Hahó!
Azta, de szép kerek számhoz érkeztünk! Remélhetőleg, ehhez a harmincashoz méltónak is találjátok majd a fejezetet. Csak annyit mondok, hogy most már nagy sebességgel robogunk a vége felé... DE! Ahogy az lenni szokott nálam, lesz majd új történet a blogon. ;) ne utáljatok nagyon
Jó olvasást, szép hétvégét,
N.
Harmincadik fejezet
R.
A fiú szemben állt a lánnyal. A parkban vakítóan sütött a nap, minden sárga fényben úszott, mellettük méhek zümmögtek. A lány egy pad tetején ült, a fiú vele szemben ácsorgott, nekem háttal. Zsebre dugott kézzel rugdosott néhány fűszálat, majd a lányt nézte hosszan, nagyon hosszan. Az melegen mosolygott rá, biztosan közel álltak egymáshoz. Mivel a fiú arrébb mozdult, szemtől szembe kerültem a lánnyal, ő viszont keresztülnézett rajtam. Odaintettem neki, de nem reagált, hanem még a fejét is elfordította.
Felnézett a fiúra, lágy mosollyal az ajkán beszélt hozzá. Automatikusa vitt a lábam közelebb hozzájuk, hiába éreztem valami furcsa kívülállóságot. Kétméterenként meg-megálltam, hátha a felkapják a fejüket. Valami vonzott hozzájuk.
A lány az előbb még engem figyelt, most azonban rám sem hederített. A homlokomat ráncoltam. Integetni kezdtem, noha továbbra sem történt semmi. Újra megindultam feléjük, hogy a dolog végére járjak.
– Hé!
De mintha semmi sem történt volna. Mi a...?
Földbe gyökerezett a lábam, amint ráébredtem a valóságra. Végigkígyózott rajtam a hideglelés: hisz ők nem láthattak engem. Külső szemlélője voltam meghitt jelenetüknek – méghozzá álmomban.
Tekintetem a furcsa párra szegeztem és egyre csak néztem őket. Valami óriási történt éppen, amiről még túl keveset tanultam.
A lány megveregette maga mellett a helyet, a fiú elindult felé. Innentől kezdve mintha lassítva néztem volna a dolgokat. A fehér fény mindent elöntött, éreztem a napsugarak melegét a bőrömön. A madarak vidáman csicseregtek, és virágpor illata szállt a levegőben.
A sötét hajú fiú lassan oldalra fordult, közelebb lépett a padhoz, és mielőtt felült rá, ölelésébe vonta a lányt. És utána felém fordult.
Egy szívdobbanásnyi idővel később az egész értelmet nyert. Nyeldekelni kezdtem a könnyeimet.
– Nem! – sikoltottam következmények nélkül.
Felismertem az alakját, a járását, a mozdulatait, és amikor a boldogságtól sugárzó arcára néztem, eltörött bennem valami.
Tim volt az.
Tágra nyílt szemmel, patakokban folyó könnyekkel, zihálva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, de lassan minden visszajött. Zsibbadt az egész testem, és mielőtt kiugorhattam volna az ágyból, Aidan jelent meg az ajtóban. Üveges tekintettel bámultam rá – azonnal hozzám lépett. Megcsapott a kávéja illata, gyomorforgatónak tűnt.
– Mi történt? – Mivel nem válaszoltam; nem tudtam, erőteljesebben csattant a hangja. – Rea!
Elveszetten, könnyeim homályán keresztül pillantottam fel rá. Hiába törölte le őket a mutatóujjával, egyre hevesebben zokogtam.
– Mondj már valamit!
Csakhogy a torkomra forrtak a szavak. Édes Istenem! Most könyörgöm, hogy segíts!
Átkulcsoltam a karommal a térdemet, és hagytam, hadd hulljon darabokra a világ, a szívemmel együtt. Nem akartam komolyan venni, nem akartam elhinni, és mégis, a mellkasomban elemi erővel lüktető fájdalom elég bizonyítékot adott arra, hogy minden igaz. A könnyek nem a szememből jöttek, hanem a lelkemből, befelé sírtam igazán.
– Ne csináld ezt velem – szólt figyelmeztetően Aidan. De mivel nem bírtam reagálni, felrántotta a térdembe kapaszkodó karomat, és egy üveg vizet locsolt az arcomba. A fejem másodpercek alatt tisztult ki, nagy kortyokban, hüppögve ittam a levegőt.
– Áhál-modtam... És...
Aidan magához rántott. Olyan erősen ölelt, hogy már fájtak tőle az ízületeim, de nem löktem el magamtól, mert tudtam, miért teszi. Perceken belül meg is lett az eredménye – elkezdtem lenyugodni. Fokozatosan engedett a szorításon, végül fél kézzel tartott, a másikkal a hajamat simította félre.
– Meséld el – szólt rám, a kérésnél valamivel erősebben.
A szívem embertelen nagyokat dobbantott, zsibbadt is tőle a mellkasom.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?!
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál?
Belém hasított a fájdalom. Hiszen Timet láttam. Mivel nem feleltem, Aidan újra rám szólt.
– Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
Aidan keze megállt a hajamban, az izmai megfeszültek.
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót – mondta óvatosan. – Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Tim. Ő volt még ott. És a lány, aki túlságosan is hasonlított rá ahhoz, hogy egy idegen legyen. Ebbe belebolondult a szívem.
Miről beszélt Aidan, hogy mi nem jó?
– Nem tudom – leheltem.
Mivel nem tudtam elvonatkoztatni az álom szereplőitől, minden más értelmét vesztette. El kellett mondanom Aidannek, hogy segíthessen.
– Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat...
Aidan összehúzta a szemét.
– ... akit ismersz? – préseltem ki magamból keservesen.
Olyasmi történt, amire nem számítottam: még ő is elfehéredett. Idegességemben a számat harapdáltam, majdnem felrobbantam a beállt csendben.
– Hallottam már ilyesmiről. Nagyon ritka eset. De... Nem léphetsz kapcsolatba vele személyesen.
A hangom hideg penge, talán életemben először ennyire zord.
– Miért nem?
– Mert ez a szabály, amit nem szeghetsz meg.
Szabály. Mit ér a szabály, ha a felrúgásával megmenthetem egy szerettemet? Timet? Lehet a szabályra fogni, ha hagyunk meghalni valakit?
– És ha megteszem?
– Van, amihez tartanod kell magad, és ez olyan.
Felugrottam, a düh miriádnyi lángra lobbant bennem. Őrjöngeni akartam, kiabálni az egész világra, amely képes megszülni egy ilyen helyzetet. Az élet egy igazságtalan, hányingert keltő massza.
– Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek! – kiáltottam. Egy örökkévalóságig eltartott, mire Aidan megszólalt.
– Nem avatkozhatsz bele mások életébe ilyen módon. A saját képességedet kell használnod.
– Azért mondod, mert nem láttad... – nyeltem vissza a nevet. – Fogalmad sincs róla.
Aidan nem válaszolt semmit. Elfordultam, és ekkor láttam meg a sok havat odakint.
– Mit jelent a túlzott fehérség?
Hallgatott, ezúttal valamit el.
– Mondd meg!
Aidan halkan felelt.
– Halált.
Kivágódtam az ajtón, és szaladtam előre, bele félelembe és fájdalomba. Nem láttam és nem hallottam, a lábam vitt előre, fáradhatatlanul és céltalanul.
A buszoknál kötöttem ki, és felszálltam az egyikre. A leghátsó sorhoz mentem, ahol lekuporodtam az ülésre.
Semminek sem láttam értelmét, akár egy hosszú rémálomban. Az nem lehet, hogy Tim... Ő, aki... Még a szót sem tudtam kimondani magamban. Fontolóra vettem a lehetőségeimet. Aidan tiltotta a közbelépést, más nem. Egy irgum-burgum nem akadályozhatott meg abban, hogy beszéljek Timmel, és ha az kell, könyörögjek neki, csak menjen el innen.
Mintha egy tintapaca terjedt volna szét az életem lapjain. Magam voltam a sebesülten vergődő szív, amely csak pulzál, mielőtt belevész a tompaságba.
Éreztem a hideget, mégsem vacogtam. Még egy dolognak nem engedtem, hogy leromboljon. Összeszorítottam a számat, mintha ezzel bármit is elérnék. Ez volt az utolsó szalmaszál, a halványan pislákoló remény, hogy nem adom fel. A suttogó kitartás, hogy szedd össze magad.
Megtépázott percek vánszorogtak a busz magányos utasterében. Minduntalan Tim arcát láttam magam előtt, fülemben a hangját hallottam. Imádom a suli-feelinget, mondta év elején. Kínoztam magam a boldog emlékekkel, csakhogy ez a kín hívta fel a figyelmemet arra, hogy tehetek valamit. Még tehetek.
Kihajtogattam magam az ülésről, és újult erővel vágtáztam végig a buszon, mentem egyenesen a Rocher bejáratáig. Timet nem találtam a közös helyiségek egyikében sem, így gondolkodás nélkül indultam a szobája felé. Igyekeztem normális ember módjára kopogni az ajtaján, de dörömbölés lett belőle. Eltelt néhány másodperc, mire végül ott állt előttem. Néma sikollyal néztem fel rá: robbant a bomba, nem tudtam tovább visszafogni magam. Egyeseknek a bokájuk, míg másoknak a válluk húzódik meg az erőltetéstől, nekem a szívem.
Tim aggódva fürkészett.
– Ki bántott?
Szólásra nyitottam a számat, ám hangtalanul csuktam vissza. Az élet volt.
Tim mintha megérezte volna, mekkora szükségem van rá, átölelt. Nem eresztett, ám nem is szólt semmit, csak állt összeölelkezve velem.
– Hiszel a sorsban? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor megtennél egy szívességet?
Tim bólintott.
– Ha legközelebb találkozol vele, vágd pofán a kedvemért.
Zengően, jóízűen nevetett. A mellkasom balfelébe zártam a pillanatot.
Valahogy este lett. Észrevétlen rohant el mellettünk az idő. Rápillantottam Timre: a fotelban ücsörgött, karja-lába lelógott róla. Ekkor ért véget az egész napos tépelődés, a pokoljárásom. Összeszedtem magam, igyekeztem fegyelmezetten megszólalni.
– Azt szeretném, hogy elhagyd a Rochert. Még ma. Lehetőleg azonnal.
Tim félig felvont szemöldökkel nézett rám és halovány félmosollyal. Ha ezt az arckifejezést láttam, jó helynek hittem a világot.
– Nem viccelek. Könyörgöm, hagyj itt mindent.
– Te is tudod, hogy nem tehetem meg.
– Dehogynem! Mi lenne, ha ebben a tetves életben egyszer te hallgatnál rám? – félve tettem hozzá: – ha az kell, én is veled tartok.
Ennyit mondott:
– A társainknak szüksége van ránk, Rea.
Könnyek lepték el a szememet. Abban a percben viszont nem izgatott a saját gyengeségem.
– Nekem is szükségem van rád.
Elvesztettem minden józanságomat, ezért nem tűnt fel, hogy Tim azért mond nemet, mert nem szeretne elmenni. Szembe akart nézni azzal, ami jön, bármi is legyen az. Valószínűleg rossz kékszemű, rossz ember voltam, mert szívesebben menekültem volna el, minthogy lássam meghalni.
Tim félrebiccentett fejjel nézett rám.
– És szerinted nem vagyok itt neked?
– Nem teheted ezt velem. Kérlek...
– Mi ütött beléd? Miért kéred azt, hogy hagyjuk hátra a mieinket? Nem hiányozna Aidan? Vagy Isla?
– Persze hogy hiányoznának! – csattantam fel. – De nem látod, hogy téged próbállak megmenteni?
Hátborzongató csend borult ránk.
Tim teljesen elvesztette a fonalat, rám meredve próbálta összerakni a dolgokat.
– Válaszolj őszintén. Mi történt veled?
Átkozott legyek, ha a szemébe hazudok.
– Láttam a testvéredet.
Tim mozdulatlanná fagyott. Egy hosszú pillanatig még csak nem is pislogott, mielőtt az ajtóhoz lépett, és bezárta. Megfogta a vállamat, mélyen a szemembe nézett, és meglepően nyugodtan ezt mondta:
– Meséld el, hogy mit láttál, de utána soha, senkinek ne beszélj erről. Megértetted?
Bólintottam. Újra megszegtük a szabályt, újra egymás kedvéért. Megköszörültem a torkom.
– Egy parkban láttam őt, ült egy pad tetején. Mosolygott. Mosolygott rád. – Az emlékekkel együtt visszajött a jeges rémület is, ami gúzsba kötötte a testemet. – Boldognak látszott. Beszélgettetek egymással, bár én csak ezután ismertelek fel. Sikítottam, de nem hallottál meg... – rándultam össze. – Utána fehér lett minden, és felébredtem.
Tim összeszorította a száját. Értette minden egyes szavamat, ismerte a mögöttes tartalmukat.
– Nyugodj meg – csitított. – Nyugodj meg szépen.
– Hogyan, amikor... Amikor azt mondtad... – A nyelvemre haraptam. Ömlöttek belőlem a könnyek.
– Ez a kettőnk titka marad, és ezt nem szabad elfelejtened.
– Miért hajtogatod ezt?
Tim komoly arca nem sejtetett sok jót.
– Mert most a legfontosabb szabályt szegted meg.
– Köpök a szabályra!
– Általában én is, de ez...
– Mindent felrúgtam magamban, te pedig a szabállyal jössz? Nem látod, mit próbálok tenni? Most azt kéne kitalálnunk, hogyan mentsük meg a seggedet!
– Ne káromkodj – szólt rám megenyhülve.
A mondat úgy hangzott, mint egy báty intelme a kishúgához. Megállt közöttünk a levegőben.
– Akkor te se csináld ezt velem – könyörögtem.
– Kitalálunk valamit, de nem menekülhetek el, Rea. Oda fogok figyelni, amennyire csak lehetséges. Nem adom egykönnyen a bőrömet.
– Mostantól én leszek a te sarkadban.
Tim elmosolyodott.
– Szó sem lehet róla.
– Azt hiszed, nem vagyok olyan kemény, mint te? Hiszen te tanítottál meg lőni és harcolni!
– És milyen jó munkát végeztem.
– Miért próbálja mindenki megmondani, mit tehetek és mit nem? Csak helyesen próbálok cselekedni – rogytam le a fotelba, arcomat a tenyerembe temettem. Lüktetett a fejem, szinte egész nap fájt.
– Talán veled van a baj, nem kéne megkérdőjelezned mindent – dobta vissza a labdát Tim. Rávillant a tekintetem. A szavait talán keménynek szánta, de az arcán felvillanó mosoly jócskán rontott a komolyságon.
Én viszont kiegyenesítettem a hátam, mert volt hozzáfűznivalóm.
– Régen szó nélkül elfogadtam volna az eseményeket, de idejöttem, és kékszeműt faragtatok belőlem. Megtanítottatok küzdeni, és arra, hogy ne adjam fel. A beletörődés számomra pedig egyenlő a feladással!
Még nekem is feltűnt, milyen szenvedélyesek a szavaim. Tim válasz nélkül biccentett, mielőtt visszatelepedett a fotelba. Néhány perccel később már egy könyvet forgatott a keze közt, verseskötet volt. Talán e. e. cummings lehetett.
Csendesen néztem, ahogy Tim olvas. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közben pedig tudtam, hogy messziről sem az. Nem kellene itt lennem, mert éjjel sem kellett volna őt látnom.
De ebben az életben túl sok kellene, és még több kellett volna van.
Lassan, ahogy egyre nyugodtabb lettem, úgy kerített hatalmába a kimerültség is. Egy óvatlan pillanatban lecsapott rám, és leragadt a szemem.
– Ne álmodj rólam – suttogta az ismerős hang a fülemnél.
Összegömbölyödve zuhantam önkívületbe. Valamikor két kar fonódott a derekam köré, és ahogy kinyitottam a szemem, szőke tincseket pillantottam meg.
– Ne, kérlek, ne vigyél el – nyöszörögtem.
Annyi élet szorult belém, mint egy zsák lisztbe, tiltakozásom gyengére sikeredett. Aidan valószínűleg meg sem hallotta.
– Itt akarok maradni... Nem tehetek mást... Muszáj...
Aidan lerakott és betakart. Szorosan hozzám simult.
– Most csak aludnod muszáj.
És már tiltakozni sem bírtam ellene.
Felnézett a fiúra, lágy mosollyal az ajkán beszélt hozzá. Automatikusa vitt a lábam közelebb hozzájuk, hiába éreztem valami furcsa kívülállóságot. Kétméterenként meg-megálltam, hátha a felkapják a fejüket. Valami vonzott hozzájuk.
A lány az előbb még engem figyelt, most azonban rám sem hederített. A homlokomat ráncoltam. Integetni kezdtem, noha továbbra sem történt semmi. Újra megindultam feléjük, hogy a dolog végére járjak.
– Hé!
De mintha semmi sem történt volna. Mi a...?
Földbe gyökerezett a lábam, amint ráébredtem a valóságra. Végigkígyózott rajtam a hideglelés: hisz ők nem láthattak engem. Külső szemlélője voltam meghitt jelenetüknek – méghozzá álmomban.
Tekintetem a furcsa párra szegeztem és egyre csak néztem őket. Valami óriási történt éppen, amiről még túl keveset tanultam.
A lány megveregette maga mellett a helyet, a fiú elindult felé. Innentől kezdve mintha lassítva néztem volna a dolgokat. A fehér fény mindent elöntött, éreztem a napsugarak melegét a bőrömön. A madarak vidáman csicseregtek, és virágpor illata szállt a levegőben.
A sötét hajú fiú lassan oldalra fordult, közelebb lépett a padhoz, és mielőtt felült rá, ölelésébe vonta a lányt. És utána felém fordult.
Egy szívdobbanásnyi idővel később az egész értelmet nyert. Nyeldekelni kezdtem a könnyeimet.
– Nem! – sikoltottam következmények nélkül.
Felismertem az alakját, a járását, a mozdulatait, és amikor a boldogságtól sugárzó arcára néztem, eltörött bennem valami.
Tim volt az.
Tágra nyílt szemmel, patakokban folyó könnyekkel, zihálva ültem fel az ágyban. Hirtelen azt sem tudtam, ébren vagyok-e, de lassan minden visszajött. Zsibbadt az egész testem, és mielőtt kiugorhattam volna az ágyból, Aidan jelent meg az ajtóban. Üveges tekintettel bámultam rá – azonnal hozzám lépett. Megcsapott a kávéja illata, gyomorforgatónak tűnt.
– Mi történt? – Mivel nem válaszoltam; nem tudtam, erőteljesebben csattant a hangja. – Rea!
Elveszetten, könnyeim homályán keresztül pillantottam fel rá. Hiába törölte le őket a mutatóujjával, egyre hevesebben zokogtam.
– Mondj már valamit!
Csakhogy a torkomra forrtak a szavak. Édes Istenem! Most könyörgöm, hogy segíts!
Átkulcsoltam a karommal a térdemet, és hagytam, hadd hulljon darabokra a világ, a szívemmel együtt. Nem akartam komolyan venni, nem akartam elhinni, és mégis, a mellkasomban elemi erővel lüktető fájdalom elég bizonyítékot adott arra, hogy minden igaz. A könnyek nem a szememből jöttek, hanem a lelkemből, befelé sírtam igazán.
– Ne csináld ezt velem – szólt figyelmeztetően Aidan. De mivel nem bírtam reagálni, felrántotta a térdembe kapaszkodó karomat, és egy üveg vizet locsolt az arcomba. A fejem másodpercek alatt tisztult ki, nagy kortyokban, hüppögve ittam a levegőt.
– Áhál-modtam... És...
Aidan magához rántott. Olyan erősen ölelt, hogy már fájtak tőle az ízületeim, de nem löktem el magamtól, mert tudtam, miért teszi. Perceken belül meg is lett az eredménye – elkezdtem lenyugodni. Fokozatosan engedett a szorításon, végül fél kézzel tartott, a másikkal a hajamat simította félre.
– Meséld el – szólt rám, a kérésnél valamivel erősebben.
A szívem embertelen nagyokat dobbantott, zsibbadt is tőle a mellkasom.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?!
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál?
Belém hasított a fájdalom. Hiszen Timet láttam. Mivel nem feleltem, Aidan újra rám szólt.
– Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
Aidan keze megállt a hajamban, az izmai megfeszültek.
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót – mondta óvatosan. – Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Tim. Ő volt még ott. És a lány, aki túlságosan is hasonlított rá ahhoz, hogy egy idegen legyen. Ebbe belebolondult a szívem.
Miről beszélt Aidan, hogy mi nem jó?
– Nem tudom – leheltem.
Mivel nem tudtam elvonatkoztatni az álom szereplőitől, minden más értelmét vesztette. El kellett mondanom Aidannek, hogy segíthessen.
– Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat...
Aidan összehúzta a szemét.
– ... akit ismersz? – préseltem ki magamból keservesen.
Olyasmi történt, amire nem számítottam: még ő is elfehéredett. Idegességemben a számat harapdáltam, majdnem felrobbantam a beállt csendben.
– Hallottam már ilyesmiről. Nagyon ritka eset. De... Nem léphetsz kapcsolatba vele személyesen.
A hangom hideg penge, talán életemben először ennyire zord.
– Miért nem?
– Mert ez a szabály, amit nem szeghetsz meg.
Szabály. Mit ér a szabály, ha a felrúgásával megmenthetem egy szerettemet? Timet? Lehet a szabályra fogni, ha hagyunk meghalni valakit?
– És ha megteszem?
– Van, amihez tartanod kell magad, és ez olyan.
Felugrottam, a düh miriádnyi lángra lobbant bennem. Őrjöngeni akartam, kiabálni az egész világra, amely képes megszülni egy ilyen helyzetet. Az élet egy igazságtalan, hányingert keltő massza.
– Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek! – kiáltottam. Egy örökkévalóságig eltartott, mire Aidan megszólalt.
– Nem avatkozhatsz bele mások életébe ilyen módon. A saját képességedet kell használnod.
– Azért mondod, mert nem láttad... – nyeltem vissza a nevet. – Fogalmad sincs róla.
Aidan nem válaszolt semmit. Elfordultam, és ekkor láttam meg a sok havat odakint.
– Mit jelent a túlzott fehérség?
Hallgatott, ezúttal valamit el.
– Mondd meg!
Aidan halkan felelt.
– Halált.
Kivágódtam az ajtón, és szaladtam előre, bele félelembe és fájdalomba. Nem láttam és nem hallottam, a lábam vitt előre, fáradhatatlanul és céltalanul.
A buszoknál kötöttem ki, és felszálltam az egyikre. A leghátsó sorhoz mentem, ahol lekuporodtam az ülésre.
Semminek sem láttam értelmét, akár egy hosszú rémálomban. Az nem lehet, hogy Tim... Ő, aki... Még a szót sem tudtam kimondani magamban. Fontolóra vettem a lehetőségeimet. Aidan tiltotta a közbelépést, más nem. Egy irgum-burgum nem akadályozhatott meg abban, hogy beszéljek Timmel, és ha az kell, könyörögjek neki, csak menjen el innen.
Mintha egy tintapaca terjedt volna szét az életem lapjain. Magam voltam a sebesülten vergődő szív, amely csak pulzál, mielőtt belevész a tompaságba.
Éreztem a hideget, mégsem vacogtam. Még egy dolognak nem engedtem, hogy leromboljon. Összeszorítottam a számat, mintha ezzel bármit is elérnék. Ez volt az utolsó szalmaszál, a halványan pislákoló remény, hogy nem adom fel. A suttogó kitartás, hogy szedd össze magad.
Megtépázott percek vánszorogtak a busz magányos utasterében. Minduntalan Tim arcát láttam magam előtt, fülemben a hangját hallottam. Imádom a suli-feelinget, mondta év elején. Kínoztam magam a boldog emlékekkel, csakhogy ez a kín hívta fel a figyelmemet arra, hogy tehetek valamit. Még tehetek.
Kihajtogattam magam az ülésről, és újult erővel vágtáztam végig a buszon, mentem egyenesen a Rocher bejáratáig. Timet nem találtam a közös helyiségek egyikében sem, így gondolkodás nélkül indultam a szobája felé. Igyekeztem normális ember módjára kopogni az ajtaján, de dörömbölés lett belőle. Eltelt néhány másodperc, mire végül ott állt előttem. Néma sikollyal néztem fel rá: robbant a bomba, nem tudtam tovább visszafogni magam. Egyeseknek a bokájuk, míg másoknak a válluk húzódik meg az erőltetéstől, nekem a szívem.
Tim aggódva fürkészett.
– Ki bántott?
Szólásra nyitottam a számat, ám hangtalanul csuktam vissza. Az élet volt.
Tim mintha megérezte volna, mekkora szükségem van rá, átölelt. Nem eresztett, ám nem is szólt semmit, csak állt összeölelkezve velem.
– Hiszel a sorsban? – kérdeztem.
– Igen.
– Akkor megtennél egy szívességet?
Tim bólintott.
– Ha legközelebb találkozol vele, vágd pofán a kedvemért.
Zengően, jóízűen nevetett. A mellkasom balfelébe zártam a pillanatot.
Valahogy este lett. Észrevétlen rohant el mellettünk az idő. Rápillantottam Timre: a fotelban ücsörgött, karja-lába lelógott róla. Ekkor ért véget az egész napos tépelődés, a pokoljárásom. Összeszedtem magam, igyekeztem fegyelmezetten megszólalni.
– Azt szeretném, hogy elhagyd a Rochert. Még ma. Lehetőleg azonnal.
Tim félig felvont szemöldökkel nézett rám és halovány félmosollyal. Ha ezt az arckifejezést láttam, jó helynek hittem a világot.
– Nem viccelek. Könyörgöm, hagyj itt mindent.
– Te is tudod, hogy nem tehetem meg.
– Dehogynem! Mi lenne, ha ebben a tetves életben egyszer te hallgatnál rám? – félve tettem hozzá: – ha az kell, én is veled tartok.
Ennyit mondott:
– A társainknak szüksége van ránk, Rea.
Könnyek lepték el a szememet. Abban a percben viszont nem izgatott a saját gyengeségem.
– Nekem is szükségem van rád.
Elvesztettem minden józanságomat, ezért nem tűnt fel, hogy Tim azért mond nemet, mert nem szeretne elmenni. Szembe akart nézni azzal, ami jön, bármi is legyen az. Valószínűleg rossz kékszemű, rossz ember voltam, mert szívesebben menekültem volna el, minthogy lássam meghalni.
Tim félrebiccentett fejjel nézett rám.
– És szerinted nem vagyok itt neked?
– Nem teheted ezt velem. Kérlek...
– Mi ütött beléd? Miért kéred azt, hogy hagyjuk hátra a mieinket? Nem hiányozna Aidan? Vagy Isla?
– Persze hogy hiányoznának! – csattantam fel. – De nem látod, hogy téged próbállak megmenteni?
Hátborzongató csend borult ránk.
Tim teljesen elvesztette a fonalat, rám meredve próbálta összerakni a dolgokat.
– Válaszolj őszintén. Mi történt veled?
Átkozott legyek, ha a szemébe hazudok.
– Láttam a testvéredet.
Tim mozdulatlanná fagyott. Egy hosszú pillanatig még csak nem is pislogott, mielőtt az ajtóhoz lépett, és bezárta. Megfogta a vállamat, mélyen a szemembe nézett, és meglepően nyugodtan ezt mondta:
– Meséld el, hogy mit láttál, de utána soha, senkinek ne beszélj erről. Megértetted?
Bólintottam. Újra megszegtük a szabályt, újra egymás kedvéért. Megköszörültem a torkom.
– Egy parkban láttam őt, ült egy pad tetején. Mosolygott. Mosolygott rád. – Az emlékekkel együtt visszajött a jeges rémület is, ami gúzsba kötötte a testemet. – Boldognak látszott. Beszélgettetek egymással, bár én csak ezután ismertelek fel. Sikítottam, de nem hallottál meg... – rándultam össze. – Utána fehér lett minden, és felébredtem.
Tim összeszorította a száját. Értette minden egyes szavamat, ismerte a mögöttes tartalmukat.
– Nyugodj meg – csitított. – Nyugodj meg szépen.
– Hogyan, amikor... Amikor azt mondtad... – A nyelvemre haraptam. Ömlöttek belőlem a könnyek.
– Ez a kettőnk titka marad, és ezt nem szabad elfelejtened.
– Miért hajtogatod ezt?
Tim komoly arca nem sejtetett sok jót.
– Mert most a legfontosabb szabályt szegted meg.
– Köpök a szabályra!
– Általában én is, de ez...
– Mindent felrúgtam magamban, te pedig a szabállyal jössz? Nem látod, mit próbálok tenni? Most azt kéne kitalálnunk, hogyan mentsük meg a seggedet!
– Ne káromkodj – szólt rám megenyhülve.
A mondat úgy hangzott, mint egy báty intelme a kishúgához. Megállt közöttünk a levegőben.
– Akkor te se csináld ezt velem – könyörögtem.
– Kitalálunk valamit, de nem menekülhetek el, Rea. Oda fogok figyelni, amennyire csak lehetséges. Nem adom egykönnyen a bőrömet.
– Mostantól én leszek a te sarkadban.
Tim elmosolyodott.
– Szó sem lehet róla.
– Azt hiszed, nem vagyok olyan kemény, mint te? Hiszen te tanítottál meg lőni és harcolni!
– És milyen jó munkát végeztem.
– Miért próbálja mindenki megmondani, mit tehetek és mit nem? Csak helyesen próbálok cselekedni – rogytam le a fotelba, arcomat a tenyerembe temettem. Lüktetett a fejem, szinte egész nap fájt.
– Talán veled van a baj, nem kéne megkérdőjelezned mindent – dobta vissza a labdát Tim. Rávillant a tekintetem. A szavait talán keménynek szánta, de az arcán felvillanó mosoly jócskán rontott a komolyságon.
Én viszont kiegyenesítettem a hátam, mert volt hozzáfűznivalóm.
– Régen szó nélkül elfogadtam volna az eseményeket, de idejöttem, és kékszeműt faragtatok belőlem. Megtanítottatok küzdeni, és arra, hogy ne adjam fel. A beletörődés számomra pedig egyenlő a feladással!
Még nekem is feltűnt, milyen szenvedélyesek a szavaim. Tim válasz nélkül biccentett, mielőtt visszatelepedett a fotelba. Néhány perccel később már egy könyvet forgatott a keze közt, verseskötet volt. Talán e. e. cummings lehetett.
Csendesen néztem, ahogy Tim olvas. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, közben pedig tudtam, hogy messziről sem az. Nem kellene itt lennem, mert éjjel sem kellett volna őt látnom.
De ebben az életben túl sok kellene, és még több kellett volna van.
Lassan, ahogy egyre nyugodtabb lettem, úgy kerített hatalmába a kimerültség is. Egy óvatlan pillanatban lecsapott rám, és leragadt a szemem.
– Ne álmodj rólam – suttogta az ismerős hang a fülemnél.
Összegömbölyödve zuhantam önkívületbe. Valamikor két kar fonódott a derekam köré, és ahogy kinyitottam a szemem, szőke tincseket pillantottam meg.
– Ne, kérlek, ne vigyél el – nyöszörögtem.
Annyi élet szorult belém, mint egy zsák lisztbe, tiltakozásom gyengére sikeredett. Aidan valószínűleg meg sem hallotta.
– Itt akarok maradni... Nem tehetek mást... Muszáj...
Aidan lerakott és betakart. Szorosan hozzám simult.
– Most csak aludnod muszáj.
És már tiltakozni sem bírtam ellene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése