Kékszeműek - kilencedik

2016. március 2.
Hahó!
Új fejezet, remélem, örömöteket lelitek benne!
Nilla

Kilencedik fejezet
A.

A mi csapatunk, amelyben ketten voltunk Reával, kapta a fehér alapon lila pöttyös zászlót. Nem valami férfias, de erről inkább hallgattam, és mindketten némán kötöttük a karunkra a foltos ruhadarabot.
Az elsősök terepgyakorlatán vettünk részt, amit idén először rendeztek meg egy kis versennyel egybekötve. Olyasmi ez, mint a múltkori paintball harc, csak mi nem kaptunk pisztolyt, viszont volt egy rakat negyedikes odakint, akik igen. És ránk vadásztak. Ki kellett húzni, amíg felkel a nap, lövés nélkül.
Rea felhúzta a kapucniját, elrejtette alatta copfját, aztán mosolyogva, de láthatóan idegesen felém fordult.
– Kész vagy?
Ekkor hallottuk meg az udvarról beszűrődő, a gyakorlat kezdetét jelző sípszót; éjfelet ütött az óra.
Kiléptünk az ajtón, és rögtön a raktárépület felé tereltem Reát. A többiek is szétszéledtek, voltak, akik teljes erejükből rohantak, hogy minél hamarabb tűnhessenek el, mások, mint mi is, lassabban, céltudatosabban kezdtünk. A fél utat futva tettük meg, a másik felét lopakodva, mert természetesen nem voltunk egyedül. Mindenütt ott éreztem a többiek jelenlétét, tekintetek figyeltek fákról és bokrok mögül.
– Ott tuti, hogy kiszúrnak – suttogta Rea, mikor elég közel értünk az épülethez. A bejárata előtt egyetlen villanykörte világított.
– Pontosan, ezért nem megyünk oda. Ismerek egy helyet, ahol átmenetileg elbújhatunk.
Úgy éreztem magam, mintha a Kingsmanben lennénk. Végigkommandóztunk két ösvényen, aztán az egyik fa takarásából osontunk a másikig, amikor pedig lövéseket hallottunk, még ha csak messziről is, lebuktunk a földre.
Akkor találtam a helyre, ahová éppen kalauzoltam magunkat, amikor tavalyelőtt részt vettem az üldözésben, mert kiesett valaki a csapatból. Meg is lepődtem, hogy senki nem használta búvóhelynek, pedig egy órán keresztül biztos ólálkodtam körülötte. Kicsit távol feküdt az Akadémiától, ezért is nem jártam ki gyakrabban.
Nem terveztem, hogy az egész éjjelt ott töltsük, de egy kis időt mindenképpen maradni akartam. Ráérünk majd csak háromfelé futkározni az erdőben, mint az őrültek, menekülve a festékgolyók elől.
Sokaknak valószínűleg fingjuk sincs arról, hogy a közelben felszínre tör egy meleg vizes forrás, bár javarészt elrejtve folyik. Amint a sziklafalhoz értünk, megnyugodtam, mert úgy tűnt, senki nem követ minket – legalábbis nem közelről. Ahogy kifújtuk magunkat a futás után, Rea felé fordulva széttártam a karom. Íme, mondtam, de nem értette.
– Nem értelek – suttogta, nehogy véletlenül meghalljanak. – Ez egy sziklafal.
– A természet csodája. – Megfogtam a karját, és megmutattam neki azt a körülbelül három méter széles sziklamélyedést, amely alatt kitört a víz a falból.
Rea megtámaszkodott a kezén, aztán elrugaszkodott a földtől, és egy szökkenéssel bent termett, én meg utána dobva az elemlámpát, gyorsan bemásztam.
– Meleg – csodálkozott.
– A forrás felmelegíti.
A fény megvilágította az arcát, amikor felemeltem a lámpát, hogy kikapcsoljam. Majdnem telihold volt, és a fák nem takarták el előlünk, így elég jól láttunk.
– Ez... Nem valami sportszerű, ha a feladatot nézzük! – bökött felém hirtelen, el is találta a bal karomat.
– Ez nem volt valami sportszerű – vigyorogtam. – Amúgy az a cél, hogy el tudj menekülni, el tudj bújni, és ne találjanak el. Itt nem is fognak egy darabig. Ne aggódj, kapsz még esélyt ma éjjel a kommandózásra.
– De nincs ez leegyszerűsítve?
– Nincs. Azért nem egyedül kell megcsinálnotok ezt a feladatot, mert szabad benne segítenünk. Hogy ne vesszetek el idekint egyedül.
– Nem vesznék el, ne gondold azt – felelte vidáman.
– Mit csinálnál, ha csak magad lennél?
– Felmásznék egy fára, aztán egy másikra. Onnan fentről figyelném, hogy tiszta-e a terep, és mindig átmásznék egy másikra. Elég csekély az esély arra, hogy ha folyton pozíciót váltok, megtalálnak.
– Nem rossz ötlet, de elég sokan próbálkoztak már ezzel. Hamar megtalálnának.
– Akkor elbújnék... egy bokorban.
– Igazán? – Nehezen bírtam visszafogni a nevetésemet, ezt ő is kihallotta a hangomból. Tizenkét másodperc múlva már kuncogott ő is, angyali volt és bájos.
– Veled mi történt, amikor elsős voltál?
– A negyedikesemet eltalálták, nem sokkal a játék vége előtt.
– Szóval kiestetek.
– De ki ám. Ez viszont most nem történhet meg.
– Hacsak le nem lövik az én negyedikesemet is.
Hosszú, jelentőségteljes csend következett. Tennem kellett valamit, a pillanat itt volt. Ezúttal nem játszottam a puhapöcsűt, közelebb akartam lenni hozzá, és közelebb is kerültem. Átültem mellé, és ahogy felém fordult, a homloka pont a számmal került egy vonalba. Éreztem a hajából, a bőréből áradó gyümölcsillatot. A mutatóujjammal lassan végigsimítottam a homlokán, majd az arcán, végül az állán. Esküdni mertem volna, hogy kirázta a hideg.
Lehajtotta a fejét, én viszont óvatosan megemeltem az állát, hogy a szemébe tudjak nézni. De a tekintetében visszaverődő holdfényben megláttam valamit, aminek nem lett volna helye ott: bizonytalanságot. Ez azért lehűtött, de nem húzódtam el tőle, helyette a homlokához érintettem a szám.
– Aidan – szólalt meg rekedten.
Ám mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, meghallottam, hogy valaki motoz odakint a sötétben. Rögtön tudtam, mit kell tennem, kitisztult a fejem.
Kiugrottam a lyukból, csendben értem földet, aztán Rea felé nyújtottam a kezem, ő pedig szorosan belekapaszkodott, hogy lemásszon mellém. Ő is meghallotta, amit én az előbb, még levegőt sem vett. Nem akartam elhinni, hogy felfedeztek minket! Pláne nem ilyen hamar.
Szorosan a sziklafalhoz lapultunk, majd elmásztunk addig, ahol beleveszett az erdő sötétjébe. Oda már a holdfény sem tudott behatolni, egyszerre volt a szitu félelmetes és izgalmas.
– Csak szaladj – suttogtam Reának az utolsó métereknél. – Itt leszek mögötted.
Rea bólintott, ezt még tisztán láttam, majd őrült tempóban, de viszonylag csendesen berohant a fák közé. Nem maradt több pazarolni való időnk, így én is utána vetettem magam. Nem tettünk meg valami borzalmasan nagy távot a sziklafaltól, amikor hallottam, hogy az üldözőnk vészesen közel ért hozzánk. Elkaptam Rea kezét, így diktáltam még gyorsabb iramot, de éreztem rajta, hogy már nem bírja sokáig. Szerintem valósággal sokkolta az élesnek feltüntetett helyzet, ezért esett nehezére mozgásra bírni a lábát.
Az üldözőnk elterült a földön, hallottam, ahogy káromkodik, és ezzel biztosított nekünk utat a menekülésre. Miután biztosra vettem, hogy elvesztette a nyomunkat, lassítottunk. Megálltunk egy óriási, már kipusztult fa törzsénél, ami átmenetileg biztos helyet nyújtott.
– Ez... ez... – suttogta Rea.
– Sssh. – Hamarabb megnyugszik, ha nem beszél, másrészt kevésbé vonjuk magunkra a figyelmet. Valahonnan a távolból lövés hallatszott, de eléggé messze voltunk ahhoz, hogy fenyegetve érezzük magunkat. – Nem maradhatunk itt sokáig.
Csak Rea körvonalait láttam, olyan sötét volt. Próbáltam beazonosítani, merre lehetünk, de a tájékozódási képességeimet mintha lehúzták volna a klotyón. Adni próbáltam a magabiztost, de Rea kérdése kizökkentett a szerepemből.
– Oké, merre tovább?
Azért nem feleltem, mert nem volt mit mondanom, és ezt ő is kiszúrta.
– Arra! – mutattam találomra jobbra, csak kilyukadunk valahol.
Ő ment elől, én fedeztem, bár néhány lépés után láttam, hogy megbicsaklik a lába, és kidől oldalra. A derekához nyúlva kaptam el, miközben én is majdnem elvágódtam a sáros, csúszós talajon.
Csendben lopakodtunk tovább, kommandóztunk, és hamar ráébredtem, merre is járunk, mivel megláttam a kivilágított vadászlest, ami ebben a játékban a másik félnek, azaz az üldözőknek kedvezett. Éppen nem járt a közvetlen közelében senki, bár tudtam, hogy óránként mindig átfésülik, pont az olyanok miatt, mint mi.
– Hát ez aztán izgi volt!
– Láttam, megijedtél – súgtam vissza. Körülbelül tíz-tizenöt méterre megálltunk a vadászlestől, így végre láttunk is valamit, körülöttünk csend honolt.
Mindketten térdig sárosak voltunk a felcsapódó mocsoktól, bár így is sokkal jobban jártunk, mintha esne is közben. Tavaly rossz napot fogtak ki a gyakorlatozók, mert baromi hideg volt, és nem esett, hanem szakadt.
– Micsoda? Te voltál az, akinek az arca rémületet tükrözött!
– Úgy viselkedtem, mint egy bátor ninja, egy percre sem ijedtem meg.
– Aha, persze. – Majd tíz másodperc múlva hozzátette: – szerinted a többiek hogy állnak?
– Abból, hogy ilyen messzire elkalandoztak, csak arra tudok következtetni, hogy nem valami jól.
– Tehát egyre többen pályáznak ránk. Ragyogó.
De pánikot egyáltalán nem hallottam ki a hangjából, épp ellenkezőleg, sütött belőle a kalandvágy. Ilyen lányt én még életemben nem láttam.
– Rea, az előbb...
Nem bírtam végigmondani a mondatot – újfent –, mert a hátunk mögött megreccsent valami. Azonnal megfordultam, egyidejűleg Reát is berántottam a hátam mögé. Erősen kapaszkodott a pulóverembe, és olyan közel húzódott hozzám, ahogy csak lehetett. Nem hallottam, hogy valaki mögénk lopakodott, mert túlságosan lekötött a beszélgetésünk, és ez hiba volt. Óriási hiba.
– Meg ne moccanj – közölte lassan, de ellenségesen a fekete ruhába öltözött alak, aki a fegyverét egyenesen a mellkasomra szegezte. És az nem a paintballhoz kellett. Rea vadul kapaszkodott a hátamba, de azt kívántam, bárcsak messzebb lenne, mérföldekre innen.
A fényben láttam a velem szemben álló férfi szemét, az íriszében a fajtájára jellemző zöld pöttyöket, és annak ellenére, hogy próbáltam megőrizni a higgadtságomat, megfagyott a vér az ereimben.
– Nem foglak bántani, ha azt teszed, amit mondok. – Elhallgatott egy pillanatra, ám a keze biztosan tartotta azt az átkozott stukkert. – Vigyél a központba.
– Soha, te rohadt szipoly.
Rea megmerevedett, amint meghallotta a rettegett szót. Ha létezett bármilyen felsőbb hatalom, erő, akármi, akkor nem engedte, hogy ennek a lánynak baja essen.
A szipoly felröhögött, ezzel elkövetve egy orbitális hibát – felhívta magára a többiek figyelmét. Láttam, hogy Pierre már ott áll mögötte, támadásra készen. Bólintott, és én abban a pillanatban borultam a földre, Reát magam alá temetve. A pisztoly dördülő hangja és a lány sikolya egyszerre hasítottak a csendbe.

2 megjegyzés:

  1. Úristen, csak most jutottam oda, hogy végre elolvassam ezt a történetedet is, de ez a fejezet... Hűhaaaa, imádtam! :) és a vége valami elképesztő, nem is értem, hogy bírták ki a többiek, hogy ne írjanak kommentet :D
    Nagyon jó! ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Uhm, ne szabadkozz, köszönöm, hogy egyáltalán elolvasod! <3 Köszönöm, hogy írtál, nagyon örültem neki ^^
      Puszi!

      Törlés