Kékszeműek - tizenkilencedik

Hahó!

Szép szerdát kívánok nektek ezzel a fejezettel ^^ Hosszabb lesz, és valamivel... érdekesebb is, mint a többi... De csak semmi spoiler... :D

Tegnap csináltam egy mókás tesztet, mégpedig arról, hogy "melyik nillás karakter illik hozzád?" :D Három fiú is benne van a Kékszeműekből, próbáljátok ki, és írjátok meg a végeredményt! A tesztet #itt érhetitek el.

Jó olvasást,

Nilla

Tizenkilencedik fejezet

R.

Kinyitottam a szemem – egyszerre voltam boldog és szomorú. Örültem, hisz karácsony első reggelére ébredtem, és keseregtem, mert ez az első, amit a szüleim nélkül töltök. Boldogított továbbá, hogy a csomag, amit otthonról küldtek, ma végre hozzám kerül.
Az Akadémián az ünnep első napjának délelőttjén mindenki a csomagját bontogatja. Utána jön a közös ebéd, ezen mindnyájunknak részt kell vennie, és angol ételt fogyasztunk, halat krumplival. Este jön a karácsonyi ereszd el a hajamat, belépés szigorúan mikulássapkában, amelyért Timnél lehet jelentkezni.
Isla felült az ágyán, tenyerébe rejtett egy ásítást, majd örömtől sugárzó arccal felém fordult.
– Boldog karácsonyt!
– Boldog karácsonyt – suttogtam, mialatt egy könnycsepp szaladt végig az arcomon.
Átöleltem Isla vállát, így próbáltam felvidítani és megóvni magunkat a könnyek hatalmától. Elüldöztem a sírást, de amint eszembe jutott, hogy van, aki már nem lehet velünk, újból elszorult a torkom.
Isla odaállt az ablakhoz, a szürke, ködös időt fürkészte, ami egyáltalán nem adott semmit a karácsonyi hangulathoz.
– Azt hiszem, ideje lesz szembenézni azzal, ami ránk vár – nézett rám a válla fölött. Bólintottam.
Lementünk a nagyterembe, ahol átvehettük az otthonról jött csomagot. Beálltunk a sor végére, ismeretlenek mögé, és egyre gyorsuló szívveréssel vártuk, hogy mi következzünk. Egy Kieran nevű srác szélesre eresztett mosollyal nézett rám, amikor odaálltam elé. Kérte a nevem, dadogva válaszoltam. Kétszer kellett elismételnem, mivel Kieran a zaj miatt nem hallotta.
Az ujjaimat tördelve vártam a fiúra, aki a következő pillanatban egy „nagyon boldog karácsonyt!” felkiáltással átnyújtotta a méretes dobozt. Toporogva vártam Islára, majd a sorból kilépve letelepedtünk egy csendes sarokba. Szakítottuk a ragasztószalagot, téptük a kartont.
Elsőnek a szüleim levele akadt a kezem ügyébe. Hirtelen visszarepültem az időben, messze ettől a helytől, és újra gyerek lehettem. Addig a néhány percig, míg az édesanyám kézírásával írt levelet olvastam, amelyet biztos, hogy a számára kedves, ősrégi íróasztalán írt meg, apuval a háta mögött.
Ötször olvastam el egymás után, egyes részein nevetve könnyeztem, a többinél csendesen. Isla pityergett mellettem, sőt szinte az összes elsős, aki a nagyteremben tartózkodott. Az idősebbek jobban bírták.
– Nem felejtettek el minket – mondta barátnőm, miután kifújta az orrát, és nekem is átnyújtott egy zsebkendőt.
– Nem bizony.
A szüleim szinte ugyanazzal ajándékoztak meg, mint minden évben: könyvvel. És egy karkötővel, amin egy szemet formázó medál billegett. Ezt csakis anyukám választhatta, gondoltam. A doboz alján lapult két kötet, egy Gerald Durrell meg egy Hemingway. Apa ízlése.
Mélyen beszívtam az új könyvek jellegzetes, olvasatlan illatát. Egy pillanatig a szívemhez szorítottam az ajándékokat, mivel a szüleimet nem tudtam megölelni.
A közös ebéd valamivel később pontosan úgy zajlott le, mint amire számítottam. Kicsit unalmas volt, mivel Aidant nem láttam sehol, pedig nagyon szerettem volna. Benéék asztala két sorral előrébb állt, mint a mienk, kivétel nélkül mindenkit kiszúrtam. Csak őt nem, akire vártam. Lopva folyamatosan az ajtó felé lestem. Elkeseredetten sóhajtottam, miután befejeztük az ebédet, és a konyhába vittük a terítékünket. Legalább kellemes karácsonyt kívánhatnék neki!
– Mit fogsz felvenni este? – kérdezte Isla egy bizakodó mosoly kíséretében. Maga elé tartott egy felsőt, és jobbról-balról megnézte magát a fürdőszobai tükörben.
Háton fekve az üvegen lepergő esőcseppeket néztem, majdnem elaludtam.
– Annak még a gondolatát is felejtsd el! – lépett ki a fürdőszobaajtón Isla, és hevesen rázta felém a mutatóujját. – Tudom, hogy mi jár a fejedben, és NEM!
– Mit nem?
– Nem fogsz itt fent ülni, csokit majszolni és olvasgatni!
– Pedig a csoki nem is szerepelt a terveim között.
– Ha rajtam múlik, nem is fog. Ne csináld már! Gondolj csak arra, milyen jól érzed magad zumbán.
Szívesen mentem volna, de Aidan távolléte teljesen lelombozott. Viszont az is tény, hogy begubózni nem valami jó ötlet.
– Mikulássapkát – szólaltam meg hirtelen, de Isla nem értette, ez hogyan kapcsolódik a beszélgetésünkhöz.
– Hogy mi?
– Mikulássapkát fogok felvenni.
– Akkor irány Tim – kacsintott rám.
Igen... Végre irány Tim.
Halálos nyugalommal, a moziteremben állítgatta a projektort, és amikor meglátott minket, szó nélkül megdobott két sapkával. Isla úgy kapta el, mint egy vérbeli rögbis.
– Mit néztek? – kérdezte Isla. Én megszólalni sem bírtam, hiszen amióta kiteregettük egymásnak a lelki szennyest, nem találkoztam vele.
– Igazából szerelmet, azt hiszem – grimaszolt. – Jössz?
Isla, mikulássapkával a fején, lehuppant az egyik székre, én viszont megálltam az ajtóban. Vágytam arra, hogy Tim kijöjjön, és váltsunk pár szót, de szemmel láthatólag lefoglalták a teendői, sorra érkeztek hozzá a diákok, és faggatták valamiről.
Szó nélkül leléptem. Talán majd később.
Visszamentem a szobánkba, elolvastam még egyszer az otthonról kapott levelet, immár könnyek nélkül sikerült, a fejemre húztam a takarómat, és perceken belül bevágtam a szundit.

Kényelmesen kinyújtóztattam a végtagjaimat a paplan alatt, amikor valaki megszólalt nem sokkal mellettem, és szoborrá dermedtem a rémülettől.
– Azt hittem, már meg kell csókolnom téged, hogy felébredj – mondta Bené a fejem fölé hajolva. – Boldog karácsonyt!
– Neked nem lesz túl boldog, ha lesből támadsz másokra – dünnyögtem. Feltápászkodtam, és ekkor néztem meg magamnak a srácot jobban; eszméletlenül jól festett sötét öltönyben, piros ingben és mikulássapkában.
– Ejha – csettintettem. – Nem tudtam, hogy kiöltözős buli lesz.
– Tulajdonképpen nem is, csak Adel Mikulásné akart lenni, ezért kénytelen voltam hozzáöltözni.
– Akkor te lennél a Mikulás?! – döbbentem meg. Én aztán sokféle mikit láttam életemben, de ilyet, mint ő, még soha.
– A huszonegyedik századi, kékszemű változata – bólintott magabiztosan.
Ha valójában így festene a Télapó, minden kislány rossz akarna lenni.
– Valójában mit keresel itt? – kérdeztem mintegy mellékesen, miközben ásítva a szekrényemhez léptem, hogy szemügyre vegyem a kínálatát.
– Küldetést teljesítek.
– Küldetést? Miféle küldetést?
Bené erre már nem válaszolt, összezárta az ajkát, majd a cipzárazás menetét imitálta. Egyáltalán nem bántam, hogy a csöndbenlét mellett döntött, ennek egy hangos, megjátszott sóhaj kíséretében hangot is adtam, mire kissé morcosan nézett rám. Ajaj, felbőszítettem a Mikulást!
– Akkor én most – fordultam a csendben üldögélő Bené felé, kezemben néhány cuccal –, bevetem magam a fürdőszobába.
Bólintott.
– És lehet, hogy órákig ki sem jövök.
Nem bólintott, elkerekedett a szeme, amire felnevettem.
Amennyire tudtam, siettem a készülődéssel, a hajamat ezért nem is mostam meg. Egy örökkévalóság lenne a loboncomnak, mire megszárad. Néhány hajtű segítségével felfogtam, egy tincset azonban hagytam kiszabadulni. Kiléptem a fürdőből, Bené pedig az egyik könyvemet, a Zabhegyezőt olvasgatta unalmában.
– Ez a Holden elég jó arc – jegyezte meg. – Hű, de csini vagy!
– Nem lehetek a topmodell Mikulás mellett a toprongyos krampusz.
Bené nevetett. Kiléptünk az ajtón, ám az elsőnél elváltak útjaink. Rohant megkeresni a télanyót.
Lementem a földszintre, ahol már javában szólt a zene, és a nagyterem félhomályában ott ültek, beszélgettek, táncoltak a kékszeműek. Miközben helyet kerestem magamnak, újra és újra végigpásztáztam a tömeget.
– Hát megvagy! – sikkantotta Isla, majd leült mellém, és néhány másodpercen belül Lucian is követte. – Bené sikeresen teljesítette a küldetését. A legjobbat választottam.
– Ember legyen a talpán, aki az ő dumája ellenére nem tesz meg valamit – sóhajtottam. – Nagyon jól nézel ki!
Egy fekete koktélruhát viselt, ami kiemelte az alakját és formás lábát. Isla belepirult a dicséretembe, és próbálta kerülni Lucian pillantását.
A srác ekkor, mint egy úriember, felajánlotta, hogy hoz nekünk inni valamit, miközben tudatában volt annak, hogy jól kibeszéljük. Amint hallótávolságon kívül sétált, Isla már mesélte is, hogy mennyire aranyos volt vele, még virágot is hozott neki.
– Tetszel neki – ismertem el a nyilvánvalót.
– Dehogyis, soha nem mondta.
– Nem is kell mondania.
Ekkor Lucian visszatért, mi pedig úgy tettünk, mintha a beszélgetésünk meg sem történt volna.
– Táncoljunk! – kérte Isla.
A nagytermet teljesen átrendezték az estéhez, a bútorokat kitolták a helyiség szélére, most ott sorakoztak, várva a pihenni vágyókat. A karácsonyfa teljes díszben, sok-sok világító égővel pompázott az ablak mellett.
Amikor kiértünk a kialakított parkettre, ahol Alexáék már nagyban ropták. Hívtak, hogy csatlakozzunk, Islát pedig nem kellett félteni, már a körbe is vont. Azt hittem, zavaromban majd kettőt nem tudok lépni, de a táncórai hangulat hatalmába kerített, és a csajokon kívül nem törődtem semmivel. Örömmel ráztuk a zenére a csípőnket, járt a lábunk, forogtunk, vagy néha teljesen dinkán ugráltunk, mint az ovisok az első ovis klubdélutánjukon.
Csak akkor eszméltem rá újra, hogy rettenetesen hiányzik Aidan, amikor leültem a korábbi helyemre, hogy kicsit kifújjam magam. Vajon hol lehetett most? Talán megtalálhatnám.
– Tanzen! – kiáltotta ekkor Bené, aki a semmiből bukkant fel, és a kezét nyújtotta felém. Hogyan mondhattam volna nemet a karácsony legfontosabb emberének?
– Szerintem nem is tudsz németül.
– Nem hát – vigyorgott. – Csak ezt az egy szót.
Igen, a lényeget.
Már egészen elfelejtettem, hogy Bené nemcsak a hétköznapokban vad és őrült, hanem a parketten is. Egy óvatlan pillanatban sikerült felkapnia. Sikoltó nevetéssel kiabáltam a nevét, mire lerakott, és úgy körberiszált, mintha ő lenne Fred Astaire. Igazán intenzív volt a táncstílusa, talán ezért fulladtam ki olyan hamar. Illedelmesen megköszöntem a köröket, majd újra az asztalom felé vettem az irányt, és odaérve megittam a maradék italomat.
Jócskán benne voltunk az estében, amikor felbukkant Aidan, a szívem rögtön nagyot dobbant. Nem akartam megbámulni, ahogy belépett, körülnézett, tett egy lépést jobbra, majd balra, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Váltott Benével néhány szót, én pedig idegesen toporogni kezdtem. Melegem lett, és amikor azt láttam, hogy Aidan elindul felém, majdnem elszaladtam. Bár vágytam és vártam a közelségére, abban a pillanatban úgy berezeltem, mint egy első vizsgázó. Mindjárt mellém ér, mindjárt mellém ér, mindjárt...
Mellém ért.
– Hali. – A karja egy pillanatra hozzáért az enyémhez, amitől kis híján összeestem. – Mi újság?
Sikerült összeszednem minden lelkierőmet, és ránéztem: szinte fehér volt az arca a fáradtságtól. A haja vizes és kócos, nemrég tusolhatott, de mindennek ellenére lerítt róla, hogy szét van esve. A karikákra a gyönyörű szeme alatt rá sem bírtam nézni. Nem lehetett neki egyszerű itt ácsorogni, ezért úgy döntöttem, megpróbálkozom egy mentőakcióval.
– Nem sétálunk egyet?
Oldalról rám pillantott, aprót biccentett.
Kifelé menet Aidan szorosan a hátam mögött jött, erősen éreztem a jelenlétét. A folyosóra érve mellém lépett, és átvezetett egy másikra, amely nem volt kivilágítva. Ugyanolyan ajtók követték egymást, ezen a részen eddig nem sokszor jártam. Beléptünk az egyik terembe, majd Aidan villanyt gyújtott, ami egy pillanatra elvakított a sötétség után.
Odaléptem az egyik asztalhoz, amit a fal mellé toltak, és felültem rá. Aidan megállt velem szemben – az éles fényben még inkább kiütköztek rajta a fáradtság jelei.
– Miért nem pihentél le? – kérdeztem, miközben arra vágytam, hogy velem maradjon.
– Mert látni akartalak. – A lényegre törő választól elpirultam. Ez nem lehetett igaz! Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről. – És hogy azt mondhassam, boldog karácsonyt.
– Neked is boldog karácsonyt, bár nem hiszem, hogy ilyen állapotban nagy örömödet lelnéd benne.
– Állandóan értem aggódsz. Ez így nincsen rendjén, fordítva kellene lennie.
– Hát, te is biztosan aggódnál értem, ha komoly helyzetbe kerülnék. – Hirtelen elhallgattam, mert rájöttem, hogy közel sem biztos, hogy ez így történne. Ezért hozzátettem: – vagy nem.
– Ó, dehogynem – nevetett, majd visszalépett a villanykapcsolóhoz, és lekattintotta. A gyorsan jött sötétség legalább annyira megzavart, mint előbb a fény. Aidannél ekkor egy elemlámpa villant fel. Pillanatokon belül leült mellém. Megcsapott az illata, a belőle áradó erő, ami napról napra közelebb vont hozzá. Észvesztő késztetést kellett legyűrnöm, hogy ne érjek hozzá – de végül megtette ő. Rákulcsolta a kezét az enyémre. Talán ez adta meg a kezdő löketet, nem tudom, de már nem is számított, a vállára hajtottam a fejem, mélyen beszívtam az illatát. Aidan ajka a hajamba vándorolt, miközben a fénypászma nagy kört vetített a fejünk fölé a plafonra.
Megpuszilt egyszer, kétszer, harmadszorra is. Kívántam, hogy máshol is megérintsen az ajkával, a tenyerével, az ujjaival, ezért kikapcsoltam a bennem fennhangon visító kételyeket, kibontakoztam az eszméletlenül kényelmes pozíciónkból, és megálltam vele szemben. Beálltam a két térde közé, és amennyire lehetett, a közelébe húzódtam. Centik választottak el minket egymástól. A lámpa fényében csak halványan láttam, éppen az arcélét, az ajkát, a pólójából egy darabot.
Megfogtam a kezét, és a nyakamra simítottam, miközben ő mélyen felsóhajtott. Óvatosan ért hozzám, gyengéden simogatta az érzékeny bőrömet. Kissé hátravetettem a fejemet, hogy még több helye legyen, így élveztem az érintését. De aztán megállt, és nem csinált semmit, én viszont még többet akartam, így a kezét most a vállamra húztam. Ugyanolyan fojtott szenvedéllyel nyúlt hozzám, mint az előbb, végigcirógatta a kulcscsontom mentét, a karomat. Visszahúzta a kezét a vállamra, ismét nem mozdult.
Minden porcikám érezte, hogy forrósodik a játék, sőt már éhesen kívántam is a továbbot. Aidan vett egy újabb lélegzetet, de ez nem fáradt sóhaj volt, hanem olyan vágyak lüktette reakció, mint am bennem tombolt, tépett szét és égetett fel mindent.
Lassan a hasamra csúsztattam a kezét. Egy pillanatig habozott csupán, a tenyere szinte átérte a derekamat, és ahol hozzám ért, ott még többet követelt tőle a testem. Átfogta a csípőmet, így vont egy leheletnyivel közelebb, majd a keze felszaladt a hátamon, és utána vissza. Ez volt a pont, ahol eltűnni láttam minden kétségemet afelől, hogy nem volt köztünk semmi, hogy nem vonzódott hozzám.
Örültem a sötétségnek, mert minden pirulásomat és visszafogottságomat elrejtettem benne, mivel a combom következett. Aidan a lábam oldalán simított először végig, aztán hátul, de nem emelte feljebb a kezét, végül a belső, azaz a legérzékenyebb részen. Beharaptam az ajkamat, amint erősen belemarkolt a combomba. Ezt. Képtelenség. Kibírni.
Meg kellett kapaszkodnom a kezében. Éreztem, hogy az arcomat fürkészi, már amennyi látszódott belőle. Próbáltam lassítani a szívem dübörgését, mielőtt felcsúsztattam Aidan kezét a combomról a fenekemre.
– Rea – mondta érdekes, mélyről jövő, rekedt hangon. – Nem hiszem, hogy ez a legokosabb dolog, amit a közelemben tehetsz.
– Miért? – suttogtam vissza.
– Ne tudd meg, milyen gondolatok járnak a fejemben, és van egy pont, ahonnan már nem tudom szétválasztani őket a tetteimtől.
Leszállt az agyamra a szenvedélytől fűtött köd, ezért nem kontrolláltam a szavaimat sem.
– Helyes. Azt a pontot akarom.
Aidan a válaszomra várhatott, mert egy tizedmásodperccel később éreztem, ahogy a keze újfent belém markol, csak ezúttal nem a lábamba. Vissza akartam fogni a torkomból előtörő sóhajt, de nem sikerült.
Aidan ujjai már maguktól indultak útnak a testemen, amikor pedig látta, mennyire nincs ellenemre ez az egész, felhúzott az ölébe. Szaporán kapkodtuk a levegőt, miközben a homlokát az enyémnek támasztotta.
A következő pillanatban oldalra fordította az arcomat, és megéreztem az ajkát az államon, a fülemnél és alatta, majd a nyakamon. Puszilt, csókolt és harapott, amitől folyamatosan rázott a hideg. Beletúrtam a hajába, a tincsei pont olyan selymesek és nedvesek voltak, mint amire számítottam.
– Állíts le azonnal, ha nem akarod, hogy leigázzalak itt és most – mormolta a fülemnél, majd a nyomaték kedvéért finoman beleharapott.
– Nem akarod? – kábult aggyal emésztgettem a szavait.
– Túlságosan is, épp ez a baj. De ennek nem most kellene megtörténnie.
– Igazad van. Nagyon is... Csak...
– Tudom – búgta a fülembe, amikor a következő pillanatban lerakott. Úgy éreztem, nem tart meg a lábam. Hátráltam, hogy ne érezzem az illatát, és tisztuljon a fejem.
– Szent ég – nyögtem ki. – Majdnem én igáztalak le téged!
– Hát, azt hiszem, nekem is volt hozzá némi közöm...
Soha életemben nem tapasztaltam még ezt, ilyen vérpezsdítő érzést, ennyire diktáló vágyat. Mintha nem is én irányítanám a testemet, mintha az a szende lány, aki alapjáraton vagyok, a fejem legrejtettebb zugába vonulna vissza. Mit tett ez a fiú velem?
– Jobb lenne, ha most elmennék aludni – jelentettem ki, bár a gondolataimnak köze nem volt az alváshoz.
– Én is megyek. Mármint... a saját ágyamba.
Az hagyján, hogy magamat sikerült zavarba hoznom, de Aidant is? Varázslat!
– Visszakísérlek a nagyteremig, hogy ne tévedj el.
– Köszönöm.
Milyen komikus! Vagy csak nekem támadt nevethetnékem?
A tömeg továbbra is bulizott, valószínűleg fel sem tűnt nekik a hiányunk. Vetettem még egy utolsó pillantást a negyedikesemre – ekkor tűnt fel, milyen átkozottul csillog a szeme.