Kékszeműek - huszadik

Sziasztok!

Hosszban elérkeztünk a történet feléhez, még egyszer ennyi lesz, csak hosszabb részekben. Remélem, örültök a hírnek! ;)

Jó olvasást, szép napot,

Nilla

Huszadik fejezet

R.

Két embert kerestem összevissza, és egyiküket sem találtam meg. Mindkettővel beszélni szerettem volna, számomra nehéz dolgokról, és nem tudtam megtenni.
Még a karácsonyi, közös ebéd után sem került elő Tim vagy Aidan. Kezdtem aggódni, még akkor is, ha nem ez volt az első ilyen eset. Hisz nem nyelhette el őket a föld! Valami rosszat sejtettem, és ez megrémített. A megérzéseim többnyire sosem működtek, de ez határozottan más volt, lassan felemésztett belül.
Félőrülten róttam a folyosókat, hátha megpillantom valamelyiküket, benéztem mindegyik terembe, ahol a társaim szórakoztak vagy pihentek, de persze nem ott bujkáltak előlem.
Próbáltam élvezni a lazulós programokat, de nem sikerült hosszabb távon elterelni a gondolataimat, ezért egy helyen sem maradtam sokáig. Hamar visszatértem a szobánkba, ledőltem az ágyra, és olyasmit tettem, amit nagyon régóta nem. Imádkoztam. Nem vetettem számot az egész életemről, egyáltalán nem magammal foglalkoztam. Arra kértem ezt a felsőbb hatalmat, hogy óvja meg azokat, akiket szeretek. Magamért kevésbé aggódtam, engem itt nem érhetett baj. Viszont azt még én is kitaláltam, hogy a háttérben komoly dolgok zajlanak. Mi szórakoztunk, ünnepeltük a karácsonyt, de a színfalak mögött történt valami, mégis mintha senki sem venné észre. Nevettek. Jól érezték magukat. Talán nem érezték? Nem látták az összefüggéseket? Mostanában egy vezetővel sem találkoztam, az igazgató is éppen csak beesett az ebéd elejére, majd sietősen távozott. Aidan és Tim nem voltak sehol, ami újabb intő jel.
Napok teltek el ebben a monoton tompaságban, szinte nem történt semmi. Csend volt, hallgatás, pont, mint a filmekben, a legbrutálisabb akciójelenet előtt. Igyekeztem senkire sem ráerőszakolni a balsejtelmeimet, őrült fantazmagóriáimat, így csupán magamban szenvedtem tőlük.
Durván verekedtem, ami szokatlan volt tőlem. Leginkább a zsákot püföltem teljes erőmből, felindulásból. Némelyik pofonba a kezem csontig belesajdult. Elszántan küzdöttem, felkészülve egy esetleges jövőre, amelyben lehet, hogy ezek a mozdulatok fognak megmenteni valakit, magamat. A lelkemet már sikerült acélosra edzenem, mióta itt vagyok.
Felfogtam, hogy harcolni kell, küzdeni kell, még akkor is, ha ezzel másokat bántok azért, hogy az enyéimet védjem. Az emlékezetembe égett, hogy vagy én fogom megtenni ezt a lépést, vagy velem teszik meg. Ettől lettem elszánt, és amíg az edzéssel foglalkoztam, minden mást kizártam a fejemből. Nem voltak gondok, amelyek hátráltathattak. Nem vittem bele érzelmeket, amelyek megzavarhattak. Nem gondoltam senkire, csak a mozdulataimra, a pontosságukra, a fájdalomra, amit egy plusz kör váltott ki belőlem.
Aztán egy szerdai nap, pont szilveszter előtt jobb lett. Találkoztam Timmel – bekopogott a szobánkba. Bár illetlenség volt, nem nyitottam ajtót, csak kikiabáltam, hogy „szabad”. Hat másodperc múlva Tim már a szobában állt, mire talpra lendültem. Jó lett volna tudni, hogyan nyissak az elmúlt hetek eseményei után. Megköszörültem a torkom, és kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Merre jártál?
– Kalandoztam – felelte stílusosan. – Hallom, kerestél?
Elhúztam a számat.
– Fogjuk rá.
– Nem maradhatok sokáig.
– Miért?
Sóhajtott egyet, majd ellépett mellettem, és kinézett az ablakon. Nem tetszett ez nekem.
– Ezt majd valaki más elmondja.
– Tessék?
Tim nem igazán akart válaszolni, úgyhogy nehezen, de elengedtem a témát.
– Csak szerettem volna tudni, hogy vagy – vallottam be.
Hirtelen megfordult, rám nézett.
– Hogy vagyok? Miért, hogy kéne lennem?
A feszültsége szöges ellentétben állt az én csendességemmel. Most nem akartam kőkemény harcos lenni, csak az a lány, aki aggódik a szeretteiért.
– Sajnálom, nem kellett volna megkérdeznem. Csak...
– Nem veled van baj, Rea – sóhajtotta. – Nagyon vigyázz magadra, érted?
Elém lépett, és sikerült úgy pillantania rám, hogy egy zűrös gondolatot ébresszen bennem. Mintha így akart volna megőrizni engem az emlékezetében. Úgy nézett rám, mintha nem számítana arra, hogy bármikor máskor is megteheti.
Magamra hagyott, én pedig nagyobb zavart éreztem, mint az elmúlt napokban összesen.

A vacsorához készülődve a vizes hajamat törölgettem, amikor a második meglepetés ért. Ismételten felhangzott a kopogás az ajtón, ezúttal nem voltam lusta kinyitni sem. Aidan mosolyogva támaszkodott a falnak, majd ellökve magát, besétált mellettem.
Mivel Isla lent maradt beszélgetni a lányokkal, így kettesben lehettünk, és ebbe a gondolatba egyenesen beleszédültem. A karácsonyi eset után főleg.
– Halihó. Mi újság?
Hogy mi újság? Annyi mindent tudtam volna mesélni, hogy hajnalig magam mellett tarthatnám vele. Csakhogy rájöttem, nem számít, mi volt akkor, amikor nem volt itt, mert most itt van. És erre reagált a testem is, a szívem meg a pillangóim megőrültek.
– Inkább te mesélj, régen nem találkoztunk – mondtam végül.
Csak néhány másodpercre sötétült el a tekintete, talán észre sem veszem, ha nem figyelem olyan mohón. Ha nem iszom a látványát.
– Pedig mást sem szeretnék, mint melletted lenni. Ebben a percben pirult el még a hajam töve is. Szégyenlősen sütöttem le a szememet, legalább a talpamig zavarban. Az agy melyik része felelős a kommunikációért? Na, az a hogyishívják-részem is teljesen bezsongott, mára legalábbis szabadnapot vett ki.
– Hmmm.
– Hogy mondod? – ugratott Aidan, miközben közelebb lépett hozzám. Elég közel ahhoz, hogy felperzseljen. Óvatosan az államhoz nyúlt, és felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. – Nem kell rosszul érezned magad miatta.
Ha mindig így nézne rám, és ilyen közel lenne hozzám, akár azt is elérné, hogy soha ne érezzem rosszul magamat semmiért.
Az arca most sem nyitott könyv előttem, nem tudtam belőle olvasni, de azt megsejtettem, hogy Aidan nem nyugodt, nem olyan, mint szokott lenni. Egyre erősödött bennem, hogy valami történt, amiről nem tudok, és bármit is teszek, nem akadályozhatom meg. Megijedtem, hátrarántottam a fejemet, eltávolodtam Aidantől. Csordultig félelemmel néztem rá, és amint megfejtette a pillantásom, az arca megváltozott. Másfajta fény lobbant fel a szemében.
– Rea – szólalt meg szándékosan gyengéd tónusban. Egy másik pillanatban, egy nyugodt helyzetben ez gyógyír lenne a lelkemre, de ezúttal bizonyította, hogy semmi sincs rendben. Aidan nyugtatott, vigasztalni akart, de hát miért? Kihúztam magam, felszegtem az állam, és feltettem a legfontosabb kérdést.
– Baj van, ugye?
Egy hosszú pillanatig rám nézett, egyenesen a szemembe, az arca megint megfejthetetlen maszk, majd rábólintott.
– Mi fog most történni?
– Rea...
– Mi fog? – követeltem a választ.
– El kell mennünk néhány napra.
– Mennünk? Kiknek?
– Pierre-nek és...
Nem kellett kimondania, zsigerből tudtam. Ezért voltak a furcsa szavak, a gyanús pillantás... Elbúcsúzni jött, ahogyan Aidan is.
– Timnek – fejeztem be a mondatot én.
Megroggyant a lábam és a vállam is. Az utolsó pillanatban viszont mégis kihúztam magam, és szembenéztem a gondolattal. Engem. Nem. Fog. Legyőzni.
Megkíméltem Aidant az olyan bugyuta kérdéseimtől, minthogy hová mennek, veszélyes lesz-e és mennyi időre, mert ha felelne is, nem tudna biztatót mondani. Tisztán láttam a helyzet komolyságát, valójában már napok óta éreztem.
– Meg kell ígérned, hogy visszajössz hozzám – mondtam kiszáradt torokkal. A világ egyik pillanatról a másikra lett színesből szépia. Kifakult.
– Mindent meg fogok tenni.
– Nem – keményen néztem rá. – Ezt meg kell ígérned nekem.
Aidan mélyről jövő sóhajt hallatott. Talán már lemondót is? Azt nem tehette meg!
– Megígérem – válaszolta nagyon halkan, de ez elég volt. Nekem elég volt.
Aidan gyorsan mozdult, mire feleszméltem, már felém lendült, és olyan szorosan ölelt át, ahogy azelőtt soha. A vállába fúrtam az arcom, szorítottam magamhoz, de ezúttal nem vágytól égve, hanem féltőn. Markoltam a pólóját, ő pedig a hajamba hajtotta az arcát. Egymásra találtunk. És búcsúztunk is.
Sokáig álltunk így, egybeforrva, megállt az idő. Ő szorított, én szorítottam, miközben magamban újabb imákat rebegtem, hogy ne essen semmi bajuk. Nem sírtam, ahhoz túlságosan telve voltam valami iszonyúan fájó dologgal, amit nem tudtam könnyek formájába önteni.
Az ajka egyszer csak a fülemhez vándorolt, és miután félrehúzta azt a sok hajat, forró hévvel ejtette ki a szavakat, amelyek az ő szájából egyenesen az én fülembe úsztak.
– Visszajövök hozzád, megígérem.
Szétszakadtunk. Homlokon csókolt, egy hosszú másodpercig ott felejtette rajtam az ajkát, majd elment.
Leültem, de már nem volt egyenesen a derekam, nem emeltem meg a fejem. Néztem és reméltem, hogy nem lesz semmi bajuk.
Azt sem tudom, hogyan lett holnap. Hogyan sikerült néhány órát aludnom – egyáltalán sikerült-e? Sokig le volt hunyva a szemem, ez biztos, de aludtam közben? Valamikor kivilágosodott az ég, ma nem esett az eső.
Szilveszter estéje engem hidegen hagyott. Ugyanabban az állapotban tengődtem, mint tegnap este óta folyamatosan. Isla készülődött, noha kicsit bűntudatosan, hogy velem történt valami, amitől ő sem érezheti teljesen jól magát. Nem tudtam szólásra nyitni a számat, hogy megnyugtassam.
Szemléltem a nagyteremben összegyűlt, boldog tömeget, és egyáltalán nem értettem, miért nem érzik, hogy valami történt. Hogy valami történik. Hallottam a visszaszámlálást, láttam az önfeledt arcokat. Ők jól voltak. Ők biztonságban voltak. Szórakoztak, táncoltak, ittak, tomboltak.
És én csak néztem.