EPILÓGUS ELŐTTI FEJEZET!
Úhhh, ezt el sem hiszem. Fogadjátok szeretettel, majd az epinél jövök egy hosszabb bejegyzéssel, lesz köszönetnyilvánítás, meg minden, aztán majd új történet... Ugye, velem maradtok? ;)
(És megbocsátjátok, hogy utoljára beledoblak benneteket a mélyvízbe?)
Harmincharmadik fejezet
A.
Tavasszal tértünk vissza az Akadémiára.
Újraindult az élet és zsongott a természet, mintha a tél meg sem történt volna. Csakhogy belül nem volt ilyen egyszerű lerendezni a dolgokat. A természet éledezett, én életeket oltottam ki. Azóta is álmodtam róluk, hallottam a reccsenéseket és a golyókat. Nem tudtam a fegyverekre úgy pillantani, mint előtte – mert azt láttam, hogy életeket veszek el velük. Többé nem akartam katonaként parancsot teljesíteni, és mások harcait megvívni. Talán nem is tartoztam többé erre a helyre. Csak eszembe juttatta a sok rettenetet.
Annak viszont örültem, hogy viszontláthatom a barátaimat. Noha Benével többször is találkoztunk a szünet alatt, hiányoztak a többiek.
– Testvér! – bömbölte Bené. – Tanács kell. Mit vegyek fel a tavaszi bálra?
Megráztam a fejem. Hogyan lehetséges, hogy valaki mindezek után is ugyanolyan idióta legyen?
– Piros inget – javasoltam a régiekre emlékezve.
– Na, mit mondtam? Jó ízlésed van!
Az Akadémián eddig még nem rendeztek tavaszi bált. Csakhogy a dolgok már változásról szóltak, az újrakezdésről. A vezetőség jobbnak látta új alapokra helyezni a tanítást, leváltották Everettet is. Pam került a helyére, akit én személy szerint támogattam. Annyira viszont nem, hogy elfogadjam a vezetőségben felajánlott posztot. Nem akartam dirigálni és mások életét alakítani.
Lekoccoltam Benétől, hogy kiderítsem, megérkezett-e már Rea. Kis híján kiugrott a szívem a torkomon, ahogy eszembe jutott. Hosszú volt a szünet nélküle.
Stílusosan a legjobbkor, az egyik folyosón belefutottam Anába. Ránéztem, és nem éreztem semmit.
– Bármit is gondolsz, kérlek, hallgass meg! – lökte rögtön a szöveget, tehát valószínűleg nem véletlenül találkoztunk össze. – Nem tartalak fel sokáig. Tudom, hogy rettenetesen elrontottam, már milliószor megbántam. Békés szándékkal. Többé nem tudok úgy elmenni melletted, hogy a földre szegezem a tekintetemet. Rövid az életem, Aidan.
Átkozottul igaz. Mindannyiunk élete túl rövid.
– Rendben van – biccentettem. Ana úgy mosolygott, mint aki nem hisz a fülének.
– Vigyázz magadra – intett felém egy utolsót.
Megszaporáztam a lépteimet, mert az ösztönöm azt súgta, hogy Rea megérkezett, és vele akartam lenni. Ráfordultam a nagyteremhez vezető folyosóra, amikor megláttam. Haja a derekáig ért, gyönyörű volt. Sidneyvel és a barátnőjével beszélgetett.
Elindultam Rea felé, a testem nem engedte, hogy tovább totojázzak. Ő viszont nem vette észre, hogy közeledem, csupán az utolsó pillanatban. Szó nélkül húztam magamhoz, és csókoltam meg, mialatt az ölelésembe vontam. Megpróbált elhúzódni, hogy válthassunk néhány szót, de nem engedtem. Fél füllel hallottam, hogy a lányok távozóban rebegnek valamit.
– Ne csomagolj ki a ruháimból mindenki előtt – mosolygott, miután kiszabadította magát.
– Nem vagyok szégyenlős.
– De én igen!
– Rohadtul hiányoztál – suttogtam a fülébe.
– Tessék? – húzódott még hátrébb, egyre fehérebb arccal.
– Azt mondtam, hogy rohadtul hiányoztál, de...
Nem tetszett, amit az arcán láttam. A jobb oldala sérült meg, úgyhogy félrehúztam a haját a füléről.
– Menjünk fel – kérte zavartan.
Alig vártam, hogy megtegyük azt a két emeletet, amíg elértük a régi szobáját. Gondolkodás nélkül zártam be magunk mögött az ajtót, és léptem Rea felé.
– Mi történt?
A fejét ingatta, mielőtt a szemembe nézett. Kényelmetlenül érezte magát, az ajkát rágcsálta.
– Semmit sem hallok arra a fülemre.
Elég volt ennyi, hogy a régi harag elöntse az agyamat.
– Miért?
– Valószínűleg az ütés miatt.
– Valószínűleg?
– Figyelj, ez valami olyasmi... – rázta megint a fejét. A legrosszabb balsejtelmeim beigazolódtak, valamit elhallgatott előlem.
– Az igazat.
Hosszasan fújta ki a levegőt, és nem nézett a szemembe, amivel teljesen kikészített.
– Ehhez egy kicsit többet kell mesélnem.
– Akkor mesélj – mondtam fojtott hangon, nehezen fogtam vissza magam.
– Akkor, amikor... – Elhallgatott, a helyét is kereste a szobában, meg a szavakat is. Végül az ablak felé fordult, háttal nekem. Pattanásig feszültek az idegeim, amikor végre megszólalt. – Tim és én egymás mellett harcoltunk. Négyen támadtak kettőnkre, abból egyet sikerült leszednem. Egy másik elkapott a nyakamnál fogva, és az arcomba kiáltotta, hogy lassan pusztulok majd el. Leszorított a földre, rátérdelt a gerincemre és megütött – mondta a szavakat érzelemmentes, hideg hangon. Ledermedtem. – Éreztem, hogy elkábít. Esküszöm neked, éreztem a mérget. Az egész fejem szédült, de mást nem éreztem. Ekkor lépett közbe Tim, rávetette magát a szipolyra, és lesodorta rólam a földre. Én viszont nem tudtam összeszedni magam, meg kellett kapaszkodnom a sziklában, hogy kitisztuljon a fejem. Ketten voltak Tim ellen, és először...
Itt akadt meg a beszédben, élesen szívta be a levegőt.
– Először belelőttek, ő viszont küzdött tovább. Kihasználta az előnyét, mert azt hitték, már nem bír rájuk támadni. Egyet magával vitt, egyszerre estek össze. Utána már csak rád emlékszem – Rea lassan megfordult, rám nézett. A tekintete halálra rémített, ugyanis jeges volt és egészen... élettelen. Történt vele valami. Valami nagyon rossz. – Tehát nem tudjuk pontosan, miért nem hallok az egyik fülemre.
– Miért nem szóltál erről? – A düh, a csalódottság és a tehetetlenség keserítette el a hangom. Nehezemre esett, hogy beszéljek.
– Nem tudtam.
– És... – befejeztem a mondatot. Azt sem tudtam, melyik kérdést kellene feltennem először. Hosszú hetekig beszéltünk egymással telefonon, és egyszer sem említette ezt. Alig vártam, hogy visszatérjek erre a tetves helyre miatta, de mintha nem is ő állt volna velem szemben. – Van még valami?
Rea felsandított rám. Komoly tekintete semmi jót nem ígért – főleg számomra nem.
– Ki vele – horkantam fel.
– Nem a fülem a legnagyobb baj.
Halkan beszélt, alig hallottam meg.
– Hanem?!
Menten idegbajt kapok. Rea tétovázott, lépett egyet felém, majd vissza. A hajába túrt, küzdött magával.
– Bármi is az, megoldjuk – biztattam. Csak legyünk már túl rajta, mert beleőrülök ebbe a köztes állapotba! Szobormereven álltam, csak a tekintetem követte a mozdulatait. Ha én is tennék valamit, felrobbannék.
Rea elkapta a táskáját, kivett belőle egy dobozt, majd elfordult. Remegve jött hozzám közelebb, azt a nyomorult kis dobozt szorongatva a kezében.
Aztán felnézett rám.
– Mi a...
Nem kék volt a szeme.
Illetve, nem teljesen kék. Zöld foltok pöttyözték az íriszét, mint a szipolyoknak.
Élesen szívtam be a levegőt, Rea elkapta a kezem.
– Kérlek, Aidan – könyörgött suttogva. – Néhány hete így ébredtem fel, és nem tudom, mi történt velem. Nem vagyok ugyanaz, mint korábban, sokkal több bennem a... harag. Nem is akartam visszajönni ide, de aztán megkaptam a levelemet, hogy folytatnom kell a félévet. Nem tudom, hogy mihez kezdjek, alig mertem elmondani neked, én...
Bámultam a szemét. Soha még csak nem is hallottam hasonlóról. Vajon mi történhetett Reával? És hogyan találok rá megoldást?
Kapcsoltam, hogy még mindig mozdulatlanul állok, összepréselt ajakkal, amivel sikerült Reát is megijesztenem. Két tenyerem közé fogtam az arcát.
– Amikor azt mondtam, hogy egy világot is lerombolnék érted, komolyan gondoltam. Nem tudom, hogy mi történt, de ki fogom deríteni. Értesz engem? Együtt meg fogjuk oldani.
Magamhoz vontam, remegett.
– Nagyon félek.
– Nem kell – futattam ujjaimat a hajába, hogy megnyugtassam.
Úgy csókoltam, hogy érezze, milyen komolyan gondolom a szavaimat. A fenekénél fogva megemeltem, Rea pedig a derekamra kulcsolta a lábát. Totálisan összegabalyodtunk, mire elértünk az ágyig. Elszállt az összes visszafogottságom, olyan hévvel vetkőztettem, ahogyan csak bírtam. Éhesen kaptam utána és szorítottam a testét, éreznem kellett, vagy megőrülök.
Elfeledtettem vele a félelmet és a fájdalmat, ő pedig kisöpörte az összes dühöt a fejemből. Nem álltunk meg először, nem álltuk meg másodszor sem. Zihálva borultunk egymásra, a verejtékben úszó végtagjaink összeragadtak.
Egymást akartuk szeretni, mert csak ez volt, amink maradt. Hogy mi lesz holnap, arról fogalmam sem volt. Valószínűleg harcolnunk kell tovább, de legalább már magunkért.
Hosszú idő után először úgy aludtam el, hogy őt öleltem, és hosszú idő után először nem gyötörtek rémálmok.
Arra ébredtem fel, hogy Rea átmászik rajtam, és letekeri a kupakot egy műanyagflakonról. Amint ivott, azonnal visszahúztam magamhoz – mosollyal az arcán huppant le. Szemének látványa ezúttal is döbbentet csalt ki belőlem, de nem jeleztem, Reát eléggé nyomasztotta alapjáraton is.
– Jelenésünk van ezen az elbaszott bálon.
– Jaj, ne – sóhajtotta.
– Tudom, de figyelj rám. Amíg ki nem derítjük, hogy mi történt, az lenne a legjobb, ha...
– Ha játszanám a szerepem – biccentett. – Már lepörgettem magamban a forgatókönyvet.
– Nem kell egyedül végigcsinálnod.
– Tudom – húzta magához a fejemet. Felült a csípőmre, kezemet a pólója alá vezettem. – De most siessünk, ha nem akarunk elkésni.
Azért elkéstünk. A hivatalos megnyitóról lemaradtunk, amit nem bántam annyira. Öltönyben és nyakkendőben parádézni nem az én világom, örültem, ha minél kevesebb időt kell eltöltenem benne.
Miközben szóltak a nyálasabbnál nyálasabb első bálozó-dalok, tekintetem Benére tévedt. Meglepő módon egyedül ácsorgott, de ez nem akadályozta abban, hogy jól érezze magát. A zene ütemére lötyögött, amikor melléléptem.
– Mi a helyzet? – biccentettem.
– Semmi. Én... azt a kurva életbe.
Bené ekkor meglátta Adelt, és ettől kis híján elvesztette az eszét.
– Hát itt van. Az én Toffifee szívemben a mogyoró.
???
Elindult a lány felé, a fejemet ingatva néztem utána. Nincs a földön még egy ilyen, mint ő, az is biztos.
Mit ne mondjak, hiába nézett ki Rea szédítően a fekete ruhájában, nem igazán volt kedvem keringőzni. A színjátékhoz viszont hozzátartozott, úgyhogy jó képet vágtam. Átöleltem Rea derekát, ahogy kell, és a kék kontaktlencsés szemébe néztem.
Illedelmesen pukedlizett.
– Mr. Riordan.
Ráncoltam a homlokom.
– Fogadjunk, hogy Jane Austen-rajongó vagy.
Rea hangosan, hátravetett fejjel nevetett: ez volt a hang, amit az első pillanattól kezdve hallani akartam.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Totálisan.
Végre lejárt a rohadt dal, úgyhogy kézcsók helyett igazit adhattam Reának.
Odakint éppen nem esett, úgyhogy a csapatunkkal kimentünk a főépület elé, hátrahagyva a táncolókat. Valahogy nem voltunk olyan hangulatban, hogy lötyögjünk. Lucian felnyomta a villanyt, végre láttunk is valamit.
Nem tudtam úgy végignézni a társaságunkon, hogy ne lássam a pótolhatatlan űrt. Bené vállon veregetett, mintha tudná, mi jár a fejemben.
– Élünk, tesó – mondta ki a nyilvánvalót. – És ezért hálásak lehetünk.
Ekkor hallottuk meg közeledni az autót. Összenéztünk, de senki nem tudott semmit. Tekintve, hogy elég későre járt, és már mindenki megérkezett, nem vártunk semmi kellemeset. Valaki rohant, hogy szóljon a többieknek.
Betereltem Reát a hátam mögé, de tíz másodperccel később már újra mellettem állt. Benével szorosan fogtuk közre.
Egy hangos Toyota fékezett le előttünk, szétszórva a kavicsokat a gumijával. Nyílt a kocsiajtó, egyetlen alak bontakozott ki a félhomályból: fiatal nő napszemüvegben. Ez nem jelentett sok jót. Megfeszült a testem, miközben felmértem a hívatlan vendéget – sokkal inkább tűnt playboynyuszinak, mint fenyegetésnek.
– Helló, srácok – szólalt meg füstös hangon. – Remélem, nem zavartam meg semmit.
– Ne haragudj, de... – Bené találta meg először a hangját, a mondat viszont nyitva maradt.
A csaj levette a szemüvegét, a többiek hátrahőköltek. Engem elfogott a pánik, és Rea keze után nyúltam. Úgy szorította az ujjaimat, mintha el akarná törni őket.
A látogatónk szeme egy az egyben ugyanolyan, mint Reáé – alapjáraton kék, zöld pöttyökkel.
– Mi a franc?! – hörrent fel valaki.
– Ki vagy te?
– Jöttem, hogy megismerjem a családomat – nézett végig rajtunk a lány.
– De a szemed...
– Ja, az – legyintett. – Csak félig vagyok kékszemű.
Rea felszisszent, és olyan gyorsan lépett előre, hogy nem tudtam utánakapni.
– Te vagy Mylo lánya, igaz? – kérdezte.
A jövevény jól megnézte őt, mielőtt bólintott. Rea visszafordult felénk, mit sem törődve a döbbent arcokkal. A szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat mondta:
– Én tudom, hogy ki ő.
Újraindult az élet és zsongott a természet, mintha a tél meg sem történt volna. Csakhogy belül nem volt ilyen egyszerű lerendezni a dolgokat. A természet éledezett, én életeket oltottam ki. Azóta is álmodtam róluk, hallottam a reccsenéseket és a golyókat. Nem tudtam a fegyverekre úgy pillantani, mint előtte – mert azt láttam, hogy életeket veszek el velük. Többé nem akartam katonaként parancsot teljesíteni, és mások harcait megvívni. Talán nem is tartoztam többé erre a helyre. Csak eszembe juttatta a sok rettenetet.
Annak viszont örültem, hogy viszontláthatom a barátaimat. Noha Benével többször is találkoztunk a szünet alatt, hiányoztak a többiek.
– Testvér! – bömbölte Bené. – Tanács kell. Mit vegyek fel a tavaszi bálra?
Megráztam a fejem. Hogyan lehetséges, hogy valaki mindezek után is ugyanolyan idióta legyen?
– Piros inget – javasoltam a régiekre emlékezve.
– Na, mit mondtam? Jó ízlésed van!
Az Akadémián eddig még nem rendeztek tavaszi bált. Csakhogy a dolgok már változásról szóltak, az újrakezdésről. A vezetőség jobbnak látta új alapokra helyezni a tanítást, leváltották Everettet is. Pam került a helyére, akit én személy szerint támogattam. Annyira viszont nem, hogy elfogadjam a vezetőségben felajánlott posztot. Nem akartam dirigálni és mások életét alakítani.
Lekoccoltam Benétől, hogy kiderítsem, megérkezett-e már Rea. Kis híján kiugrott a szívem a torkomon, ahogy eszembe jutott. Hosszú volt a szünet nélküle.
Stílusosan a legjobbkor, az egyik folyosón belefutottam Anába. Ránéztem, és nem éreztem semmit.
– Bármit is gondolsz, kérlek, hallgass meg! – lökte rögtön a szöveget, tehát valószínűleg nem véletlenül találkoztunk össze. – Nem tartalak fel sokáig. Tudom, hogy rettenetesen elrontottam, már milliószor megbántam. Békés szándékkal. Többé nem tudok úgy elmenni melletted, hogy a földre szegezem a tekintetemet. Rövid az életem, Aidan.
Átkozottul igaz. Mindannyiunk élete túl rövid.
– Rendben van – biccentettem. Ana úgy mosolygott, mint aki nem hisz a fülének.
– Vigyázz magadra – intett felém egy utolsót.
Megszaporáztam a lépteimet, mert az ösztönöm azt súgta, hogy Rea megérkezett, és vele akartam lenni. Ráfordultam a nagyteremhez vezető folyosóra, amikor megláttam. Haja a derekáig ért, gyönyörű volt. Sidneyvel és a barátnőjével beszélgetett.
Elindultam Rea felé, a testem nem engedte, hogy tovább totojázzak. Ő viszont nem vette észre, hogy közeledem, csupán az utolsó pillanatban. Szó nélkül húztam magamhoz, és csókoltam meg, mialatt az ölelésembe vontam. Megpróbált elhúzódni, hogy válthassunk néhány szót, de nem engedtem. Fél füllel hallottam, hogy a lányok távozóban rebegnek valamit.
– Ne csomagolj ki a ruháimból mindenki előtt – mosolygott, miután kiszabadította magát.
– Nem vagyok szégyenlős.
– De én igen!
– Rohadtul hiányoztál – suttogtam a fülébe.
– Tessék? – húzódott még hátrébb, egyre fehérebb arccal.
– Azt mondtam, hogy rohadtul hiányoztál, de...
Nem tetszett, amit az arcán láttam. A jobb oldala sérült meg, úgyhogy félrehúztam a haját a füléről.
– Menjünk fel – kérte zavartan.
Alig vártam, hogy megtegyük azt a két emeletet, amíg elértük a régi szobáját. Gondolkodás nélkül zártam be magunk mögött az ajtót, és léptem Rea felé.
– Mi történt?
A fejét ingatta, mielőtt a szemembe nézett. Kényelmetlenül érezte magát, az ajkát rágcsálta.
– Semmit sem hallok arra a fülemre.
Elég volt ennyi, hogy a régi harag elöntse az agyamat.
– Miért?
– Valószínűleg az ütés miatt.
– Valószínűleg?
– Figyelj, ez valami olyasmi... – rázta megint a fejét. A legrosszabb balsejtelmeim beigazolódtak, valamit elhallgatott előlem.
– Az igazat.
Hosszasan fújta ki a levegőt, és nem nézett a szemembe, amivel teljesen kikészített.
– Ehhez egy kicsit többet kell mesélnem.
– Akkor mesélj – mondtam fojtott hangon, nehezen fogtam vissza magam.
– Akkor, amikor... – Elhallgatott, a helyét is kereste a szobában, meg a szavakat is. Végül az ablak felé fordult, háttal nekem. Pattanásig feszültek az idegeim, amikor végre megszólalt. – Tim és én egymás mellett harcoltunk. Négyen támadtak kettőnkre, abból egyet sikerült leszednem. Egy másik elkapott a nyakamnál fogva, és az arcomba kiáltotta, hogy lassan pusztulok majd el. Leszorított a földre, rátérdelt a gerincemre és megütött – mondta a szavakat érzelemmentes, hideg hangon. Ledermedtem. – Éreztem, hogy elkábít. Esküszöm neked, éreztem a mérget. Az egész fejem szédült, de mást nem éreztem. Ekkor lépett közbe Tim, rávetette magát a szipolyra, és lesodorta rólam a földre. Én viszont nem tudtam összeszedni magam, meg kellett kapaszkodnom a sziklában, hogy kitisztuljon a fejem. Ketten voltak Tim ellen, és először...
Itt akadt meg a beszédben, élesen szívta be a levegőt.
– Először belelőttek, ő viszont küzdött tovább. Kihasználta az előnyét, mert azt hitték, már nem bír rájuk támadni. Egyet magával vitt, egyszerre estek össze. Utána már csak rád emlékszem – Rea lassan megfordult, rám nézett. A tekintete halálra rémített, ugyanis jeges volt és egészen... élettelen. Történt vele valami. Valami nagyon rossz. – Tehát nem tudjuk pontosan, miért nem hallok az egyik fülemre.
– Miért nem szóltál erről? – A düh, a csalódottság és a tehetetlenség keserítette el a hangom. Nehezemre esett, hogy beszéljek.
– Nem tudtam.
– És... – befejeztem a mondatot. Azt sem tudtam, melyik kérdést kellene feltennem először. Hosszú hetekig beszéltünk egymással telefonon, és egyszer sem említette ezt. Alig vártam, hogy visszatérjek erre a tetves helyre miatta, de mintha nem is ő állt volna velem szemben. – Van még valami?
Rea felsandított rám. Komoly tekintete semmi jót nem ígért – főleg számomra nem.
– Ki vele – horkantam fel.
– Nem a fülem a legnagyobb baj.
Halkan beszélt, alig hallottam meg.
– Hanem?!
Menten idegbajt kapok. Rea tétovázott, lépett egyet felém, majd vissza. A hajába túrt, küzdött magával.
– Bármi is az, megoldjuk – biztattam. Csak legyünk már túl rajta, mert beleőrülök ebbe a köztes állapotba! Szobormereven álltam, csak a tekintetem követte a mozdulatait. Ha én is tennék valamit, felrobbannék.
Rea elkapta a táskáját, kivett belőle egy dobozt, majd elfordult. Remegve jött hozzám közelebb, azt a nyomorult kis dobozt szorongatva a kezében.
Aztán felnézett rám.
– Mi a...
Nem kék volt a szeme.
Illetve, nem teljesen kék. Zöld foltok pöttyözték az íriszét, mint a szipolyoknak.
Élesen szívtam be a levegőt, Rea elkapta a kezem.
– Kérlek, Aidan – könyörgött suttogva. – Néhány hete így ébredtem fel, és nem tudom, mi történt velem. Nem vagyok ugyanaz, mint korábban, sokkal több bennem a... harag. Nem is akartam visszajönni ide, de aztán megkaptam a levelemet, hogy folytatnom kell a félévet. Nem tudom, hogy mihez kezdjek, alig mertem elmondani neked, én...
Bámultam a szemét. Soha még csak nem is hallottam hasonlóról. Vajon mi történhetett Reával? És hogyan találok rá megoldást?
Kapcsoltam, hogy még mindig mozdulatlanul állok, összepréselt ajakkal, amivel sikerült Reát is megijesztenem. Két tenyerem közé fogtam az arcát.
– Amikor azt mondtam, hogy egy világot is lerombolnék érted, komolyan gondoltam. Nem tudom, hogy mi történt, de ki fogom deríteni. Értesz engem? Együtt meg fogjuk oldani.
Magamhoz vontam, remegett.
– Nagyon félek.
– Nem kell – futattam ujjaimat a hajába, hogy megnyugtassam.
Úgy csókoltam, hogy érezze, milyen komolyan gondolom a szavaimat. A fenekénél fogva megemeltem, Rea pedig a derekamra kulcsolta a lábát. Totálisan összegabalyodtunk, mire elértünk az ágyig. Elszállt az összes visszafogottságom, olyan hévvel vetkőztettem, ahogyan csak bírtam. Éhesen kaptam utána és szorítottam a testét, éreznem kellett, vagy megőrülök.
Elfeledtettem vele a félelmet és a fájdalmat, ő pedig kisöpörte az összes dühöt a fejemből. Nem álltunk meg először, nem álltuk meg másodszor sem. Zihálva borultunk egymásra, a verejtékben úszó végtagjaink összeragadtak.
Egymást akartuk szeretni, mert csak ez volt, amink maradt. Hogy mi lesz holnap, arról fogalmam sem volt. Valószínűleg harcolnunk kell tovább, de legalább már magunkért.
Hosszú idő után először úgy aludtam el, hogy őt öleltem, és hosszú idő után először nem gyötörtek rémálmok.
Arra ébredtem fel, hogy Rea átmászik rajtam, és letekeri a kupakot egy műanyagflakonról. Amint ivott, azonnal visszahúztam magamhoz – mosollyal az arcán huppant le. Szemének látványa ezúttal is döbbentet csalt ki belőlem, de nem jeleztem, Reát eléggé nyomasztotta alapjáraton is.
– Jelenésünk van ezen az elbaszott bálon.
– Jaj, ne – sóhajtotta.
– Tudom, de figyelj rám. Amíg ki nem derítjük, hogy mi történt, az lenne a legjobb, ha...
– Ha játszanám a szerepem – biccentett. – Már lepörgettem magamban a forgatókönyvet.
– Nem kell egyedül végigcsinálnod.
– Tudom – húzta magához a fejemet. Felült a csípőmre, kezemet a pólója alá vezettem. – De most siessünk, ha nem akarunk elkésni.
Azért elkéstünk. A hivatalos megnyitóról lemaradtunk, amit nem bántam annyira. Öltönyben és nyakkendőben parádézni nem az én világom, örültem, ha minél kevesebb időt kell eltöltenem benne.
Miközben szóltak a nyálasabbnál nyálasabb első bálozó-dalok, tekintetem Benére tévedt. Meglepő módon egyedül ácsorgott, de ez nem akadályozta abban, hogy jól érezze magát. A zene ütemére lötyögött, amikor melléléptem.
– Mi a helyzet? – biccentettem.
– Semmi. Én... azt a kurva életbe.
Bené ekkor meglátta Adelt, és ettől kis híján elvesztette az eszét.
– Hát itt van. Az én Toffifee szívemben a mogyoró.
???
Elindult a lány felé, a fejemet ingatva néztem utána. Nincs a földön még egy ilyen, mint ő, az is biztos.
Mit ne mondjak, hiába nézett ki Rea szédítően a fekete ruhájában, nem igazán volt kedvem keringőzni. A színjátékhoz viszont hozzátartozott, úgyhogy jó képet vágtam. Átöleltem Rea derekát, ahogy kell, és a kék kontaktlencsés szemébe néztem.
Illedelmesen pukedlizett.
– Mr. Riordan.
Ráncoltam a homlokom.
– Fogadjunk, hogy Jane Austen-rajongó vagy.
Rea hangosan, hátravetett fejjel nevetett: ez volt a hang, amit az első pillanattól kezdve hallani akartam.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Totálisan.
Végre lejárt a rohadt dal, úgyhogy kézcsók helyett igazit adhattam Reának.
Odakint éppen nem esett, úgyhogy a csapatunkkal kimentünk a főépület elé, hátrahagyva a táncolókat. Valahogy nem voltunk olyan hangulatban, hogy lötyögjünk. Lucian felnyomta a villanyt, végre láttunk is valamit.
Nem tudtam úgy végignézni a társaságunkon, hogy ne lássam a pótolhatatlan űrt. Bené vállon veregetett, mintha tudná, mi jár a fejemben.
– Élünk, tesó – mondta ki a nyilvánvalót. – És ezért hálásak lehetünk.
Ekkor hallottuk meg közeledni az autót. Összenéztünk, de senki nem tudott semmit. Tekintve, hogy elég későre járt, és már mindenki megérkezett, nem vártunk semmi kellemeset. Valaki rohant, hogy szóljon a többieknek.
Betereltem Reát a hátam mögé, de tíz másodperccel később már újra mellettem állt. Benével szorosan fogtuk közre.
Egy hangos Toyota fékezett le előttünk, szétszórva a kavicsokat a gumijával. Nyílt a kocsiajtó, egyetlen alak bontakozott ki a félhomályból: fiatal nő napszemüvegben. Ez nem jelentett sok jót. Megfeszült a testem, miközben felmértem a hívatlan vendéget – sokkal inkább tűnt playboynyuszinak, mint fenyegetésnek.
– Helló, srácok – szólalt meg füstös hangon. – Remélem, nem zavartam meg semmit.
– Ne haragudj, de... – Bené találta meg először a hangját, a mondat viszont nyitva maradt.
A csaj levette a szemüvegét, a többiek hátrahőköltek. Engem elfogott a pánik, és Rea keze után nyúltam. Úgy szorította az ujjaimat, mintha el akarná törni őket.
A látogatónk szeme egy az egyben ugyanolyan, mint Reáé – alapjáraton kék, zöld pöttyökkel.
– Mi a franc?! – hörrent fel valaki.
– Ki vagy te?
– Jöttem, hogy megismerjem a családomat – nézett végig rajtunk a lány.
– De a szemed...
– Ja, az – legyintett. – Csak félig vagyok kékszemű.
Rea felszisszent, és olyan gyorsan lépett előre, hogy nem tudtam utánakapni.
– Te vagy Mylo lánya, igaz? – kérdezte.
A jövevény jól megnézte őt, mielőtt bólintott. Rea visszafordult felénk, mit sem törődve a döbbent arcokkal. A szemembe nézett, miközben ezeket a szavakat mondta:
– Én tudom, hogy ki ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése