Kékszeműek - tizenötödik

2016. március 23.
Sziasztok! Este van, este van... Új fejezet van! ;)
Jó olvasást kívánok ezúttal is,
Nilla


Tizenötödik fejezet
A.

Minél hamarabb fel akartam érni a szobába, és rohadtul reméltem, hogy ezúttal senkivel sem futok össze. A legalkalmatlanabb emberek mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban zavarnak. Tele volt a tököm azzal, hogy a mindent megértőt, az elfogadót játsszam. Csak azért, mert kékszeműnek születtem, nem jelenti azt, hogy nincs bennem düh.
Arra számítottam, hogy ilyen későn mindenki alszik, de természetesen tévedtem. Bené pont ugyanolyan éber volt, mint reggel hatkor, és az ágyán ülve várt rám. Felugrott, amikor meglátott.
– Na, végre – mondta. – Kész vagy? Így jössz?
Megálltam, az erős fény miatt hunyorogva néztem rá. A folyosókon már sötét volt, szinte sehol sem égett a villany, kivéve a mi szobánkat. Olyan fáradt voltam, hogy még a gondolkodás is a nehezemre esett, így abszolút semmit sem értettem Bené agyfárasztásából.
– Hova?
– A B-épületbe. Tudod, reggel megbeszéltük, hogy este felszökünk, kicsit szórakozunk... – Várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon a sejtelmeiről, majd folytatta. – Nem tudod.
– Nem hát. Mikor beszéltük meg?
– Amikor a paparazzi fotókat csináltam, és seggbe akartál rúgni. Na, rémlik?
Szóval erről süketelt. Talán oda kellett volna figyelnem.
Ebben a pillanatban még nem kezdte el osztani az igét, de olyan arckifejezéssel nézett rám, amiből arra következtettem, nemsokára megteszi.
– Haver, tudod, hogy mennyire...
– El se kezdd! – Elkezdte inkább ő, és tudtam, ha nem állítom le gyorsan, aludni sem fogok. – Ígéretet tettél nekem. Egy ideje szinte nem is látlak ébren. Az én napjaim is teljesen felborultak, és hiányzik az, hogy megdumáljuk a dolgainkat. Ne csináld ezt, testvér.
Már most belefájdult a fejem a szövegébe, kikészülnék, ha tovább kéne hallgatnom. Vettem egy mély levegőt, és mielőtt Bené tovább folytathatta volna a prédikálást, közbeszóltam.
– Oké, felmegyek veletek, de csak egy-két órára. Valamikor aludnom is kell.
Annyi engedményt nagylelkűen tett, hogy gyorsan lezuhanyozhattam, amíg ő előkerítette a lányokat.
A B-épületbe már másodikos korunk óta átlógtunk, egy akkori negyedikes mutatta meg. A lányokon kívül még senkit sem vittünk magunkkal, mert általában ott bújtunk el a világ elől.
Adel és Bené, mint akik ezer éve nem látták egymást, rögtön összegabalyodtak. Úgy fetrengtek csókolózva az egyik takarón, hogy Ciarával azt hittük, menten letépik a másikról a ruhát.
– Hogy bírtok vele? – kérdezte ekkor Ciara, és átült mellém. A poharamban lögybölődő italt néztem elmélyülten, de a kérdésére felkaptam a fejem. Tudtam, kire gondol, így rögtön eszembe is jutatta, amit igyekeztem elfelejteni.
– Nincs könnyű dolgunk.
– Azt sejtettem. Eléggé kimerültnek tűnsz.
– Az is vagyok.
Biztos azt gondolta, hogy egész nap bunyózunk Ruebennel, mintha egy végtelenített bokszmeccsen vennénk részt. De az igazság az, hogy valójában nem Ruebennel harcoltunk, hanem magunkkal. Engem ma halára rémített az egyszerű ténnyel, hogy a képembe lökte az igazságot. El is indultam a vezetőkhöz, hogy megpróbáljam felhívni a figyelmüket Rueben szavaira. Nem hallgattak rám, bár láttam a szemükben a megrendülést.
Ha Rueben azt akarta volna, már régen halott lennék. Ha azt akarta volna, már régen megtámadtak volna minket, de ehelyett semmi sem történt. Továbbra is üldögélhettünk karba tett kézzel, várva a biztos halált, vagy felkészülhettünk az általa előrevetített jövőre, csakhogy mi nem tettünk semmit.
Ő pedig a nap huszonnégy órájában ott ült egy székhez szegezve, miközben időnként valaki bement és kifaggatta. Látszott rajta, hogy kezdte elveszteni a béketűrését és az erejét. Engem megrettentettek a szavai, az én szememet felnyitotta, már csak azt próbáltam elérni, hogy ez másokkal is megtörténjen. Holnap ugyanúgy felmegyek majd a vezetőséghez, és ismertetni fogom velük a nézeteimet: hogy Rueben megérdemli az emberi bánásmódot. Nem azért, ami. Hanem azért, akik mi vagyunk.
Ciara egyszer csak a hátam mögé került, és masszírozni kezdte a nyakamat, a vállamat és a karomat. Nem volt ínyemre, hogy idegenek tapizzanak, de ez most jólesett.
– Én segíthetek rajtad – súgta hátulról a fülembe, miközben tenyere a vállamról a mellkasomra csúszott. Amint a nyakamhoz hajolt, és megéreztem az ajkát a fülem alatt, felébredtem.
Egyszerűen csak nem ő volt az, akit akartam.
– Sajnálom, de nekem most mennem kell. A holnapi napom szintén korán kezdődik.
A lány nem vádlón, szomorúan nézett rám, ami sokkal rosszabb volt. Benéék felé fordultam, és hangosan megköszörültem a torkom, amitől mindketten rám néztek. Tovább rám már nem volt szükség, úgyhogy elköszöntem, és Ciara is így tett. Nem akart ott maradni velük, miközben éppen egymásnak esnek, és ezért nem hibáztattam. Némán sétáltunk vissza.
– Jó éjszakát – intettem egyet búcsúzóul, majd a szobám felé fordultam.
Lerúgtam a cipőmet, ahogy beértem az ismerős zugba, és bezuhantam az ágyba. A párnán azonban megéreztem Rea illatát, ami most különösen mélyen érintett. Ez a lány még akkor is be tudott férkőzni a gondolataimba, amikor minden mást sikerült kiűznöm onnan.

Megcsörrent az a rohadt ébresztőóra, kíméletlenül és gonoszan jelezte, hogy ideje felkelnem. Alig aludtam hat órát, a fejem mintha ötször olyan nehéz lenne, mint máskor, és ha ez nem lenne elég, szexuális töltetű álmok „gyötörtek”, amelyektől azt sem tudtam hirtelen, melyik földrészen vagyok. Kénytelen voltam egy kiadós edzéssel kezdeni a napot, hogy ne bolonduljak meg.
Több kört futottam, mint szoktam, de a szitáló és jéghideg eső miatt vissza kellett jönnöm, aminek egyáltalán nem örültem. Ez a napom egyetlen része, amikor azt tehettem, amihez kedvem támadt, és még erőm is akadt hozzá. Erre a rohadék eső elcseszi...
Estére megint hulla leszek, mégis úgy terveztem, felkeresem Reát. Megint szentimentális pöcs hangulatba kerültem, amit csak ilyenkor engedhettem meg magamnak. Elegem volt már ebből. Vissza akartam kapni az óráimat, az edzéseimet, a szabadságomat. Korábban sem állt semmi extrémből a napom, de az legalább az enyém volt, nem mások diktáltak.
Reggeli után leváltottam Pierre-t, aki ugyanolyan siralmasan nézett ki, mint tegnap. Mindkettőnket kicsinált ez a felügyelés, mialatt a vezetők próbálták eldönteni, hogy mi legyen, persze távol innen. Állítólag mindenki érdekeit igyekeztek szem előtt tartani, csak éppen a mieinket nem.
Tim éppen erre ténfergett, úgyhogy megkértem, ugorjon be a helyemre, amíg elintézek valamit. Ő volt a legnormálisabb vezető, nőtt a szememben. Nem kedveltem meg, de sok mindenben segített, és ezt tiszteltem.
Visszaloholtam a konyhára, hogy elhozzak néhány gyümölcsöt meg szendvicset, mivel Rueben jó néhány órája nem evett. Nem is tudom, foglalkozna-e egyáltalán valaki ezzel a kérdéssel, ha én nem tenném meg.
Amint leértem az alagsorba, és Tim meglátott felpakolva kajával, „jól teszed” arckifejezéssel bólintott. Na, erről beszéltem. Őrzött még valamicskét a lelkéből. Mielőtt bementem Ruebenhez, ennyit mondtam neki:
– Szerezz egy ágyat.
Farkasszemet néztünk egymással. Tim mérlegelt, megtegye-e, és én is mérlegeltem, kérjem-e drasztikusabb módszerekkel. Eddig a percig bírtam nézni, milyen körülmények között tartottunk fogva egy másik embert, tovább nem.
– Rendben. – Tim elhúzott, én pedig bementem Ruebenhez.
Felkapcsoltam a teljes világítást, ami vakította a pöttyös szemét. Még a fejét is alig bírta felemelni, fáradtak és bénultak voltak az izmai. Lepakoltam elé a cuccokat, mire kiitta a vizesüveg fél tartalmát.
Figyeltem, próbáltam megfejteni. Egy darabig visszabámult rám, majd enni kezdett, nehezen bírta mozgásra a kezét. Ezt senki sem érdemelte.
Tíz perc után bekopogott Tim, mire kimentem hozzá a folyosóra. Lucian és Teo álltak mellette, egy olyan ágy társaságában, mint amikben mi is aludtunk. Előrementem, Rueben háta mögé álltam, hogy le tudjam fogni, ha bármire is készülne, amíg a srácok a falhoz tették az ágyat. Egy pillanatig sem gondoltam komolyan, hogy Rueben bármit is tudna tenni ilyen állapotban, de a látszat miatt megtettem. Tim szó nélkül a kezembe nyomott egy váltás ruhát, és a folyosó végén lévő, zárt fürdő felé bökött a fejével. Háromszor kísértük ki Ruebent oda naponta, már ez felbaszta az agyamat.
Tim lelépett, én visszahúztam a kihallgatóba, ahol Rueben éppen beleharapott az egyik almába. Megvártam, míg végez, egy szót sem szóltam addig. Amikor felemelte a fejét, és fáradtan rám nézett, újra a háta mögé álltam.
– Ha bármivel próbálkozol, megöllek.
Lekapcsoltam a lábáról a bilincset, sőt a kezéről is, nem vártam meg, míg elértünk a fürdőig. Ha ilyen állapotban képes elbánni velem, akkor meg is érdemlem a sorsomat.
Felállt, és megmozgatta az izmait, amelyek recsegtek-ropogtak. Rendesen belesajdult a lábam, amint láttam, hogyan teszi meg az első lépéseket. A világ legmocskosabb lényének éreztem magam, mert hagytam ezt tenni egy másik emberrel.
Amikor beért a fürdőbe, odaadtam neki az akadémiás cuccokat.
– Húsz perced van. – Zártam rá az ajtót. Kopogott, amikor elkészült. Valamivel jobban nézett ki, bár a szeméből sütő halálos fáradtság nem tűnt el. Hátrafogtam a kezét, amíg visszaértünk a kihallgatóba. Tőle kevésbé féltem, a szavaitól annál inkább. Merthogy igazak voltak.
– Aludj.
– Miért? – szólalt meg aznap először. Válasz nélkül hagytam el a szobát.
Sejtettem, hogy a vezetőség nem fogja szó nélkül hagyni a dolgaimat. Két másik negyedikes jött felügyelni, amíg engem behívtak magukhoz. Ruebenre nem csatoltam vissza a bilincseket, viszont bezártam az ajtót, és a kulcsot magamnál tartottam. Szerintem két napig fel sem fog ébredni.
Everett, az igazgató volt az első, akit kiszúrtam a szobában. Ott álltak a vezetők, kivétel nélkül. Everett az íróasztala mögött ült, majd intett, hogy üljek le. Mindig is igazságos embernek tartottam, de az utóbbi időben csalódtam benne. Csalódtam bennük.
– Megmagyarázhatnád a dolgokat, Aidan.
– Úgy gondolom, jogosan cselekedtem. Másfél hete, hogy ez az ember nem látott napfényt, nem szívott friss levegőt és nem aludt normálisan. Ha én nem figyelnék oda, még enni sem kapna. Tudom, hogy mi ő, hogy a fajtája ránk vadászik. De azt is tudom, mik vagyunk mi. Nekünk segítenünk kell az embereken, és én ismerem a feladatom. De úgy érzem mellette magam, mint egy náci tiszt a koncentrációs táborban. – Néhány felszisszentek mögöttem, de kit érdekelt. – Mások bűneiért nem felelhet ő. Idejött, minden kockázatot vállalva, hogy figyelmeztessen minket. Mire fogunk menni, ha nemsokára ránk támadnak, sokunkat lemészárolják, a többieket pedig elviszik, és ugyanúgy fogják tartani, mint mi őt? Én csak ezt szeretném, hogy emlékezzetek arra, kik is vagyunk valójában.
Kifejezésteljes csend támadt a monológom után. Tim szólalt meg először.
– Igaza van.
– Aidan, most menj vissza a helyedre – nézett fel hirtelen Everett, és bár nagyon nem akartam, de engedelmeskedtem a szavának. Egy rövid pillanatra, míg felálltam, egymás szemébe néztünk. Tudtam, hogy ki vagyok, és tudtam, hogy ki ő, az igazamért viszont a végsőkig képes voltam harcolni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése