Kékszeműek - ötödik

2016. február 7.
Sziasztok! Időben meghoztam a fejezetet, ezentúl igyekszem ráállni a hétvégi frissítésekre. ^^ Ismét hosszú fejezettel, jó olvasást Nektek!
N.

Ötödik fejezet
A.

Szándékosan olyan hétvégét választottunk a paintballozásra, amikor indult egy busz a városba, és mi hatan negyedikesek, „eltávot” kaptunk néhány órára. Régóta próbáltuk leszervezni, de valami mindig közbejött. Eddig. Megrendezhettük volna a paintballcsatát az erdőben is, az Akadémia közelében, a saját fegyvereinkkel, de már túlságosan ismertük a terepet. Inkább döntöttünk az új, ismeretlen pálya mellett. Szín volt a hétköznapjainkba, még akkor is, ha ez a szín véraláfutásos bordó.
Amint megérkeztünk az elkerített, dombos, parkszerű területre, ahol néhány búvóhelyként szolgáló, félig összeomlott épület is állt, hatalmába kerített a játék izgalma, és hagytam, hadd gyűrjön maga alá a jókedv. Adrenalin, játék és a haverjaim. Már csak egy jó sör hiányzott.
– Készülj a harcra! – kiáltotta torkaszakadtából Bené.
– És vele együtt a kudarcra – röhögtem fel.
Egy majdnem kétméteres faszi megmutatta az öltözőket, rövid bemutatót tartott fegyverhasználatból, amire egyébként nem volt szükség, aztán átestünk az utolsó simításokon, és kezdődhetett a meccs. Külön csapatba kerültünk Benével, így tettük még izgalmasabbá a játékot, egymás seggét szétlőni sokkal jobb volt. Az első találatot pont tőle kaptam – sors –, és pont nagyon kellemetlen helyen talált el. Hátulról támadt rám, és miután megfordultam, hogy azonnal lerohanjam, felmutatta a középső ujját, majd eltűnt a szemem elől. A lövés helye még percekig élénken sajgott, nem is emlékeztem rá, hogy ez ennyire fáj!
Amikor megláttam közeledni Josht, úgy futottam előle, mint az őrült, és miután találtam egy pöpec helyet az elbújásra, Bené egyszer csak a látóterembe kúszott. Egyetlen pillanatig sem haboztam, lábon lőttem, mire eltaknyolt. Eszembe sem jutott, hogy felsegítsem, hisz ismertem már a kis mocskos módszereit, habozás nélkül lelőtt volna. Nem kiabált, nehogy felhívja a csapattársaim figyelmét magára, de hevesen mutogatva próbálta a tudtomra adni, mit gondol rólam.
A tizenhatodik találatnál abbahagytam a számolást, már az egész testem úszott az ételfestékben. Kicsit lüktetett néhány pont is, de csak a versenyre koncentráltam. Hiába tudtam, hogy játék az egész, az adrenalin elborított, zubogott a véremben, és minden fűszál mögött a megbúvó ellenfelet kerestem. Futottunk, mint a hibbantak, másztunk a földön és fedezéket kutattunk, majd lőttünk, lőttünk, lőttünk.
Mire véget ért az ütközet, azt hittem, leszakad a karom. Meg a lábam. Ahogy elindult velünk a busz vissza az Akadémiára, mint egy jó kisgyerek, akit ringatnak, rögtön elaludtam. Valamikor éjjel értünk „haza”, mindenhol kriptai csend volt, és amikor felértünk a szobánkba, Bené egyesével bemutatta a harci sérüléseit, én meg azon agyaltam, ki kéne támasztani a szemhéjamat valamivel, hogy ne ragadjon le.
– Beszarás, tesó. Még a seggem is lila – nézett rám szörnyülködve.
– Ha nem akarod, hogy a szemed alatt is lila legyen, akkor most hagysz aludni. Bené felröhögött, de közben elküldött nyomdafestéket nem tűrő helyekre.

A paintballozást követő nap új kihívást állítottak elénk. Próbára tették a szervezőképességünket, így vasárnapra egy kis kikapcsolódásként, közös programokat kellett terveznünk. Mi, negyedikesek, felosztottuk egymás között a témákat: sport, film, falfestés, karaoke és szituációs játékok. Benével a sportot választottuk, majd húztunk egyet a cetlik közül, így hozzánk került a twister. És én még azt gondoltam, hogy focit vagy lacrosse-t kapunk. Erre! Twistert! Bené úgy örült neki, mintha megnyerné a lottó ötöst, vidáman vette át a játék dobozát, én meg azon morfondíroztam, milyen ürüggyel hagyhatnám magára. Szemmel láthatólag annyira elégedett volt, hogy rám már nem is volt szüksége. Akart a nyavalya twisterezni.
Elfoglaltunk a földszinten egy kisebb termet – én kelletlenül húztam a számat, Bené még dudorászott is –, egymásra pakoltuk az asztalokat és székeket, hogy legyen elég hely a „mókázáshoz”, majd vártunk. Nem jött senki. Bené idehozta a szobánkból a telefonjához erősíthető kicsi, de bitang jól szóló hangfalakat, és elindította az egyik válogatásalbumát. Különféle, és olykor nagyon idióta számok szóltak, de őt egy cseppet sem zavarta, már csörgedezett a lábában a boogie. Az hiányzott még, hogy táncra perdüljön.
Egy másodikosokból álló csoport tévedt be hozzánk elsőként. Két fiú és két lány, látásból ismertem a csapatukat. Bené felugrott a helyéről, lelkesen üdvözölte őket. Ez hülye.
Az egyik körben kiállt egy lány, mert ráesett a bal kezére, és megrándult a kisujja, ezért Bené szíves örömest átvette a helyét.
– Annyira szeretem ezt a számot – mondta a másik, ép kezű lány, miután bejelentettem, hogy „bal láb piros.”
– Én is! – vágta rá Bené. The Veronicas szólt éppen. – Untouched, untouched... – énekelt affektálva.
Amikor Adel és Ciara jöttek játszani, valósággal követelték, hogy álljunk be mi is hozzájuk. Vonakodtam, de már olyan szinten húzták az agyamat, hogy engedtem a csábításnak.
Idióta pózokba kerültünk, majd kitörtük kezünk-lábunk-kisujjunk, de megpróbáltunk hősiesen helyt állni. Nem is volt annyira rossz ez a twister, ha elengedtük magunkat. Záporoztak a poénos megjegyzések, egyszer például azért estem ki, mert nem bírtam megállni röhögés nélkül.
Akkora hangulatot csináltunk, hogy hamarosan sorba álltak azért a tízen- és huszonéves fiatalok, hogy twisterezzenek. Sosem gondoltam volna, de még Bené lagymatag zenéit is kezdtem élvezni. A programok elején azt gondoltam, majd kilopózom és körbenézek, mi a helyzet a többieknél, de már nem akartam elmenni. Sorban jöttek a haverok és ismerősök, jól éreztük magunkat.
Aztán beállított Rea Islával, akinek Lucian volt a negyedikese. Egyszer verekednünk kellett egymás ellen, és közösen vettünk részt az egyik terepgyakorlaton is, mint üldözők. Bírtam a srácot.
– Sziasztok – köszönt Rea visszafogottan. – Bené, te Mariah Careyt hallgatsz?
– Hé, honnan tudod, hogy ez az én zeném?
A lányok nevettek, Bené is, majd én is, miközben hárman elkezdtek egy új partit. Jobb kéz zöld, jobb láb kék, aztán egyszer csak Rea alakjára vándorolt a tekintetem. Hirtelen még a gondolatok is elhaltak a fejemben. Amikor először megláttam, azt gondoltam róla, milyen aranyos, de most sokkal inkább szexinek láttam. Bal kéz sárga, mondtam fejből, oda sem néztem, ellenben lopva Reára pillantottam, aki éppen akkor esett a térdére, így kiesett a körből. A francba.
– Hát, pedig reméltem, hogy olyasmit pörgetsz, ami nekem kedvez – ült le mellém. Hoppá.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Bené hatalmasat zuhant a játékszőnyegre, és nyögve tápászkodott fel.
– Oda a becsületem, mivel tőled kaptam ki. Egy lánytól!
Nyilvánvaló, hogy csak ökörködött, Isla sem vette komolyan, így ugyanolyan stílusban felelt neki.
– Lucian sok dologra megtanított – kacsintott.
Reáék játszottak még egyet, aztán elbúcsúztak, mi pedig bezártuk a boltot. Bevittük az egyik raktárszobába a cuccokat, majd lementünk a tornaterembe, hogy focizzunk a többiekkel. Jólesett futni, mozogni, kergetni a labdát. Még egy gólt is sikerült berúgnom Viktor kapujába, mire úgy ünnepeltük magunkat, mint a Chelsea játékosai egy döntő meccsen.
Ezek a napok voltak az Akadémia életében az érdekesek, amiket mindenki csípett. A vezetőség így próbálta enyhíteni az elsősökre szakadó nehézségeket, de szükségük is volt rá. Mi is úgy örültünk ezeknek a programoknak, mint majom a farkának, de nem volt itt mindig ilyen felhőtlen az élet...
Miután Reáék erőnléte fejlődött annyit, hogy kibírtak egy másfél-kétórás kemény edzést, elkezdődtek a harcművészet­-órák, a megismerkedés az ökölharccal, a pofonokkal, a fogások megtanulása. Bár szinte mindenki utálta a látványt, hogy felsőbb évesek elsősöket vertek laposra, muszáj volt összeszorított szájjal nézni. Mert lesz olyan helyzet, ami ennél százszor durvább és valóságosabb. Ott nem csak a tanulás miatt kell majd küzdeni, hanem az életért.
Először csak az alapokat tanítottuk meg nekik, ez volt a legnormálisabb rész az egészben. Néhány napig mutogattam Reának az alapokat, hogyan tartsa a kezét, hogyan vegyen elég lendületet egy ütéshez vagy rúgáshoz, valamint hogyan őrizze meg az egyensúlyát. Aztán elkezdődtek a kellemetlenségek. Finoman, de rá kellett támadnom. Kezdve azzal, hogy nyilvánvalóan hozzáérek... Sok helyen. Sokszor. Gyorsan elterelte a gondolataimat azonban, amikor közelebb léptem hozzá, és ő összerezzent. Ezek után mégis hogyan vágjam a tatamihoz? Álltam, és figyeltem Reát, az apró lányt a hatalmas akaraterővel, aki fél, de mégis kihúzza magát. Úgy éreztem, talán nekem kellene tanulnom tőle.
– Mi a hézag? – lépett mellénk Tim.
– Semmi.
– Akkor? Nem látom, hogy gyakorolnátok.
Összepréseltem az ajkamat, nehogy elküldjem a francba. Semmi bajom sem volt vele, egészen addig a pontig, amíg bele nem akart szólni a dolgaimba.
Tim kihasználta a rövid időt, amíg nem feleltem, és Rea felé lendült. Leterítette a szőnyegre, hangos csattanással értek mindketten földet. Az izmaim megfeszültek, ugrásra kész állapotba kerültem, de szobormereven álltam, mozdulatlanul.
– Hűha – szólalt meg Rea kipirult arccal. – Nem is estem el! Sőt, igazság szerint, én csak estem.
Tim felém fordult.
– Nem kell bántanod ahhoz, hogy megtanítsd dolgokra.
Azzal Tim tovább is állt, legnagyobb szerencsémre. Ketten maradtunk Reával, aki továbbra is félt, éreztem rajta, de még annyira sem mutatta ki, mint az előbb. Kék szeme elkötelezettségtől már-már ádázul csillogott, és ebből tudtam, hogy rendben lesz. Mert meg akarja tanulni, hogyan védheti meg magát. Mert ez is csak egy akadály, amiben a legyőzhetőt látja.
A következő pillanatban felé lendültem, és mindketten a szőnyegen landoltunk. Ő alattam élesen kapkodta a levegőt, de a tekintetében rémület helyett bizalom csillogott.
– Jó. Most megmutatom, hogyan védd ki az ilyen helyzeteket. Állj ellen, ahogyan csak tudsz!
Újra talpra álltunk. Megismételtem a mozdulatsort, ezúttal kicsit kimozdultam, Rea pedig ösztönösen védte magát. Oldódott bennem a feszültség. Kemény menet lesz, de megbirkózunk vele.
Kétfajta harcművészet kötelező az Akadémián: a thaiboksz és a dzsúdó. Választható még kettő szabadidős programként, a taekwondo és a capoeira. Mindkettő az első évben a legkeményebb, amikor minden fogást, rúgást és ütést meg kell tanulni, és hozzá kell szokni a pofonokhoz. Mindenkinek kötelező, a saját védelme érdekében. Harcosokat neveltek belőlünk. Belőlünk, békés lényekből. Megtanítottak ölni és megvédeni magunkat. A legnagyobb harc viszont számunkra az, hogy ezt elfogadjuk.
Évente rendeztünk házi bajnokságokat kevert harcművészetekből, bár én eddig nem indultam, látva a jelentkezőket. Bené tavaly megpróbálta, de a harmadik körben csúnyán kiütötték. Egy hétig fájlalta az állkapcsát.
Minden délután lejártunk a tornaterembe, mindenki gyakorolt, tanult és tanított, néhány orr eltört és fog kiesett, de ezek járulékos veszteségek voltak. Megszoktuk már.
Szerencsére nem mindig én voltam Rea párja. Azt nem várták el tőlem, hogy verjem péppé, a saját súlycsoportjával viszont összeeresztették.
Amikor szerda délután, monoklival a jobb szemén fogadott, felhúztam magam. Tegnap thaiboksz volt, lányok lányok ellen, tehát én nem voltam jelen. Keményen elkezdődött az ütés-verés időszak, amit – nincs jobb kifejezés – túl kellett élni.
– Nincs gáz, Aidan. Nem fáj. Jobban jártam, mintha egy fogam bánta volna.
– Hát ez tény – bólintottam. – Nem kentél rá... púdert? Vagy mit szoktak használni a lányok olyankor?
– Már van rajta.
Bár egyáltalán nem volt nevetséges, hogy szétzúzták a fél arcát, mégis hangosan nevettünk.
– Neked viszont semmi bajod nincsen. Irigykedem.
– Mert mi csak a szinten tartás miatt verekedünk. De ha ez megnyugtat, engem is vertek péppé elégszer.
Bólintott, majd előszedte a füzetét, hogy most is, mint szinte minden alkalommal, leírja, amit tőlem hall. A legfontosabb téma mindközül, az álomlátás volt terítéken, az egyetlen különleges képességünk, aminek a használatával azt tehetjük, amire születtünk: segíthetünk másokon. Hosszasan meséltem Reának a folyamatról, de nagyon béna lehettem, mert alig értett valamit. Képtelen voltam teljes mértékben függetleníteni magamat a monoklijától.
– Várj! – tartotta fel a kezét. – Tehát álmomban fogom látni, amit ő lát. Érezni fogom, amit ő érez. És tudni fogom, amit ő tud.
Bólintottam.
– És meg kell fejtenem, hogy mi fog történni vele, azon információk alapján, amelyeket ő mutat meg nekem akaratlanul.
– Nagyjából igen. Bár mindezt érezni ennél egy kicsit bonyolultabb.
– Ez olyan hihetetlen! Egyszer csak fel fog bukkanni valaki az álmaimban, a fejemben, hogy segítséget kérjen tőlem? Tőlem?
– Bízz magadban – ismételtem, mert nem volt számára jobb tanácsom. Ezen mindegyikünk átesett az első látása előtt, és ő is csak akkor fogja megérteni, amint először segített.
– Mikor kezdem, vagy kezdtem el őket látni? Hogy működik ez?
Vettem egy mélyebb levegőt, mielőtt válaszoltam volna. Ez az egyik legérdekesebb része a létünknek, legalábbis engem ez villanyozott fel leginkább.
– Mindig is láttad őket. – Ezen meglepődött. – Ott voltak a fejedben. Az álmaidban, csak nem álltál olyan szinten, hogy észrevedd őket, hogy segíteni tudj.
– Ez nem semmi. A fene se gondolta volna, hogy ennyi minden függ az ember álmaitól.
– Elég nehéz téma ez, de mindezzel együtt nagyon érdekes. Az álmainkat nagyon nehéz megfejteni és kiismerni. Bonyolult folyamatok, az ember csodálatos agyának egy működése. Például, itt van az is, hogy álmodban képes vagy látni, ami születésed előtt történt veled.
Rea néhány percig emésztgette a hallottakat, lefirkantott pár szót a füzetébe. Hagytam, hadd dolgozza fel az infókat, mert még emlékeztem rá, milyen érzés, mikor a nyakadba zúdítják az egészet.
– Már csak az nem világos, hogy tényleg úgy tudok neki segíteni, ha koncentrálok? Azt hittem, attól, hogy gondolok valakire, nem változik meg a sorsa.
– Nem is. Ezért vagy itt velem, ezt kell megtanulnod. Meg fogod érteni, amint eljön az ideje. Látod, amit ő. Te tudsz róla. Ő látja, amit te, de nem tud róla, és csak azt, amit te megmutatsz neki.
– De nem minden ember hallgat az álmaira.
– Nem. Sajnos nem.
– Miért nem mondtad, hogy van olyan eset, amikor nem tudunk segíteni? – háborodott fel.
– Olyan eset mindig van.

2 megjegyzés:

  1. Szia Nilla! :)
    Hú, jó régen néztem erre! Most már tudom mi hiányzott a napjaimból!
    Egyre érdekesebb a sztori és egyre jobban tetszik, csak úgy falom a szavakat!
    Alig várom a következő részt.
    Puszi Lu :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Lu!
      Nekem meg Te hiányoztál a napjaimból *-* Köszi, hogy írtál, igyekszem jobb és jobb fejezeteket hozni :))
      Puszi!

      Törlés