Sziasztok!
Beidőzítettem a fejezetet, szóval semmiképpen sem maradtok le a folytatásról. Most már nagyon forrósodik a helyzet, közeledünk valamihez... Jó olvasást! :)
Nilla
Huszonötödik fejezet
R.
Nem bírtam megállni, hogy amikor az eső zuhogása már szitálássá szelídült a korábbi, vad záporból, ki ne szaladjak az udvarra. Fejemre húztam a kapucnimat, és rohantam a focipálya közepére, majd hunyorogva felnéztem az égre, a cseppek a szemembe folytak, majd végig le, az arcomon. Megborzongtam, de nem esett rosszul. Felbámultam a sötét égre, és megköszöntem a feljebbvaló hatalomnak, hogy azok, akiket szerettem, biztonságban vannak.
Visszatértem az épületbe, egyenesen a nagyterem felé vettem az irányt, hogy körülnézzek. A Ruebennel való edzések végső szakaszához értünk, az utolsó csapat tanulta el tőle a titkos fogásokat, a mocskos harcstílust. A különleges állapot miatt az óráinkat is felfüggesztették, így nem maradt más dolgom, mint Aidannel lenni. Az iránta érzett vonzódásom olyan erős lett, hogy minden más, kulcsfontosságú dolgot maga alá gyűrt. Például tudtam, hogy félnem kellene az előttünk álló utazástól, de én csak arra tudtam gondolni, hogy érezni akarom Aidan ajkát az enyémen... Tiszta őrület. Pedig a döntés, amit az Akadémia vezetősége meghozott, mindent felülírt.
Akadt egy biztonságos búvóhely a kékszeműeknek valahol Közép-Európa szívében, amit az ilyen vészhelyzetek miatt hoztak létre. Ha menekülésre kerülne a sor. És Rueben szerint határozottan arra fog kerülni, ha nem cselekszünk azonnal, így most még viszonylagos biztonságban hagyhatjuk el az Akadémiát. Két nap múlva indulunk, egy táskányi ruhát vihetünk magunkkal.
Aidan sebesülése aggasztott egyedül. Hiába bizonygatta, hogy jól érzi magát, kibírja az utazást és annak velejáróit, nem hittem neki. Elég volt ránézni a sebesült karjára, a kötésre, és rögtön kételyeim támadtak. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha azonnal megkeresem. Egyenesen a szobájuk felé tartottam, a folyosón összefutottam Benével. Adelhoz igyekezett, és menet közben nyugtatóan közölte, hogy még órákig nem fog visszajönni. Nem is ő lenne...
Bekopogtam az ajtón, mire egy halk „szabad” jött válaszul. Beléptem, megláttam Aidant, és mintha mindent kisöpörtek volna a fejemből. Egy századmásodperc alatt lettem izgatott és fogott el a vágy utána.
Az ágyához léptem.
– Maradj fekve – szóltam rá, mert már tápászkodott volna felfelé. Szüksége volt a pihenésre, nekem pedig rá. Letérdeltem mellé, mire Aidan elmosolyodott, és az ép kezével a hajamba túrt. Ösztönösen tudtam, mit kell tennem, így a szája felé hajoltam, és a következő pillanatban megcsókoltam. Minden színes, hangos és dübörgő lett. Imádtam ezt az új érzést.
– Szia – suttogta. Az orrunk összeért.
Megemelkedett, és lassan arrébb csúszott, hogy helyet adhasson nekem az ágyon. A pillantásával kérlelt, bújjak mellé. Hamar cselekedtem, lerúgtam magamról a cipőt. Aidan felé fordultam, az ép karjára hajtottam a fejem, majd a nyakához húzódtam, és finoman megcsókoltam. A bőre illata elképesztően erős, felélesztette az ösztöneimet.
A hüvelyk- és mutatóujja fáradhatatlanul simogatta a derekamat. Hosszú percek teltek el ebben a kényelmes állapotban, majd Aidan ujjai lassulni kezdtek, míg végül teljesen megálltak. Elaludt. A lábam segítségével felügyeskedtem a takarót, és én is hagytam magam belecsöppenni a REM-szakaszba.
Ujjak siklottak végig kutatóan a hátamon, lábamon és tarkómon – ez ébresztett fel. Aidan ezúttal bátrabban, erőteljesebben simogatott, amitől tiszta libabőr lett a testem. Finoman a mellemhez ért, de nekem ennyi is elég volt, hogy a bőröm érzékennyé váljon. Mélyről jövően felsóhajtottam, mire hirtelen megállt. Én viszont nem akartam, hogy befejezze.
– Ne – suttogtam. – Kérlek, folytasd még.
Félrehúzta a hajat a nyakamból, a hátamhoz simult, és a vállamhoz hajolt. A szája annyira gyöngéden ért hozzám, hogy majdnem felsikoltottam a csiklandós érzéstől. Az ajka továbbvándorolt a fülemhez, hajamhoz, bebarangolta az egész nyakamat, és már eszem ágába sem jutott sikoltozni.
– Veled aludni az egyik legjobb dolog a világon – mormolta a bőrömbe.
– Hát még milyen jó velem csókolózni – adtam hangot az elképzeléseimnek, miközben felé fordultam.
– Na, ja. Az a meg a másik.
– Hogy van a vállad? – kérdeztem azonnal, amint a kötésre tévedt a pillantásom. Körbesimogattam a mutatóujjammal a ragasztás széleit, Aidannek jólesett a mozdulat.
– Köszöni szépen, megvan, csak be kell vennem azokat az átkozott gyógyszereket.
– Ne légy türelmetlen.
Feltápászkodtam, és elvettem az asztalról a gyógyszeres dobozt meg a fél literes ásványvizet. Amikor átnyújtottam neki, hálásan nézett a szemembe.
– Vacsorázunk együtt? – kérdezte, miután lenyelte a bogyóit, és fél kézzel átkarolta a derekamat. Egy-egy hirtelen mozdulattól még bennem akadt a levegő, olyannyira új volt ez a helyzet nekem.
– Fél óra múlva?
– Rendben. Fél óra múlva nálad. És ez most az első randink – vigyorgott.
Odahajoltam egy gyors csókra, mielőtt magára hagytam. Úgy jártam-keltem a folyosókon, mint egy borzasztóan vidám kísértet, még csoszogtam is mélázásomban.
Halkan dudorászva tusoltam le, bújtam trikóba és énekeltem bele a fogkefémbe. Kétszer kifésültem a hajzuhatagomat, és mire mindezzel végeztem, Aidan már a szobában várt rám. A folyosón szorosan maga mellett tartott, úgy ölelte a vállamat, mintha nem lenne más lehetősége. Egyszer csak elengedett, és belecsípett a fenekembe, amitől ugrottam egy hatalmasat.
– Ezt még visszakapod – fenyegettem meg nevetve.
– Alig várom.
Odaintegettünk néhány ismerősnek, amikor beléptünk az ebédlőbe. A széles pulton gyümölcsök és előre csomagolt ételek sorakoztak. Aidan figyelmét nem igazán keltette fel semmi a szőlőn, almán, körtén kívül.
– Ezeket eszem mostanában – vonta meg a vállát, a mozdulatban megbújt valami sutaság. Mintha rosszul érezné magát azért, mert ezt magyarázza nekem. Majd később rákérdezek, döntöttem el, és a vízforralóban felmelegítettem két bögre vizet. Beízesítettem a teákat, mielőtt helyet foglaltunk.
Néztem csendben, ahogy eszik, és éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Furcsa érzés volt: egyszerre megélni a beszélni vágyást és a hallgatásra kényszerülést. Aidan sem fárasztotta magát, nem szólt semmit, úgyhogy valamivel nyugodtabban fújtam ki a levegőt. Biztos nem gáz az, hogy szeretünk együtt hallgatni, ugye?
Miután elpakoltunk magunk után a konyhában, a nagyterem felé indultunk, ahol rögtön megállítottak minket Aidan haverjai. Az egyik asztalnál ültek, és valamiféle kártyás játékot játszottak, odahívtak minket is. Záporoztak a „hogy vagy, haver?” kérdések meg a finom hátba veregetések, azután Aidan bemutatott a főként srácokból álló bandának: Josh, Troy, Teo és még sokan mások, akiknek a nevét az első pillanatban elfelejtettem. Zavarba jöttem, és ezt az arcomra kiülő pír tökéletesen leírta. Úgy néztek rám, mint Aidan barátnőjére, és ezt a státuszt még szoknom kellett.
Mivel nem nagyon értettem, miről dumálnak a fiúk, gondoltam, arrébb lépek, hogy ne zavarjam őket. Abban a pillanatban viszont, ahogy elmozdultam, Aidan a kezem után kapott, visszahúzott magához, és az állát a vállamon támasztotta meg. Eközben egy pillanatig sem állt meg a beszélgetés, sőt pont Aidan volt egy mondat kellős közepén, de ez nem érdekelt senkit. A kézfejére csúsztattam az enyémet, és a helyemen maradtam, abban a borzasztóan kellemes helyzetben, amit ő teremtett meg nekünk.
– Nincs kedvetek játszani velünk? – kérdezte ekkor Josh, az asztal felé bökve. Lábujjhegyre álltam, hogy ellássak a válla felett. Kártyák. Ajaj.
– Végül is, nem sietünk – bólintott Aidan, majd leült az egyik fotelbe, és maga mellé vont.
Josh mindkettőnknek adott egy-egy üres kártyalapot tollal együtt, majd ismertette a szabályokat:
– Fel kell írni egy ismert ember nevét rá, lehet kitalált, élő, halott, csak híres legyen, majd eggyel jobbra csúsztatni, és végül felragasztani a homlokotokra. Mindenki kérdéseket tesz majd fel a karakterével kapcsolatban, így kell kitalálnotok, ki lehet az.
Álmomban nem gondoltam, hogy a negyedikesek ilyesmit játszanak, de hirtelen megértettem őket. Ki tudja, talán hosszú ideig ez az utolsó estéjük, amit nyugodtan töltenek. Ez azért sok mindent megváltoztatott.
– Oké, lássuk a kártyákat! – mondta lelkesen Troy, mire körmölni kezdtünk. A térdemhez szorítottam a lapot, hogy Aidan ne lássa meg, de hosszú másodpercekig nem jutott eszembe semmi. Szinte már mindenki végzett, én viszont sehol sem tartottam, így kénytelen voltam felfirkálni azt, aki először eszembe jutott. Átadtam a kártyát Aidannek, majd megkaptam az enyémet Josh barátnőjétől, és kezdődhetett a játék.
Körbenéztem a fejeken; elég sokan örvendeztettek meg minket a jelenlétükkel. Elton John, E.T. (bár ő nem is ember), Brad Pitt, Stephanie Meyer, Timon (ő sem) és többek között Jack London.
Rám került a sor, körbefordultam, hogy mindenki jól láthassa a karakteremet. A többiektől már ellestem, hogyan kell kezdeni, ezért feltettem az egyik legegyértelműbb kérdést: pasi vagyok? Röhögtek és bólogattak.
– Élek még?
– Ez egy érdekes kérdés – filozofált Troy. – És egyelőre nem tudjuk megválaszolni.
Szóval ez zsákutca.
– Fikcionális személy vagyok?
Megint bólogattak.
– Öreg vagyok?
– Nem.
– Fiatal?
– Nem.
– Akkor középkorú?
– Igen.
Na, egy újabb pont kipipálva, bár semmivel sem kerültem közelebb a megfejtéshez.
– Könyvben szerepelek?
– Nem.
Nagy kár.
– Filmben?
– Igen.
Ez alapján már el lehetett indulni, így kiderítettem, hogy kalandfilmről van szó, többrészesről, de nem az Indiana Jonesról, annál frissebb a dolog.
– Jó karakter vagyok vagy rossz?
– Nagyon-nagyon szeretek rossznak látszani, és néha az is vagyok, de alapjáraton aranyból van a szívem.
Te jó ég! Van ilyen egyáltalán?
– Mi a foglalkozásom?
– Nem árulhatjuk el, de illegális.
?!?
– Gazdag vagyok?
– Ez relatív, de van néhány hajód.
És itt kezdtem kapizsgálni a dolgot.
– A történetben szeretnek az emberek?
– Nem, nem igazán, sokan felakasztanának.
– De a valóságban szeretik a karakteremet?
– Imádják – vigyorogtak a többiek.
Már szinte biztos voltam a megoldásban, de azért kérdeztem még egy utolsót.
– Szeretem a rumot?
Bólogattak, naná. Hangosan, mint egy jó kalóz, kimondtam a megoldást:
– Jack Sparrow kapitány, ha kérhetem!
A többiek dübörögtek a lábukkal a padlón, egyre gyorsuló ütemre. A sors műve, hogy pont azt a Johnny Depp karaktert kaptam, akitől két lány az idevezető utunk alatt folyamatosan idézgetett a buszon. Szavamra, azok voltak az idők!
Aidan következett, és rögtön belevágott a közepébe: kitalált vagy létező? Szegénykének sokat kellett kérdeznie, de sikerült kiderítenie, hogy fiatal férfi, rajzolt figura, szintén illegális dolgokkal foglalkozó szakember, szerelmes alak, akinek van három kívánsága.
– Hogy hívják a szerelmemet?
Vigyorogva ránéztem.
– Jázmin – válaszolta neki valaki.
– Nem hiszem el, hogy Aladdin ennyire megszívatott! – vette le a homlokáról a kártyát, aztán felhangzott az őt is megillető taps.
Lenyomtunk még egy kört, ahol hasonlóan jó társaság gyűlt össze, mint az elsőben, csak most a másik irányba cseréltünk, tehát Aidan kártyája került hozzám. Egyáltalán nem volt könnyű kitalálni, hogy Lestat, a vámpír, teljesen lefárasztotta az agyam. A kör végén, megbeszélés nélkül döntöttünk mindketten úgy, hogy ideje visszavonulót fújni, és elbúcsúztunk a többiektől.
Mielőtt azonban kiléptünk volna, még egyszer körbenéztem a nagytermen, mert irtózatos, fura érzés kerített a hatalmába. Talán a pillanat mulandósága volt.
Miután elértünk a szobánkig, Aidan a folyosó falának döntött, és csókolni kezdett. Lassan felmelegített, majd égetni kezdett a vágy, és elmélyítettem a csókunkat. Szemmel láthatólag tetszett neki, mert teljesen magához vont, és már egy milliméternyi hely sem maradt köztünk.
– Ne, ne, ne – suttogta eltartva magától, viszont a keze nem állt le, továbbra is gyűrte a hajamat a tarkómnál. Tényleg nem itt és nem most kellene elvesztenünk a fejünket, de nem bírtam parancsolni az ösztöneimnek.
– Oké – bólintottam. – Az első randin tényleg nem kell megőrülni.
– Még nagyon-nagyon sok lesz.
– Köszönöm ezt a napot – nyomtam egy utolsó puszit a szájára.
– Most ez a legjobb dolog, ami történhet: hogy egy kicsit normálisnak érezhetem magam. Néha hiányzik.
Nekem is.
Kergettünk egy átlagos, fiatalságunkhoz illő képet az életről, amelyet nem élhettünk meg. Sorsunk tragédiája ez.
Visszatértem az épületbe, egyenesen a nagyterem felé vettem az irányt, hogy körülnézzek. A Ruebennel való edzések végső szakaszához értünk, az utolsó csapat tanulta el tőle a titkos fogásokat, a mocskos harcstílust. A különleges állapot miatt az óráinkat is felfüggesztették, így nem maradt más dolgom, mint Aidannel lenni. Az iránta érzett vonzódásom olyan erős lett, hogy minden más, kulcsfontosságú dolgot maga alá gyűrt. Például tudtam, hogy félnem kellene az előttünk álló utazástól, de én csak arra tudtam gondolni, hogy érezni akarom Aidan ajkát az enyémen... Tiszta őrület. Pedig a döntés, amit az Akadémia vezetősége meghozott, mindent felülírt.
Akadt egy biztonságos búvóhely a kékszeműeknek valahol Közép-Európa szívében, amit az ilyen vészhelyzetek miatt hoztak létre. Ha menekülésre kerülne a sor. És Rueben szerint határozottan arra fog kerülni, ha nem cselekszünk azonnal, így most még viszonylagos biztonságban hagyhatjuk el az Akadémiát. Két nap múlva indulunk, egy táskányi ruhát vihetünk magunkkal.
Aidan sebesülése aggasztott egyedül. Hiába bizonygatta, hogy jól érzi magát, kibírja az utazást és annak velejáróit, nem hittem neki. Elég volt ránézni a sebesült karjára, a kötésre, és rögtön kételyeim támadtak. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha azonnal megkeresem. Egyenesen a szobájuk felé tartottam, a folyosón összefutottam Benével. Adelhoz igyekezett, és menet közben nyugtatóan közölte, hogy még órákig nem fog visszajönni. Nem is ő lenne...
Bekopogtam az ajtón, mire egy halk „szabad” jött válaszul. Beléptem, megláttam Aidant, és mintha mindent kisöpörtek volna a fejemből. Egy századmásodperc alatt lettem izgatott és fogott el a vágy utána.
Az ágyához léptem.
– Maradj fekve – szóltam rá, mert már tápászkodott volna felfelé. Szüksége volt a pihenésre, nekem pedig rá. Letérdeltem mellé, mire Aidan elmosolyodott, és az ép kezével a hajamba túrt. Ösztönösen tudtam, mit kell tennem, így a szája felé hajoltam, és a következő pillanatban megcsókoltam. Minden színes, hangos és dübörgő lett. Imádtam ezt az új érzést.
– Szia – suttogta. Az orrunk összeért.
Megemelkedett, és lassan arrébb csúszott, hogy helyet adhasson nekem az ágyon. A pillantásával kérlelt, bújjak mellé. Hamar cselekedtem, lerúgtam magamról a cipőt. Aidan felé fordultam, az ép karjára hajtottam a fejem, majd a nyakához húzódtam, és finoman megcsókoltam. A bőre illata elképesztően erős, felélesztette az ösztöneimet.
A hüvelyk- és mutatóujja fáradhatatlanul simogatta a derekamat. Hosszú percek teltek el ebben a kényelmes állapotban, majd Aidan ujjai lassulni kezdtek, míg végül teljesen megálltak. Elaludt. A lábam segítségével felügyeskedtem a takarót, és én is hagytam magam belecsöppenni a REM-szakaszba.
Ujjak siklottak végig kutatóan a hátamon, lábamon és tarkómon – ez ébresztett fel. Aidan ezúttal bátrabban, erőteljesebben simogatott, amitől tiszta libabőr lett a testem. Finoman a mellemhez ért, de nekem ennyi is elég volt, hogy a bőröm érzékennyé váljon. Mélyről jövően felsóhajtottam, mire hirtelen megállt. Én viszont nem akartam, hogy befejezze.
– Ne – suttogtam. – Kérlek, folytasd még.
Félrehúzta a hajat a nyakamból, a hátamhoz simult, és a vállamhoz hajolt. A szája annyira gyöngéden ért hozzám, hogy majdnem felsikoltottam a csiklandós érzéstől. Az ajka továbbvándorolt a fülemhez, hajamhoz, bebarangolta az egész nyakamat, és már eszem ágába sem jutott sikoltozni.
– Veled aludni az egyik legjobb dolog a világon – mormolta a bőrömbe.
– Hát még milyen jó velem csókolózni – adtam hangot az elképzeléseimnek, miközben felé fordultam.
– Na, ja. Az a meg a másik.
– Hogy van a vállad? – kérdeztem azonnal, amint a kötésre tévedt a pillantásom. Körbesimogattam a mutatóujjammal a ragasztás széleit, Aidannek jólesett a mozdulat.
– Köszöni szépen, megvan, csak be kell vennem azokat az átkozott gyógyszereket.
– Ne légy türelmetlen.
Feltápászkodtam, és elvettem az asztalról a gyógyszeres dobozt meg a fél literes ásványvizet. Amikor átnyújtottam neki, hálásan nézett a szemembe.
– Vacsorázunk együtt? – kérdezte, miután lenyelte a bogyóit, és fél kézzel átkarolta a derekamat. Egy-egy hirtelen mozdulattól még bennem akadt a levegő, olyannyira új volt ez a helyzet nekem.
– Fél óra múlva?
– Rendben. Fél óra múlva nálad. És ez most az első randink – vigyorgott.
Odahajoltam egy gyors csókra, mielőtt magára hagytam. Úgy jártam-keltem a folyosókon, mint egy borzasztóan vidám kísértet, még csoszogtam is mélázásomban.
Halkan dudorászva tusoltam le, bújtam trikóba és énekeltem bele a fogkefémbe. Kétszer kifésültem a hajzuhatagomat, és mire mindezzel végeztem, Aidan már a szobában várt rám. A folyosón szorosan maga mellett tartott, úgy ölelte a vállamat, mintha nem lenne más lehetősége. Egyszer csak elengedett, és belecsípett a fenekembe, amitől ugrottam egy hatalmasat.
– Ezt még visszakapod – fenyegettem meg nevetve.
– Alig várom.
Odaintegettünk néhány ismerősnek, amikor beléptünk az ebédlőbe. A széles pulton gyümölcsök és előre csomagolt ételek sorakoztak. Aidan figyelmét nem igazán keltette fel semmi a szőlőn, almán, körtén kívül.
– Ezeket eszem mostanában – vonta meg a vállát, a mozdulatban megbújt valami sutaság. Mintha rosszul érezné magát azért, mert ezt magyarázza nekem. Majd később rákérdezek, döntöttem el, és a vízforralóban felmelegítettem két bögre vizet. Beízesítettem a teákat, mielőtt helyet foglaltunk.
Néztem csendben, ahogy eszik, és éreztem, hogy mondanom kéne valamit, de egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Furcsa érzés volt: egyszerre megélni a beszélni vágyást és a hallgatásra kényszerülést. Aidan sem fárasztotta magát, nem szólt semmit, úgyhogy valamivel nyugodtabban fújtam ki a levegőt. Biztos nem gáz az, hogy szeretünk együtt hallgatni, ugye?
Miután elpakoltunk magunk után a konyhában, a nagyterem felé indultunk, ahol rögtön megállítottak minket Aidan haverjai. Az egyik asztalnál ültek, és valamiféle kártyás játékot játszottak, odahívtak minket is. Záporoztak a „hogy vagy, haver?” kérdések meg a finom hátba veregetések, azután Aidan bemutatott a főként srácokból álló bandának: Josh, Troy, Teo és még sokan mások, akiknek a nevét az első pillanatban elfelejtettem. Zavarba jöttem, és ezt az arcomra kiülő pír tökéletesen leírta. Úgy néztek rám, mint Aidan barátnőjére, és ezt a státuszt még szoknom kellett.
Mivel nem nagyon értettem, miről dumálnak a fiúk, gondoltam, arrébb lépek, hogy ne zavarjam őket. Abban a pillanatban viszont, ahogy elmozdultam, Aidan a kezem után kapott, visszahúzott magához, és az állát a vállamon támasztotta meg. Eközben egy pillanatig sem állt meg a beszélgetés, sőt pont Aidan volt egy mondat kellős közepén, de ez nem érdekelt senkit. A kézfejére csúsztattam az enyémet, és a helyemen maradtam, abban a borzasztóan kellemes helyzetben, amit ő teremtett meg nekünk.
– Nincs kedvetek játszani velünk? – kérdezte ekkor Josh, az asztal felé bökve. Lábujjhegyre álltam, hogy ellássak a válla felett. Kártyák. Ajaj.
– Végül is, nem sietünk – bólintott Aidan, majd leült az egyik fotelbe, és maga mellé vont.
Josh mindkettőnknek adott egy-egy üres kártyalapot tollal együtt, majd ismertette a szabályokat:
– Fel kell írni egy ismert ember nevét rá, lehet kitalált, élő, halott, csak híres legyen, majd eggyel jobbra csúsztatni, és végül felragasztani a homlokotokra. Mindenki kérdéseket tesz majd fel a karakterével kapcsolatban, így kell kitalálnotok, ki lehet az.
Álmomban nem gondoltam, hogy a negyedikesek ilyesmit játszanak, de hirtelen megértettem őket. Ki tudja, talán hosszú ideig ez az utolsó estéjük, amit nyugodtan töltenek. Ez azért sok mindent megváltoztatott.
– Oké, lássuk a kártyákat! – mondta lelkesen Troy, mire körmölni kezdtünk. A térdemhez szorítottam a lapot, hogy Aidan ne lássa meg, de hosszú másodpercekig nem jutott eszembe semmi. Szinte már mindenki végzett, én viszont sehol sem tartottam, így kénytelen voltam felfirkálni azt, aki először eszembe jutott. Átadtam a kártyát Aidannek, majd megkaptam az enyémet Josh barátnőjétől, és kezdődhetett a játék.
Körbenéztem a fejeken; elég sokan örvendeztettek meg minket a jelenlétükkel. Elton John, E.T. (bár ő nem is ember), Brad Pitt, Stephanie Meyer, Timon (ő sem) és többek között Jack London.
Rám került a sor, körbefordultam, hogy mindenki jól láthassa a karakteremet. A többiektől már ellestem, hogyan kell kezdeni, ezért feltettem az egyik legegyértelműbb kérdést: pasi vagyok? Röhögtek és bólogattak.
– Élek még?
– Ez egy érdekes kérdés – filozofált Troy. – És egyelőre nem tudjuk megválaszolni.
Szóval ez zsákutca.
– Fikcionális személy vagyok?
Megint bólogattak.
– Öreg vagyok?
– Nem.
– Fiatal?
– Nem.
– Akkor középkorú?
– Igen.
Na, egy újabb pont kipipálva, bár semmivel sem kerültem közelebb a megfejtéshez.
– Könyvben szerepelek?
– Nem.
Nagy kár.
– Filmben?
– Igen.
Ez alapján már el lehetett indulni, így kiderítettem, hogy kalandfilmről van szó, többrészesről, de nem az Indiana Jonesról, annál frissebb a dolog.
– Jó karakter vagyok vagy rossz?
– Nagyon-nagyon szeretek rossznak látszani, és néha az is vagyok, de alapjáraton aranyból van a szívem.
Te jó ég! Van ilyen egyáltalán?
– Mi a foglalkozásom?
– Nem árulhatjuk el, de illegális.
?!?
– Gazdag vagyok?
– Ez relatív, de van néhány hajód.
És itt kezdtem kapizsgálni a dolgot.
– A történetben szeretnek az emberek?
– Nem, nem igazán, sokan felakasztanának.
– De a valóságban szeretik a karakteremet?
– Imádják – vigyorogtak a többiek.
Már szinte biztos voltam a megoldásban, de azért kérdeztem még egy utolsót.
– Szeretem a rumot?
Bólogattak, naná. Hangosan, mint egy jó kalóz, kimondtam a megoldást:
– Jack Sparrow kapitány, ha kérhetem!
A többiek dübörögtek a lábukkal a padlón, egyre gyorsuló ütemre. A sors műve, hogy pont azt a Johnny Depp karaktert kaptam, akitől két lány az idevezető utunk alatt folyamatosan idézgetett a buszon. Szavamra, azok voltak az idők!
Aidan következett, és rögtön belevágott a közepébe: kitalált vagy létező? Szegénykének sokat kellett kérdeznie, de sikerült kiderítenie, hogy fiatal férfi, rajzolt figura, szintén illegális dolgokkal foglalkozó szakember, szerelmes alak, akinek van három kívánsága.
– Hogy hívják a szerelmemet?
Vigyorogva ránéztem.
– Jázmin – válaszolta neki valaki.
– Nem hiszem el, hogy Aladdin ennyire megszívatott! – vette le a homlokáról a kártyát, aztán felhangzott az őt is megillető taps.
Lenyomtunk még egy kört, ahol hasonlóan jó társaság gyűlt össze, mint az elsőben, csak most a másik irányba cseréltünk, tehát Aidan kártyája került hozzám. Egyáltalán nem volt könnyű kitalálni, hogy Lestat, a vámpír, teljesen lefárasztotta az agyam. A kör végén, megbeszélés nélkül döntöttünk mindketten úgy, hogy ideje visszavonulót fújni, és elbúcsúztunk a többiektől.
Mielőtt azonban kiléptünk volna, még egyszer körbenéztem a nagytermen, mert irtózatos, fura érzés kerített a hatalmába. Talán a pillanat mulandósága volt.
Miután elértünk a szobánkig, Aidan a folyosó falának döntött, és csókolni kezdett. Lassan felmelegített, majd égetni kezdett a vágy, és elmélyítettem a csókunkat. Szemmel láthatólag tetszett neki, mert teljesen magához vont, és már egy milliméternyi hely sem maradt köztünk.
– Ne, ne, ne – suttogta eltartva magától, viszont a keze nem állt le, továbbra is gyűrte a hajamat a tarkómnál. Tényleg nem itt és nem most kellene elvesztenünk a fejünket, de nem bírtam parancsolni az ösztöneimnek.
– Oké – bólintottam. – Az első randin tényleg nem kell megőrülni.
– Még nagyon-nagyon sok lesz.
– Köszönöm ezt a napot – nyomtam egy utolsó puszit a szájára.
– Most ez a legjobb dolog, ami történhet: hogy egy kicsit normálisnak érezhetem magam. Néha hiányzik.
Nekem is.
Kergettünk egy átlagos, fiatalságunkhoz illő képet az életről, amelyet nem élhettünk meg. Sorsunk tragédiája ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése