Kékszeműek - tizenegyedik

2016. március 9.
Hahó! Hosszú fejezettel a hét közepén... Remélem, tetszeni fog! ;)
Nilla

Tizenegyedik fejezet
R.

Hamarosan minden fa mögül egy negyedikes lépett elő, minden árnyék emberré változott. Aidanéket állták körbe, engem pedig egyre hátrébb taszítottak, hogy ne lássak és halljak semmit. Olyan pánik lett úrrá rajtam, amitől legszívesebben sikítottam volna, de csendben kellett tűrnöm.
Megfeszítettem az egész testemet, és összegömbölyödve leguggoltam az egyik fa tövébe, így próbáltam összeszedni magamat. Az előbb majdnem mindketten meghaltunk. Az a szipoly... Az az ember könnyedén megölhetett volna mindkettőnket. Aztán Aidan nekiszegezte a fegyvert a homlokának, kőkeményen ráadásul, hogy azt hittem, bármelyik másodpercben képes lenne meghúzni a ravaszt. Hát ez volt az a veszély amit mindeddig láttam benne, de megfejteni nem bírtam.
Hirtelen mellbe vágott ennek az egész konfliktusnak a súlya, a valóság, a fenyegetés, ami minden pillanatban leselkedett ránk. Eddig a félelem csak egy alaktalan fantom volt, most viszont...
Meghallottam Aidan halk, de metsző hangját, bár nem értettem, miről beszél.
Lucian szedte össze a kint lévő elsősöket, így hozzám is eljutott. Kérlelt, menjünk vissza az Akadémiára, de nem mozdultam egy tapodtat sem. Nem tudtam. A szavait is alig értettem. A vállamra tette a kezét, próbált valamerre terelni, de akkor betelt az a bizonyos pohár, és felsikoltottam.
– Nem!
A negyedikesek hátrafordultak, és egyszer csak Aidan arca tűnt fel előttem. A szeme vadul, sötéten csillogott, még soha nem láttam ilyennek.
– Nem megyek el nélküled – ráztam a fejemet.
– De muszáj – mondta, majd bólintott Luciánnak, és visszament a többiek közé. Lucian megfogta a karomat, és maga előtt terelgetett, mintha attól félne, bármelyik pillanatban elfutok. Hátranéztem még a vállam fölött, de már csak az egybefolyt alakokat láttam, nem ismertem fel senkit.
Siettünk visszafelé. Teljesen erőmből rohantam, majd’ kiköptem a tüdőmet, de nem érdekelt, pont ez kellett. Feljajdultak az izmaim, néhányszor majdnem orra buktam egy faágban vagy a saját lábamban. Semmire sem tudtam odafigyelni, egyedül a tempó és az egyre csökkenő távolság létezett. Nem tudtam a történtekre gondolni, úgyhogy inkább kicsaptam a biztosítékot.
Mire visszaértünk az Akadémiához, reszketett kezem-lábam a megerőltetéstől. Mielőtt Lucian kinyitotta volna a szobánk ajtaját, biztatásul bólintott egyet, és elrobogott a folyosón. Amint beléptem a meleg, otthonos szobába, és bezártam magam mögött az ajtót, térdre estem. Isla nem volt bent, de ezt momentán nem bántam. Sokáig bámultam a plafont, közben kivilágosodott az ég és felkelt a nap.
Nagyon sokára aludtam csak el.

*

Semmit sem értettem, és Aidan sem lehetett mellettem, hogy válaszokat adjon a kérdéseimre. Az erdőben történt baleset óta egy hét telt el, addig Islához és Luciánhoz jártam különórára. Nagyjából oda sem figyeltem arra, mit tanulnak, teljesen máshogy is működtek az óráik, mint a mieink. Egyszerűen nem érdekelt; szinte semmi sem érdekelt, ami korábban igen.
Annyit tudtam meg Benétől, hogy a szipolyt az alagsorban őrizték, és Aidan azért tűnt el, mert az őrség állandó tagját alkotta. Állandóan szükség volt rá, talán azért, mert mi találtuk meg.
Ezért elrabolták őt tőlem, pedig nekem is szükségem volt rá. Egyik percről a másikra tűnt el a napjaimból, holott azelőtt szerves részét képezte. Látni akartam, beszélgetni vele és a közelében lenni, de mindennek az ellenkezője történt. Bené szerint őrülten kimerült, teljesen kifacsarták. Ami a zárt ajtók mögött történt, ott is maradt, így nem tudtunk meg semmit. Annyi terjedt el, hogy a szipolyt folyamatos őrizet alatt tartották, de nem bántott senkit, állítólag segíteni akart. Csakhogy mind hallottuk a trójai faló esetét...
Egyszer még engem is behívattak egy vezetőségi megbeszélésre, ott ültek az idősebb kékszeműek, az igazgató, Tim és Pam, meg olyanok, akiket addig sosem láttam. Elmondtam, mi történt, aztán elengedtek, többé nem is kerestek fel. Nem bántam. Csak Aidant akartam látni, beszélgetni vele, biztonságban tudni. A tehetetlenség teljesen kicsinált.
Az egyik kemény pillanatomban lementem az edzőterembe, kiereszteni a gőzt. Mindenki rám nézett, amikor a lábam nagyot csattant a bokszzsákon, a bevitt rúgás erejétől. Nem érdekelt, mit gondolnak, vagy mit nem, egyetlen pillanatra sem álltam le. Őrülten ugrottam neki megint, és püföltem, püföltem addig, ameddig meg nem éreztem az öklömbe hasító fájdalmat.
Először nem vettem észre Hennyt, mivel nem hallottam a szokásos cipőkopogást, ami a jövetelét jelezte. Már csak arra eszméltem fel, hogy a szája elé kapja a kezét, mint aki hat lábon járó szellemet lát, aztán a fejét ingatja.
– Rea – szólalt meg ekkor Bené mögöttem. Karomat a zsák köré fontam, lehunytam a szemem, mélyeket lélegeztem. A kezem sajgott. – Mit csinálsz?
– Tréningezek.
Bené felnevetett, noha nem túl derűsen, ő is feszült volt.
– És nem fáradtál még el?
– Mondd csak ki nyugodtan, Bené, hogy mit szeretnél.
Mintha nem tudnám...
– Oké. – Határozottan, de nem durván megfogta a vállamat, és magával szembe fordított. Könnyes búcsút kellett vennem bokszzsák barátomtól, miután szétvertem. – Jöttelek felvidítani egy kicsit. Úgy látom, mostanában rossz kedved van.
– Nincs rossz kedvem – morogtam.
Kisétáltunk az edzőteremből, egyenesen a szobám felé tartottunk.
– Tusolj le, megvárlak, aztán menjünk vacsizni.
Ez nem felvetésnek, sokkal inkább parancsnak hangzott, de hirtelen olyan elveszettnek éreztem magam, hogy ellenkezni sem maradt erőm. Lassan bólintottam, aztán összeszedtem néhány kényelmes ruhadarabot, és a fürdőszobába zárkóztam.
Sokáig folyattam magamra a vizet, egyáltalán nem érdekelt semmi, de abszolút semmi, és kétszer átdörzsöltem az egész testem tusfürdővel. A kedvenc illatom, barack és eper keveréke, most is nyugtatóan hatott a cafatokban lógó idegeimre. Fürdés után mindig megjött a kedvem az élethez, mintha rengeteg liter víz elfolyatása képes lenne összekanalazni egy lelkileg szétesett lányt.
Miután kiléptem a zuhanykabinból, közel sem ért véget a rituálé: jött a test- és hajápoló, meg az arctisztítás, mire végre újfent élőnek éreztem magam. Mindenkinek szüksége van olykor egy kis „fényezésre”, különösen a lányoknak, és különösen, amikor szomorúak.
Odáig fajult a dolog, hogy mosolyogva léptem vissza a szobába, majdnem készen arra, hogy induljunk, de Bené elterülve aludt az ágyamon. Most komolyan?! Meglepődtem, elnevettem magam, a kezemet a számra szorítottam, de így is hallattam valami egészen furcsa hangot. Felhúztam a pulcsimat meg a tornacipőmet, és gondoltam, hagyom Benét pihenni, de amint megláttam a fürdőszobaajtó alól kifelé ömlő vizet, elszörnyedten kiabáltam a nevét. Hirtelen ugrott talpra, a veszélyforrást keresve, és amikor nem értette a helyzetet, követve a tekintetemet, a padlóra nézett.
– Ez oltári szívás – tette csípőre a kezét.
– Csinálj valamit!
– Mit?
– Bármit! Állítsd el!
– Rea – nézett rám egyértelmű pillantással. – Nem vagyok vízvezeték-szerelő.
– De pasi vagy, és ti természetetekből adódóan értetek az ilyesmihez. Gyerünk már!
– Ti sem tudtok mindannyian kötögetni! – vágott vissza, aztán halkan káromkodva áttrappolt az egyre növekvő tócsán, majd amilyen gyorsan befordult a fürdőbe, olyan gyorsan ki is jött. – Ez a lefolyóból tör felfelé, mint egy gejzír. Bármennyire is jó pasi vagyok, ehhez tényleg nem értek.
– Hívok segítséget!
Kirontottam a szobából, végigsprinteltem a folyosón, gondolkozás nélkül Timhez tartottam, aki elsőre nem igazán értette, miféle gejzírről beszélek olyan átszellemülten, mondjuk másodjára sem, majd amikor végre leesett neki, ő is elrohant segítségért.
Öt – körömrágással teli – perc múlva egy idősebb férfival tért vissza, egyszer-kétszer már láttam a vezetők között, a kihallgatásomnál is jelen volt. Útban a szobám felé azt mesélte magáról, hogy az ilyen típusú gondokat ő szokta elhárítani, mert régen, amikor még „civil volt”, akadt egy-két ilyen típusú megbízása is. Hittem neki. Arra viszont, hogy ő is ledöbben, amint belép a helyiségbe, nem számítottam. Bené az íróasztal tetején ült, Jack kiköpött mása a Titanicból.
Az önkéntes szerelőnk rögtön a fürdőbe ment, aztán nem egész fél perc elteltével kikiabálta Timnek:
– Az egész folyosót ki kell üríteni! Senki nem használhat most itt vizet.
Bené egy hatalmas ugrással átszelte a fél szobát, így sikerült olyan helyre érkeznie, amit még nem árasztott el a víz. Úgy láttam őt ugrás közben, mint Batmant, csak a köpeny hiányzott róla.
– Itt ránk már nincsen szükség, ugye, Tim?
– Nincs – bólintott a kérdezett egy hitetlenkedő mosollyal az arcán. Felém fordult, és mielőtt utunkra bocsátott volna, rám kacsintott. Tyűh. Rémisztő volt.
Benével egyenesen a konyhába mentünk, ahonnan szereztünk magunknak szendvicset, almát és egy flakon vizet, majd újból az emeletek felé vettük az irányt. Megrettentem a gondolattól, hová akar vezetni, ezért megálltam az egyik lépcsőfokon, és bemajrézva fordultam felé.
– Öhm...
– Mi az? – kérdezte lezserül.
– Hova megyünk?
– Csak hozzánk. Annyira nyilvánvalóként közölte ezt a tényt, hogy rögtön megirigyeltem tőle. Neki valószínűleg nem is volt ez több, mint egy átlagos látogatás a szobájukban, nekem viszont... Rögtön visszatért belém az idegesség, a napok óta érzett feszítő nyomás, a kellemetlen hangulat. Üdv! Már kezdtetek hiányozni.
Közel sem biztos, hogy Aidan a szobájukban lesz, nyugtattam magam, de nem hatott. A szívem ki akart ugrani a torkomon, minden olyan veszettül bonyolultnak és rémisztőnek tűnt. Felérve az emeletükre, az ajtajuk előtt Bené megállt, és rám nézett.
– Be kell ugranom valakihez, mert elfelejtettem valamit.
?!?!?!?!
Aztán ott is hagyott. Tehát egyedül kellett bemennem. Oda. Az oroszlán barlangjába. Megálltam az ajtó előtt, és hallgatóztam, de csend szűrődött ki, semmi más. Amint beléptem, felkapcsoltam a villanyt, majd visszacsuktam az ajtót, és amikor megfordultam, megláttam őt. Aidan éppen akkor ült fel az ágyán, álmosan nyitogatta a szemét. Az első, amit megállapíthattam, miután magamhoz tértem, hogy a takarója lecsúszott róla, és nem viselt pólót. Egyértelmű szívritmuszavar.
– Szia – mondta rekedten.
– Helló.
Esküszöm, nem akartam megbámulni, de nem tudtam elszakítani a pillantásomat a meztelen felsőtestéről. Vele voltam! Egy teljes hét után végre vele lehettem, és senki sem zavart meg minket. Láthatóan nem esett baja, megvolt keze-lába, nekem ennél több nem kellett. Mintha az elmúlt egy hét meg sem történt volna.
– Mennyi az idő? – Aidan végigszántott a haján egyszer-kétszer, majd matatni kezdett egy póló után. Amikor megtalálta a fehér atlétát, belebújt, és ettől sokkal könnyebb lett az arcára figyelni.
– Hét... hét lesz.
Mivel kimondhatatlanul zavarban éreztem magam attól, hogy az ajtóban álldogálok, leültem az íróasztaluk előtt álló székre. Aidan eközben felkapott egy kétliteres üveget, és nagyokat kortyolt belőle. Már a bokszeralsójának felső része is kikandikált a takaró alól, ahogy nyújtózkodott. Vagy a felső- vagy az alsótestével akart engem hatástalanítani.
– Hogy vagy?
– Kinyírtam a fürdőt. Tulajdonképpen... az összes fürdőt a másodikon.
– Mi? – nézett rám hitetlenkedve.
– Bizony. És nem tudom, mi lesz ma.
– Valójában mi történt?
– Nos, én csak... Fürödtem. Na, jó, lehet, hogy kicsit sokáig, de ez még nem ok arra... – Vettem egy nagy levegőt. – Víz tört fel a fürdőszobánk összes lefolyójából. Egyenesen be a szobába, ömlött a víz, mint a Titanicon, szegény Bené cipője szerintem át is ázott. És emiatt most evakuálják a második folyosót.
Aidan álmosan elvigyorodott, amint kezdte összerakni a részleteket.
– Akkor ez most azt jelenti, hogy az összes lány, aki odafent lakik... – nevette. Elég hangosan és elég szexin ahhoz, hogy még emiatt is rosszul érezzem magam. – Téged ki fognak nyírni.
– Én is attól tartok. De... – kaptam hirtelen észbe, hogy mióta beléptem az ajtón, csak magamról mesélek. – Mi van veled? Hogy vagy? Mondj valamit!
– Ennyire ne aggódj értem – mondta szelíden. – Kicsit fáradt vagyok, de amúgy minden rendben. Sajnálom, ami történt, hogy nem tudtam...
– Hú, tesó – rontott be hirtelen Bené, így nem hallhattam a mondat folytatását. – Nagy gáz van. Egy-két éjszakára mindenki leköltözik a mi emeletünkre, érted ezt? Nem lehet fent aludni, mivel további szobákat árasztott el a víz, és nekünk a nagyterembe kéne mennünk, hogy részt vegyünk az akcióban.
Cseppet sem kötött le a vész, amit okoztam, és emiatt rettenetesen önzőnek tituláltam magam. Nem tépelődtem sokáig, nem igazán jutott rá idő. Bené már vezényelt is, és sorolta, mit kéne csinálnunk. Titkos ügynöknek érezte magát, aki valami fontos bevetésen vesz részt, ami a világ megmentésével áll kapcsolatban. A lelkesedése átragadt ránk is, és hosszú órákig ez volt az utolsó nyugodt pillanatunk, ugyanis tényleg minden a fejére állt. Mire Aidan kipislogta az összes álmot a szeméből (és felöltözött, amíg én tapintatosan nem néztem oda), Tim is megjött, és megkért, hogy tartsak vele, segíteni neki a lebonyolításban. Ő szintén úgy viselkedett, mint James Bond, még jó, hogy nem tigrisbukfencezett a folyosón.
Belökte a nagyterem súlyos faajtaját, én pedig követtem. Hamar megkaptam azt a feladatot, hogy gyűjtsem össze a másodikon lakó személyek nevét. Nem volt könnyű, mivel csak a negyedüket ismertem, őket is látásból, de ügyes Bond-lány módjára oldottam meg a feladatot. Lelkesen léptem oda mindenkihez, és annyira örültem, hogy vége a nihilnek. Végre történik valami!
Amikor nagyjából túlestünk a szobabeosztások felén, Tim újra mellém lépett.
– Hova rakjalak téged?
Jajaj. Óriásit dobbant a szívem, mondtam is volna, amire gondoltam, nem is.
– Van erre bármiféle szabály?
– Tekintve, hogy kevés helyünk van sok embernek, nincs.
Próbáltam szépen körülírni, mire gondoltam, de végül legyűrtem minden parámat, és Timre se nézve feleltem.
– Benéékhez.
Még úgy is éreztem a homlokáig szaladt szemöldökét, hogy oda se lestem.
– Oké, akkor köszi!
És mielőtt mondhatott volna valamit, angolosan távoztam. Úgy éreztem, szívesebben mennék öt thaiboksz-edzésre, mintsem újraéljem ezt a jelenetet!
Magamhoz vettem egy újabb adag ételt, köztük jó pár darab szendvicset és almát, mielőtt visszamentem a fiúk szobájába. Nem tudtam, vacsoráztak-e már, bár gyanítottam, hogy nem igazán volt rá alkalmuk. A könyökömmel nyomtam le a kilincset, a derekammal löktem be az ajtót, és Aidan, amint meglátott, rögtön elvette tőlem a cuccokat.
– Gondoltam, éhes vagy – mondtam, de szörnyen zavarban éreztem magam tőle. Most már ő is észrevehette, mennyit törődök vele.
– Köszönöm. Vacsizunk együtt?
Felkaptam egy almát az asztalról, ahová időközben lepakolt, és beleharaptam. Iszonyatos késztetést éreztem rá, hogy a kapcsolatunk jelenlegi állására tereljem a szót, de nem tettem meg. Csendben vártam. Tudtam, hogy beszélnünk kellene róla, de utáltam az egész helyzetet: azt, hogy odakint majdnem megcsókolt, majd majdnem meghalt, és utána eltűnt a napjaimból.
– Jól vagy? – Összerezzentem a hangjára, ami váratlanul szólalt meg mellettem. Biztos nem tudta, hogy nem kérdezünk ilyet egy lánytól, akit majdnem megcsókolunk, majd magára hagyunk.
– Kiválóan, köszönöm.
– Ennek örülök. Van kedved...
... ott folytatni, ahol abbahagytuk? Rosszaságot tenni? Érezni a kezed az enyémen?
– Beszélgetni?
Mielőtt azonban bármit reagálhattam volna, betoppant Adel és Ciara, a lány, akinek a társasága már a múltkor, látatlanban is ingerelt.
Mi Aidan ágyán ültünk, a lányok meg kényelmesen lehuppantak Benéére. Adellel kezdtem beszélgetni, míg Ciara minden figyelmét Aidanre irányította. Hát, igen, ő volt a nagyon kedves lány.
Amikor megérkezett Bené, olyan csókot váltottak Adellel, hogy félre kellett fordítanom a fejemet.
Legalább éjfél lehetett, amikor a fiúk kitalálták, hogy pókerezzünk egyet. Bené elővett egy készletet a szekrény aljából, majd kipakolta az ezüstszínű doboz tartalmát elénk.
– Én inkább... – kezdtem, de Adel belém fojtotta a szót.
– Eszedbe ne jusson nemet mondani! Kinek a csapattársa szeretnél lenni?
– Komolyan nem szándékozom megbontani a rendszert, ink...
– Velem lesz – jelentette ki Aidan kategorikusan. – Bár titeket még egyedül is simán legyűrne.
Kötve hiszem. A többiek egymás szavába vágva mondtak neki ellent, majd nevettek, amikor elhangzott egy jó poén, és eközben Aidan észrevétlenül leült mellém a földre. Szóval ez folyt náluk, amíg én esténként a könyveimet bújtam, vagy a homlokig betakarózva zenét hallgattam.
– Szóval most így próbálod elterelni a figyelmünket? – járatta a pillantását köztünk Ciara. Nem nagyon értettem, de a jelek szerint Aidan igen.
– Áh, hisz ismertek már.
– Ne is figyelj oda az álszenteskedésére – legyintett a fiú felé Adel. – Csak azért csinálja, hogy elaltassa a gyanúnkat. Ha százhúszan lennénk ellene egy csapatban, akkor sem tudnánk kijátszani.
– Ez igaz? – néztem Aidanre meglepve, de ő csak a fejét rázta.
– Nézzétek a kamukirályt! – nevetett Bené. – És ti még nem is láttátok blackjacket játszani. Az az igazi szakterülete.
– Hol születtél te, Vegasban? – vigyorogtam rá, amit ő egy hasonlóan pezsgő mosollyal viszonzott, majd kétfelé osztotta a kártyapaklit, és a sarkainál fogva összepörgette őket néhányszor. Váó! Ez aztán a mutatvány.
Rátértünk a játékra, miközben a fiúk rendíthetetlenül magyarázták nekem a szabályokat, de olyan fáradt voltam, hogy nem értettem belőlük szinte semmit. Drill meg sor és full house – nekem teljesen mindegy volt, kinek mi van a kezében. Amikor azonban észbe kaptam, hogy ma nem a saját ágyamban alszom, megmerevedtem, és elmúlt minden késztetésem az ásítozásra.
Pedig gondolatban minden olyan szimplának tűnt! Hisz csak őket ismertem ilyen közelről, evidens volt, hogy hozzájuk jövök, de abban a pillanatban éreztem, a nagyterem egy kényelmes foteljében is szívesebben aludnék, mint Aidan mellett. Berezeltem, nem is kicsit. Negyedikesem mintha megérezte volna a tépelődésemet, barátságosan rám mosolygott, és az ágya felé biccentett.
– Csak nyugodtan.
– De akkor te...?
– Megoldom, ne aggódj.
– Nem fogsz a földön aludni miattam. Én fogok.
– Ezt ki is verheted a fejedből.
Észre sem vettem, hogy mindenki elhallgatott körülöttünk, a játék megállt, és a többiek kíváncsian várták a folytatást. Benére néztem, aki félig felvont szemöldökkel várta a további eseményeket, ez jellemző rá, aztán Adelre, ő cinkosan mosolygott, és végül Ciarára, aki kissé mérgezően. Így tehát egy újabb kihívással találtam szemközt magamat. Gyorsan mérlegeltem, vagy elhúzok meghátrálva, vagy szembenézek azzal, ami egyértelműen előttem áll, és nyerek.
– Megmondom, mi lesz. – Térdeltem fel hirtelen. – Mindketten ott fogunk aludni.
– Őőő... – Aidan egy kicsit furán nézett rám. – Rendben, ha ezt akarod.
Levettem magamról a vastag, súlyos pulcsit, kiengedtem a hajamat, és az ágy szélére másztam. Az ágyneműjének jó illata volt, Aidan illata volt – mindenütt mentát éreztem. Még a takarót is magamra emeltem, és annyit mondtam a többieknek, mielőtt félig a fejemre húztam volna: nyugodtan folytassátok tovább. Hallottam, hogy halkan duruzsolnak, egy-két szavukat még értettem is, kellemes volt a szobában tudni őket. Bár sokáig zakatolt a fejemben, hogy ne aludj el!, ne aludj el!, egy idő után nem bírtam parancsolni a rám törő szükségnek. Az orromhoz emeltem a takarót, és elalvás előtt beszívtam az illatot. Az illatát. Ezt már senki nem vehette el tőlem, bármi is jöjjön ezután.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése