Kékszeműek - huszonnegyedik

2016. április 24.
Sziasztok!
Itt a friss, nem húzom sokáig az időt, jó olvasást kívánok ;) Holnaptól OTTHON VAGYOK egy rövid ideig, már alig tudom kivárni...
Jók legyetek,
N.

Huszonnegyedik fejezet
A.

– Nem fognátok be végre? Ez már nekem is sok, nemhogy neki – mondta egy hang. Felismertem. Név nem társult hozzá, noha a hang tulajdonosának arca is felrémlett előttem.
– Utálom, hogy ezt történt – folytatta valaki, ezúttal egy lány.
– Fel nem foghatom. Istenem, ha történik vele valami... – egy másik csaj hangja. Homályosan ismerős.
– Fejezzétek be, könyörgöm! Ki a fenének van erre a siralmas nyekergésre szüksége? Azon kellene lennünk, hogy felébredjen, de ha hall titeket, inkább így marad. – Bené, kattant be a név. Hangja hűvös, akár a jég.
Egyszer csak elhallgattak, de az egész világgal együtt, és elvesztettem a fonalat. Amikor újra magamhoz tértem, vagyis félig magamhoz, csend telepedett rám. Próbáltam pislogni, csakhogy az éles fény elvakított, és nem bírtam kinyitni a szemem. Szerettem volna odakapni, de a kezem sem mozdult. Mi a franc?
Biztattam magam, mint a szüleim kiskoromban a nehéz akadályok előtt – hogy tudok pótkerék nélkül biciklizni, beleugorhatok a medencébe, és később, hogy nem kell félni a szóbeli vizsgától. Legalább tízszer játszottam el a kinyit-becsuk játékot, mire a szemem valamennyire megszokta a fényt, és nem akart kiesni a helyéről.
Bené egy széken aludt – hogyan fogom felébreszteni? Megmozgattam a nyakam, a ropogást leszámítva egész tűrhető volt. Az ép jobb karomat is használatba vettem, ökölbe zártam az ujjaimat, végül megtapogattam a bal vállamat. A fehér kötés, ami átfedte a fél mellkasomat, őrülten szorított.
Ekkor pillantottam újra Bené felé, aki már nem aludt, hanem tágra nyílt szemmel vizslatott engem, mint aki szellemet lát. Csak néztük egymást, hangtalanul, várva a másik reakcióját. Ezer éve nem láttam ilyen fáradtnak és nyúzottnak az arcát.
– Haver – lehelte, utána pedig kiabált. – Felébredt! RENDBEN VAN!
Ki akartam cseszni vele egy kicsit, a homlokomat ráncoltam.
– Te meg ki vagy? – kérdeztem reszelősen. A hangszálaim kicsit berozsdásodtak. A srác meg elfehéredett.
– Komolyan nem ismersz meg, Aidan? – ugrott fel Bené, és még rémültebb képet vágott, mint az előbb. – Szinte testvérek vagyunk!
– Tényleg?
– Nem emlékszik rám – lehelte. Ennél tovább nem bírtam, elvigyorodtam.
– Egy ilyen hülyét akkor sem felejtenék el, ha kitörölnék az emlékezetemet.
– Seggfej – sziszegte. – Ezt a pokoljárást kéne átélned, utána nem szórakoznál ilyesmivel. Mindenki tiszta őrült, legalább tíz évet öregedtünk miattad. Nem vagy éhes, szomjas? Nincs szükséged valamire?
– De. Mozgásra.
– Még ne erőltesd annyira. Amint viszont rendbe jöttél, akkorát le fogok kenni, hogy beleszédülsz, esküszöm.
Én csak pislogtam, miközben ő Keresztapának képzelte magát a fenyegetőzésével. Megjött az orvos, Jack, aki többek között belevilágított a szemembe, megmérte a vérnyomásomat, meghallgatta a szívemet, és furcsa kérdéseket tett fel arról, hogyan érzem magam. Nem szédültem, nem volt hányingerem, annyira nem fájt semmim. Olyan egészségesnek éreztem magam, amennyire csak lehetett, leszámítva a mozdulatlanságtól elmacskásodott végtagjaimat.
Jack megígérte, néhány óra múlva felállhatok, és csinálhatok néhány gyakorlatot, persze nem olyat, ami a vállamat terheli. Annak szigorúan pihennie kell, hacsak nem akarom, hogy felszakadjanak a varratok.
– Hatalmas szerencséd van, hogy a golyó nem érte el a tüdőd vagy a szíved. Kaptál néhány liter új vért, de az eredményeid jók. Pár héten belül teljesen rendbe jössz.
– Ez az. Kösz, hogy megmentetted az életem.
– Köszönd meg a szorítókötésnek. Valószínűleg elvéreztél volna anélkül.
– Ilyesmit igazán jó hallani, köszönöm. Mikor léphetek le?
Jack mintha tudta volna, mi jár a fejemben, belenyomott az infúzióba valamit, amitől a következő pillanatban iszonyat álmos lettem, és lecsukódott a szemem. Ne már...
Azt hitték, ha leszedálnak, akkor leteszek a terveimről. Meg egy nagy fenét. Felébredtem, kábult fejjel a nyugtatótól és az álmaimtól, és mozogni akartam. Jack ott ült az íróasztalánál, lustán rám nézett, ahogy ropogtattam az ujjaimat, és végre felállt.
– Szabadíts meg ezektől a szaroktól – céloztam az infúzióra és a csövekre. – Kérlek.
– Nem tehetem.
Másodszorra csúnyán kértem, harmadszorra pedig nagyon csúnyán.
– Hagyni fogom, hogy belém döfd azt a szart, de ilyen aljas módon ne üss ki megint! Szúr ez a rohadt valami a karomban, és szeretnék enni normális kaját végre. Szóval lennél kedves?
Ellenérzéseit sóhajtva fejezte ki, végül azért megszabadított minden kényelmetlen felszereléstől.
– Saját felelősségedre mehetsz el. Ha nem tartod be, amit kérek, akkor...
Jó, persze, csak érjünk már a végére...
Felültem a kényelmetlenné vált ágyban, és az iszonyatos kötést néztem. Áthúzták a nyakamon, és így kötötték meg. Ezzel nemhogy fürdeni, felöltözni sem tudok majd.
– Cseréld le egy kisebbre.
– Nem fogsz rá vigyázni.
– Dehogynem! Megígérem.
– Nos, jó, de... – és sorolta tovább a mit nem szabad dolgokat, mire engedelmesen bólogattam. Bármit, csak hadd húzhassam el a csíkot innen.
A monológja végén észrevettem, hogy egy nagyjából tíz centis, varrott seb húzódik a vállamon. Lefújta valami nyugtató sprayjel a piros bőrt, mielőtt feltette az új kötést. Minden nap vissza kell jönnöm kötözésre, és úgy fürödjek, hogy ne érje víz.
Bené hozott nekem némi cuccot, hogy ne bokszerben kelljen végigszambáznom az Akadémián, jó hír, hogy fél kézzel is lehet öltözködni. Aztán végre a saját lábamon álltam, csakhogy mióta az eszemet tudom, először nem éreztem biztonságos tartásban magam.
– Ja, Aidan, van itt még valami – hátráltatta Jack még egy kicsit a kislisszolásomat. – Gondoltam, szeretnéd elrakni.
Egy légmentesen lezárható zacskót adott át, amiből egy golyó nézett vissza rám. Az a golyó, amit kioperált belőlem. A tenyerembe zártam, innentől kezdve nem okozhatott nekem több kellemetlenséget.
– Kösz – biccentettem. Szerencsére nem kellett tovább magyaráznom.
Bené a sarkamban volt, amíg fel nem értünk a szobánkba. Alig idegesített, ugyan, hogy gardedámot játszott. Visszafogtam magam, és amíg lassan lépcsőztünk, inkább befogtam. Nem akartam a lelkébe taposni, valószínűleg annyira örül annak, hogy élek, hogy átmegy idiótába. Az zavart, hogy elgyengült a lábam és húzódott a vállam.
A fürdésnél kezdődtek az igazi bajok. Kész agyrém volt hajat mosni és elbánni a tusfürdős flakonnal, majdnem kivágtam a francba az egészet.
Felrángattam egy kényelmes trikót, ami nem irritálta a vállam. Egyetlen pillantást vetettem csak a tükörbe – borosta, falfehérség, karikás szem. Mint aki visszatért a halálból.
– Mit hozzak fel, tesó? – indult Bené a konyha felé.
– Vizet. Gyümölcsöket. Szomjas vagyok.
Bené bólintott, és ahogy elhagyta a szobát, ráeszméltem, zavarban vagyok. Még a fogkrém kinyomásához is segítséget kellett kérnem tőle, most pedig kaját hoz nekem, mert én nem tudnék.
Hogyan jutottam idáig? Úgy a gondolataimba merültem, hogy csak az tűnt fel, Bené visszatért, és lepakolta a cuccokat az ágyamra. Rámeredtem az ásványvizes üvegre. A szorosra zárt kupakra. Nem mozdultam.
Bené egy szó nélkül kapta fel, nyitotta ki, és nyomta a kezembe. Még szarabbul éreztem magam, mint eddig, de ő magyarázni kezdett, és ezzel kissé elterelte a gondolataimat.
– Rueben, Tim és a többiek megkezdték az Akadémia tanítását a szipolyok ártalmatlanítására. Rueben elég nagy fejetlenséget okozott, sokakat halálra rémített – röhögött. – Néhányan le sem mennek hozzá a tornaterembe. Pedig ő az, aki megmutatja ezt nekünk a gyakorlatban, és hagyja, hogy több száz kéz végigtapogassa. Bár, szerintem azt még élvezi is. A lányok kiállnak mellette – komolyodott el a hangja. – Reával az élen.
– Mit tudsz róla?
Sóhajtott, az arcáról könnyen le tudtam olvasni, azon mérlegel, kedveset vagy őszintét mondjon-e.
– Viszonylag jól bírja.
– Beszélnem kell vele.
Bené kihasználta a lassúságomat, beállt elém.
– Előbb a gyógyszereid. Ha ezeket nem szeded be, nehezebben fogsz meggyógyulni. Akkor pedig...
– Add már ide, ne süketelj annyit! – bekaptam mind a három bogyót, ittam rá néhány korty vizet, és kinyitottam a számat, hogy Bené lássa, nem csaltam.
– Jó fiú vagy, mehetsz – röhögött.
Azért jó volt, hogy eltávolodom tőle, és átgondolhattam a dolgokat. Szégyelltem magam a gyengeségemért.
Reát a tornateremben találtam meg, Ruebent figyelte, ahogy harcra tanított. Megálltam az ajtóban, a tekintetemet többször végigfutattam az arcokon. A lányok közel álltak a tatamihoz, arra készen, hogy ők legyenek a következők. Szemernyi kétséget sem láttam rajtuk, míg többen összesúgtak Rueben háta mögött. A bizalomhoz tehetség kell.
Sokáig figyeltem, ahogy gyakorolnak, küzdenek és kiütik Ruebent. Kitartó egy ember, hosszú idő után sem látszott rajta, hogy elfáradt. Végül is örültem annak, hogy betévedt a területünkre, sokat köszönhettünk neki.
Véget ért a tréning, a tömeg kifelé özönlött. Meglapultam az egyik ajtó mögött: láttam, hogy Rea futólépésben az emelet felé halad, csigalépésben követtem is. Néhányan elkerekedett szemmel néztek rám, mások gratuláltak ahhoz, hogy élek.
Megálltam a lányok ajtajától néhány méterre a sötét folyosón, és vártam. Odabentről beszélgetés hangja szűrődött ki, végül csend, csend és csend. Majd megláttam Reát, ahogy valósággal kiugrik az ajtón, hosszú haja lobogott mögötte. Szinte rohant a lépcsők felé. Mivel lépést nem tarthattam vele, utána szóltam:
– Tettem egy ígéretet.
Ledermedt, amikor meghallott, aztán nagy lendülettel megfordult, és ragyogó mosollyal az arcán visszaindult felém. Mágnesként vonzotta a tekintetemet.
– Így hát köteles voltam betartani.
– Igaz. Nem volt választásod.
Közel állt hozzám, tenyere tétován a mellkasomra vándorolt. A bekötözött sebet nézte, lassan beharapta az ajkát.
– Annyira sajnálom ezt.
Ép kezemmel az arcához nyúltam, mire feljebb emelte a fejét. Beletúrtam a hajába, teljesen közel húztam magamhoz. A karja a derekamra kulcsolódott, mielőtt megcsókoltam. Rea nemhogy viszonozta, hanem folytatást követelt. Nem elleneztem a dolgot, csókoltam tovább, kissé talán túl hevesen is, majd a falnak fordítottam. Felnyögött. Félrefordítottam a fejét, és a nyakára nyomtam az ajkam.
– Azt tudod... hogy... – mondta elfúlóan. – Nem először csókolózunk?
Elhúzódtam tőle, hogy láthassam az arcát. Kipirult, a szeme vadul csillogott. Vágy. Nem is akármilyen.
– Ennyire sosem voltam részeg.
– Nem részeg voltál. Sokkal inkább... öntudatlan. Három napja, amikor hazaértetek.
– Mit tettél velem, amiről nem tudok? – ugrattam.
– Semmit, az égvilágon semmit – mosolygott ártatlanul.
– Hagyod, hogy játsszam a hódítót, miközben te régen meghódítottál engem?
Fél kézzel a nyakamhoz nyúlt, az ép oldalon, így még a lehetőségét is elkerülje annak, hogy fájdalmat okozzon. Lábujjhegyre állt, az ajka közel került hozzám, amitől újfent kezdtem elveszteni az eszemet.
– Annyira nem is régen.
– Azért elég régen – bólintottam, a szám súrolta az övét. Lehúzta a nyakamat, és ezúttal ő kapott énutánam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése