Kékszeműek - tizennegyedik

Hahó! :)

Jó olvasást nektek; remélem, szeretitek ezt a történetet? ;)

Szerdán találkozunk,

Nilla

Tizennegyedik fejezet

R.

Egy pillanatra nekitámasztottam a hátamat Aidanék ajtajának, és csak remélni mertem, hogy nem fog most utánam jönni. Igyekeztem normálisan venni a levegőt, be és ki, be és ki, be és ki. A lelkiállapotomból kifolyólag, még ez az egyszerű feladat is bonyolultnak tűnt. A szívem úgy verte a ritmust, mint ahogy a Metallica dobosa szokta, és azt hittem, menten elájulok.

Valahogy mégis sikerült mozgásra bírnom a lábamat, gondolkozásra az agyamat, és elindultam a saját szobánk felé.

Mellette ébredtem, ő pedig énmellettem, és ez a tény elég volt ahhoz, hogy egész napra idiótát varázsoljon belőlem. Bármit is csináltam, bárhogy is hajtottam az edzéseken és a futáson – a szakadó esőben –, a hasamban egyre erősebben feszült az gombóc, ráadásul úgy mosolyogtam mindenkire és minden létező tárgyra, mintha kötelező lenne. Ez azért egy filodendron társaságában elég zavarba ejtő.

A duplatöri után Isla már a szobánkban várt rám, neki irodalomja volt. Még szinte be sem léptem, de már boldogan harsogta:

– Kora hajnalban sikerült elhárítani a hibát a vízvezeték-rendszerben, és ma este már mindenki újra a saját helyén maradhat!

Ennek a ténynek ő legalább annyira örült, mint én annak, hogy ideiglenesen új szállás után néztünk.

– Ez jó hír.

– Aha, de Rea, figyelj. Van egy nagyon tuti ötletem. – Felvontam a szemöldökömet, és már sejtettem, hogy a szabadidőnket nem pihenéssel fogjuk eltölteni. – Hallottam ma valamit irodalom után. Csak nemrég találták ki, de mindenki tök lelkes.

– Ki az a mindenki?

– Néhány lány a csoportjaimból. Tudod, próbálnak sok programot szervezni, hogy ne unatkozzunk. Hát ez is egy olyan.

Kíváncsi lettem a tervre, hisz nekem is jól jönne valami, amivel leköthetem a gondolataimat, bár egyelőre abban a fázisban voltam, amikor még élveztem újra és újra átpörgetni magamban az eseményeket.

– Tánc – mondta ki a lényeget Isla csillogó szemmel.

– Falábú vagyok és nagyon béna!

– Biztosan csak túlzol. Mi majd segítünk! Gyerek, kérlek, légysziii – addig nézett rám könyörgő tekintettel, mígnem beadtam a derekam.

Váratlanul, látva a lelkesedését, én is kedvet kaptam a dologhoz, ehhez az egész csajos, barátnős mizériához, mert olyan fantasztikusan hétköznapi volt. Volt egy ilyen részem is, ami nem ritkán figyelemért kiáltozott odabent.

Nem sokkal később bő nadrágot és pólót vettem fel, megtöltöttem egy üveget vízzel, és vártam, hogy Isla mikor közli, mehetünk. Nem tartott sokáig, mivel teljesen bezsongott (ahogy én is csendben), és úgy határozott, jobb lenne csatlakozni a murit szervező lányok csapatához. Amikor rájuk bukkantunk az egyik teremben, a földön ültek, az egyikük a hifit állítgatta.

– Sziasztok – köszöntem nem valami határozottan, és igyekeztem nem kívülállónak érezni magam.

– Csajok, ő itt Rea – közölte Isla, majd körbemutatott a lányokon: Alexa, Doris, Roshni, Livia... Hajaj, ez sok lesz. Isla a zenét állítgató lányhoz lépett, én meg lehuppantam a szélesen mosolygó Alexa mellé.

– Hallottál már a zumbáról?

Zumba? Mi történt a rumbával, tangóval meg az ilyesmikkel? Mielőtt bármit válaszolhattam volna, a lányok felnevettek.

– Az arcodra van írva a válasz – kacagott Alexa. – Az benne a legjobb, hogy a tánc élvezetén, a szórakozáson van a hangsúly, nem pedig, hogy pontosan lépj, feszes legyen a karod, meg ilyesmik. Le kell utánozni, amit Doris csinál – nézett az Isla mellett állóra –, és az a lényeg, hogy érezd jól magad. Nem kell aggódni, nekünk is új lesz.

– Oké, csak valahova hátra állítsatok.

– Ez most a trend világszerte. A neten kismillió video van, néha én is megnézek egyet-kettőt. Jó szórakozás.

Valaki megkérdezte, hogy Dana jön-e, és innentől a beszélgetés új irányt vett, amihez nem tudtam hozzászólni. Nem éreztem ettől kellemetlenül magam, sőt jó volt egy kicsit úgy megfigyelni őket, hogy ők közben nem néznek rám. Olyan csajos volt minden. Se Timmel, se Aidannel, se Benével (bár neki azért voltak furcsa dolgai) nem tárgyalhattam úgy, mint egy lánnyal.

– Te vagy Aidan elsőse, igaz? – fordult Alexa hirtelen felém, fekete tincsei szinte táncoltak az arca körül. Mit meg nem adnék érte, hogy ilyen fényes és életerős hajam legyen! Tisztára, mint egy samponreklám. Az izgatottságtól összerándult a gyomrom, bár igyekeztem leplezni.

– Ismered?

– Egy évben kerültünk ide. Sokáig nagyon tetszett nekem – mélázott. – És, milyen tanár?

Nyeltem egyet. A hír váratlanul ért, bár hogyan is feltételezhettem, hogy ilyesmi soha nem esett meg? De Alexa múlt időben beszélt.

– Néha elég kemény, de rendben van. És ti...?

– Nem, sajnos nem – rázta meg a fejét, amitől a fürtjei újra életre keltek. – Sosem vett észre.

Ezt a bombázót nem észrevenni, ez az év vicce lehetne.

Egy pillanat alatt magamon éreztem a többiek tekintetét, amint Aidan szóba került. Tudtak valamit. Megsejtették. Vagy csak eluralkodott rajtam a paranoia.

Megjött még két elsős lány, akik velem jártak törire, Barby és Linett. Mire Doris elkezdte a táncórát, egész sokan lettünk, szám szerint tizenketten. Ahhoz képest, hogy én körülbelül ennyi embert ismertem összesen az Akadémián, jó kis létszám.

Isla elől maradt, én természetesen hátul, majd megszólalt a zene, és mintha elkábítottak volna, onnantól kezdve csak a ritmusra tudtam figyelni. Élveztem a mozgást, élveztem a lépéseket, élveztem a zenét. Különböző, számomra nagyrészt ismeretlen, főleg latin dallamok csendültek fel, amelyekre sokféle koreográfiát gyakoroltunk. Senki sem nézte azt, hogy ki tud, és ki nem tud táncolni, hisz egyáltalán nem is számított. Mosoly terült szét arcunkon, miközben egy kicsit elfeledkezhettünk arról, hogy gondjaink vannak, hogy küzdenünk kell, hogy egy nap megváltozhat minden körülöttünk. A ritmus lüktetett a fejünkben a gondolatok helyett – amíg szólt a zene, a világ egy tökéletes hellyé vált.

Folyt rólam a víz, mire végeztünk, de úgy éreztem, még órákig bírnám. A folyamatos fizikai terhelés megtette a hatását, szerintem már egy maratont is lefuthatnék szívroham nélkül.

– Találkozunk holnap? – vigyorogtak a csajok.

– Természetesen. Ki nem hagynám az alkalmat.

Sok ismerőssel és élménnyel lettem gazdagabb, így a teremből kifelé jövet megköszöntem Islának, hogy elhívott. Most szegényebb lennék.

A nagyterem előtt összetalálkoztunk Timmel, aki kipirult arcunkat és vizes felsőnket látva a homlokát ráncolta.

– Mit csináltatok?

– Zumbázni voltunk – mondtam büszkén.

– Valóban? – Az volt a megérzésem, hogy halvány fogalma sincs, mi az. – Veszélyes volt?

– Tessék?

– Semmi – legyintett inkább. – A többiek filmet néznek. Csatlakoztok?

– Mit néztek? – érdeklődött Isla.

– A fűrészt. – Ettől Tim jött teljesen lázba, még a hangján is hallani lehetett. Meg sem lep, hogy rajong a levágott testrészekért.

– Uuuh – sóhajtott Isla. – Nem bocsátanám meg magamnak, ha kihagynám. Jössz, Rea?

– Nem, én inkább elfűrészelek könyvet olvasni.

– Nehogy megbánd – figyelmeztetett Tim.

– Biztos nem. Ennyire veszélyesen azért nem élek.

Intettem egyet, aztán elindultam a lépcsők irányába, de Tim nevetésének hangja még velem maradt. Ezúttal én is vigyorogtam, ha nem lenne ez a pasi, ki kéne találni.