Kékszeműek - tizenkettedik

2016. március 13.
Sziasztok!
Meghoztam a frisst ^^ Élvezzétek! Hír: mostanától már a Wattpaden is elérhettek! :) Linkért klikk #ide.
Nilla

Tizenkettedik fejezet
A.

Ezt nevezem igazi szexuális frusztrációnak! Meg merevedésnek, ha már itt tartunk.
Meg sem mertem mozdulni, nehogy felkeltsem Reát. Egy darabig aludni próbáltam, de amint megéreztem az illatát, rögtön letettem a szundításról. Mivel a bőre milliméterekre volt az enyémtől, formás melle sokat sejtetően domborodott a pólója alatt, és a feneke... Ha most megfordulna! Ennek tetejébe még a haja is szétterült a párnámon, nagyon nehezen fogtam vissza magam. Azok a hosszú tincsek valósággal hipnotizáltak. Bele akartam túrni, sőt hátulról bele is kapaszkodni.
Régóta láttam először Reát. Furcsán teltek a napok a közös órák nélkül. Már megszoktam, hogy ártatlan tekintetével állandóan vizslat, ha azt hiszi, nem látom.
Általában csak éjjel engedtek el néhány órára, így sem erőm, sem lehetőségem nem maradt találkozni Reával. Bené egyik éjjel mesélte, hogy elsősöm kicsit kibukott. Kérnem sem kellett, hogy figyeljen oda rá, magától látta át a helyzetet. Holnap majd vállon verem ezért a mai akciózásért is.
A plafont bámultam elszántan, hogy ne kelljen vennem egy jeges zuhanyt. Percenként húszszor képzeltem el, mit és hogyan kéne tennem, és percenként hússzor nem csináltam semmit. Csak. Néztem. A rohadt. Plafont.
– Oké – sóhajtottam. – Elkélne egy kis támogatás odafentről. Mert most az a helyzet, hogy rohadtul nem tudom, mi a helyes. És hogy a helyes megegyezik-e a legjobbal. De nyilván nem, az ilyenekben sosincs szerencsém.
Kifogytam a mondanivalóból. Mit lehetne még hozzáfűzni? Szeretnék egy duplasajtos pizzát is, megoldató?
– Én hallak. – Kis híján megállt a szívem, amint meghallottam Reát. – Csak azt nem tudom, kivel beszélsz.
– Csak hangosan... gondolkodtam.
Baromállat!
Szerencse, hogy nem tárgyaltam ki fennhangon a probléma mélyebb részleteit.
– Mi bánt téged, Aidan?
Franc. Ez történik akkor, ha az ember úgy pofázik, hogy váratlan fültanúi vannak. Nem szándékoztam mélyebbre ásni a gödrömet, úgyhogy inkább befogtam.
– A szipoly az? – rettent meg már a szótól is.
– Csak szeretném, ha ennek a zűrzavarnak vége lenne.
Ebben legalább nem hazudtam. Ácsingóztam a régi – napokkal ezelőtti – életemre.
– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.
– Igazából tudsz. Eltereled a gondolataimat.
– Komolyan? Azt hiszem, ez jó dolog. Legalább egy kicsit szabadulni tudsz.
Kicsit és szabadulni, ez a két szó egyáltalán nem jellemezte a fejemben uralkodó állapotokat. Mondtam volna még valamit, csak nem találtam a szavakat. Kifogytam belőlük.
– Aludnod kéne.
– Neked is – kuncogott.
– Akkor aludjunk mindketten.
De rohadt nehéz volt ezt kimondani.
– Jó éjt, Aidan.
– Jó éjt.
És éreztem, hogy akaratom ellenére kerülünk egymáshoz közelebb.

A fényképezőgép tompa hangon fókuszált, majd valamivel halkabban kattant egyet, amikor a kép elkészült. Összeszorítottam a szemem, nem akartam felkelni, de a hang megismétlődött.
Bené az ágyam mellett állt, de a beáramló fény miatt alig bírtam ránézni. Készített még egy fotót, majd arrébblépett, és elmebeteg módon vigyorgott.
– Te meg mi a toszt művelsz?! – emeltem fel a fejemet. Bené az ajka elé rakta az ujját, így fojtotta belém a szót.
Rea mellett feküdtem, karommal a derekán. Elhúztam, és óvatosan kimásztam – mocsok mázli, hogy volt rajtam nadrág. Benére meredtem – mi a tökömet művelt? Az ujjaival jelezte a sétálást, majd az ajtóra mutatott.
– Kretén – vágtam hozzá hangtalanul, és meglöktem a vállánál, amitől majdnem eltaknyolt, majd kiléptünk a csendes folyosóra.
– Aú! – mondta.
– Mutasd a képeket. Amúgy ha még egyszer ilyen akciózáson kaplak, seggbe foglak rúgni.
– De morcosak vagyunk! Neked is jó reggelt, tesó. Ezekért a képekért egyszer még nagyon sokat fogsz fizetni.
– Mutasd már! És különben is, mennyi az idő?
Felém fordította a telefonját, de nem adta a kezembe, mintha félne attól, hogy kárt teszek a játékában. Melyikünk is volt a dedós? Miután megnéztem a képet, amin igazán érdekes pózban aludtunk Reával, Bené elhúzta a mobilt, és a lépcső felé bökött.
– Annyi, hogy már várnak rád odalent, ezért keltettelek fel.
Próbáltam összeszedni magam a hosszú éjszakám után. Ki kellett mennem futni az udvarra, hogy mozogjak egy kicsit, és kiszellőztessem a fejemet. Az utóbbi időben még az edzőterembe sem tudtam lemenni.
– Na, mit szólsz hozzá? – fejezte be ekkor Bené a monológját.
– Király lesz.
Azt sem tudtam, mi a frászról szövegel, de ez neki szemmel láthatólag nem tűnt fel.
– Akkor este megejtjük. – Elindult a lépcső felé, és mielőtt szólhattam volna valamit, már el is tűnt. Tökmindegy.
Visszaléptem a szobába, ahol Rea már az ágyon ült, és hatalmasakat pislogott. A haja kócosan meredezett mindenfelé, még sosem láttam ilyennek. Mint egy kicsi űrlény, hihetetlenül édes volt.
– Jó reggelt, te vízvezetékek réme.
– Szia, te elsősök réme.
Elvigyorodtam.
– Ezt most miért? Nem rémisztgetek senkit, teljesen barátságosan viselkedem, segítek az elsősöknek, tanácsot is szoktam adni, egyszer még egy szerelmi hódításban is segédkeztem.
– Oké! – emelte fel a kezét Rea. – Elhiszem, hogy te vagy a Csodálatos Pókember.
Elnevettem magam, és ekkor jutott eszembe az idő. Az órámra pillantottam, és tudtam is, hogy nem maradhatok tovább. A francba. Rohadtul semmi kedvem nem volt megint lent tölteni a napomat, mégis felálltam Rea mellől. Valahogy már nem volt kedvem mosolyogni. Kibányásztam valami göncöt a szekrényből, és mire visszafordultam, Rea már indulni készült.
– Köszönöm, hogy befogadtál. Remélem, hamarosan látlak.
Hamarosan látlak – még akkor is ez a két szó visszhangzott a fejemben, amikor a köreimet róttam a salakpályán. Futottam és futottam körbe, mint akinek elment az esze. Akkor kezdtem belejönni, amikor be kellett fejeznem az edzést, mert odalent már vártak rám. Szó szerint fájdalommal töltött el a tunyaság, mintha sorvadtam volna.
Pierre olyan karikás szemmel fogadott, hogy először meg sem akartam ismerni. Az éjszakákat mindketten nehezen bírtuk. Néhány mondatban felvázolta a helyzetet: nem történt semmi említésre méltó, kurvára álmos és megy kávét vedelni, majd elmasírozott a lépcsők felé.
Hosszan kifújva a levegőt foglaltam el a helyemet egy zárt, egyik oldalt sötétített üvegből álló kihallgató szobában. Korábban azt hittem, ilyen csak a helyszínelőkben létezik, de időközben rájöttem, a mi valóságunkban is. Hiába kérdeztem a többieket, mi célt szolgál a helyiség, senki sem adott őszinte választ. Ez volt az első alkalom, amikor felmerült bennem, hogy a mi világunkban sem minden az, mint aminek látszik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése