Kékszeműek - huszonkettedik

Sziasztok! :)

Hogy telik a hétvégétek? Remélem, sikerül felpörgetni egy izgis résszel ^^ Jó olvasást, írjátok meg a véleményeteket bátran!

Nilla

Huszonkettedik fejezet

A.

Nehezen álltam a lábszáramhoz simuló tok érzetét, mert tudtam, hogy a késsel, ami benne rejtőzik, életeket vehetek el. Utáltam a pisztolyt, a golyókat és még a saját öklömet is, mert a helyzet rákényszeríthet a használatára.
Hányingerem támadt a gyomoridegtől, egész éjjel forgolódtam. Tíz percet aludtam, fél órát vergődtem. Majd jött a gépies reggeli, ahol lekényszerítettük a falatokat a torkunkon muszájból. Rueben előre szólt, hogy a mai nap lesz a legkeményebb, gyalogolnunk és rejtőzködnünk kell, akkor pedig nem lesz időnk piknikezni.
Az autót Tim és Rueben éjszaka egy biztos helyre vitték. Jó ötlet volt, ha haza is akarunk jutni vele. De nem ha, hanem amikor – javítottam ki magam tíz másodperccel később.
Miután otthagytuk az aktuális menedékhelyünket, előre kivéve a szobákat egy hétre, elindultunk, és abban a pillanatban kapcsoltam át gépüzemmódba. Az nagyjából annyiból állt, hogy nem gondolkozik, cselekszik.
Sokáig gyalogoltunk egy betonút mentén, ahol óránként fél autó jelentette a forgalmat, majd rátértünk egy földútra, ahol ez a szám mínusz háromra ugrott, és bevetettük magunkat az erdőbe. Csendben mentünk, füleltünk és figyeltünk – pont, mint az egyik vizsgán, csak élesben. Halálosan élesen.
Valószínűleg még messze jártunk, noha éberek maradtunk, hangtalanok. Rueben nem csak harcművészetből adott leckéket, hanem megkísérelte elmagyarázni, hogyan maradjunk észrevétlenek, olvadjunk bele a környezetbe, és kapjuk el azt, aki el akar kapni minket.
Egyszer megálltunk, mert Pierre hallott valamit, de biztos csak valami állat volt, mert egyikünk sem talált semmit. Robbanni tudtunk volna a feszültségtől, ezért kifejezetten örültem, hogy nem szóltunk egymáshoz. Némán egyszerűbb elviselni az idegek tombolást.
Csípett a hideg, bár nem fáztam, holott már órák óta idekint jártunk. Mintha megszoktam volna, vagy már ez sem tudott hatni rám? Belülről fűtött az idegbaj.
Amikor sötétedni kezdett, Rueben közölte, hogy nemsokára odaérünk, és kivezetett minket egy aszfaltos útra. Tíz perc múlva mondjuk le is tértünk róla – egy murvával leszórt ösvény mentén haladtunk tovább, csak a fák jótékony sűrűjében. Feltűnt egy ház, aztán nem sokkal messzebb még egy, de semmi árulkodó jelet nem láttunk rajtuk.
Legalább még egy óra telt el, már az út is eltűnt mellőlünk, amikor megláttunk egy gyárnak álcázott, szürke kockaépületet. Nem rendelkezett sok ablakkal, és azok is kicsik, második ránézésre már inkább börtönnek tűnt. Összerándult a gyomrom, amint arra gondoltam, hogy az ott bujkálók egy csoportja gondolkodás nélkül eresztene golyót belém.
Megálltunk, elég közel ahhoz, hogy paranoiás gondolataim támadjanak, és Rueben az időközben leszállt sötétségben felénk fordult.
– Bemegyek, megkeresem, akit kell, és kijövök. De ha véletlenül bármi akadályozná az isteni tervemet, tűnjetek el, mielőtt feljön a nap. Bármit is hallotok, nem vállalok felelősséget bent értetek.
Tehát akár elkapják, akár kínozzák, ne menjünk be, hanem rohanjunk, és figyelmeztessük a mieinket. Mi van? És ebbe Tim beleegyezett?
Rueben nem búcsúzkodott, nem mondott egy büdös szót sem, hanem elindult az épület bejárata felé, és senki nem állította meg. Felrántotta az ajtót, a hangtól felszisszentem, majd eltűnt mögötte.
Továbbra is az a kékszemű akartam maradni, akit a mocskos zuhanyzókon kívül mástól nem ver ki a víz, de olyan paranoiásan meredtem a szürke betonszörnyre, rettenetes tulajdonságokkal felruházva a benne tartózkodókat, hogy lassan, de biztosan éreztem, elborul az agyam. Pattanásig feszülő idegekkel kagylóztam, pedig nem volt szuperhallásom, és a falak sem engedtek átszűrődni semmiféle zajt. Legalábbis egyelőre nem, ebből pedig arra következtettem, hogy minden rendben megy.
Vártunk dermedten, némán, még levegőt is alig észrevehetően vettünk. Nem kelthettünk feltűnést. Nem éreztem magam biztonságban, nem éreztem magam jól, sőt már normálisnak sem, majd’ megőrültem érte, hogy végre történjen valami, de továbbra is csend és csend és csend maradt.
Végigropogtattam az ujjaimat, összefűztem és megfeszítettem a kezemet, megmozgattam a nyakamat. Történni fog valami, pillanatokon belül, súgta az ösztönöm.
Valahol egy bagoly huhogott. A szél besüvített a kapucnim alá, és valami gyenge mozgást érzékeltem, mire oldalra kaptam a fejem, de csak Tim állt mellém. Ezek szerint ő is érezte.
A következő másodpercben valaki felordított, majd pisztolylövés dördült, nem is egyszer, és én nem gondolva a következményekre ugrottam elő a fák közül. Sprinteltem a bejárat felé, a többiek már a nyomomban jöttek, a fülemben pulzálva dobolt a vér. Az adrenalin miatt halhatatlannak éreztem magam, innen merítettem bátorságot ahhoz is, hogy felrántsam az ajtót, és a hangzavar irányába rohanjak. Az első emeletnél kénytelen voltam megtorpanni – két irányba vezetett az út, de nem voltam biztos benne, honnan jön a hang. Tim volt az, aki hamarabb kapcsolt: valahonnan lábdobogás és ideges kiabálás hallatszott, mire ő elindult a folyosó vége felé. Csendesen szedtük a lábunkat, nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, ameddig nem muszáj. Ránk biztos, hogy itt bent senki nem számít, és ezt a lehetőséget kár lenne elvesztegetni.
A folyosó végén, az étkezőben ott állt Rueben, valaki a háta mögül szorította le a kezét. A helyzet kísértetiesen hasonlított a mi veszélytelen gyakorlásunkra. Vele szemben két nagydarab fickó állt, az egyik stukkert szegezett a homlokának. Mielőtt berontottunk, a kezembe vettem a késemet, pillanatokon belül használni is fogom. Innen nem volt visszaút.
Gondolkodás nélkül a pisztolyos felé lendültem, aki mire felém fordult, már kirúgtam a fegyvert a kezéből. Még láttam, hogy Tim a másikat teríti le, míg Pierre-nek a Ruebent szorongató maradt. Gyorsan kellett cselekednem, nagyon gyorsan, mert a szipoly szemében felismerés villant, az én agyamban meg a „vész” felirat. Úgy próbáltam leszerelni, ahogy Rueben tanította, bár némiképp hátráltatott, hogy beletérdelt a gyomromba. Levegő, most a levegő a legfontosabb.
A szipoly arra számított, hogy össze fogok esni a rúgása miatt, de nekem eszemben sem volt, így lépéselőnybe kerültem. Az öklöm csattant az állkapcsán, amitől az reccsent egy elég kellemetlent, és ezt az előnyt kihasználva kerültem a háta mögé, ahol úgy szorítottam, hogy ne tudjon kijönni a fogásból. Szentségelt és fenyegetett, valami olyasmit vettem ki belőle, hogy „fogalmad sincs, kivel baszakodsz”. Mielőtt a bordája alá nyomtam a késem, a többiek felé pillantottam: Pierre-nek felszakadt a szája, Rueben az orrát tapogatta, de amúgy rendben voltak. Az ajtóban vagy hat újabb, dühös csóka jelent meg, fegyverekkel felszerelkezve. Ekkor kerültünk nagy szarba.
A többiek hátrálni kezdtek felém, és egy döbbent másodpercig nem történt semmi. Ahogy az előttem tartott test eltűnt a képből, egy pisztoly csövével néztem farkasszemet.
Túl későn mozdultam el.
Dörrenés.
Fájdalmat nem éreztem, csak erős lökést, valamint a húsomba fúródó golyó hangját hallottam. Meleg vér ömlött szét a bal vállamnál, de továbbra sem éreztem semmit, villámgyorsan ugrottam be a menedékhelyül szolgáló Coca-Cola automata mögé. Rueben és Pierre viszonozták a ránk zúduló golyózáport, de pontosan, viszont a szipolyok csak gyűltek és gyűltek.
Tim félrerántotta a mellényem anyagát, majd a pulcsimét is, és szorosan a vállamra nyomta a sálát. Csak abban a percben, amint a sebhez ért, éreztem meg a csontig hatoló, hideg és éles kínt, mintha valaki pengét forgatna bennem. Rám ordított, mintha azt ellenőrizné, életben vagyok vagy nagyot hallok-e, de az adrenalin miatt nem éreztem olyan drasztikusnak a helyzetet. Fájt és zsibbadt a bal karom, de tudtam mozgatni.
– Van itt kijárat? – ordított előre Tim, miközben egy teli tárat nyomott Rueben kezébe. Az egy szempillantás alatt kicserélte, és lábon lőtt egy szipolyt, aki felordítva elterült. Csakhogy hiába találták el őket, mintha osztódnának, mindig jöttek helyettük.
– Van. Az – célzott Rueben az ablakokra.
Nem volt pazarolni- és lamentálni való időnk, el kellett húznunk a csíkot. Kirúgtam az egyik ablaküveget, míg a többiek fedeztek, és fél kézzel a keretbe kapaszkodtam. Tim már szorosan ott állt mögöttem, és Pierre-ék is hátráltak, így elrugaszkodtam a párkányról, ugrás közben a sebesült vállamra szorítva a másik kezemet. Csak az első emelet, ez semmi, de mire ezt kimondtam magamban, már földet értem, pontosabban valami bokrot. Elég sűrű, és egy kicsit szúrós növényzetbe estem, ami felfogta az ütés nagy részét, de a hátam még így is a földnek csapódott. A vállam fellángolt, a ragacsos vér pedig már a nyakamat, karomat és fél mellkasomat is elborította.
A többiek sorban érkeztek, mindenkit felfogott a növényzet, és mielőtt az erdő felé iramodtunk, Rueben visszafordult, feltartotta a stukkerét, és homlokon lőtte azt, aki a csapat élén bámult utánunk. Az élettelenül összezuhanó test látványát, a kimeredt szemeket még élek, nem fogom elfelejteni.
Csak azt tudtuk, hogy a nyomunkban vannak, keresnek minket, és nem állhatunk meg. Rohantunk, tapostuk az erdőt, botladoztunk a kiálló gyökerekben és keresztbe álló faágakban.
Lassan belázasodtam, és túl gyakran kiáltott a tüdőm megállásért. Egyszer, amikor kénytelenek voltunk pihenőt fújni néhány percre egy patak közelében, elfogott a hányinger és a szédülés. Ezt nem vettem biztató jelnek, de mégis összeszorítottam a fogamat, és futottam a többiek után. Folyamatosan vert a víz, a következő pillanatban pedig vacogtam, azonban nem lassítottam a tempón. Rueben vezetett minket, noha nem arrafelé, mint amerről jöttünk. Vagy csak én hallucináltam?
Amikor legközelebb megálltunk, hogy a többiek igyanak néhány korty vizet, a szédülésem egyre erősebb lett, a fogam pedig már össze-összekoccant a kimerüléstől, hidegrázástól és a vérveszteségtől. A vállam pokolian lüktetett a leszorított ruhák alatt, ahogy teljesen elmúlt az adrenalin hatása.
– Tovább kell mennünk – mondta Rueben. Homályosan láttam, hogy összeszorítja a száját.
Miattam lassabban haladtunk, amitől ordítani támadt kedvem. Kiabálni, egyenesen a többiekre, hogy hagyjanak itt, és szóljanak az otthoniaknak, de hirtelenjében még ahhoz is fáradtnak éreztem magam, hogy kinyissam a számat. A lépteim akadozóvá váltak, imbolygott az egész rohadt világ, és már csak azt éreztem, hogy Rueben oldalról átkarol, hogy ne bukjak orra.
– Verd ki az idióta fejedből – morogta –, hogy te nem jössz velünk vissza.
Kösz, haver! A képembe vágta, hogy milyen nyomorult vagyok, és ezzel segített észnél maradni. Nem engedhettem el magam, mert folytatni kellett az utunkat.
Vagy egy örökkévalóság telt el béna, összeakadt léptek és elfojtott, morajszerű sóhajtások között, mire megláttuk a fekete terepjárót. Már hajnalodott.
Bezuhantam a hátsó ülésre. Rueben úgy hajtott, mint egy őrült, ettől pedig újfent hányingerem támadt, de a hideglelés legyőzte. Behunytam a szemem, de éreztem, hogy megvonaglik az arcom.
– Mi a pánik, Aidan? – fordult hátra Tim. Volt némi feszkó a hangjában? Elmosódtak a határok a valóságos és a lázálmos világ között.
Kék.
Miért ugrott be most a kék? Miért gondoltam rá? Egyáltalán, mi értelme van ennek az egy szónak? A szemhéjam mögött csakugyan ott vibrált: kobalt, égszín, nefelejcs, acél és titánkék. Íriszek. Kék íriszek.
Egy rándulással később viszont fejjel előre a feketébe buktam, sikoltó, csonthártyás fájdalmak közé.