mozi kezdetét: hatan voltak rajtunk kívül.

Az egyik srác lekapcsolta a villanyt, majd a számítógéphez lépett, és a széles vásznat máris betöltötte a projektorból érkező kép. Hátradőltem a székemen, és átengedtem magam egy elképzelt világbéli, robotos kalandozásnak. A lelkemnek szüksége is volt erre a nyugodalomra – ahogy telt az idő, egyre jobban terheltek le minket. Az órákon tanulnivalókkal, a teremben a küzdéssel, a negyedikes különórán a feszültséggel. Minden fronton helyt kellett állni, úgyhogy egy kis visszafogott kikapcsolódás határozottan ránk fért.

Amikor Űrdongó legyőzte a rendőrautó-álcát, Aidan lépett a terembe. Csendben megállt az ajtóban, körbenézett a társaságon, majd észrevett, és lehuppant mellém. Odaintett Islának is, de a lány teljes figyelmét a filmnek szentelte. Aidan alig húsz centire ült mellettem, és hirtelen izgalmas, bár kissé kellemetlen érzés fogott el. Mintha összerándulnék, még a szívem is vadabbul vert.

Pár napja azt vettem észre magamon, hogy várom a délutánokat, amikor találkozunk, és ebben a várakozásban minden elviselhetőbbnek tűnik. Nem hatottak akkorának a pofonok, nem volt olyan fárasztó a hosszútávfutás.

Aidan halkan felsóhajtott mellettem, összefonta karját a mellkasa előtt. Szerettem volna a filmre koncentrálni, de az, hogy ő közel volt hozzám, lehetetlenné tette. Alig észrevehetően Isla felé húzódtam, hátha jobb lesz. Igen, akkor állítsuk meg az álcákat és Megatront.

– Imádom ezt a részt – súgta Aidan, miközben közelebb hajolt, ám nem nézett rám.

– Én is – válaszoltam, bár hirtelen azt sem tudtam, melyik rész van.

Amikor a majd’ kétórás film végénél a negyedikesem felállt, elköszönt tőlünk és lelépett, hosszasan fújtam ki a levegőt. Tagadhatatlan könnyebbség, ám egyben egyfajta furcsa hiányérzet uralkodott el rajtam.

Isla hirtelen rám nézett, sejtelmesen elmosolyodott, majd miután kiléptünk a kihalt folyosóra a teremből, halkan így szólt:

– Nagyon cuki.

– Nem értem, miről beszélsz – forgattam a szemem színpadiasan. Egyelőre még nem akartam szavakba önteni a dolgot. Épp elég volt érezni.

– Dehogynem érted – felelte Isla.

Felsóhajtottam.

Alig, hogy visszaértünk a szobánkba, és letelepedtünk tanulni, valaki bekopogott az ajtónkon. Isla felállt, és mosolyogva beengedte az érkezőt – Tim volt az. Bohókás mosolya ezúttal nem jött vele, és már ettől rossz érzésem támadt. Jobban csíptem, ha mosolygott, még akkor is, ha gúnyos szavak társultak hozzá.

– Jövő héten lesz egy vizsgátok – nyitott mindenféle bevezető nélkül. Isla döbbenten rám nézett, megszólalni nem tudott.

– Milyen vizsga? – érdeklődtem hát én.

– Fizikai. Arra szolgál leginkább, hogy felmérjük az állapototokat.

– És mit kell majd csinálnunk?

Rosszat sejtettem. Tim sóhajtva válaszolt.

– Küzdenetek. Egymással.

Isla felszisszent, én a homlokomat ráncoltam. Nem ért váratlanul az információ – biztosra vettem, hogy a sok harcnak meglesz a miértje. Mert az egy dolog, hogy rövid időn belül erősödtünk meg, de mindig van egy ár, amit ki kell fizetni a haladásért.

Nehezen tértünk magunkhoz a sok harccal töltött óra után, erre már jött a következő kör... Bár mit is vártam én? Az életben a szar dolgok nem figyelmeztetik előre az embert.

Úgyhogy másnap, amikor felkeltem, kétszer olyan erővel csináltam végig a gyakorlatokat, és kétszer olyan erős akartam lenni, mint tegnap voltam. A monoklihoz a szememen és a bordáim sajgásához már hozzászoktam, egy dolog azonban teljesen új volt nekem.

Csak az első pillanatban sokkolt a hír, hogy közeledik a vizsga. A másodikban már felvillanyozott, sőt valamiféle bátorságot öntött belém. Szembetaláltam magam egy új kihívással, egy magasabb heggyel, egy nehezebb feladattal. Számomra erről szólt kékszeműnek lenni: a küzdésről az utolsó percig. A soha fel nem adásról.

*

Azt hittem, a mélypont az volt, amikor a harcművészet órák elején tehetetlenül álltunk szemben az ellenfelünkkel, aki minden nehézség nélkül kalapált el. De most kiderült, hogy nagyot tévedtem.

A mélypont – számomra –, hogy láttam a társaimat küzdeni, elbukni, vagy pedig nem a maximumot nyújtani. Akkor döbbentem rá, hogy a hasonlóságaink ellenére teljesen különbözőek vagyunk.

Aidan, mielőtt lementünk volna a tornaterembe, felvázolta a szabályokat, körülbelül századszorra.

– Csak arra szabad gondolnod, hogy ez egy vizsga – sulykolta belém, miközben a hátam mögé lépett, félrehúzta a copfomat, és határozottan masszírozni kezdte a vállamat. Eközben felhúztam az ujjak végén levágott kesztyűt, ettől vált teljessé a G.I. Jane felszerelésem. Szó szerint elkapott a nevethetnék, ha végignéztem magamon: még hogy harci öltözet! A lányoknak ez a hacuka fekete, szoros toppból, szürke melegítőnadrágból és kesztyűből állt, a fiúké pedig ugyanez, top nélkül. Határozottan nem ilyesmire számítottam. Elvégre mi ez, hasbemutató?

De ez most marhára lényegtelen.

– Ha lekopogod...

– Akkor vesztek – bólintottam. Megértettem már az első pillanatban is. A félelemmel vegyített izgalom egyre jobban behálózott. Szorított, tekert, csavart, rántott egyet rajtam, akárhányszor arra gondoltam, mi vár rám.

– Mindig veszt valaki.

– És akkor mi lesz?

– Sikertelen vizsga. De te át fogsz menni!

Kösz a bizalmat, gondoltam.

– Te átmentél, ugye? – kérdeztem hirtelen. Egy mosoly árnyéka látszott az arcán, a válasz tehát egyértelmű, minek is kérdeztem meg...

– Indulhatunk?

Biccentettem, mire egyszerre az ajtó felé léptünk.

Odalent már vártak ránk. Tim Aidant a negyedikesek közé ültette a lelátóra, engem pedig beállított az elsősök szakaszába, és gyorsan rám vigyorgott.

– Aztán csak ügyesen – látott el „jó tanácsával”.

– Soha nem adom fel – válaszoltam hidegvérrel. Nehezen ment, nem is gondoltam komolyan, hogy elhiszi, inkább a magam megnyugtatása érdekében tettem.

Amint odaértem a többiek közé, Islát kerestem, reggel beszéltünk utoljára. Ő jobban a szívére vette ezt a hercehurcát, mint én, alig tudtam lelket önteni belé. Ekkor láttam meg, a leghátsó sorban ült, egy széles vállú srác takarásában, és falfehér arccal bámult előre.

– Isla! – Nem vett észre, amikor leültem mellé. Óvatosan megfogtam a kezét, ahogy reggel is tettem.

– Rea – suttogta rekedten. – Annyira félek.

Mielőtt megszólalhattam volna, hogy valamivel az utolsó pillanatban is bíztassam, Kim és E.J. léptek a terembe. A kezükben egy-egy fehér mappát tartottak: könnyen kitaláltam, mit rejtenek. Párokat. A sorsolásunk végeredményét.

E.J. szót kért, és bátorságról meg kitartásról szövegelt, a felét nem is értettem. Az izgalom olyan szinten elhatalmasodott rajtam, és görcsbe húzta a gyomromat, hogy vajmi keveset fogtam fel a környezetemből. Kim hangja ekkor keményen csattant, áthatolta az én falamat is.

– Melanie és Henny!

Egy pillanatnyi döbbent csend követte az első páros nevét.

Nem én. Még nem én.

Amint a két lány a szőnyegre lépett, síri lett a csend a tornateremben. Még azt is hallani lehetett, ahogy a lábuk súrlódik a szőnyegen. Kim röviden elmagyarázta a szabályokat: mindenekelőtt a fair play, és ha valaki nem bírja tovább, kopogjon. Jó beszéd volt.

Ekkor Melanie célirányosan megindult Henny felé, arcáról csak az elszántságot lehetett leolvasni. Mel térde Henny felé lendült, de az kitért az útjából. Sokan felnyögtek. Azt a néhány másodpercet, ami Melanie megingásából akadt, Henny kihasználta, és leterítette a földre. Megpróbálkozott egy karkulccsal, de a másik lány ügyes volt, kijött a fogásból.

Feszülten figyeltem őket, le sem vettem a szemem a párosról, teljesen kikapcsoltam a külvilágot. Henny ökle ekkor nagyot csattant Melanie állán, mire az elterült a földön, és hosszú másodpercekig meg sem mozdult. Megfagyott a levegő, hirtelen senki sem tudta, mitévő legyen. Kim ekkor kapcsolt, és lefújta a meccset, Hennyt hozva ki győztesen. Melanie arcára egy flakon vizet öntöttek, amitől a lány végre megmozdult. Vérzett az orra, de mégis méltósággal fogott kezet Hennyvel, és emelt fővel hagyta el a szőnyeget.

Összeszorítottam a szememet, amikor kihirdették, hogy ki a következő.

Isla volt az. Egy Johanna nevű, magas lány mellé osztották be, és tudtam, hogy ismerik is egymást. Sőt, mi több: jóban vannak.

A legelső sorba furakodtam, és minden idegszálammal a küzdelmükre koncentráltam. Isla ügyes volt, de félénk, rettentően félénk. Jól hárított, viszont egyáltalán nem támadott, és látszott rajta, ha nem szívja fel magát sürgősen, az idegei nem fogják bírni.

Nem telt el három perc sem, és Johanna egy karpréses leszorítással lefogta Islát, mire a tömeg felhördült, én pedig úgy éreztem, azonnal tennem kell valamit. Nem állhattam tétlenül! Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy lehet, megszegem a szabályomat, csak annak az embernek akartam segíteni, akit szerettem. Bármi áron. Közelebb léptem a tatamihoz, és letérdeltem, hogy a barátnőm biztosan halljon.

– Isla! – szóltam hozzá komolyan. Csend vett körül, csak a hangom szólt hangosan. Isla felnyögött, fájt neki, ahogy Johanna szorította. – Szedd össze magad! – Újból feljajdult. Kezdtem pánikba esni, amiért nem hallgat rám. Keményen csaptam rá a szőnyegre. – Harcolj! Gondolj Pán Péterre!

Isla ekkor rám nézett, és láttam a szemében, esküszöm, láttam benne, hogy megértett engem; tudta, hogy fel kell állnia, és meg is fogja csinálni. A következő pillanatban kiszabadult Johanna szorításából, és máris fordított a helyzetén. Valaki felkiáltott: ez az!, de nem tudtam vele foglalkozni.

Hosszú, véres, de abszolút kiegyenlített küzdelem után Johanna feladta. Tapssal gratuláltak nekik, majd egy kézfogás után lejöttek a szőnyegről. Egy padhoz támogattam Islát, fájt a bal lába, mert Johanna többször is megrúgta. Miután leültünk, átnyújtottam neki egy üveg vizet.

– Köszönöm – mondta hálásan, azután elsírta magát. Átöleltem a vállát, mert többet nem tehettem.

Amíg mi a padon ültünk, lezajlott az utolsó előtti meccs is. Tehát én jövök utoljára. A következő percben pedig már arra kaptam fel a fejem, hogy E.J. az én nevemet kiáltja.

Felálltam, a szőnyeget körülvevő tömeg szétvált előttem, és akkor megpillantottam az ellenfelemet. Az a lány volt, aki az edzések során gyakran kifektetett a tatamin. Felléptem a szőnyegre.