Sziasztok!
Úgy láttam, a múlt héten kellően "kiakasztottalak" titeket az Aidan körüli fordulattal, kaptam nagyon aranyos felháborodott kommenteket, hogy mi lesz, ha megölöm... :D Nos, nem is húzom tovább az időt, olvassátok el magatok ;)
Nilla
Huszonharmadik fejezet
R.
Nekitámasztottam a homlokomat a csempének, miközben óriási kortyokban nyeltem a levegőt, mint a fuldokló. A jéghideg víztől már dideregtem, de továbbra sem voltam hajlandó elcsavarni a másik csapot, elmebeteg módon volt szükségem a hidegre. A jeges cseppek mint millió, apró tűszúrás a bőrömön.
Rábírtam magam a kiszállásra – isteni érzés volt, ahogy a sebtében lehibernált tagjaim újra mozogni kezdtek. Életet dörzsöltem magamba a puha törölközővel, majd belebújtam a legkényelmesebb melegítőmbe, és attól a pillanattól kezdve, hogy újra normálisan éreztem magam, képtelen voltam tartani a kontrollt a gondolataim felett.
A négytagú, igen bátor és eszement kémcsapat hazatért a titkos akciójáról, meglehetősen rossz állapotban. Pierre-nek csontja törött, a szipolyt összeverték, Aidan kis híján meghalt. Még nem láthattam, az orvoson kívül senki, de tudtam, hogy meglőtték és rengeteg vért vesztett. Azóta eszét vesztette a világom. Csak sétáltam fel-alá, mélyebb kétségbeesésbe merülve, mint az elmúlt egy hétben bármikor. Egy ilyen elvetemült pillanatban kattant be az agyam, és álltam be a hidegzuhany alá, ami jót tett, mert addig sem kellett morfondíroznom.
Történt még valami, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert a sokk elnyomott minden mást. Olyan hosszú idő után, szemtől szemben álltam azzal a szipollyal, aki megtámadott minket az erdőben. Annyit kisilabizáltam, hogy valamiféle kollaboráció folyt a vezetőség és közte. Minden bizonnyal nem árthatott nekünk, ha felengedték az alsó szintről, nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy Aidan miatta került életveszélybe. Dühöngtem.
Először láttam őt világosban – elképesztően átlagos volt. Akárcsak én, azt leszámítva, hogy amíg az én szememben kékség világított, az övében zöld pettyek. Felmértem: erős testalkatú és vállú, meglepően fehér bőrű, de nagyon sötét hajú, bárki lehetne az utcáról pasi.
Hiába rettegett tőle itt mindenki, és játszott rá a keménységére, engem nem rémített meg. Amikor rám nézett a sötét szemével, hát elpattant bennem valami. Elléptem Tim mellől, egyenesen a nagydarab alak felé, és már csattant is a tenyerem az arca jobb oldalán. Ő elképedten nézett rám egy percig, aztán elvigyorodott. Mi az ördög?
– Te tényleg kemény csaj vagy – a hangja mély volt, sötét, teljes mértékben hozzáillő.
Keményen a szemébe néztem, cseppet nem érdekelt a humorizálása.
– Ha nem éli túl, esküszöm, hogy nem leszek olyan jólelkű, mint a többiek.
Mintha egy idegen szavai szólnának az én hangomon, de ez sem számított akkor. Úgy éreztem, a megtestesült gyötrelem szemébe pillantok bele, és ez erőt adott, ez megkeményített. Erre pont Aidan tanított meg: olyan világban élünk, amiben nem adhatom fel.
– Hát – mondta komolyan a szipoly, és már nem mosolygott –, túl fogja élni.
Felszegett állal néztem az arcába. Állta a pillantásomat, valami furcsa, tompa fény pislákolt a szemében.
– Rueben vagyok. Barát – tért vissza az előbbi stílusához.
– Rea – biccentettem. – Azt még eldöntöm, hogy barát-e.
Nehezére esett visszafogni a mosolyát, és ezt már majdnem szóvá tettem, amikor Tim közbelépett.
– Most, hogy így egymásra találtatok, ellépek kajálni, nemsokára itt vagyok. Ne menjetek el innen! – Azzal pedig már ott sem volt.
Rueben a torkát köszörülte.
– Nos, nyilván tudod, miért hagyott itt minket.
Odahúztam egy asztalt az övével szemben, és felültem a tetejére. Kezdett csillapodni bennem a düh, felszínre tört az igazi énem, és nem tudtam mindenért őt hibáztatni. Meglepően nyugodtan feleltem neki:
– Bizalmi lecke bizalmatlanoknak.
Legalább harminc másodpercnyi csend következett, mielőtt Rueben sóhajtott egyet.
– Körülbelül harminc évvel ezelőtt egy Mylo nevű szipoly beleszeretett egy kékszemű nőbe. Mintha egy elbaszott Romeo és Júlia lenne, eleve halálra rendeltetett kapcsolat. Sokak szerint ez természetellenes, az élet szégyene. Az a nő is szerette őt, és a titkos viszonyból valamikor az évek során sokkal több lett. Egy életre szóló kötelék, amivel mindenkit riogatni szoktak – villantott gúnyos félmosolyt. Ezek szerint nem hitt a szerelemben. – A nő terhes lett, mindenki nagy megbotránkozására. Amit akkor még nem tudtak, vagy csak nem akartak nagydobra verni, hogy ezt a folyamatot az anya nem éli túl. – Elszorult a torkom. – Belehalt abba, hogy világra hozta a babát, a gyereket pedig a kékszeműek elvitték, még mielőtt Mylo tehetett volna bármit is. Akkor megroppant, eszét vesztette, túl sok volt neki a veszteségből. Hosszú éveken keresztül üldözte a fajtádat, kutatott a gyerek után, bár sosem találta meg. Ekkor végleg elszabadult benne a pokol: minden erejét és idejét arra tette fel, hogy megölje azokat, akik nem segítették. Azaz titeket. Teljesen megbolondult, az a téveszme gyötörte élete végéig, hogy nektek élnetek sem lenne szabad.
Megemelkedett a pulzusom. Egyszer már beszéltünk Aidannel ilyesmiről, és akkor is halálra rémített ez a tény, de Rueben szájából hallva keményebbnek tűnt a valóság. A szemembe nézve folytatta:
– Nemcsak magát hajszolta bele ebbe az őrültségbe, hanem a fiát, Tristant is. Ő akkor született, amikor Mylo már a démonaival harcolt, így nem volt egyszerű gyerekkora. Nem is csodálom, hogy retardált lett. Mindegy. Voltak olyanok is, akik ellenezték ezt az ideológiát, Mylo két fivére, Malcolm és Martin. Ők próbálták visszahozni a bátyjukat, de aki egyszer a téveszmék mezejére tévedt, ott is marad. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint a tény, hogy az állat képes volt a saját testvérét is megölni, mert az útjában állt. – Rueben teste megfeszült. – Aztán elvitte a tüdőbaj. El tudod ezt hinni? Az idióta elképzeléseit viszont hátrahagyta az idióta fiával együtt, aki a mai napig tovább ténykedik, hogy ősi ellenségeit, apja szent akarata szerint eltehesse láb alól. Nem akarok hazudni neked, Rea, súlyos a helyzet. Tristan csak arra vár, hogy Malcolm sóhajtson egy utolsót. Ami azt illeti, mindent meg is tesz ennek érdekében. Sajnálom, hogy belekevertem Aidant és a többieket, de ezt tudnunk kellett. Megmentették az életemet, tartozom nekik, és most rajtam a sor, hogy tegyek valamit.
– Ez a történet – mondtam sötét hangon, amikor összeszedtem az erőmet, hogy megszólaljak. – Úgy vettem észre, jól ismered.
Rueben bólintott.
– Martin az apám volt. Tulajdonképpen Tristannel együtt nőttem fel, de könnyebb lett volna az életem nélküle. Hallottad már azt a mondást, hogy a fiúk az apák bűneinek keresztjét viselik? Hát igaz.
Hirtelenjében felnéztem erre az emberre, és nem csak a szó szoros értelmében. Úgy érezte, neki kell rendbe raknia azt, amit a családja elrontott, és ezért kockára téve az életét idejött. Rueben segített, hogy fel tudjunk készülni, sőt többet tett a túlélésünkért, mint bárki más.
– Miért mesélted ezt el nekem?
– Mert sajnálom, ami történt. Igazad van, ha Aidan meghal, én leszek érte a hibás, és tudnod kellett, hogy nem ezt akartam. Sokkal tartozom neki, mert ha a többi haverodon múlik, most nem beszélgetnék itt veled, de ő kiállt értem.
Bólintással vettem tudomásul a hallottakat. Amit Rueben elmondott, az tökéletesen Aidanre vall, és a vészes helyzet ellenére elöntött egy jóleső érzés.
Rueben, mintha olvasna a tekintetemből, ellökte magát az asztaltól, és az ajtó felé lépett. Tim világosan megmondta, hogy maradjunk itt, és azt is az értésemre adta, hogy nem látogathatom meg Aidant, amíg nem lesz jobban.
– Gyere – biccentett Rueben a folyosó felé.
Úgyhogy fittyet hánytunk Tim kérésére, amitől idegbajt fog kapni, de abban a percben fütyültem rá. Mozdított előre, hogy látni akartam Aidant.
Rueben elvezetett az orvosi szobáig, ahol akkor jártam, amikor Islának görcsoldóra volt szüksége. Megálltunk az ajtó előtt, Rueben bekopogott, és a doki megjelent: őszes hajú, középkorú vezető, aki szótlanul vette tudomásul, hogy mi vagyunk azok. Biccentett Rueben felé, majd elsietett mellettünk a folyosón.
Mielőtt beléptem a helyiségbe, gyomorgörccsel és vadul verdeső szívvel, a tarkómon gyöngyöző verejtékkel, Rueben megállított.
– Még nincs jó színben – hangsúlyozta az első szót.
Belöktem az ajtót, a fertőtlenítő szaga azonnal megcsapott. A szobában világos volt, az ablakon ömlött be a fény, és egy ágyon ott feküdt Aidan. Az arca sápadt, ebben a világosságban egyenesen ijesztően fehér. A bal válla óriási, fehér kötésben állt, a másik karja mozdulatlanul hevert a teste mellett. A takaró a mellkasáig ért, láttam, milyen lassan emelkedik, majd süllyed. Az infúziót az ép karjába kötötték.
Szédülés fogott el, a fülem zúgni kezdett. Amúgy sem kedveltem a kórházakat, de rajta látni mindezt felért egy traumával.
Kezemet a homlokára simítottam – hideg volt. Finoman cirógatni kezdtem, alig értem hozzá, de muszáj volt éreznem, hozzányúlnom. Gyöngéden a hajába is belefuttattam az ujjaimat, ahogy arra ősidők óta vágytam, csakhogy nem így. Ott térdeltem mellette, a szememet szúró könnyekkel, figyelve a halk légzését, miközben hol az arcomat, hol a kezemet simítottam hozzá, és azért imádkoztam, hogy ébredjen fel.
– Te bolond szőke, te – suttogtam. – Mire volt ez jó? Sosem titkoltad jól, hogy hőstípus vagy, de ez már egy kicsit túlzás, nem?
Suttogtam kitartóan, lázasan, nem számított, hogy ugyanazt ismételgettem, csak mondtam, de Aidan nem ébredt fel. Nem reagált. Keserves órák elteltével is ugyanott tartottunk, mint előtte.
Sötétedni kezdett, ám hiába próbáltak szép szóval, csúnyával vagy testi erővel való fenyegetéssel eltávolítani a közeléből, senkinek sem sikerült.
Az este leszálltával Tim is megérkezett, és elég pipa volt.
– Aidan így nem tud pihenni.
– Dehogynem.
– Adjunk neki egy kis teret.
– Akkor menj ki, és kevesebben leszünk.
Nem talált rajtam fogást, minden próbálkozását hárítottam, vagy elegánsan figyelmen kívül hagytam, és ettől még morcosabb lett. Egy rövid időre sikerült kiüldöznöm a szobából, de aztán a legváratlanabb pillanatban mindig visszatért.
Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy két kar fonódik a derekam köré, és óvatosan megölel, hogy felemelhessen. Azonnal felriadtam, és ártalmatlanítottam a nem várt vendéget egy láblendítéssel. Tim a fejét ingatta.
– Addig nem megyek el innen, amíg nem tartasz velem. Legalább éjszakára, hogy aludj rendesen, majd reggel visszajössz.
Az, hogy már úgy elgémberedtem, hogy csak csípőből tudtam megfordulni és ránézni, szintén őt igazolta.
– Legalább hadd köszönjek el tőle. Kérlek – nyeltem egy nagyot.
Tim megértette és kihátrált. Aidan fölé hajoltam, félrehúzva a copfomból kiszabadult szálakat, hogy ne csiklandozza. Először homlokon csókoltam, majd a füléhez hajoltam, és belemormoltam:
– Később találkozunk. Nem menekülsz előlem, most én leszek a testőröd. Csak elaltatom Tim gyanúját, és visszajövök.
Óvatos puszit nyomtam mindkét arcára, majd visszahajoltam a füléhez.
– Várj meg engem, jó?
A szám lassan az övéhez vándorolt. Nem fontolgattam sokat a dolgot, és lágyan megcsókoltam, beleadva minden el nem suttogott érzelmemet, elhalasztott érintést, ki nem ejtett szót.
– Maradj velem. – Az ajkam az övét súrolta beszéd közben, és még a mondat végén is ölelkezett vele, mielőtt elhajoltam.
Hosszan néztem vissza rá az ajtóból, azon morfondírozva, hogy végre megcsókoltam őt, de bár ne így hozta volna a sors.
Rábírtam magam a kiszállásra – isteni érzés volt, ahogy a sebtében lehibernált tagjaim újra mozogni kezdtek. Életet dörzsöltem magamba a puha törölközővel, majd belebújtam a legkényelmesebb melegítőmbe, és attól a pillanattól kezdve, hogy újra normálisan éreztem magam, képtelen voltam tartani a kontrollt a gondolataim felett.
A négytagú, igen bátor és eszement kémcsapat hazatért a titkos akciójáról, meglehetősen rossz állapotban. Pierre-nek csontja törött, a szipolyt összeverték, Aidan kis híján meghalt. Még nem láthattam, az orvoson kívül senki, de tudtam, hogy meglőtték és rengeteg vért vesztett. Azóta eszét vesztette a világom. Csak sétáltam fel-alá, mélyebb kétségbeesésbe merülve, mint az elmúlt egy hétben bármikor. Egy ilyen elvetemült pillanatban kattant be az agyam, és álltam be a hidegzuhany alá, ami jót tett, mert addig sem kellett morfondíroznom.
Történt még valami, aminek eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, mert a sokk elnyomott minden mást. Olyan hosszú idő után, szemtől szemben álltam azzal a szipollyal, aki megtámadott minket az erdőben. Annyit kisilabizáltam, hogy valamiféle kollaboráció folyt a vezetőség és közte. Minden bizonnyal nem árthatott nekünk, ha felengedték az alsó szintről, nekem viszont csak az járt a fejemben, hogy Aidan miatta került életveszélybe. Dühöngtem.
Először láttam őt világosban – elképesztően átlagos volt. Akárcsak én, azt leszámítva, hogy amíg az én szememben kékség világított, az övében zöld pettyek. Felmértem: erős testalkatú és vállú, meglepően fehér bőrű, de nagyon sötét hajú, bárki lehetne az utcáról pasi.
Hiába rettegett tőle itt mindenki, és játszott rá a keménységére, engem nem rémített meg. Amikor rám nézett a sötét szemével, hát elpattant bennem valami. Elléptem Tim mellől, egyenesen a nagydarab alak felé, és már csattant is a tenyerem az arca jobb oldalán. Ő elképedten nézett rám egy percig, aztán elvigyorodott. Mi az ördög?
– Te tényleg kemény csaj vagy – a hangja mély volt, sötét, teljes mértékben hozzáillő.
Keményen a szemébe néztem, cseppet nem érdekelt a humorizálása.
– Ha nem éli túl, esküszöm, hogy nem leszek olyan jólelkű, mint a többiek.
Mintha egy idegen szavai szólnának az én hangomon, de ez sem számított akkor. Úgy éreztem, a megtestesült gyötrelem szemébe pillantok bele, és ez erőt adott, ez megkeményített. Erre pont Aidan tanított meg: olyan világban élünk, amiben nem adhatom fel.
– Hát – mondta komolyan a szipoly, és már nem mosolygott –, túl fogja élni.
Felszegett állal néztem az arcába. Állta a pillantásomat, valami furcsa, tompa fény pislákolt a szemében.
– Rueben vagyok. Barát – tért vissza az előbbi stílusához.
– Rea – biccentettem. – Azt még eldöntöm, hogy barát-e.
Nehezére esett visszafogni a mosolyát, és ezt már majdnem szóvá tettem, amikor Tim közbelépett.
– Most, hogy így egymásra találtatok, ellépek kajálni, nemsokára itt vagyok. Ne menjetek el innen! – Azzal pedig már ott sem volt.
Rueben a torkát köszörülte.
– Nos, nyilván tudod, miért hagyott itt minket.
Odahúztam egy asztalt az övével szemben, és felültem a tetejére. Kezdett csillapodni bennem a düh, felszínre tört az igazi énem, és nem tudtam mindenért őt hibáztatni. Meglepően nyugodtan feleltem neki:
– Bizalmi lecke bizalmatlanoknak.
Legalább harminc másodpercnyi csend következett, mielőtt Rueben sóhajtott egyet.
– Körülbelül harminc évvel ezelőtt egy Mylo nevű szipoly beleszeretett egy kékszemű nőbe. Mintha egy elbaszott Romeo és Júlia lenne, eleve halálra rendeltetett kapcsolat. Sokak szerint ez természetellenes, az élet szégyene. Az a nő is szerette őt, és a titkos viszonyból valamikor az évek során sokkal több lett. Egy életre szóló kötelék, amivel mindenkit riogatni szoktak – villantott gúnyos félmosolyt. Ezek szerint nem hitt a szerelemben. – A nő terhes lett, mindenki nagy megbotránkozására. Amit akkor még nem tudtak, vagy csak nem akartak nagydobra verni, hogy ezt a folyamatot az anya nem éli túl. – Elszorult a torkom. – Belehalt abba, hogy világra hozta a babát, a gyereket pedig a kékszeműek elvitték, még mielőtt Mylo tehetett volna bármit is. Akkor megroppant, eszét vesztette, túl sok volt neki a veszteségből. Hosszú éveken keresztül üldözte a fajtádat, kutatott a gyerek után, bár sosem találta meg. Ekkor végleg elszabadult benne a pokol: minden erejét és idejét arra tette fel, hogy megölje azokat, akik nem segítették. Azaz titeket. Teljesen megbolondult, az a téveszme gyötörte élete végéig, hogy nektek élnetek sem lenne szabad.
Megemelkedett a pulzusom. Egyszer már beszéltünk Aidannel ilyesmiről, és akkor is halálra rémített ez a tény, de Rueben szájából hallva keményebbnek tűnt a valóság. A szemembe nézve folytatta:
– Nemcsak magát hajszolta bele ebbe az őrültségbe, hanem a fiát, Tristant is. Ő akkor született, amikor Mylo már a démonaival harcolt, így nem volt egyszerű gyerekkora. Nem is csodálom, hogy retardált lett. Mindegy. Voltak olyanok is, akik ellenezték ezt az ideológiát, Mylo két fivére, Malcolm és Martin. Ők próbálták visszahozni a bátyjukat, de aki egyszer a téveszmék mezejére tévedt, ott is marad. Mi sem bizonyítja ezt annál jobban, mint a tény, hogy az állat képes volt a saját testvérét is megölni, mert az útjában állt. – Rueben teste megfeszült. – Aztán elvitte a tüdőbaj. El tudod ezt hinni? Az idióta elképzeléseit viszont hátrahagyta az idióta fiával együtt, aki a mai napig tovább ténykedik, hogy ősi ellenségeit, apja szent akarata szerint eltehesse láb alól. Nem akarok hazudni neked, Rea, súlyos a helyzet. Tristan csak arra vár, hogy Malcolm sóhajtson egy utolsót. Ami azt illeti, mindent meg is tesz ennek érdekében. Sajnálom, hogy belekevertem Aidant és a többieket, de ezt tudnunk kellett. Megmentették az életemet, tartozom nekik, és most rajtam a sor, hogy tegyek valamit.
– Ez a történet – mondtam sötét hangon, amikor összeszedtem az erőmet, hogy megszólaljak. – Úgy vettem észre, jól ismered.
Rueben bólintott.
– Martin az apám volt. Tulajdonképpen Tristannel együtt nőttem fel, de könnyebb lett volna az életem nélküle. Hallottad már azt a mondást, hogy a fiúk az apák bűneinek keresztjét viselik? Hát igaz.
Hirtelenjében felnéztem erre az emberre, és nem csak a szó szoros értelmében. Úgy érezte, neki kell rendbe raknia azt, amit a családja elrontott, és ezért kockára téve az életét idejött. Rueben segített, hogy fel tudjunk készülni, sőt többet tett a túlélésünkért, mint bárki más.
– Miért mesélted ezt el nekem?
– Mert sajnálom, ami történt. Igazad van, ha Aidan meghal, én leszek érte a hibás, és tudnod kellett, hogy nem ezt akartam. Sokkal tartozom neki, mert ha a többi haverodon múlik, most nem beszélgetnék itt veled, de ő kiállt értem.
Bólintással vettem tudomásul a hallottakat. Amit Rueben elmondott, az tökéletesen Aidanre vall, és a vészes helyzet ellenére elöntött egy jóleső érzés.
Rueben, mintha olvasna a tekintetemből, ellökte magát az asztaltól, és az ajtó felé lépett. Tim világosan megmondta, hogy maradjunk itt, és azt is az értésemre adta, hogy nem látogathatom meg Aidant, amíg nem lesz jobban.
– Gyere – biccentett Rueben a folyosó felé.
Úgyhogy fittyet hánytunk Tim kérésére, amitől idegbajt fog kapni, de abban a percben fütyültem rá. Mozdított előre, hogy látni akartam Aidant.
Rueben elvezetett az orvosi szobáig, ahol akkor jártam, amikor Islának görcsoldóra volt szüksége. Megálltunk az ajtó előtt, Rueben bekopogott, és a doki megjelent: őszes hajú, középkorú vezető, aki szótlanul vette tudomásul, hogy mi vagyunk azok. Biccentett Rueben felé, majd elsietett mellettünk a folyosón.
Mielőtt beléptem a helyiségbe, gyomorgörccsel és vadul verdeső szívvel, a tarkómon gyöngyöző verejtékkel, Rueben megállított.
– Még nincs jó színben – hangsúlyozta az első szót.
Belöktem az ajtót, a fertőtlenítő szaga azonnal megcsapott. A szobában világos volt, az ablakon ömlött be a fény, és egy ágyon ott feküdt Aidan. Az arca sápadt, ebben a világosságban egyenesen ijesztően fehér. A bal válla óriási, fehér kötésben állt, a másik karja mozdulatlanul hevert a teste mellett. A takaró a mellkasáig ért, láttam, milyen lassan emelkedik, majd süllyed. Az infúziót az ép karjába kötötték.
Szédülés fogott el, a fülem zúgni kezdett. Amúgy sem kedveltem a kórházakat, de rajta látni mindezt felért egy traumával.
Kezemet a homlokára simítottam – hideg volt. Finoman cirógatni kezdtem, alig értem hozzá, de muszáj volt éreznem, hozzányúlnom. Gyöngéden a hajába is belefuttattam az ujjaimat, ahogy arra ősidők óta vágytam, csakhogy nem így. Ott térdeltem mellette, a szememet szúró könnyekkel, figyelve a halk légzését, miközben hol az arcomat, hol a kezemet simítottam hozzá, és azért imádkoztam, hogy ébredjen fel.
– Te bolond szőke, te – suttogtam. – Mire volt ez jó? Sosem titkoltad jól, hogy hőstípus vagy, de ez már egy kicsit túlzás, nem?
Suttogtam kitartóan, lázasan, nem számított, hogy ugyanazt ismételgettem, csak mondtam, de Aidan nem ébredt fel. Nem reagált. Keserves órák elteltével is ugyanott tartottunk, mint előtte.
Sötétedni kezdett, ám hiába próbáltak szép szóval, csúnyával vagy testi erővel való fenyegetéssel eltávolítani a közeléből, senkinek sem sikerült.
Az este leszálltával Tim is megérkezett, és elég pipa volt.
– Aidan így nem tud pihenni.
– Dehogynem.
– Adjunk neki egy kis teret.
– Akkor menj ki, és kevesebben leszünk.
Nem talált rajtam fogást, minden próbálkozását hárítottam, vagy elegánsan figyelmen kívül hagytam, és ettől még morcosabb lett. Egy rövid időre sikerült kiüldöznöm a szobából, de aztán a legváratlanabb pillanatban mindig visszatért.
Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy két kar fonódik a derekam köré, és óvatosan megölel, hogy felemelhessen. Azonnal felriadtam, és ártalmatlanítottam a nem várt vendéget egy láblendítéssel. Tim a fejét ingatta.
– Addig nem megyek el innen, amíg nem tartasz velem. Legalább éjszakára, hogy aludj rendesen, majd reggel visszajössz.
Az, hogy már úgy elgémberedtem, hogy csak csípőből tudtam megfordulni és ránézni, szintén őt igazolta.
– Legalább hadd köszönjek el tőle. Kérlek – nyeltem egy nagyot.
Tim megértette és kihátrált. Aidan fölé hajoltam, félrehúzva a copfomból kiszabadult szálakat, hogy ne csiklandozza. Először homlokon csókoltam, majd a füléhez hajoltam, és belemormoltam:
– Később találkozunk. Nem menekülsz előlem, most én leszek a testőröd. Csak elaltatom Tim gyanúját, és visszajövök.
Óvatos puszit nyomtam mindkét arcára, majd visszahajoltam a füléhez.
– Várj meg engem, jó?
A szám lassan az övéhez vándorolt. Nem fontolgattam sokat a dolgot, és lágyan megcsókoltam, beleadva minden el nem suttogott érzelmemet, elhalasztott érintést, ki nem ejtett szót.
– Maradj velem. – Az ajkam az övét súrolta beszéd közben, és még a mondat végén is ölelkezett vele, mielőtt elhajoltam.
Hosszan néztem vissza rá az ajtóból, azon morfondírozva, hogy végre megcsókoltam őt, de bár ne így hozta volna a sors.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése