Sziasztok!
Nagyon nehezen teszem fel ezt a fejezetet... :(
A hátralévő részek száma: KETTŐ plusz epilógus.
"Jó" olvasást,
Nilla
Harmincegyedik fejezet
A.
A fiú többször nem bukkant fel az álmaimban. Többé nem ébredtem miatta kialvatlanul, és nem stresszeltem azon, vajon mi elől és hova rohan. A történet jó véget ért, és ez elégedettséggel töltött el.
Rea békésen aludt, amikor kimásztam mellőle, hogy forró zuhannyal kezdjem a napot. Nem láttam senkit sehol, ami ebben az időpontban nem lepett meg. Visszafelé jövet beugrottam a konyhába, pontosabban kiugrottam a hátsó épületbe, hogy szerezzek egy kávét. Arra viszont nem számítottam, hogy mire visszaérek, felfordul az életünk.
Rea az ágyban ült üveges tekintettel, zokogva.
– Mi történt? Rea!
A szívem majd’ kiugrott a torkomon, lövésem sem volt, mi történt és mihez kezdjek vele. Letöröltem a könnyeit, nem mintha ez segített volna.
– Mondj már valamit!
Magába roskadt, amit nem állhattam tétlenül. Gombóccá gömbölyödött, mire az arcába locsoltam egy üveg vizet.
– Áhál-modtam... És... – szólalt meg végre.
Mintha pánikrohama lett volna. Fogtam, és olyan erősen magamhoz vontam, ahogy csak tudtam.
– Meséld el.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?! – vont kérdőre. Valahol jogosan is, nem tanítottam még neki ilyesmit, mert nem hittem, hogy egyelőre szükséges lenne.
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál? Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót. Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Rea újra kezdett magába zuhanni.
– Nem tudom. Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat... akit ismersz?
És már értettem is, miért. A halál mindegyikünket felzaklatta, hát még akkor, ha ismertük az illetőt. A szimbólumok alapján, amelyeket Rea megemlített, rögtön a halálra asszociáltam.
Nehezen szólaltam meg, soha ezelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszerűen nem tudtam, mit kéne mondanom. Ennek ellenére mégis sikerült összevesznünk.
Meg akartam várni, hogy beszéljek vele, mielőtt máshoz fordulnék. Az, hogy Rea egy ismerőséről álmodott – nagy eséllyel kékszeműről –, igazolta a félelmeimet. A szipolyok a nyomunkban voltak, a veszély közeledő fenyegetéssé változott.
Nem találtam a helyemet. Valami nagyon nem volt rendben, robbanni tudtam volna. Kóvályogtam körbe-körbe, megkérdeztem egy-két embert, látták-e Reát, de mindenki a fejét rázta. Lassan, de biztosan szétcseszett az ideg.
Miután körülbelül ötödszörre fésültem át az egész épületet, az egyik folyosón Timbe ütköztem.
– Áh – horkant nem túl kedvesen. – Téged kereslek.
– Nem érek rá.
– Dehogynem – állított meg a karomnál fogva. – Rea nálam van.
– Két órával ezelőtt nem tudtál szólni?
– Nyugodj le – halkította le magát. – Nincs semmi baja, csak rendet kell tenni a fejében.
– Neked?
– Valakinek. Úgy néz ki, épp én voltam kéznél. Csak azt mondom, adj neki egy kis időt, majd ha elaludt, gyere át érte.
Megpattantam onnan, Timből ennyi is elég volt. Reáról pláne nem akartam beszélgetni vele, úgyhogy elhúztam a csíkot. Az idegbaj legalább elmúlt, viszont az önhibáztatás megmaradt. Már nem akartam felrúgni az egész világot.
Noha Benének sikerült kiakasztania. Átjött hozzám, ledobta magát a fotelbe, és mivel látta, hogy szarok a világra, ő dumált valamiről. Amikor elunta magát, dalolászni kezdett.
– „Baby, you light up my world like nobody else...”
– Kifelé – mutattam az ajtóra. Nem bírtam hallgatni ezt a nyenyerét.
– Kezdesz pszichotikus lenni, testvér – jegyezte meg kifelé menet. Inkább nem kommentáltam, mert akkor még itt ragad.
Jobbra-balra pakolgattam a párnákat és Rea pizsamáját, amiből már tudtam, eljött a vég. Soha ezelőtt nem voltam így, tehát ellenszerét sem ismertem az idegőrlő tébolynak. Ezt a nagy büdös nihilt nem nekem találták ki.
Késő volt már, amikor Tim hívott, hogy Rea elaludt. Megfogtam és visszahoztam a szobánkba, azután megvártam, míg biztosan visszaalszik, és újra átmentem Timhez. Számított rám.
– Mi a helyzet?
Azonnal belekezdtem.
– Nem tudom, hogy mit látott és mit mondott neked, nem is fogom erről faggatni. De az, hogy ennyire megrémült, csak egyetlen dolgot jelenthet.
Tim fáradtan sóhajtott. Az arca nyúzott.
– Én is tudom. Utánunk jönnek.
– Bármelyik pillanatban.
– El kell intéznem néhány dolgot, ma éjjel biztos nem alszok. Te viszont menj, és használd ki.
Nem tette hozzá, hogy ez lehet az utolsó nyugodt esténk. És ezért rohadtul hálás voltam.
Sokáig bámultam kifelé, néztem a fehéren világító havat, miközben Rea aludt mellettem. Talán ezúttal nem álmodik.
Egy másodperc alatt ért utol a baj. Elég kontrasztos helyzet volt: mind számítottunk rá, és közben mégsem.
A reggel folyamán Rueben, Tim és Lucian a városba indultak, de senkinek sem árulták el, miért. Körülbelül két óra múlva olyan hírrel tértek vissza, ami felülírt mindent.
A szipolyok utolértek minket.
Szabályosan érezni lehetett a pánikot a levegőben, még jó, hogy akadtak olyanok is, akik nem vesztették el a fejüket. Rueben nem pazarolta az időt arra, hogy elmesélje, hogyan jutott az információihoz, inkább minden pillanatot kihasznált a terv ismertetésére.
A büdös nagy igazság az, hogy elkerülhetetlen volt a támadás, hisz nem kávézni indultak hozzánk, hanem kiirtani minket. Rueben szemében veszélyes magabiztosság tükröződött – meg akarta nehezíteni a dolgukat. És ő az a fajta idióta, aki képes kipurcanni csak azért, hogy a halál képébe röhögjön.
Timmel kieszeltek egy tervet, szerintük az lenne a legjobb, ha szétszóródnánk az erdőben, így nehezebb lesz fogást találni rajtunk. Innen bentről nincs kiút, saját magunkat szorítjuk sarokba, ha maradunk.
Senki nem szólt semmit.
Kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak. Erre volt a legnagyobb szükség, nem az értelmetlen rinyálásra. Felszerelkeztünk fegyverekkel, kések és pisztolyok villantak mindenfelé. Láttam a többiek jogos félelmét, úgyhogy még inkább megacéloztam magam. Kőszikláknak kellett maradni ebben a helyzetben.
Nem beszélgettünk, a síri csend volt a legrémisztőbb. Nem elfedte a félelmet, hanem felnagyította. Megfeszült az egész testem, de akkor sem hagytam magam letéríteni az útról, mert nem hagyhattam.
Akkor kapcsoltam ki pár másodpercre, amikor Rueben mellém lépett. Bár nem szólt semmit, bólintott egyet, és ebben a szavak nélküli párbeszédben minden fontos benne volt.
Benét akkor vettem észre, amikor kifelé indultunk, akkor is csak messziről. Elnézett Adel feje felett, amikor összeakadt a tekintetünk. Eszembe jutott, mit mondtam neki utoljára. Bené mégis elmosolyodott. Ugyanazt az elszántságot láttam a szemében, mint a többiekében is, csakhogy őt túl jól ismertem. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy minden oké lesz, tesó, de már kiléptek az ajtón.
Lassan a végéhez közeledett a sor, ismerősök vonultak kifelé a hideg bizonytalanba: Alexa, Macey, Josh, Reidar, Henny, Take, Kieran, Noel és Rea. Ő nem követte a többieket, makacsul megállt mellettem.
– Gyere velem. – És nem tágított, amíg ezt meg nem tettem. Ránéztem, de bárcsak ne tettem volna.
Úgy nézett rám, mintha egy sétára indulnánk a szabadban. Nem esett kétségbe, vagy ha mégis, én nem vettem észre rajta. Pedig most még a könnyeit is egyszerűbben viselném, mint a mosolyát. Nem kellett volna úgy néznie rám, mintha én lennék a hőse.
– Később találkozunk – mondtam, a hangom meglepően normálisnak tűnt. Az ajtó felé toltam, odakint már Rueben igazította útba.
Amikor már senkit nem láttam a folyosón, én is elhagytam az épületet. Rueben az ajtónál várt, de még mielőtt kérdezhettem volna, ő megszólalt.
– Mi megyünk előre.
– Nem is vártam mást.
Egyszer már rábíztam az életem, másodszorra is megteszem.
Belevetettük magunkat az erdőbe, hátunk mögött hagytuk a látszólagos menedéket nyújtó Rochert. Már az sem izgatott, ha felrobbantják, hiszen mindenki kint volt, és egyedül ez számított.
A kékszeműek szétszóródtak az erdőben, két- háromfős csoportokba rendeződve, nem túl messze egymástól. Ott bújtak el, ahol tudtak: fákon, fák takarásában, sziklák mögött. Még szerencse, hogy az elmúlt napokban idekint is edzettek, nem volt teljesen idegen a közeg.
Szándékosan nem kérdeztem meg Ruebent, kikkel és körülbelül merrefelé küldte Reát, mert nem akartam folyamatosan rágondolni. Hátráltatott volna, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem kellett tovább fokozni az agybajt.
Szoborrá dermedve vártuk, pattanásig feszülő idegekkel, hogy történjen végre valami. Mi álltunk legelöl, a többiek a hátunk mögött, jobban beleveszve az erdőbe. Rueben, Tim, Lucian, Pierre, Viktor, Ali és én. A barátaim. Akikkel szinte együtt nőttem fel. A kibaszott életbe, nincs erre szükségem!
Kis híján kiugrott a szívem, amikor megláttam, mennyien közelednek felénk. De innentől kezdve már semmi más nem számított, átváltottam a gépüzemmódba. Ezek a mocskok tudták, merre kell keresniük, éreztek és láttak minket. Jobbak voltak az érzékszerveik, de már nem voltak erősebbek.
Ismerős pofa jött elől, sántított – Rueben golyót eresztett akkor a lábába, emlékeztem. Undort kifejező arccal meredt ránk, vicsorgása erősödött, ahogy közelebb ért hozzánk. Tristan. Valóban retardáltnak nézett ki. Minket egy fintorra sem méltatott, szemét le nem vette Ruebenről.
– A saját véred ellen fordultál! – mennydörögte. – Apád büszke lenne rád.
Alacsonyabb volt Ruebennél és girhesebb is, de a pofája tízszer akkora.
De Ruebenen nem látszott, hogy megsebeznék a szavak. Biztosan állt, gunyoros vigyorával nézve szembe vele.
– Hát, a tied viszont nem lenne rád. Túl korcs voltál még neki is – provokálta Rueben.
Tristan arca eltorzult a dühtől, és a következő pillanatban ordított, mint a sakál.
– Ezért megdöglesz! Én magam végzek veled!
A csatlósai megindultak felénk. Cselekednünk kellett. Mint feldühödött méhraj, úgy indultak meg, az egyik szipoly felém lendült. Elugrottam a közelítő ökle elől, és elkaptam karját, erősen a háta mögé csavartam. A sérült vállam tiltakozott a gyors és hirtelen erőkifejtés miatt, de ez jelentette a legkisebb gondomat. A szipoly próbált kiszabadulni a szorításomból, erősen rángatózott ide-oda, nehezen húztam elő a késemet az övemből. Tudtam, ha nem én ölöm meg őt, akkor ő engem, és az a rosszabbik eset. Feltoltam a kést a negyedik bordája alatti lyukba – abban a pillanatban rogyott össze holtan. Rohantam volna a következő felé, csakhogy egy pisztoly csövét szegezték a tarkómnak, és ez megállított.
– Utolsó kívánság?
– Éppenséggel lenne. – Nehéz volt adni a szokásosat, de valamivel el kellett terelnem a figyelmét. – Átadhatnál egy üzenetet a...
Nem mondtam végig, mert már fordultam. Olyan gyorsan vertem ki a fegyvert a kezéből, amilyen gyorsan csak tudtam, noha éreztem a fejem mellett elsüvítő golyót. Mivel a szipoly elég közel került hozzám, állon vágtam a könyökömmel, hogy ne tudjon elkábítani, aztán az öklöm csattant az orrán. Térdre esett; felkaptam a stukkerét a földről, mielőtt ő tehetné meg. Kibiztosítottam. A szeme közé irányítottam a csövet, és kérdés nélkül húztam meg a ravaszt. Meleg vére a kezemre fröccsent.
Teljes erőmből futottam Lucian felé, aki két szipollyal küzdött. Az egyikük fölé hajolt, míg a másik hátulról fogta le. Rávigyorgott, mielőtt a mérgével próbálkozott volna, és élvezetből megütötte. Ekkor értem oda, nagy ugrásból szerezve lendületet rúgtam le a földre. Kiáltott. Nem érdekelt. Ütöttem. Ő is. Aztán kés villant a kezemben, és vége lett. Visszafordultam Lucian felé, aki ekkor küldte földre az előtte térdelőt.
Nem számított sem isten, sem ember, gépiesen védtem az életemet és a sajátjaimét. Nem erre születtem, de erre tanítottak; pontosan a mai nap miatt.
Megláttam Maceyt: valaki belekapaszkodott a hajába, hátrarántva a fejét.
– Engedd el! – rohantam feléjük, de megbotlottam valamiben. Először fel sem fogtam, mit látok, csak pillanatokkal később ismerte fel az agyam a képet – Josh tágra meredt szemét, élettelen tekintetét.
Macey felsikoltott, én pedig hátulról támadtam a szipolyra, aki végre elengedte a lányt. Hasba rúgott, amitől megtántorodtam, majd beletérdelt az arcomba, de sikerült összeszednem magam. Amikor visszahúzta a lábát, elkaptam, ettől hátravágódott. Nem kíméltem, ahogy értem, úgy rúgtam ezúttal én, majd felrángattam térdelőállásba. Macey letérdelt az alak mellé, aki kioltotta a szerelme életét, és mielőtt beleszúrta volna a kést, egy könnycsepp gördült végig az arcán.
El kellett fordítanom a fejem. Ezen a ponton nem adhattam fel.
Rueben hárommal harcolt, amikor odaértem. Kettő háttal állt nekem, a harmadik Ruebennel volt elfoglalva, így nem látott. Mögé álltam, és szúrtam: észre sem vett, csak amikor már késő volt. Ruebennek pont ennyi idő kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításból, és a földre küldje az ellenfelét. Valahonnan felbukkant Noel, ő intézte el azt, amelyik nekem szándékozott esni.
Aztán megláttam. Ez is olyan volt, mintha lassítva nézném, előre tudva, mi fog történni. Rea előugrott egy szikla mögül, a karjánál fogva földhöz vágott egy szipolyt, és rohant előre, de nem tudtam, hová, mert képtelen voltam levenni róla a szemem. Futásnak eredtem – utána –, de egy rohadék elállta az utamat, és mivel nem tudtam eléggé odafigyelni, majdnem megölt. Újabb pofonok értek jobbról is, balról is. Másodpercek alatt zajlott az egész, ahogy kirúgtam a lábát és lőttem, aztán arrafelé fordultam, amerre Reát láttam. Botladozva tette meg az utolsó métereket, majd lerogyott a földre.
Megiramodtam felé, de már túl késő volt. Méterekre jártam, amikor megláttam, kinek a kezét szorongatja. Valahogy zsigerből éreztem, de bizonyosságot csak ekkor nyertem.
Rea hátravetett fejjel sikoltott, hangja valósággal kettészelte a teret. Ez volt az első, ami igazán megrendített, a második pedig éppen ekkor történt. Két szipoly lépett Rea felé, az egyik a karjánál fogva rántotta fel, a másik megpofozta.
Kirúgtam a lábát a felém közeledőnek, ám nem bírtam több időt szánni rá. Reához kellett érnem. Őrjöngve ugrottam annak, amelyik az előbb bántotta. Mintha többé nem én irányítanám a mozdulataimat úgy ütöttem, rúgtam. Újra és újra, ájulásig. Aztán a másik felé fordultam, aki éppen lelökte Reát a földre. A következő pillanatban reccsenő hang hallatszott, ahogy eltört a nyaka.
– Hadd nézzelek! – kiabáltam Reára. Alig tudott rám nézni, mintha szédülne. Le-lecsukódott a szeme. – Mi történt?
Talán csak ekkor tudatosultak benne a történtek, kirántotta a fejét a kezemből, és visszahanyatlott a földön heverő test mellé. Belekapaszkodott a ruhájába, miközben csontig hatoló hangon zokogott, és azt kiabálta, hogy „de megígérted! De megígérted!”
Megpróbáltam elhúzni onnan, se nézni, se hallgatni nem bírtam a gyötrelmét. Őt látva egyre nehezebb volt saját magamat is tartani. Rea viszont egy tapodtat sem mozdult.
Álltam és néztem tehát. Néztem, ahogy összeomlik, ahogy a halott barátja kezét szorongatja, ahogy puszit nyom a homlokára. És néztem a könnyeit, ami patakokban folyt a ruhájára, a kézre, amit nem engedett el, a lehunyt szemre, amely korábban annyiszor kacsintott rá. Nem tettem semmit, de már nem is tudtam volna. Megroggyant a térdem.
Valamikor feltűnt Rueben, sántított és csúnyán összeverték, de élt. Golyót kapott a lábába, de ez aggasztotta legkevésbé. Mert vége volt. Tristan és a csatlósai megadták magukat, vagy holtan hevertek a hideg földön, kékszeműek elernyedt testei között.
Ekkor kezdett szállingózni a hó. A fák takarása miatt minket kevésbé ért el, de akkor is havazott. Félőrülten bámultam a fehér pelyheket, a fehérséget. Mert vakított.
Rea békésen aludt, amikor kimásztam mellőle, hogy forró zuhannyal kezdjem a napot. Nem láttam senkit sehol, ami ebben az időpontban nem lepett meg. Visszafelé jövet beugrottam a konyhába, pontosabban kiugrottam a hátsó épületbe, hogy szerezzek egy kávét. Arra viszont nem számítottam, hogy mire visszaérek, felfordul az életünk.
Rea az ágyban ült üveges tekintettel, zokogva.
– Mi történt? Rea!
A szívem majd’ kiugrott a torkomon, lövésem sem volt, mi történt és mihez kezdjek vele. Letöröltem a könnyeit, nem mintha ez segített volna.
– Mondj már valamit!
Magába roskadt, amit nem állhattam tétlenül. Gombóccá gömbölyödött, mire az arcába locsoltam egy üveg vizet.
– Áhál-modtam... És... – szólalt meg végre.
Mintha pánikrohama lett volna. Fogtam, és olyan erősen magamhoz vontam, ahogy csak tudtam.
– Meséld el.
– Olyan volt, mint... egy átlagos álom. De rossz érzésem támadt, mintha közben mégis ébren lettem volna. Miért nem mondtad soha, hogy ennyire valóságos az egész?! – vont kérdőre. Valahol jogosan is, nem tanítottam még neki ilyesmit, mert nem hittem, hogy egyelőre szükséges lenne.
– Figyelj, most nagyon fontos, hogy emlékezz az apróságokra. Mit láttál? Rea!
– Virágokat. Minden olyan vakítóan fehér volt, és...
– Sem a túl sok fehér, sem a túl sok fekete nem jelent jót. Ahogyan a csend vagy a hirtelen támadt nagy hangzavar sem. Mi volt még ott?
Rea újra kezdett magába zuhanni.
– Nem tudom. Én... Figyelj... Vagyis te... Te láttál már olyat... akit ismersz?
És már értettem is, miért. A halál mindegyikünket felzaklatta, hát még akkor, ha ismertük az illetőt. A szimbólumok alapján, amelyeket Rea megemlített, rögtön a halálra asszociáltam.
Nehezen szólaltam meg, soha ezelőtt nem tapasztaltam ilyesmit. Egyszerűen nem tudtam, mit kéne mondanom. Ennek ellenére mégis sikerült összevesznünk.
Meg akartam várni, hogy beszéljek vele, mielőtt máshoz fordulnék. Az, hogy Rea egy ismerőséről álmodott – nagy eséllyel kékszeműről –, igazolta a félelmeimet. A szipolyok a nyomunkban voltak, a veszély közeledő fenyegetéssé változott.
Nem találtam a helyemet. Valami nagyon nem volt rendben, robbanni tudtam volna. Kóvályogtam körbe-körbe, megkérdeztem egy-két embert, látták-e Reát, de mindenki a fejét rázta. Lassan, de biztosan szétcseszett az ideg.
Miután körülbelül ötödszörre fésültem át az egész épületet, az egyik folyosón Timbe ütköztem.
– Áh – horkant nem túl kedvesen. – Téged kereslek.
– Nem érek rá.
– Dehogynem – állított meg a karomnál fogva. – Rea nálam van.
– Két órával ezelőtt nem tudtál szólni?
– Nyugodj le – halkította le magát. – Nincs semmi baja, csak rendet kell tenni a fejében.
– Neked?
– Valakinek. Úgy néz ki, épp én voltam kéznél. Csak azt mondom, adj neki egy kis időt, majd ha elaludt, gyere át érte.
Megpattantam onnan, Timből ennyi is elég volt. Reáról pláne nem akartam beszélgetni vele, úgyhogy elhúztam a csíkot. Az idegbaj legalább elmúlt, viszont az önhibáztatás megmaradt. Már nem akartam felrúgni az egész világot.
Noha Benének sikerült kiakasztania. Átjött hozzám, ledobta magát a fotelbe, és mivel látta, hogy szarok a világra, ő dumált valamiről. Amikor elunta magát, dalolászni kezdett.
– „Baby, you light up my world like nobody else...”
– Kifelé – mutattam az ajtóra. Nem bírtam hallgatni ezt a nyenyerét.
– Kezdesz pszichotikus lenni, testvér – jegyezte meg kifelé menet. Inkább nem kommentáltam, mert akkor még itt ragad.
Jobbra-balra pakolgattam a párnákat és Rea pizsamáját, amiből már tudtam, eljött a vég. Soha ezelőtt nem voltam így, tehát ellenszerét sem ismertem az idegőrlő tébolynak. Ezt a nagy büdös nihilt nem nekem találták ki.
Késő volt már, amikor Tim hívott, hogy Rea elaludt. Megfogtam és visszahoztam a szobánkba, azután megvártam, míg biztosan visszaalszik, és újra átmentem Timhez. Számított rám.
– Mi a helyzet?
Azonnal belekezdtem.
– Nem tudom, hogy mit látott és mit mondott neked, nem is fogom erről faggatni. De az, hogy ennyire megrémült, csak egyetlen dolgot jelenthet.
Tim fáradtan sóhajtott. Az arca nyúzott.
– Én is tudom. Utánunk jönnek.
– Bármelyik pillanatban.
– El kell intéznem néhány dolgot, ma éjjel biztos nem alszok. Te viszont menj, és használd ki.
Nem tette hozzá, hogy ez lehet az utolsó nyugodt esténk. És ezért rohadtul hálás voltam.
Sokáig bámultam kifelé, néztem a fehéren világító havat, miközben Rea aludt mellettem. Talán ezúttal nem álmodik.
Egy másodperc alatt ért utol a baj. Elég kontrasztos helyzet volt: mind számítottunk rá, és közben mégsem.
A reggel folyamán Rueben, Tim és Lucian a városba indultak, de senkinek sem árulták el, miért. Körülbelül két óra múlva olyan hírrel tértek vissza, ami felülírt mindent.
A szipolyok utolértek minket.
Szabályosan érezni lehetett a pánikot a levegőben, még jó, hogy akadtak olyanok is, akik nem vesztették el a fejüket. Rueben nem pazarolta az időt arra, hogy elmesélje, hogyan jutott az információihoz, inkább minden pillanatot kihasznált a terv ismertetésére.
A büdös nagy igazság az, hogy elkerülhetetlen volt a támadás, hisz nem kávézni indultak hozzánk, hanem kiirtani minket. Rueben szemében veszélyes magabiztosság tükröződött – meg akarta nehezíteni a dolgukat. És ő az a fajta idióta, aki képes kipurcanni csak azért, hogy a halál képébe röhögjön.
Timmel kieszeltek egy tervet, szerintük az lenne a legjobb, ha szétszóródnánk az erdőben, így nehezebb lesz fogást találni rajtunk. Innen bentről nincs kiút, saját magunkat szorítjuk sarokba, ha maradunk.
Senki nem szólt semmit.
Kényszerítettem magam, hogy a feladatra koncentráljak. Erre volt a legnagyobb szükség, nem az értelmetlen rinyálásra. Felszerelkeztünk fegyverekkel, kések és pisztolyok villantak mindenfelé. Láttam a többiek jogos félelmét, úgyhogy még inkább megacéloztam magam. Kőszikláknak kellett maradni ebben a helyzetben.
Nem beszélgettünk, a síri csend volt a legrémisztőbb. Nem elfedte a félelmet, hanem felnagyította. Megfeszült az egész testem, de akkor sem hagytam magam letéríteni az útról, mert nem hagyhattam.
Akkor kapcsoltam ki pár másodpercre, amikor Rueben mellém lépett. Bár nem szólt semmit, bólintott egyet, és ebben a szavak nélküli párbeszédben minden fontos benne volt.
Benét akkor vettem észre, amikor kifelé indultunk, akkor is csak messziről. Elnézett Adel feje felett, amikor összeakadt a tekintetünk. Eszembe jutott, mit mondtam neki utoljára. Bené mégis elmosolyodott. Ugyanazt az elszántságot láttam a szemében, mint a többiekében is, csakhogy őt túl jól ismertem. Legszívesebben odakiáltottam volna, hogy minden oké lesz, tesó, de már kiléptek az ajtón.
Lassan a végéhez közeledett a sor, ismerősök vonultak kifelé a hideg bizonytalanba: Alexa, Macey, Josh, Reidar, Henny, Take, Kieran, Noel és Rea. Ő nem követte a többieket, makacsul megállt mellettem.
– Gyere velem. – És nem tágított, amíg ezt meg nem tettem. Ránéztem, de bárcsak ne tettem volna.
Úgy nézett rám, mintha egy sétára indulnánk a szabadban. Nem esett kétségbe, vagy ha mégis, én nem vettem észre rajta. Pedig most még a könnyeit is egyszerűbben viselném, mint a mosolyát. Nem kellett volna úgy néznie rám, mintha én lennék a hőse.
– Később találkozunk – mondtam, a hangom meglepően normálisnak tűnt. Az ajtó felé toltam, odakint már Rueben igazította útba.
Amikor már senkit nem láttam a folyosón, én is elhagytam az épületet. Rueben az ajtónál várt, de még mielőtt kérdezhettem volna, ő megszólalt.
– Mi megyünk előre.
– Nem is vártam mást.
Egyszer már rábíztam az életem, másodszorra is megteszem.
Belevetettük magunkat az erdőbe, hátunk mögött hagytuk a látszólagos menedéket nyújtó Rochert. Már az sem izgatott, ha felrobbantják, hiszen mindenki kint volt, és egyedül ez számított.
A kékszeműek szétszóródtak az erdőben, két- háromfős csoportokba rendeződve, nem túl messze egymástól. Ott bújtak el, ahol tudtak: fákon, fák takarásában, sziklák mögött. Még szerencse, hogy az elmúlt napokban idekint is edzettek, nem volt teljesen idegen a közeg.
Szándékosan nem kérdeztem meg Ruebent, kikkel és körülbelül merrefelé küldte Reát, mert nem akartam folyamatosan rágondolni. Hátráltatott volna, és ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem kellett tovább fokozni az agybajt.
Szoborrá dermedve vártuk, pattanásig feszülő idegekkel, hogy történjen végre valami. Mi álltunk legelöl, a többiek a hátunk mögött, jobban beleveszve az erdőbe. Rueben, Tim, Lucian, Pierre, Viktor, Ali és én. A barátaim. Akikkel szinte együtt nőttem fel. A kibaszott életbe, nincs erre szükségem!
Kis híján kiugrott a szívem, amikor megláttam, mennyien közelednek felénk. De innentől kezdve már semmi más nem számított, átváltottam a gépüzemmódba. Ezek a mocskok tudták, merre kell keresniük, éreztek és láttak minket. Jobbak voltak az érzékszerveik, de már nem voltak erősebbek.
Ismerős pofa jött elől, sántított – Rueben golyót eresztett akkor a lábába, emlékeztem. Undort kifejező arccal meredt ránk, vicsorgása erősödött, ahogy közelebb ért hozzánk. Tristan. Valóban retardáltnak nézett ki. Minket egy fintorra sem méltatott, szemét le nem vette Ruebenről.
– A saját véred ellen fordultál! – mennydörögte. – Apád büszke lenne rád.
Alacsonyabb volt Ruebennél és girhesebb is, de a pofája tízszer akkora.
De Ruebenen nem látszott, hogy megsebeznék a szavak. Biztosan állt, gunyoros vigyorával nézve szembe vele.
– Hát, a tied viszont nem lenne rád. Túl korcs voltál még neki is – provokálta Rueben.
Tristan arca eltorzult a dühtől, és a következő pillanatban ordított, mint a sakál.
– Ezért megdöglesz! Én magam végzek veled!
A csatlósai megindultak felénk. Cselekednünk kellett. Mint feldühödött méhraj, úgy indultak meg, az egyik szipoly felém lendült. Elugrottam a közelítő ökle elől, és elkaptam karját, erősen a háta mögé csavartam. A sérült vállam tiltakozott a gyors és hirtelen erőkifejtés miatt, de ez jelentette a legkisebb gondomat. A szipoly próbált kiszabadulni a szorításomból, erősen rángatózott ide-oda, nehezen húztam elő a késemet az övemből. Tudtam, ha nem én ölöm meg őt, akkor ő engem, és az a rosszabbik eset. Feltoltam a kést a negyedik bordája alatti lyukba – abban a pillanatban rogyott össze holtan. Rohantam volna a következő felé, csakhogy egy pisztoly csövét szegezték a tarkómnak, és ez megállított.
– Utolsó kívánság?
– Éppenséggel lenne. – Nehéz volt adni a szokásosat, de valamivel el kellett terelnem a figyelmét. – Átadhatnál egy üzenetet a...
Nem mondtam végig, mert már fordultam. Olyan gyorsan vertem ki a fegyvert a kezéből, amilyen gyorsan csak tudtam, noha éreztem a fejem mellett elsüvítő golyót. Mivel a szipoly elég közel került hozzám, állon vágtam a könyökömmel, hogy ne tudjon elkábítani, aztán az öklöm csattant az orrán. Térdre esett; felkaptam a stukkerét a földről, mielőtt ő tehetné meg. Kibiztosítottam. A szeme közé irányítottam a csövet, és kérdés nélkül húztam meg a ravaszt. Meleg vére a kezemre fröccsent.
Teljes erőmből futottam Lucian felé, aki két szipollyal küzdött. Az egyikük fölé hajolt, míg a másik hátulról fogta le. Rávigyorgott, mielőtt a mérgével próbálkozott volna, és élvezetből megütötte. Ekkor értem oda, nagy ugrásból szerezve lendületet rúgtam le a földre. Kiáltott. Nem érdekelt. Ütöttem. Ő is. Aztán kés villant a kezemben, és vége lett. Visszafordultam Lucian felé, aki ekkor küldte földre az előtte térdelőt.
Nem számított sem isten, sem ember, gépiesen védtem az életemet és a sajátjaimét. Nem erre születtem, de erre tanítottak; pontosan a mai nap miatt.
Megláttam Maceyt: valaki belekapaszkodott a hajába, hátrarántva a fejét.
– Engedd el! – rohantam feléjük, de megbotlottam valamiben. Először fel sem fogtam, mit látok, csak pillanatokkal később ismerte fel az agyam a képet – Josh tágra meredt szemét, élettelen tekintetét.
Macey felsikoltott, én pedig hátulról támadtam a szipolyra, aki végre elengedte a lányt. Hasba rúgott, amitől megtántorodtam, majd beletérdelt az arcomba, de sikerült összeszednem magam. Amikor visszahúzta a lábát, elkaptam, ettől hátravágódott. Nem kíméltem, ahogy értem, úgy rúgtam ezúttal én, majd felrángattam térdelőállásba. Macey letérdelt az alak mellé, aki kioltotta a szerelme életét, és mielőtt beleszúrta volna a kést, egy könnycsepp gördült végig az arcán.
El kellett fordítanom a fejem. Ezen a ponton nem adhattam fel.
Rueben hárommal harcolt, amikor odaértem. Kettő háttal állt nekem, a harmadik Ruebennel volt elfoglalva, így nem látott. Mögé álltam, és szúrtam: észre sem vett, csak amikor már késő volt. Ruebennek pont ennyi idő kellett ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításból, és a földre küldje az ellenfelét. Valahonnan felbukkant Noel, ő intézte el azt, amelyik nekem szándékozott esni.
Aztán megláttam. Ez is olyan volt, mintha lassítva nézném, előre tudva, mi fog történni. Rea előugrott egy szikla mögül, a karjánál fogva földhöz vágott egy szipolyt, és rohant előre, de nem tudtam, hová, mert képtelen voltam levenni róla a szemem. Futásnak eredtem – utána –, de egy rohadék elállta az utamat, és mivel nem tudtam eléggé odafigyelni, majdnem megölt. Újabb pofonok értek jobbról is, balról is. Másodpercek alatt zajlott az egész, ahogy kirúgtam a lábát és lőttem, aztán arrafelé fordultam, amerre Reát láttam. Botladozva tette meg az utolsó métereket, majd lerogyott a földre.
Megiramodtam felé, de már túl késő volt. Méterekre jártam, amikor megláttam, kinek a kezét szorongatja. Valahogy zsigerből éreztem, de bizonyosságot csak ekkor nyertem.
Rea hátravetett fejjel sikoltott, hangja valósággal kettészelte a teret. Ez volt az első, ami igazán megrendített, a második pedig éppen ekkor történt. Két szipoly lépett Rea felé, az egyik a karjánál fogva rántotta fel, a másik megpofozta.
Kirúgtam a lábát a felém közeledőnek, ám nem bírtam több időt szánni rá. Reához kellett érnem. Őrjöngve ugrottam annak, amelyik az előbb bántotta. Mintha többé nem én irányítanám a mozdulataimat úgy ütöttem, rúgtam. Újra és újra, ájulásig. Aztán a másik felé fordultam, aki éppen lelökte Reát a földre. A következő pillanatban reccsenő hang hallatszott, ahogy eltört a nyaka.
– Hadd nézzelek! – kiabáltam Reára. Alig tudott rám nézni, mintha szédülne. Le-lecsukódott a szeme. – Mi történt?
Talán csak ekkor tudatosultak benne a történtek, kirántotta a fejét a kezemből, és visszahanyatlott a földön heverő test mellé. Belekapaszkodott a ruhájába, miközben csontig hatoló hangon zokogott, és azt kiabálta, hogy „de megígérted! De megígérted!”
Megpróbáltam elhúzni onnan, se nézni, se hallgatni nem bírtam a gyötrelmét. Őt látva egyre nehezebb volt saját magamat is tartani. Rea viszont egy tapodtat sem mozdult.
Álltam és néztem tehát. Néztem, ahogy összeomlik, ahogy a halott barátja kezét szorongatja, ahogy puszit nyom a homlokára. És néztem a könnyeit, ami patakokban folyt a ruhájára, a kézre, amit nem engedett el, a lehunyt szemre, amely korábban annyiszor kacsintott rá. Nem tettem semmit, de már nem is tudtam volna. Megroggyant a térdem.
Valamikor feltűnt Rueben, sántított és csúnyán összeverték, de élt. Golyót kapott a lábába, de ez aggasztotta legkevésbé. Mert vége volt. Tristan és a csatlósai megadták magukat, vagy holtan hevertek a hideg földön, kékszeműek elernyedt testei között.
Ekkor kezdett szállingózni a hó. A fák takarása miatt minket kevésbé ért el, de akkor is havazott. Félőrülten bámultam a fehér pelyheket, a fehérséget. Mert vakított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése