Kékszeműek - harminckettedik

Sziasztok!

Meghoztam az utolsó előtti fejezetet... Remélem, tetszeni fog. Írjatok bátran!

N.

Harminckettedik fejezet

R.

Azt mondta: sajnálom. És végignéztem, hogyan huny ki angyalkék szeméből a fény.
Mindannyiszor belém tépett, szakított, a lelkembe karcolt a neve, akárhányszor meghallottam. A valóság megmérgezett; valamikor, nem is olyan régen, még az én ajkamról gördült le a szó. Kínosan ügyeltem, hogy hangosan ne ejtsem ki, még ha muszáj is lenne. Éppen elég, hogy magamban szomjúságig ismételgettem.
Védtem az emlékét mindentől és mindenkitől. Tim megbújt minden szavamban, mozdulatomban és éjjelenként az álmaimban, de mindig hangtalanul. A csendben. Ahogy ő vigyázott rám. Nem maradt szívdobbanás, lélegzetvétel, pislogás, ami úgy múlt el, hogy ne sajogna a hiánya.
Az volt a legrosszabb, amikor felébredtem a borzalom másnapján. Azt hittem, csak álmodtam az egészet. Majd hirtelen és egyszerre hasított belém a kín – a fejembe, a lábamba és a szívembe. Ez a tragédia valóban megtörtént: Tim elment, most már Delaneyvel sétálgat valahol a soha el nem múló télben.
Az arcomra gyűrtem a párnámat, és hogy ne sikoltsak fel, keményen beleharaptam. A szememből már ömlött a könny, nem tudtam visszafogni.
Az én hibám volt. Nem kértem eléggé, hogy álljon tovább, hogy hagyja el ezt a helyet.
Aidan körém fonta a karját, hogy lenyugtasson, de ezen még ő sem segíthetett. Talpra ugrottam, és Tim szobája felé szédültem. Mezítláb vágtam át a folyosón, és én bolond, kopogtam a szobája ajtaján. Zokogva imádkoztam, hogy nyissa ki, és tegyen valami gúnyos megjegyzést.
Ami nem történt meg.
Ledőltem a fotelba, amiben tegnapelőtt még ő pihent. Ez már nem egyszerűen fájt, ez kitépte a szívemet, és bábozott vele. Égetett. Perzselt. Szúrt. Karcolt. Tört. Szorított.
Fekete, kilátástalan volt a csend.
Mozdulatlanul feküdtem a fotelben, a fülem vöröslött a fájdalomtól. Meg kellett volna nézetnem, a tegnap kapott ütéstől valami történt odabent. Nem foglalkoztam vele.
Behunytam a szemem, és magam elé képzeltem Timet: a helyemen ül, és könyvet olvas. Eszembe jutott a verseskötet, úgyhogy felkeltem, és körbenéztem a szobában. Az éjjeliszekrényen bukkantam rá, remegve magamhoz vettem. A tudat győzött, hogy ezt utoljára még ő fogta a kezében.
Kinyitottam az első oldalon, de kis híján megállt a szívem. Macskakaparással állt ott pár sor, plusz a nevem. Ezt Tim hagyta itt nekem.

Rea, azok rettegnek legjobban a haláltól, akik nem éltek igazán

„Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!”

Edward Estlin Cummings

Addig néztem a betűket és olvastam a sorokat, hogy kívülről fújtam az összeset. Magamhoz öleltem a könyvet, bármennyire is nevetséges a mozdulat.
Meghallottam nyílni az ajtót, de a szememet nem nyitottam ki, hogy megnézzem, ki az. Abba a tévhitbe akartam ringatni magam, hogy Tim jött megnézni, mit művelek a szobájában.
– Rea! – kiáltotta Aidan, tőle szokatlanul. Felpattant a szemem. – Nem hallod, hogy hozzád beszélek?
Rámeredtem. Mert igazság szerint egyáltalán nem hallottam, csak amikor felemelte a hangját. Rájöttem, nem hallok úgy a sérült, bal fülemre, ahogyan korábban. Sőt meglehet, hogy már sehogy sem hallottam rá.
Aidan összehúzott szemmel választ várt, de inkább elfordítottam a fejem. A szétzúzott arcának látványát nem állhattam. Egy monokli itt, egy felszakadás ott. Mindnyájunkat nyomorulttá tett a harc. Ehhez nem tudtam hozzászokni, ezt nem tudtam elfogadni.
– De igen – válaszoltam Aidannek sötéten. – Csak nem tudok mit válaszolni.
Amikor legközelebb megszólalt, a hangja olyan lágy volt, mint a selyem.
– Miben segíthetnék neked?
– Nem tudsz segíteni.
– Hadd próbáljam meg – szinte könyörgött. Ettől csak még rosszabb lett, mert éreztem, mennyire szeret engem, amikor én épp a világot gyűlöltem.
– Akkor adj nekem időt.
– Nem akarlak elengedni – rázta a fejét.
– Haza fogok menni, és azt szeretném, ha nem jönnél utánam.
Összeszűkült a szeme, a karja megfeszült.
– Miért?
– Mert már azt sem tudom, ki vagyok, és nem ránthatlak bele ebbe téged is – közöltem.
– Pedig én tudom, hogy ki vagy.
– Aidan – könyörögtem ezúttal én.
Homlokát az enyémnek szorította. Szavai halk hangon, noha forróságtól pattogva sisteregtek.
– Én mindig itt leszek neked, érted? Még akkor is, ha romba kell döntenem egy világot.
Az Akadémiára való visszatérésünk alkalmával a vezetőség kihirdette, hogy előrehozzák a szünetet, és hazaengednek mindenkit. Aidan már napokkal korábban szólt, úgyhogy nem ért meglepetésként. A többieket sem hiszem, hogy megdöbbentette a hír – mindnyájunknak kellett egy kis idő, mert nem akadt köztünk olyan, aki ne roggyant volna meg.
Hazaindulás előtt tartottak egy megemlékezést a barátainkról. Nekem viszont hányingerem támadt, ahogy láttam Maceyt egyedül álldogálni egy sarokban. Teót és Luciánt, Troy nélkül. Alexáékat, ahogy üresen hagynak egy széket Dorisnak. A sírdogáló arcokat. A sebesüléseket – azokat is, amelyek nem gyógyulnak be.
A nagyterem közepén, virágcsokrok mellett égtek a mécsesek. Csendes beszélgetés folyt, sokan zsebkendőt gyűrögettek a tenyerükben.
Hátulról figyeltem, nem akartam közel menni. Aidan és Bené érezték ezt, ezért álltak előttem, hogy rajtuk kívül senkihez ne kerülhessek közel. És senki se kerülhessen közel énhozzám. Ebben a percben nem rám volt szükségük, nem a bennem lobogó haragra és gyűlöletre.
Belépett az igazgató, a helység közepére ment. Csend lett, ahogy végignézett a társaságon – mindenki azt várta, mivel rukkol elő.
– Sziasztok. Őszintén sajnálom, hogy ezen alkalomból kell itt összegyűlnünk. A veszteségeink nagyok és pótolhatatlanok. Átérzem a fájdalmatokat, és osztozom benne. Ha bármiben szükségetek van a segítségemre, kérlek, tudassátok. Mindent meg fogok tenni, hogy semmi ilyesmi ne történhessen meg újra.
Ökölbe szorult a kezem. A többiek szótlanul hallgatták, talán el is hitték minden szavát. Velem ellentétben valószínűleg nem kérdőjelezték meg őt.
Eszembe jutott, mit mondtam Timnek: harcos vagyok, aki az utolsó leheletéig küzd az igaza mellet. Szabályt is szeg érte, ha kell. Hisz ő is ugyanígy tett. Szinte láttam magam előtt a rosszalló arckifejezését, éppen miatta cselekedtem.
Everett bűnbánóan nézett ránk, tartása mégis büszkeségről árulkodott. Tisztában volt azzal, mit tett, hogy halálra ítélte néhányunkat. És látszólag ez egyáltalán nem roppantotta össze.
– Maga! – szántotta keresztül hangom a csendet. Aidan hátrapillantott rám a válla felett, és Bené is közelebb húzódott, de nem törődve az ellenkezésükkel kikerültem őket. Szemtől szemben álltam Everettel. – Maga sajnálatról és veszteségről szónokol, miközben hagyta meghalni őket, hagyott volna meghalni minket is. Belerángattak egy helyzetbe, ahonnan nem volt menekvés, ahová maga küldött minket! Miért nem tett semmit, amikor módjában állt közbeszólni? Miért vetett minket oda eléjük?
A harag fűtött belülről. A körülöttem lévő csend úgy elmélyedt, hogy egy pisszenést sem lehetett hallani. Everett pedig állt csípőre tett kézzel, homlokát ráncolva. Nem láttam benne a vezetőt, a bizalmast, a kékszeműt. Csak egy szánalmas embert, aki mással végezteti a piszkos munkát, és utána mossa kezeit.
– Irtózom már a gondolattól is, hogy embereket öltem maga miatt! Hogy elvesztettem barátokat, társakat, egy testvért – csuklott el a hangom. – És most akar segíteni? Hogyan? Három hónap szabadsággal?
Everett nyelt, mielőtt megszólalt.
– Igazad van. Nagyot hibáztam.
A tömeg felszisszent a hátam mögött. Szó szerinti jelenséggé növekedett a feszültség.
– Bárcsak hamarabb cselekedtem volna!
Mások talán megelégedtek egy szűkre szabott bocsánatkéréssel, én nem. A fejemet ráztam, éreztem, hogy a mélyről jövő keserűség felemészt.
– Ez nem gyógyítja meg egyikünket sem.
Everett mélyen a szemembe nézett, de ahelyett, hogy álltam volna a pillantását, hátat fordítottam neki, és elhagytam a helyiséget.
Átvágtam az egész épületen, abba a hangárba mentem, ahol Tim lőni tanított. Végigvettem ugyanazokat a pontokat, amelyeket vele is, és felidéztem magamban a szavait. A fejemben élt, ahogy a Glockját tartotta, ahogy a pozíciókat mutatta.
Túl nagyot veszítettem vele. Megmenthettem volna...
Felkaptam az egyik fegyvert, beálltam a céltáblával szemben, és lőttem. Lőttem. Lőttem. Újratöltöttem. Olyan szorosan markoltam a pisztolyt, hogy zsibbadjon a kezem. Eleredtek a könnyeim, összefolytak előttem a találati foltok; itt, ezen a helyen sirattam el Timet. Itt, ahol azt tanította, hogyan legyek erős.
Az egyik sarokban kuporogtam, amikor felbukkant Aidan. Letérdelt elém, az arca feszült volt.
– Lassan indulunk – mondta.
– Rendben – válaszoltam meglepően nyugodtan. Úgy éreztem, hogy már nincs, ami kikívánkozna belőlem. Sem düh, sem szavak.
– Biztos nem szeretnéd, hogy veled tartsak?
– Biztos. Menj haza a családodhoz, ahogy én is.
– Nem akarlak elengedni – préselte össze az ajkát.
– Ki fogjuk bírni. – Tenyeremet az arcára simítottam, miközben ajkam éppen elérte az övét. – Tudod, hogy így van.
– Tudom. Csak nem akarom.
Közel hajolt hozzám, szótlanul búcsúzott el. Látjuk még egymást, ígérte minden mozdulata. Abban a pillanatban az egész világot, beleértve saját magamat is megkérdőjeleztem, kivéve őt. Mert soha, semmi nem volt még annyira helyes, mint őt szeretni.

*

Az első otthon eltöltött hetem még az elképzeltnél is rosszabbul sikerült. Frissek voltak rajtam a sebek, lépten-nyomon szakadtak fel újra. Megesett, hogy ebédeltünk, és a könnyeim belefolytak a tányéromba, vagy látszólag minden ok nélkül sikoltozni kezdtem. Valamitől továbbra is rettegtem.
Szinte a teljes hallásomat elvesztettem a bal fülemre. Még mindig nem szoktam meg, hogy a jobb oldalammal forduljak az emberek felé, ha biztosan érteni akarom szavaikat.
Még mindig a halott társaimról álmodtam. Szinte állandóan mosolyogtak, bár nem szóltak hozzám. Tim viszont eltűnt. Vágytam, hogy legalább éjjelenként, az öntudatlan állapotban viszontláthassam, de nem jött össze. Kapaszkodtam az alakjába, mindenbe, ami ő volt. Esténként meggyújtottam egy gyertyát, és amíg az el nem aludt, én sem tettem. Csak néztem a pislákoló lángot a sötétben, és arra a sok élményre gondoltam, amit mi éltünk át.
Amikor teljesen sötét lett, mondtam értük egy imát. Ezt a nagymamámtól tanultam, ő bizonygatta, hogy aki elment, vissza szokott nézni, ha látja, hogy kíváncsiak rá.
Apa nem bírta nézni a nyomoromat. Mindent bevetett, hogy nekem jobb legyen. Ajándékokkal lepett meg, könyvekkel. Csakhogy mostanában egyetlen versesköteten kívül semmi másra nem fordítottam figyelmet.
Egy álmos reggelen a konyhaasztalnál szürcsölgette a kávéját, és kitalált valamit. Csillogó szemmel arra kért, öltözzek fel, és menjek be vele az egyetemre – legyek ott az óráin. A lángoló tekintete győzött meg arról, hogy mennem kell. Szenvedélyesen próbált meggyógyítani engem.
Mire leértem a konyhába, már menetkészen várt, vasalt zakóban, sötétkék ingben meg farmernadrágban.
– Tanár úr – biccentettem.
Ez az egyetemre látogatás végül is öntött belém egy kis életet. Kíváncsi voltam, apa mit és hogyan tanít az osztályoknak, ha már a diákok versenyeznek egymás közt, hogy felvehessék az óráját.
Beültünk az autóba, aztán megálltunk egy pékségnél némi reggeliért, és miközben egymás mellett sétálgattunk, vagy szimplán ültünk a kocsiban, a világ legnormálisabb emberének éreztem magam. Mert végre hétköznapi lehettem.
Az egyetem világa első látásra magába szippantott. Láttam diákokat súlyos könyveket cipelni, sorba állni a kávéautomatánál, bolyhos végű tollal jegyzetelni, és egyszeriben azt kívántam, bárcsak ide tartozhatnék.
Apa elnavigált az első emeleti, kettes előadó irányába, majd rohant az irodájába, hogy összeszedje az órájához szükséges anyagokat. Andalogva vágtam át az udvaron, az aulán, a folyosón, és még azt sem bántam, hogy eltévedtem. Úgy bámultam az előadótermek számozását, mint aki életében nem látott még ilyet.
Tele volt a helyiség az első órán. Középtájon találtam egy helyet, és mielőtt bárki lecsaphatott volna rá, elfoglaltam. Két perc múlva megjött apa, mosolyt varázsolva az arcomra. Tollat, füzetet vettem elő a táskámból, mint a többiek.
– Helló, jó reggelt mindenkinek! – kezdte apa. – Bár szívesen beszélgetnék veletek a hétvégétekről, óra utánra kell halasztanunk. Sok dolgunk van. Első kérdésem: ki olvasta el a könyvet, amiről a múlt órán beszéltem? Tudom, hogy azt mondtam, még van egy hetetek, de tudni szeretném. – Könnyed mozdulattal felült a széles asztalra, és miközben várta a magasba emelkedő kezeket, belekortyolt a kávéjába. Annyira jóképű, magabiztos és laza volt, hogy szerintem mindenki belezúgott. Néhányan feltartották a kezüket, ő számolgatott, jól megjegyezve magában a lelkeseket. Háta mögött támaszkodott meg a kezén. – Tulajdonképpen azért voltam kíváncsi, mert szeretnék beszélgetni veletek a könyvekről. Tudom, hogy néha adok kemény olvasmányokat, amiket legszívesebben elégetnétek, higgyétek el, van, amit én is, de muszáj átrágni magatokat rajta. Biztos mondtam már, hogy minden könyv érték. Minden könyvben, amit megírtak, van valami csodálatos. Ha egyetlen mondat, akkor annyi, de azért a mondatért megérte elolvasni. Ha egy könyvről nem tudsz valami jót mondani, akkor inkább ne mondj róla semmit.
Elbűvölten hallgattam, rajongó szeretettel. Ha ő mesélt, bármit elhittem, bármit szépnek láttam. Le sem tagadhatta, hogy kékszemű, úgy áradt belőle, mint másból a jókedv. Büszke voltam rá.
És ettől a naptól kezdve, hosszú heteken keresztül minden reggel bevitt magával az egyetemre, ahol tanultam az óráin, majd feltűnés nélkül távoztam. Nem csak a jó dolgokban vehettem részt, ugyanúgy meg kellet írnom a zéhákat, mint a többieknek, ugyanúgy el kellett olvasnom az ajánlott irodalmat, mint másoknak.
Ekkor történt, hogy Tim verseskötete után – hosszú idő után – valami újat is a kezembe vettem.
Valóban kiborító olvasmányokat adott fel. Hiába tettem neki szóvá, a beszélgetés mindig úgy végződött: ha nem tudsz valami jót mondani...
Sok időt töltöttünk együtt. Edzőterembe jártunk, az egyetemre, vagy a húgához látogatóba, egy közeli kisvárosba. Apa mindig látta rajtam, milyen hangulatban vagyok, és tudta, mit kell tennie, mivel kiismert már annyira.
A hetek múlásával észrevettem, hogy éjjelenként már nem kell megvárnom, amíg kialszik a láng. Már el tudtam viselni a fájdalmat. Jó úton jártam.
Az idő valójában nagy segítség, de azt, hogy egymaga elintézne mindent, tagadtam. Az idő önmagában semmit sem old meg, kell hozzá egy potenciális partner is. Viszont a felek együttműködése esetén sem jár a küldetés százszázalékos sikerrel – ugyanis a gyász esetében nem létezik „siker”. Ha az ember elveszít valakit, akit irracionálisan szeret, azt sosem felejti el. Ez a seb nem heged be. Sohasem.