Kékszeműek - tizenhatodik

Sziasztok!

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok nektek! :) Olvassatok, egyetek csokit meg mindenféle finomságot, és sétáljatok ki az ébredező tavaszba! ^^ Ha pedig mégsem, akkor gyertek, és játsszatok velem #ebben a nyereményjátékban! Két klikk. :)

Nilla

Tizenhatodik fejezet

R.

Megint harmadnapja, hogy nem láttam Aidant. Bené is eltűnt, hiába kerestem a nagyteremben, az edzésen, bárhol, sehol sem láttam. Menekültek előlem a negyedikesek, vagy mi történt? Újra a kérdéseimmel telített kilátástalanságban csücsültem, és lassan kezdett elegem lenni belőle. Minden összejött: az ünnepek közeledtével a családom hiánya felerősödött, plusz az Aidan-helyzet is megoldásért kiáltott. Meseállapotúvá változott a számomra – hol volt, hol nem.

Karácsonyra küldhettek be a szüleink csomagot, de mi nekik semmit sem. Havi egy telefon, ennyit engedtek. Néha úgy éreztem, nem bírom ki, annyira hiányoznak.

Furcsa módon a zumba lett az, ami nap mint nap erőt öntött belém. Sosem hittem volna. A lányokkal lejártunk esténként, sőt egész nap erre vártunk. Három alkalom alatt olyan jó viszonyt sikerült kialakítanom a többiekkel, mint másokkal húsz alatt. A kékszeműek általában nem tartoznak a nehezen barátkozó típusba, kivéve engem. Korábban hozzászoktam, hogy tartsam a távolságot, mivel úgyis elmegyek majd, ezért nincs értelme kötődni valakihez. És ez sokszor még most is akadályozott.

Rászántam magam, hogy megkeressem Benét. Bekukkantottam a nagyterembe, még a focizók közt is megnéztem, de nem találtam sehol. És akkor belefutottam Timbe.

– Mi a helyzet? – nyitott így.

– Benét keresem. Nem láttad valahol?

– A barátnőjével volt még néhány órával ezelőtt.

– Áh, igen, sejtettem, hogy valami romantikus programon vannak.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy elmarad a baráti dumaparti. Pedig most igazán szükségem lett volna rá.

Timmel elindultunk vissza a nagyterem felé, különösebb megbeszélés nélkül.

– Megiszunk egy teát? – kérdezte. Egy kicsit meglepett vele, mit kicsit, valószínűleg el is fehéredtem, annyira.

– Ühhm, igen – bólintottam. Furán éreztem magam, ő azonban nem adta nyomát, hogy ez valamiért fura is lenne. Pedig az volt.

Elfoglaltunk két fotelt, és öt perccel később Tim két pohár gőzölgő mentateával tért vissza.

– Köszönöm.

Egy „Tim vagyok, ez a dolgom” vállrándítással válaszolt. Aztán hallgattunk. Valamit mondanom illett volna, ha már így teázunk, meg minden, és ettől csak még kínosabban éreztem magam. Valami hülyeséget kéne benyögnöm, az tetszene neki. Csakhogy ő fojtotta belém a szót, és egyáltalán nem valami butasággal.

– Delaney imádta a telet, amikor havazott, teljesen bepörgött.

Oldalra sandítottam, valóban nekem mondja ezeket? A bohókás, de mégis kőkemény Tim, aki fegyvert adott a kezembe, hogy megerősítsen, képes ilyen lágy hangon mesélni valamiről? Nekem, mintha számítanék is valamit?

Ezt emésztgetnem kellett még magamban.

– Sosem kérdezted meg, miért szúrtalak ki éppen téged. Miért nem?

– Miért, kiszúrtál?

– Az első pillanattól kezdve szemmel tartalak.

– Ez mondjuk feltűnt.

Tényleg ott volt, mindenhol. Elkapott egy szóra a folyosón, ismerősöket szereztem általa. Ha nem is feltűnően, a közelemben mozgott. De nem ez volt a dolga?

– Te pont olyan ártatlannak és elesettnek tűntél, mint ő.

Ez kedves, gondoltam, de inkább nem tettem szóvá. Éreztem, hogy most hallgatnom kell.

– Delaney a húgom volt. Bizonyára tudod, hogy egy kékszemű családban csak az első gyerek születik ezzel a képességgel, így ő nem kapta ezt meg. Nem kellett elhagynia a szüleinket, nekem viszont igen. Nem tudtam többé vigyázni rá.

Fordult velem a világ. Tudtam, hogy mit fog mondani, mert éreztem, mi lesz a történet vége. Hogy miért beszélt múlt időben a testvéréről. Hogy miért látta őt bennem – mert máshol már nem tehette meg.

– Elment, amíg én itt rohadtam. Azóta róla álmodom. És te, Rea – emelte rám a tekintetét, amelyet már nem állhattam könnyek nélkül –, pontosan olyan vagy, mint ő.

– Miért mondtad ezt most el nekem? – suttogtam megtörten.

Amikor valakiről azt hiszed, hogy egyedül képes lenne legyűrni a világot, bele sem gondolsz, hogy fájhat neki valami ennyire. Nem lehet leírni az érzést, amit a keménység gyengesége váltott ki belőlem.

– Nem tudom. Kibukott belőlem.

Ez volt a legőszintébb dolog, amit valaha hallottam.

Percek teltek el, amíg összeszedtem magam annyira, hogy mondani tudjak valamit. Legalább százszor megpróbáltam, kinyitottam a számat, és aztán tanácstalanul csuktam be.

– Ez rendben van, Tim. Ez teljesen rendben van.

Megkörnyékezett a gondolat, milyen lenne valaki húgának lenni. Elképzelni sem bírtam. Magányos kisgyerek voltam, barbikkal játszottam igazi gyerekek helyett. Az sosem fordult meg a fejemben, hogy a szüleim azért nem akartak még egy gyereket, merthogy ő más lenne, mint én.

Bennem is volt valami, ami a felszínre törekedett. Anélkül, hogy meggondoltam volna, kimondtam.

– Azt hiszem, életemben először beleszerettem valakibe. És nem tudom, mit kéne tennem.

Tim, ahogy én sem az előbb, nem nézett rám. Mégis minden porcikám érezte a figyelmét. Belekortyoltam a teába, és ízlelgettem a mámorító szabadságot, amit az elismerés nyújtott.

– Ez is rendben van.

A továbbiakban egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz. Ittuk a mentateát és hallgattuk a csendet. Azt hiszem, hogy barátok lettünk.

Sikerült átértékelnem a gondjaimat, és más színben látni a világot. Valaki mindig felnyitotta a szemem, amikor arra volt szükségem, még ha nem is tudatosan tette. Ez azt jelentené, hogy még nem nőttem fel? Vagy nem elégszer?

Az utóbbi napjaim arról szóltak, hogy apró dolgoknak kerítettem nagy feneket, majd keseregtem miattuk. De ebből elég. Hisz nem voltam egyedül. És a barátaim sem, mert ott álltam mögöttük.

Nem is voltunk olyan különlegesek, mint ahogy az elsőre hangzott. Emberek voltunk; érző, lélegző, hibázó emberek. Néha megfeledkeztem erről, ezért túlreagáltam a dolgaimat. De szerencse, hogy mindig állt mellettem valaki, aki erre felhívta a figyelmemet.

Úgy éreztem, tökéletes megkoronázása lesz a napnak, ha lemegyek az edzőterembe, és kifulladásig püfölök egy bokszzsákot. Ma ugyan volt edzésünk, zumba is, de nem fárasztott le eléggé. A legjobbat próbáltam nyújtani, és nem törődtem a fájdalommal, ami a sokadik rúgás és ütés után hasított a végtagjaimba.

– Nagyon felemeled a könyöködet – szólalt meg egyszer csak valaki mögöttem. Először nem ismertem fel a hangot, majd a testem reagált rá, görcsbe rándította a hasamat. Megfordultam, Aidan mosolygott rám fáradtan.

– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem, miközben kifújtam magam.

– Kerestem valakit, és akkor megláttalak... Gondoltam, beszélhetnénk.

Én is nagyon szívesen – de még mennyire szívesen – beszélgettem vele, de láttam rajta, hogy alig áll a lábán. Ma az önzetlenségről tanultam, és bármennyire szerettem volna, hogy töltsünk el még egy kis időt együtt, neki pihennie kellett.

– Talán majd holnap.

Aidan annyira fáradt volt, hogy nem sikerült elrejtenie előlem az érzéseit, és szemmel láthatólag lelombozta a válaszom.

– Neked alvásra van szükséged, már alig látsz a fáradtságtól. Mit szólnál hozzá, ha holnap reggel együtt edzenénk? Akkor lesz időnk beszélgetni egy kicsit.

– De én korábban kelek, mint te.

– Nem számít. Ha csak hajnalban láthatom a negyedikesemet, akkor előbb fogok kelni, mint a nap.

Aidan hitetlenül elmosolyodott, amit nem csodáltam, hisz még magamat is meglepte a vallomásom. Noha csak az igazat mondtam. Fontosak voltunk egymásnak, még ha nem is ugyanúgy.

– Remélem, hamarosan látlak – búcsúzott tőlem a saját szavaimmal.

– Már csak egyet kell aludni! – biztattam, majd újra a zsák felé fordultam, hogy lekeverjek neki egy utolsó pofont, kissé lejjebb tartva a könyökömet.