Kékszeműek - tizenhetedik

2016. március 30.
Sziasztok!
Még csak szerda van, de a héten már sok dolog történt velem. Kezdjük a vidámabbik felével: #erre a linkre kattintva még mindig vár a nyereményjáték! :) Nagyon egyszerű, és bloggeres regisztráció sem kell hozzá.
Második dolog, aki járt a személyes blogomon tegnap, az már tudja, hogy mostantól nem követem akkora figyelemmel a blogvilágot, de! Itt, ezen az oldalon mindig megtaláltok engem és a regényeimet, az e-mailem nilla@citromail.hu, ha beszélgetni szeretnétek, sőt várlak szeretettel a csoportomban #itt!
Nem fogok elveszni előletek. Ha érdekel az ominózus blogbejegyzés, #ide klikkelve elérheted.
Köszönöm a figyelmet, vasárnap jövök,
Nilla

Tizenhetedik fejezet
R.

Utoljára akkor keltem ilyen korán, amikor éjjel nem tudtam elaludni, és eddig forgolódtam egyik oldalamról a másikra, hogy reggel lett. Ha nem Aidanről lenne szó, ki nem nyitnám ilyenkor a szemem, de bizony róla volt, és ígéretet is tettem, így csendben kimásztam az ágyból.
Aidan már várt rám, lezserül az ajtóüvegnek dőlt, és cseppet sem látszott rajta, hogy nemrég kelt fel.
– Hahó – lökte el magát az üvegtől. – Jó téged ilyenkor látni. Csak ne ásíts, mert akkor azonnal visszaszaladok aludni.
– Alvásról és ásításról szó se essék. – Elindultunk a salakpálya felé, majd amikor ráléptünk a vörösesbarna talajra, melegíteni kezdtünk. – Mert én is rohanok, és akkor hat lóval sem lehet kivontatni onnan.
Talán még sosem készültem ilyen nyugodtan az edzésre. Olyan magától értetődőnek tűnt, hogy együtt vagyunk, és együtt csináljuk.
– Akkor indulhatunk?
Bólintottam. Ritmusosan, gyorsan futottunk egymás mellett, szabályosan véve a levegőket. Még soha nem edzettem így Aidannel, sőt szinte sehogy, de egyáltalán nem lepett meg, milyen jó partner ebben is. Nem volt hajcsár, nem hajtott túl, pedig ő biztos, hogy többet bírna, mégsem éreztette velem, hogy rosszabb vagyok nála. Neki mindig számítottak mások, még ha ezt igyekezett takargatni is. Egyszer hallottam valami olyasmit róla, hogy „ő Aidan, az igazság bajnoka”. Világéletemben utáltam a nickneveket.
Megtettünk néhány kört, majd lenyújtottuk az izmainkat pár gyakorlattal. Felerősödött a szél, és szemerkélni kezdett az eső, ezért visszatértünk a csendes épületbe. A szürke, vastag felhőtakaró semmi jót nem ígért, sokan még havazást is vártak, illetve leginkább szerettek volna.
– Úgy néz ki, ma délután lesz egy kis szabadidőm, tarthatnánk egy órát.
Felderült arccal pillantottam Aidanre. Annyira megörültem a hírnek, mintha ezt mondta volna: mostantól boldogan élünk, míg meg nem halunk, és az jó sokára lesz.
– Úgy hallottam, nem nagyon szeretsz Luciánhoz járni – folytatta egy olyan félmosoly kíséretében, ami észbontóan állt neki. Szerettem a mosolyát; a halványat, a széleset, a ferdét, még a hamisat is.
– Nem, mert... – Mert nem te vagy.
Itt sokan azt tartják, hogy a párok nem véletlenül kerülnek úgy össze, ahogy. Ha már kékszeműek léteztek, akkor Sors miért ne lenne?
Aidan kíváncsian várta, hogy befejezzem a mondatot. Megálltunk a nagyterem előtt, ahol jelenleg nem tartózkodott senki, de hamarosan megtelik majd élettel és nyüzsgéssel. Egyelőre viszont tetszett a csend. Mert csak ketten voltunk benne.
– Teljesen máshogy adja elő a dolgokat, mint te. És ez a természetes, így van rendjén, de már megszoktalak téged, a te tempódat. Meg aztán, állandóan felesleges harmadiknak érzem magam köztük, és ez... Te honnan tudsz erről?
– Te nem tudtad, hogy a srácok is meg szoktak dumálni dolgokat egymás közt? – igyekezett komoly maradni, de látszott rajta a szórakozottság. Belementem a játékba.
– Nahát! Én azt hittem, ti focizni meg sörözni jártok csak össze, és amiről beszéltek, az egy kihagyott tizenegyes meg egy dekoratív nő az egészalakos poszterről.
– A lebecsülésed tőr a szívembe. Egyáltalán nem csak a Playboy a téma. Néha, de tényleg nagyon ritkán, más újságok is szóba kerülnek.
Nem bírtam tovább visszafogni magam, kitört belőlem a nevetés. Aidan (és Bené) mellett az ember nyugodtan szabadjára ereszthette az őrültebbik énjét, mert az ő hülyeségük mellett az úgy is eltörpült.
Lassan, de még mindig derűsen sétáltunk át a konyhára, ahol Aidan magához vett néhány szendvicset, és mielőtt arra kérhettem volna, hogy reggelizzen velem, bejelentette, hogy mennie kell.
– Egyébként – fordult vissza néhány lépés után –, én komolyan mondtam azt a dolgot.
A tenyerembe rejtettem a mosolyomat.

Egyre többet gondoltam Timre a tegnapi beszélgetésünk után. Nem szándékoztam rá másként nézni, de az, hogy elmondta nekem a titkát, megváltoztatott valamit köztünk. Csak még arra nem jöttem rá, mit.
Eddig – legnagyobb szerencsémre –, nekem nem kellett szembenéznem a hallállal. Minden szerettem élt és egészségnek örvendett, többet nem is kívántam. De az, hogy egy számomra fontos ember elvesztett egy számára fontos embert, engem is felrázott a könnyű álomból. Az arcomba üvöltötte, hogy az élet törékeny, hogy mindenki ideje véges, és bármelyik perc lehet az utolsó.
A művészettanárnő, Felicity hangja ébresztett fel a merengésemből, amikor felemelt egy festményt, hogy mindenki jól szemügyre vehesse. Ezúttal még ebben sem találtam megnyugvást, így hiába erőltettem az agyam, nem tudtam megmondani, ki festette és milyen stílusban. Szerencsére nem sokkal később utunkra is engedett minket.
Ahogy áthaladtam két folyosón, tekintetemmel Timet kerestem, mert szerettem volna beszélni vele, bár sehol sem találtam. Kissé elkeseredetten mentem le a dzsúdóedzésre, ahol Tanja jó néhányszor nekivágott a szőnyegnek. Kim vetett rám egy ferde pillantást, amikor elhaladt mellettünk, de nem tett megjegyzést, aminek örültem. Olyan feszült voltam, hogy a lelkem legmélyébe talált volna vele, és az cseppet sem hiányzott.
A lőgyakorlaton, látva, hogy Tim helyét Pamela vette át, csak még rosszabb hangulatba kerültem. Keményen tartottam a pisztolyt, és próbáltam koncentrálni, mert ha valaki, akkor Pam az, akitől semmiféle szemrehányást nem szándékoztam benyelni.
Sokáig lent maradtam az edzőteremben, nem vágytam felmenni a szobánkba, hogy a tánc előtti rövid időt magányosan töltsem. Jólesett tovább edzeni, tornagyakorlatokat csinálni és nyújtani.
Ahogy megjelent Isla a teremben, hogy magával csábítson zumbázni, valamivel jobban éreztem magam. Nem csattantam ki az örömtől, de lejjebb engedtem, és mosoly mosolyt követett az arcomon. Talán a zene tette, vagy a köztünk állandóan uralkodó jó hangulat, netán a tudat, hogy nemsokára Aidannel lehetek. Az biztos, hogy egyre lazább lettem, és a tánc végére teljesen biztosra vettem, hogy Timet a kötelességei szólították el mellőlem, és nem az, hogy nem kíváncsi rám a tegnapiak után. Ha lesz ideje, felbukkan, mert ő mindig felbukkan.
Éreztem, hogy ez a bő óra jobban lefárasztott, mint a többi, bár valószínűleg az egész napos megpróbáltatás is közrejátszott benne. Korán keltem, aztán átidegeskedtem a fél napot, majd sokáig tréningeztem, és végül táncoltam – nem kevés tennivalóból. Ám ahogy kiléptünk a teremből, és a folyosó végén megláttam Aidant, a fáradtságomat mintha elijesztették volna. Megköszöntem az órát a csajoknak, és búcsút intettem, de még néhány méter után is éreztem hátamban a pillantásukat.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én foglak elrabolni a társnőidtől – mondta Aidan, és odaintegetett nekik.
– Ugyan, Mr. Riordan! Nekem sosem fáradság magával tartanom.
– A szavai felettébb biztatóak, Miss Stevenson. Megtisztelne azzal, kérem, hogy velem fogyasztja el a délutáni teáját?
Vajon ő is olvas Jane Austent?
Teázni nem teáztunk, viszont beültünk a könyvtárba, amire már régen nem történt példa. A könyvtáros, egy idősebb lány, aki sem a vezetőkhöz, sem a negyedikesekhez nem tartozott, karácsonyi dalokat hallgatott, de olyan némaság honolt, hogy még hozzánk is elértek a vidámító dallamok. Ekkor jutott újra eszembe Tim és a húga. A húga, aki imádta a telet meg a karácsonyt.
Megszólalt a lejátszóból, hogy „Santa Claus is coming to town.”
– Rea? – szólított meg Aidan.
– Tudtad, hogy tetszettél neki? Alexának.
Aidan hitetlenkedve nézett rám. Jogosan, mivel magam sem értettem, hogyan jutottam el a pillanat törtrésze alatt eddig a gondolatig.
– Igen, de az már nagyon régen történt – felelte óvatosan, mint aki reméli, hogy a partnere nem fog hisztérikus megnyilvánulásokban kitörni. – Mi a baj, Rea?
– Csak beszélnem kellene Timmel.
– Attól tartok, erre holnapig nem kerülhet sor. Nem segíthetek neked én?
Tiszteltem Aidant, és nagyra becsültem a segíteni vágyását, de ez egy olyan dolog, amit nekem kell elintéznem.
Először a lelki világomat illene helyreraknom, majd utána beszélhetek Timmel, de mindezt egy maratoni alvás előzi meg. Holnap már szombat, azaz jó néhány órával több szabadidő, ami egy tökéletes időpont arra, hogy minden rendbe jöjjön. Ma még péntek volt, ma még fájhatott.
Hirtelen néztem fel Aidanre, aki továbbra is néma megfigyelője maradt az eseményeknek, és kimondtam, ami jött.
– Fontos vagy nekem, és köszönöm, hogy vagy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése