Sziasztok!
Remélem, ti jól vagytok, én most vergődöm ki egy jó kis megfázásból - iszonyat hideg van még itt nálunk -, de a jó könyvek segítenek. Olvassatok sokat ;)
Vasárnap találkozunk,
Nilla
Huszonegyedik fejezet
A.
Tim vezette a fekete, átlagos terepjárót, Rueben ült mellette, és játszotta a GPS-t. Pierre-rel hátul voltunk, egyikünk sem szólalt meg. Bámultam kifelé az ablakon, a nap kiverekedte magát a felhők takarásából. Addig néztem, amíg fénypöttyöket láttam mindenfelé.
Rueben és Tim dumáltak valamiről, ami úgy hangzott, mintha morognának egymásra. Az elmúlt egy hétben Tim és Pierre kénytelenek voltak bizalmat szavazni Ruebennek, miután úgy döntöttünk, belógunk az ellenség táborába. Azt mindenki tudta, hogy én már régen megbékéltem a helyzettel, Rueben is máshogy állt hozzám, mint a többiekhez. Nem mintha cimborákká váltunk volna, de szót kellett értenünk egymással.
Amikor lefoglaltunk egy edzéshez használt termet, és összegyűltünk benne néhányan, hogy Rueben megtanítson minket a titkára, kicsit kitört a frász. Az összes vezetőségi ott lapult a falak mellett, égnek meredő hajjal, míg Tim a tatami egyik szélénél, én a másiknál. Pierre mellettünk strázsált, ugrásra készen figyelt, hogy leterítse Ruebent, ha megpróbálna kinyírni. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem rohadtul vert. Nem is ajánlottam fel, hogy leszek az első, a többiek természetesnek vették a próbaalany szerepemet. Bár igyekeztem nem nézni senkire, mert a „szegény Aidan” arcuktól nem lett jobb.
Rueben lekapta a pólóját, amitől halk moraj futott végig a termen. De ő csak röhögött, kissé gunyorosan, ahogy mindig, és felemelte a kezét, hogy jelezze, nincs több sztriptíz.
– Nos – mondta teátrálisan, és körbefordult, hogy mindenki megcsodálhassa félmeztelen valóját. – Hölgyeim és uraim, üdvözlöm az egybegyűlteket – biccentett a vezetőségiek felé, miközben mélyen meghajolt.
El kellett fojtanom a mosolyomat, mert tényleg nevetséges volt, ahogy Rueben gúnyt űzött belőlük. Tim halkan röhögött, Pierre is hasonlóan lehetett, mint én, legalábbis az arcából ítélve, de a többiek mind keményen néztek, ők nem értékelték ezt a humort.
– Aidan – biccentett felém ekkor, és intett, hogy lépjek oda. – Arra azért felhívnám a tisztes figyelmüket, hogyha bárki is visszaél az egyetlen gyengepontommal, használni fogom ellene az egyetlen fegyveremet.
Játszotta a keménylegényt, amit én nem vettem komolyan. A többiek viszont igen, mivel néma csend maradt a szavai után. És mindezek ellenére mégis várták, mikor leszek már a kísérleti egér.
– Van egy pont, itt – emelte meg a karját, és valahova a jobb oldalára mutatott, a bordáira. – Nem egyszerű hozzáférni, és nem is szoktuk hagyni. Alapjáraton is érzékeny terület, nekünk aztán különösen. Ne kérdezzétek, pontosan miért itt termelődik a méreg, ami képes kiíratni titeket – pillantott körbe a hatás kedvéért –, én sem tudom, anatómiából sosem voltam jó.
Hozzám intézte a szavait:
– Rohanj le.
– Mi van?
– Támadj meg, próbálj hozzáférni a ponthoz, nem fogok ellenállni. Ez csak egy kis bemutató, hogy mindenki el tudja képzelni.
Nem tetszett nekem, hogy rögtön verekedni akar. Csakhogy mire ezt végiggondoltam, már lendültem is előre, hogy a földre terítsem Ruebent, de az kitért előlem, és egy pillanat alatt váltott védekezőbe. Arrébb mozdult, és lendítette felém az öklét, majdnem sikerült állon vágnia.
– Hoppá! Nem akartam, ez reflexből jött.
Majdnem – szigorúan reflexből – én is lekentem neki egyet. Tim továbbra is roppant jót röhögött rajtunk, de eszébe sem jutott közelebb jönni.
– Talán kezdjük máshogy – váltott taktikát Rueben. – A csépelésre később is ráérünk.
Csépelni? Fasza
Rueben pontosan megmutatta a pontot, ami a baloldali, negyedik bordája alatt helyezkedett el, egy kisebb bemélyedésben. Ha nem figyelek oda, észre sem veszem.
– Puszta kézzel, hacsak nem szakítod át az oldalamat, nem tudsz kinyírni. Ártalmatlanítani igen, de nem halok meg tőle. Milyen kár, mi? Ahhoz meg kell szúrnod, méghozzá felfelé, a felső bordám irányába. Ne a tüdőmet, bár, ha azt kiszúrod, valószínűleg akkor is elpatkolok, de akkor téged is magammal viszlek. Ha viszont jó helyen találsz el, azonnal vége a dalnak.
Megértettem, a gúnyolódása mögötti tartalmat is. Rueben ugyanúgy, ahogy eddig minden egyes pillanatban, az életét bízta rám.
Nem szándékoztam bántani, de amikor egy kis prezentáló birkózásban a háta mögé kerültem, leszorítottam a kezét, és megtaláltam a titkos pontot a bordája tövében, kíváncsi lettem a hatásra, és erősen megnyomtam. Rueben abban a pillanatban esett ájultan össze. Azt hittem, kinyírtam, mindenki azt hitte, de egy üveg, az arcára fröccsentet víz és néhány perc után kezdett magához térni.
– Te geci – dünnyögte. Már én is vigyorogtam.
Ennek nem egészen egy hete, azóta szinte még aludni sem feküdtünk le, minden percünket együtt töltöttük, harcoltunk egymással és felkészültünk. Rueben olyasmikre tanított minket, amire a jól begyakorolt thaiboksz mozdulataink nem terjedtek ki. A szükség jó csapatot kovácsolt a négyesünkből, bár a bizalom nem volt feltétel nélküli. Mindannyian féltünk attól, ami előttünk állt – a haláltól.
Áthaladtunk egy-két nagyobb városon, nem ismertem fel őket, majd kisebb falvak követték egymást, amiket szintén nem tudtam beazonosítani. Meredten bámultam kifelé, figyeltem az autókat, az embereket és az épületeket, így őriztem meg a hidegvéremet. A feszültség tombolt közöttünk. A magnó duruzsolt, mindannyian hallgattunk. Nem tudtunk mást tenni. A városok környékén dugókba keveredtünk, megálltunk tankolni, aztán ebédelni, de mintha visszafelé rángatták volna az időt ahelyett, hogy jól seggbe rúgják.
Egyre kihaltabb panorámakép tárult elénk, amint haladtunk előre, kopár fákkal szegélyezett betoncsík pörgött alattunk, egyforma villanyoszlopok világítottak gyér fénnyel. Hová tartunk? Mi felé?
Elaludtam a Bené-féle zenékkel tarkított zötykölődés közepette, fel sem tűnt, hogy a többiek kiszálltak egy pihenőnél. Tim bekanyarodott egy C kategóriás hotel parkolójába, ekkor mozdultam meg az őrült zsibbadással a nyakam hátsó részében. Kikászálódtam, megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat, miközben Tim egyedül bement a recepcióra. Nem jönne jól, ha bárkinek feltűnne az egyforma szemszínünk, vagy a négy sötét lovag.
Tim fáradtabb arckifejezéssel jelent meg újra, mint amit egész nap láttam rajta. Motyogott valamit egy „értetlen fehérnépről”. A kezembe nyomta a tizenkettes szoba kulcsát.
– Tied a szipoly – közölte, aztán már grasszált tovább.
Nem ragaszkodtam Rueben társaságához, de a többiek úgy ítélték meg, ez lesz a legjobb, merthogy alapjában véve én voltam a fő oka annak, hogy belekeveredtünk ebbe. Kösz szépen.
A szoba kicsi volt, unalmas és élettelen – mindenütt barna és kékszínű cuccokkal, fantáziátlanul. Mások olyasmiktől rettegnek, mint a sötétség vagy a pókok, hát én a mocskos mellékhelyiségektől. Kevesebb kiakasztó dolog van annál. De ez a jelenlegi nagyjából rendben volt, bár így is a kezembe kaptam egy fertőtlenítős palackot, mint Luke Skywalker a fénykardot, és körbespricceltem a tálon meg a csempén.
– Te meg mit művelsz? – Rueben természetesen nem várt választ. – Eljöttem kinyíratni magam két bátor legénnyel meg egy született feleséggel. Fasza.
Barom. Inkább ment, és behúzta a sötétítőket. Néhány kíváncsi szempár hiányzott a legkevésbé. Ledobtam magam az ágyra, pillanatokon belül el tudtam volna aludni. Rueben viszont túl nagy csendben létezett, úgyhogy ránéztem – elképedt arccal matatott a sporttáskájában. Akadémiai szabvány, mint a ruhák is benn. Kihúzott egy fekete atlétát, ugyanolyat, mint amiből nekem is van legalább tizenhat darab, és furán nézegetni kezdte. Melyikünk a született feleség?
– Mi a hézag, Naomi Campbell? – savaztam vissza az előbbiért.
– Soha nem fogom megszokni, hogy ilyen szemes cuccokat hordok. Tisztára, mint te. Már csak egy kontaktlencse meg némi hidrogén kéne.
– Te soha nem leszel olyan, mint én.
Hidrogén! Baromállat!
– Hál istennek – dőlt el röhögve.
– Aludjál már!
Szívből reméltem, hogy ezúttal befogja, és nem kell megfojtanom a díszpárnával.
Rueben és Tim dumáltak valamiről, ami úgy hangzott, mintha morognának egymásra. Az elmúlt egy hétben Tim és Pierre kénytelenek voltak bizalmat szavazni Ruebennek, miután úgy döntöttünk, belógunk az ellenség táborába. Azt mindenki tudta, hogy én már régen megbékéltem a helyzettel, Rueben is máshogy állt hozzám, mint a többiekhez. Nem mintha cimborákká váltunk volna, de szót kellett értenünk egymással.
Amikor lefoglaltunk egy edzéshez használt termet, és összegyűltünk benne néhányan, hogy Rueben megtanítson minket a titkára, kicsit kitört a frász. Az összes vezetőségi ott lapult a falak mellett, égnek meredő hajjal, míg Tim a tatami egyik szélénél, én a másiknál. Pierre mellettünk strázsált, ugrásra készen figyelt, hogy leterítse Ruebent, ha megpróbálna kinyírni. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de a szívem rohadtul vert. Nem is ajánlottam fel, hogy leszek az első, a többiek természetesnek vették a próbaalany szerepemet. Bár igyekeztem nem nézni senkire, mert a „szegény Aidan” arcuktól nem lett jobb.
Rueben lekapta a pólóját, amitől halk moraj futott végig a termen. De ő csak röhögött, kissé gunyorosan, ahogy mindig, és felemelte a kezét, hogy jelezze, nincs több sztriptíz.
– Nos – mondta teátrálisan, és körbefordult, hogy mindenki megcsodálhassa félmeztelen valóját. – Hölgyeim és uraim, üdvözlöm az egybegyűlteket – biccentett a vezetőségiek felé, miközben mélyen meghajolt.
El kellett fojtanom a mosolyomat, mert tényleg nevetséges volt, ahogy Rueben gúnyt űzött belőlük. Tim halkan röhögött, Pierre is hasonlóan lehetett, mint én, legalábbis az arcából ítélve, de a többiek mind keményen néztek, ők nem értékelték ezt a humort.
– Aidan – biccentett felém ekkor, és intett, hogy lépjek oda. – Arra azért felhívnám a tisztes figyelmüket, hogyha bárki is visszaél az egyetlen gyengepontommal, használni fogom ellene az egyetlen fegyveremet.
Játszotta a keménylegényt, amit én nem vettem komolyan. A többiek viszont igen, mivel néma csend maradt a szavai után. És mindezek ellenére mégis várták, mikor leszek már a kísérleti egér.
– Van egy pont, itt – emelte meg a karját, és valahova a jobb oldalára mutatott, a bordáira. – Nem egyszerű hozzáférni, és nem is szoktuk hagyni. Alapjáraton is érzékeny terület, nekünk aztán különösen. Ne kérdezzétek, pontosan miért itt termelődik a méreg, ami képes kiíratni titeket – pillantott körbe a hatás kedvéért –, én sem tudom, anatómiából sosem voltam jó.
Hozzám intézte a szavait:
– Rohanj le.
– Mi van?
– Támadj meg, próbálj hozzáférni a ponthoz, nem fogok ellenállni. Ez csak egy kis bemutató, hogy mindenki el tudja képzelni.
Nem tetszett nekem, hogy rögtön verekedni akar. Csakhogy mire ezt végiggondoltam, már lendültem is előre, hogy a földre terítsem Ruebent, de az kitért előlem, és egy pillanat alatt váltott védekezőbe. Arrébb mozdult, és lendítette felém az öklét, majdnem sikerült állon vágnia.
– Hoppá! Nem akartam, ez reflexből jött.
Majdnem – szigorúan reflexből – én is lekentem neki egyet. Tim továbbra is roppant jót röhögött rajtunk, de eszébe sem jutott közelebb jönni.
– Talán kezdjük máshogy – váltott taktikát Rueben. – A csépelésre később is ráérünk.
Csépelni? Fasza
Rueben pontosan megmutatta a pontot, ami a baloldali, negyedik bordája alatt helyezkedett el, egy kisebb bemélyedésben. Ha nem figyelek oda, észre sem veszem.
– Puszta kézzel, hacsak nem szakítod át az oldalamat, nem tudsz kinyírni. Ártalmatlanítani igen, de nem halok meg tőle. Milyen kár, mi? Ahhoz meg kell szúrnod, méghozzá felfelé, a felső bordám irányába. Ne a tüdőmet, bár, ha azt kiszúrod, valószínűleg akkor is elpatkolok, de akkor téged is magammal viszlek. Ha viszont jó helyen találsz el, azonnal vége a dalnak.
Megértettem, a gúnyolódása mögötti tartalmat is. Rueben ugyanúgy, ahogy eddig minden egyes pillanatban, az életét bízta rám.
Nem szándékoztam bántani, de amikor egy kis prezentáló birkózásban a háta mögé kerültem, leszorítottam a kezét, és megtaláltam a titkos pontot a bordája tövében, kíváncsi lettem a hatásra, és erősen megnyomtam. Rueben abban a pillanatban esett ájultan össze. Azt hittem, kinyírtam, mindenki azt hitte, de egy üveg, az arcára fröccsentet víz és néhány perc után kezdett magához térni.
– Te geci – dünnyögte. Már én is vigyorogtam.
Ennek nem egészen egy hete, azóta szinte még aludni sem feküdtünk le, minden percünket együtt töltöttük, harcoltunk egymással és felkészültünk. Rueben olyasmikre tanított minket, amire a jól begyakorolt thaiboksz mozdulataink nem terjedtek ki. A szükség jó csapatot kovácsolt a négyesünkből, bár a bizalom nem volt feltétel nélküli. Mindannyian féltünk attól, ami előttünk állt – a haláltól.
Áthaladtunk egy-két nagyobb városon, nem ismertem fel őket, majd kisebb falvak követték egymást, amiket szintén nem tudtam beazonosítani. Meredten bámultam kifelé, figyeltem az autókat, az embereket és az épületeket, így őriztem meg a hidegvéremet. A feszültség tombolt közöttünk. A magnó duruzsolt, mindannyian hallgattunk. Nem tudtunk mást tenni. A városok környékén dugókba keveredtünk, megálltunk tankolni, aztán ebédelni, de mintha visszafelé rángatták volna az időt ahelyett, hogy jól seggbe rúgják.
Egyre kihaltabb panorámakép tárult elénk, amint haladtunk előre, kopár fákkal szegélyezett betoncsík pörgött alattunk, egyforma villanyoszlopok világítottak gyér fénnyel. Hová tartunk? Mi felé?
Elaludtam a Bené-féle zenékkel tarkított zötykölődés közepette, fel sem tűnt, hogy a többiek kiszálltak egy pihenőnél. Tim bekanyarodott egy C kategóriás hotel parkolójába, ekkor mozdultam meg az őrült zsibbadással a nyakam hátsó részében. Kikászálódtam, megmozgattam az elgémberedett végtagjaimat, miközben Tim egyedül bement a recepcióra. Nem jönne jól, ha bárkinek feltűnne az egyforma szemszínünk, vagy a négy sötét lovag.
Tim fáradtabb arckifejezéssel jelent meg újra, mint amit egész nap láttam rajta. Motyogott valamit egy „értetlen fehérnépről”. A kezembe nyomta a tizenkettes szoba kulcsát.
– Tied a szipoly – közölte, aztán már grasszált tovább.
Nem ragaszkodtam Rueben társaságához, de a többiek úgy ítélték meg, ez lesz a legjobb, merthogy alapjában véve én voltam a fő oka annak, hogy belekeveredtünk ebbe. Kösz szépen.
A szoba kicsi volt, unalmas és élettelen – mindenütt barna és kékszínű cuccokkal, fantáziátlanul. Mások olyasmiktől rettegnek, mint a sötétség vagy a pókok, hát én a mocskos mellékhelyiségektől. Kevesebb kiakasztó dolog van annál. De ez a jelenlegi nagyjából rendben volt, bár így is a kezembe kaptam egy fertőtlenítős palackot, mint Luke Skywalker a fénykardot, és körbespricceltem a tálon meg a csempén.
– Te meg mit művelsz? – Rueben természetesen nem várt választ. – Eljöttem kinyíratni magam két bátor legénnyel meg egy született feleséggel. Fasza.
Barom. Inkább ment, és behúzta a sötétítőket. Néhány kíváncsi szempár hiányzott a legkevésbé. Ledobtam magam az ágyra, pillanatokon belül el tudtam volna aludni. Rueben viszont túl nagy csendben létezett, úgyhogy ránéztem – elképedt arccal matatott a sporttáskájában. Akadémiai szabvány, mint a ruhák is benn. Kihúzott egy fekete atlétát, ugyanolyat, mint amiből nekem is van legalább tizenhat darab, és furán nézegetni kezdte. Melyikünk a született feleség?
– Mi a hézag, Naomi Campbell? – savaztam vissza az előbbiért.
– Soha nem fogom megszokni, hogy ilyen szemes cuccokat hordok. Tisztára, mint te. Már csak egy kontaktlencse meg némi hidrogén kéne.
– Te soha nem leszel olyan, mint én.
Hidrogén! Baromállat!
– Hál istennek – dőlt el röhögve.
– Aludjál már!
Szívből reméltem, hogy ezúttal befogja, és nem kell megfojtanom a díszpárnával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése