Kékszeműek - tizennyolcadik

Sziasztok!

Kisorsoltam a nyereményjáték nyertesét - aki pedig már talált is egy e-mailt tőlem a fiókjában nem más, mint Virág Laky! :) Köszönöm a részvételt mindenkinek, szervezek még majd ilyeneket. <3

Jó olvasást kívánok a fejezethez, szerdán találkozunk!

Nilla

Tizennyolcadik fejezet

A.

Rea rögtönzött vallomása ráébresztett néhány dologra. Az első és legfontosabb, hogy amint időm engedi, beszélnem kell vele. Elég volt a puhapöcsűből, hogy csak fél szemmel mertem ránézni, és aztán minden reggel róttam a köröket a salakon, mint az őrült, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni. Akartam tőle valamit. Egész sor valamit, ami azt illeti. Egymás után.

Jó hangulatban tértem vissza a helyemre, ahol Timet váltottam. Csakhogy rögtön eszembe jutott Rea lehangoltsága, és máris nem voltam annyira vidám. Megállítottam Timet, amikor elment mellettem.

– Valaki beszélni szeretne veled – mondtam. Tim olyan képet vágott, hogy arra gondoltam, jobb lett volna kussolni.

– Mi vagyok én, Sherlock Holmes? Valaki beszélni szeretne veled, hűha! Nézzek bele a kristálygömbömbe, és álmodjam meg, ki az?

Szar éjszakája lehetett, az biztos. Nem váltottam stílust, ha ő sem tette meg.

– Keresd meg Watsont, majd együtt kifundáljátok.

Valamit pusmogott, valószínű leginkább magának, majd elhúzott. Nem különösebben bántam. Rueben az asztalnál ült, amikor beléptem. Általában lecövekeltem az ajtóban, és onnan figyeltem. Ezúttal nem így terveztem.

Felnézett rám, amikor kihúztam az övével szembeni széket. Nem mozdult, nem csinált semmit, még nem is beszélt. Pislogott, aztán megint, és közben rám meredt, amitől hirtelen kellemetlenül éreztem magamat.

– Nehéz elhinnem, hogy azért hagytad el a fajtádat, hogy az enyémet védd.

Régebben dühös voltam rá, de mára lecsillapodtam. Felidegesített, hogy bárkit is bánthat közülünk, pláne olyat, aki nekem sokat jelent. Dühített, hogy idetolta a képét, és kételyeket ébresztett bennem azzal, vajon miért. Ha szükséges, bántottam volna, de nem szolgált rá. Előkapartam az emberségemet.

– Jól mondtad, csak a fajtámat. Te talán minden kékszeműt szeretsz?

Talált, süllyedt. Noha közel sem kedveltem mindenkit, nem is ártanék nekik. Úgy néz ki, náluk azért más a helyzet.

– Igyekszem – bólintottam rezzenéstelen arccal.

– Különben nem vagyok testőr, nem védelmezek senkit. Csak nem akartam, hogy a fajtád halála az én lelkemen száradjon – jelentette ki természetes hangon.

– Úgy beszélsz erről, mintha egy előre megjósolt világvégéről szónokolnál. Mi van, nektek is van egy naptáratok az apokalipszisről?

Egy vigyor kúszott az arcára. Mi következik? Leülünk Scrabble-özni?

– Gondolj majd erre, amikor belenézel Tristan szemébe. Nyilván tudod, hogy jelen pillanatban Malcolm tölti be a vezető szerepét.

Bólintottam. Érdeklődést ébresztettek bennem a szavai, mivel eddig azt játszottuk, hogy „meg fogsz halni”, „hazudsz”, „de tényleg”, „nem hiszek neked, szipoly”, „a te bajod”.

– Nem sokáig lesz ez még így. Vagy az is lehet, hogy már nincs is. Malcolm vissza tudja fogni Tristant, de ha meghal, elszabadul a pokol. Manapság pedig igazán könnyű egy balesetben elpatkolni.

– Ki az a Tristan? – Ez volt az a központi kérdés, amire továbbra sem kaptam választ, márpedig ha ő Mr. 666, tudnom illene.

– Valamit tennünk kell, hogy megtudjuk, mi történt, mióta eljöttem. Az, hogy tétlenül ülünk a seggünkön, nem old meg semmit.

– Telefonálj haza.

Gyilkosnak szánt pillantással nézett rám, mintha beszaratna vele. Ezt én is meg tudtam volna csinálni, csakhogy attól még nem lettem Hulk.

Megállt a beszélgetés. Nem vártam tovább. Hátrébb toltam a székemet, a hang dübörgőnek tűnt a beállt csendben. Felálltam, és akkor Rueben végre megszólalt.

– Van egy tervem, de előre szólok, hogy két igen fontos dolog kell hozzá.

Nem is Srabble ez, hanem barkochba.

– Bizalom és tökösség.

Ránéztem. Ide már nem is Hulk kell, hanem Rambo.

Olyan migrénes, agyzsibbasztó fejfájás tört rám, miután elhagytam Everett irodáját, hogy majdnem belevesztem. Le kellett ülnöm az egyik lépcsőfordulóban, hogy összeszedjem magam. Régen hallottam ilyen ordítozást, mint az előbb. Amikor idekerültem, és megláttam Everettet, nem hittem volna, hogy egyszer hadakozni fogunk. És hogy az ilyen csúnya lesz.

Miután Rueben beavatott a tervébe, meg kellett osztanom a többiekkel. Kockázatos, sőt már életveszélyes próbálkozás, viszont működőképes. Az előnyünkre válhat, ami ebben a fenyegetett helyzetben sokat nyom a latban. Viszont a vezetők nem értettek vele egyet, így vita és kiabálás lett a vége. Én sem ezt akartam, de ki kellett állnom az elveim mellett, továbbá Rueben terve is támogatásra szorult. Azt javasolta, keljünk útra néhányan, közelítsük meg a szipolyok fészkét, hogy kiderítsük, mi történt Malcolmmal. Lehet, hogy már nem is él. Vagy nem sokáig fog.

Lehetne ez csapda is, nekem is megfordult a fejemben, Rueben viszont csavart egy újabbat a sztorin – biztosítékként megmutatja, hogyan lehet kinyírni egy szipolyt. Ahogy elismételtem ezeket a szavakat Everett irodájában, mindenki elnémult. Ez már elég komoly dolog volt ahhoz, hogy őket is megingassa az elképzeléseikben.

Rueben négyfős csapatot tervezett az akcióhoz: Pierre-t, Timet, őt magát és engem beleértve. Egy kis kémkedés lenne az egész, veszélyes és vakmerő, de ha Rueben megtudna valamit a bizalmasaitól, előnyhöz juthatnánk.

Úgy jöttem ki az irodából, hogy nem maradtunk semmiben. Bár arra kevésbé számítottam, hogy lesznek, aki rögtön mellém állnak. Pierre és Pamela támogatták az ötletet, a legfontosabb okból kifolyólag, hogy valamit tenni kell. Túl sok időt pazaroltunk már el a semmire, teljesen felfordult az életünk, és vagy így vagy úgy, de ennek véget kell vetni.

Azt még nem találtam ki, mit fogok mondani Benének és Reának, ha el kell mennem. Valószínűleg nem azt, hogy helló, holnap talán kinyúlok, de semmi gáz.

Feltápászkodtam, és hirtelen fordultam meg, amikor valaki rám kiabált.

– Te egy kibaszott nagy idióta vagy, tudsz róla?

Timtől már megszoktam ezt, így meg sem lepődtem rajta.

– Ma még nem mondták.

– Óriási szarba kevertél minket – halkította le magát, ahogy közelebb ért. Csakugyan én lennék érte a hibás? Ha nem szorgalmazom a dolgokat, amik jöttek egymás után, más lenne a helyzet? Sanszos. De akkor hogy néznék tükörbe?

– Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Viszont nem állhatom, hogy úgy szaladjon ki a lábunk alól a talaj, hogy nem próbálunk megkapaszkodni. Rueben vállalt valamit azzal, hogy idejött. Most a tarkójának szegezhetnéd a stukkered, nem tenne ellene semmit. Tisztában van vele, hogy meghúzhatod, tudja, mik az esélyei, de nem akar gerinctelenként meghalni. Te igen?

Tim töprengésében az állát vakarta. Folytattam, mert tudtam, hogy olvad az a bizonyos jég, mint amikor anyám hajszárítóval fújkálta a mélyhűtőt.

– Ugyanarra születtettél, amire én. Mondd azt, hogy nem akarsz segíteni másokon, hogy nem akarod megvédeni a többieket, és kussolok. Bármikor, bármelyikünk feláldozná magát, és ez így is van rendjén. Tudom, hogy para ez az egész, de ezt kell tennünk.

Tim vesébe látó pillantása megtalált. Összeszűkült a szeme.

– Te pedig azt mondd meg nekem, mi lesz Reával, ha véletlenül kipurcansz.

– Akkor majd vigyázol rá.

Bólintott, megértette, mit akartam mondani. Örültem is neki, mert képtelen lennék erről diskurálgatni vele.

– Utálom, hogy engem is belerángattál ebbe, és utálom magamat is, mert igazat kell adnom neked. Hadd figyelmeztesselek előre: ha a szipolyod bármivel próbálkozik, én gondolkodás nélkül röpítek golyót a fejébe.

– Hidd el, ha próbálkozna, én is megtenném.

Tim bólintva vette tudomásul, mielőtt lelépett. Azzal, hogy állást foglalt – az igazam mellett –, sok minden meg fog változni.

Nem voltam sem médium, sem televíziós varázsló, mégis éreztem a zsigereimben, hogy valami kemény dolog vár ránk. Bepókhálózott egy bizonytalan, kellemetlen érzés, amelyben arra gondolsz: azt a kurva életbe.

Kimerüléssel és migrénnel küzdve, az ébren alvás határán estem be a szobánkba. Bené a fejére húzott párnával aludt. A szentimentális pöcs megszólalt bennem, és megkérdezte, mi lesz ezzel a hülyegyerekkel, ha senki nem fogja visszabillenteni a seggét a helyes útra?

Sylvester Stallone sem fáradhatott el háromszáz ember lekaszabolása után ennyire a vásznon, mint én egy húzós nap után a valóságban.