Sziasztok!
Remélem, tetszett az előző fejezet, és ebben sem fogtok csalódni ^^
Jó olvasást,
Nilla
Huszonhatodik fejezet
A.
Feszült alakok pakoltak be a buszokba, arcukon feszült arckifejezéssel, majd váltottak egymással néhány feszült szót, és folytatódott tovább a feszült készülődés. Tim a kezembe nyomott egy csíptetős mappát, mondván, hogy azt elbírom, menjek körbe, és ellenőrizzek néhány cuccot. A fél iskola már reggel elutazott.
Lassan végigjártam az összes szobát a listáról, bezártam őket, és a számozott kulcsokat egy dobozba ejtettem. Legalább telt az idő, és nem azon kattogtam, hogy ez az pakolunk-megyünk sztori kísértetiesen hasonlít egy korábbihoz.
Mire visszaértem a parkolóba, majdnem mindenki ott várakozott, tekintetemmel Reáékat kerestem. Körbe kellett sétálnom, mire megtaláltam a kis csoportjukat, Alexáékkal beszélgetett. Felkapták a fejüket, amikor hozzájuk léptem, a társalgás pedig megszakadt. Mennyire örülhettek nekem.
– Hogy vagytok? – kérdeztem.
– Micsoda kérdés, Aidan! – rázta a fejét Alexa. – Kicsattanunk a boldogságtól.
Aláírom, tényleg baromság volt ezt kérdezni, annyit viszont elértem, hogy egy fokkal jobb legyen a hangulat.
– Jó napot mindenkinek! – harsogta Tim. – Szépen kérlek titeket, tegyétek fel a kékszemű hátsótokat a buszokra, és viselkedjetek kulturáltan. Ja, ez nem vicc, nincsen kifelé mutogatás az ablakon, meg hasonlók.
Néhányan vigyorogtak, Tim dumája bejött. Látta, hogy szinte pattanásig feszülnek az idegek, ezért bedobta magát, aminek most az egyszer örültem.
– Ja, és remélem pisiltetek! Nem fogunk félóránként megállni.
Benével és Ruebennel Timék buszára szálltunk fel, így tartottuk a legjobbnak. Rea valahol a középtájon választott helyet, Rueben mögöttünk. Lassan mindenki a helyére tévedt, így kigördültünk a parkolóból, bizonytalan időre búcsút intve az Akadémiának.
Rea felém fordult, mire loptam egy csókot – ez már igazán hiányzott az elmúlt másfél órában.
– Próbálj meg egy kicsit aludni – kértem.
– Nem akarok egy pillanatot sem elvesztegetni abból az időből, ami nekünk van.
Megkeményedtek az izmaim. Rea a halálra gondolt. Ha nem tudunk elrejtőzni a fenyegetés elől, és a szipolyok ránk találnak, biztosra vehető a küzdelem. A harcot pedig lesz, aki nem éli túl. Kevesebbek, sebesültek, sebzettek leszünk. Örökre megváltozik majd valami, talán ez az utolsó pillanat, amikor még nagyjából minden rendben volt.
Hátranéztem a két ülés között, Rueben az ablaknak dőlve aludt. Vagy legalábbis csukva volt a szeme. Egész nap hajtogatta, milyen fáradt, és utálja a rendszerünket meg minket is. Senki sem vette komolyan a szavait.
– Ne bámulj, baszki – morogta. Vigyorogva ellenőriztem a többieket, Bené zenét hallgatva bólogatott.
Visszafordultam Rea felé, a csíkká mosódott tájat figyelte. Az ülését előrébb húzta, így a felső részének tudtam dönteni a fejemet, és aludni.
Kényelmetlen volt. Sokszor zsibbadt a nyakam vagy bármilyen testrészem, és felriadtam egy pillanatra. Próbáltam úgy pózt váltani, hogy ne rázzam fel vele Reát, de nem volt egyszerű feladat. Legközelebb arra ébredtem fel, hogy ő fordul hátra az ülésben, és suttog.
– Ki tudnád ezt nyitni nekem? – A következő pillanatban már nyílt is az ásványvizes flakon. – Köszi.
Odavontam az ép vállamhoz, de éreztem magunkon Rueben tekintetét, így odaszóltam neki.
– Még a szemedet is levedd róla.
Az meg röhögött.
– Viccelsz velem? Akkora pofont kaptam tőle, ha még akarnék valamit, sem merném megtenni.
– Uhh – pördült vissza Rea. – Az elég meggondolatlan volt, már bocsánatot akartam kérni. Nem úgy gondoltam.
Hallottam ezt a sztorit, Bené mesélte vinnyogva a nevetéstől. El tudtam képzelni, hogy Rea felbőszülten leken egyet a nála kétszer nagyobb, ellenségnek titulált Ruebennek.
– Rá se ránts, végül is csak két napig fájt utána az arcom.
Rea kuncogott, Rueben viszont nem nevetett, és egy szívdobbanásnyi időre összekapcsolódott a pillantásuk. Valami komoly történt köztük, amikor én nem voltam magamnál, szövetségesek lettek.
– Aidan – fordult vissza hozzám. – Mivel olyan régen nem volt óránk, lehetne néhány kérdésem?
– Bármikor lehetnek kérdéseid. Hallgatlak.
– Hogy van ez a dolog? A negyedikesekkel. Tanulsz három évet, és aztán? Mindenkiből lehet negyedikes?
– Igen, mindenkiből lehet, aki ezzel szeretne foglalkozni. Miután elkezdődik a harmadik év, megkérdezik, szeretnél-e jövőre negyedikes lenni. Ha igen, akkor úgy kell tanulnod, egy-két plusz órát felvenned. Vállalhatod a feladatot egyszer, akár többször is, ez rajtad áll. De mivel nem sokan szeretnének negyedikesek lenni, így gyakran visszahívnak néhány korábban végzett diákot.
– Te miért választottad?
– Mert nem tudtam, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Ez jó megoldásnak tűnt. És nem bántam meg.
Elpirult, ami aranyosabb volt bárminél.
– Hogy választanak elsőst egy negyedikesnek?
– A millió papír között, amiket kitöltöttél, mielőtt idejöttél, volt egy erre vonatkozó teszt. Én is kitöltöttem egyet, és a közös pontok miatt párosítottak minket össze.
– És hogyan lesz valakiből vezetőségi?
– Ez egy kicsit bonyolultabb dolog. Azt tudnod kell, hogy itt figyelnek minket, és nem csak Tim. Kíváncsiak a problémamegoldó-képességedre, a kitartásodra, az eredményeidre, egyszóval mindenre. Az egyik fele, hogy kimagaslóan jónak kell lenni, a másik pedig, hogy legalább hat évet lehúzol az elsősökkel.
– Eddig nem nagyon gondoltam bele, milyen kemény feladat is egy elsőssel megfelelően foglalkozni, megtanítani mindenre... Bizalom, hit, hűség, óriási fogalmak, amelyeket neked az én fejembe és szívembe kell ültetned.
– Hát, azt hiszem, a kettőnk helyzete még ennél is komplikáltabb.
– Igazad van. – Felnyújtotta a kezét, hogy odahúzhasson magához.
Megálltunk az első pihenőnél. Néhányan bajlódtak a kontaktlencsékkel, ők voltak azok, akik bementek a benzinkútra vásárolni, mi, többiek pedig a parkoló hátsó felében nyújtóztattuk a végtagjainkat.
Igyekeztem Benére figyelni, bár ő pont ezt a napot választotta, hogy csendes legyen, kábé szökő évente egyszer. Csak állt, mogyorós chipset rágcsálva – ez volt az egyetlen hang, amit kiadott.
– Minden rendben van?
Monoton bólogatásba kezdett, alig nézett rám. Lehet, hogy rosszul aludt, vagy valami.
– Ne aggódj értem – mondta, mielőtt visszaszálltunk a buszra, hogy folytassuk az utunkat a határ felé. – Acélból vagyok.
Vagy ilyen pillanatokban inkább habszivacsból.
Amikor Londonba értünk, kaptunk egy órányi pihenőt. Eredetileg Everették még ennyit sem akartak engedni, csak sietni tovább a végállomás felé, de Tim kiharcolta nekünk. Néhányfős csapatokba rendeződtünk, hogy mindenhol legyen olyan, aki nem téved el Londonban.
Csendben haladtunk egymás mellett az utcákon, fordultunk be sarkokon és mentünk át zebrákon, szerencsére kisebb feltűnés nélkül. Mivel sütött a nap, napszemüveget viseltünk a télikabát-sál-kesztyű kombó mellé, ami nagyon vadul nézett ki, de ebben az amúgy is őrült városban legalább senkinek nem tűnt fel.
Egy szendvicsezőben feltankoltunk élelemből és meglátogattuk a mosdót, aztán csak céltalanul lófráltunk, és élveztük a friss levegőt. Meg ezt a kétgrammnyi szabadságot.
Tim poénból megszámolt minket, akár a régi kirándulásokon a tanáraink, ami szintén oldotta a hangulatot.
Amikor repülővel utaztam, soha nem érzékeltem a távolságot, noha buszozni teljesen más tészta. Olyankor minden egyes mérföldnek értelme van, illata a betonra hullott esőnek, fájdalma az elaludt nyaknak. Jó kis kaland, csak átélni rohadt nehéz, unalmas és kényelmetlen.
Amikor a Csalagúthoz értünk, legalább életbe lépett némi változás. Megtört a monotonitás, volt mit nézni, és a tudat, hogy alig fél óra múlva Franciaországban leszünk, feltüzelt minket.
– Te ugye nem beszélsz franciául? – kérdezte Rea. Mióta átjöttünk a határon, szinte rátapadt az üvegre.
– Dehogynem. Csak olyan szinten, hogy rajtam kívül senki más nem érti meg. De így tulajdonképpen a világ majdnem összes nyelvén beszélek.
– Hát, ez igaz, főleg ha valakinek Bené a legjobb barátja – rázta a fejét vigyorogva. Hallott eleget a bulikról, egyszer még látta is a saját szemével.
– Na, látod, ő beszél franciául.
– Nehéz is lenne, ha francia létére nem beszélne – tűnődött. – Én anyukámtól tanultam.
– Tudom. Mondtad a második napon.
– És te emlékszel rá? – csillant fel a szeme.
– Mindenre emlékszem – vigyorogtam. – Ja, amúgy beszélek finnül. Ezt nem kérdezted.
– Isla is finn! Hol tanultad?
– Tán nem nézek ki eléggé vikingnek hozzá? – próbáltam poénkodni, de elég szarul hangzott. – Egyébként az Akadémián.
– Hogy mondják azt, hogy szia?
– Hei. Vagy megkettőzik, hei-hei.
Sokáig beszélgettünk, miközben sorra hagytuk magunk mögött a különböző francia városokat, településeket. Süvítettünk az autópályán, bámultuk a táblákat, amelyekből én csak a számokat értettem, de közben egy hosszabb pillanatig sem maradtunk csendben. Rea az Akadémia előtti életéről mesélt. Én is.
– És... – kezdte tétován. – Hogy-hogy ilyen jó vagy a szerencsejátékokban?
Hosszan fújtam ki a levegőt. Annyiszor, annyi embernek füllentettem már erről, de neki nem tehettem.
– Rendben, elmesélem, de nem ez lesz a legromantikusabb történet, amit valaha hallottál. – Mély sóhaj. – Az első szerelmem elég kemény szerencsejátékos volt. Egy barátom barátja által ismertem meg, még az iskolában. Rögtön belezúgtam, és felrúgtam érte az egész korábbi életemet. Balhés fél évet töltöttünk együtt, a közös programunk kimerült annyiban, hogy blackjackeztünk, kártyáztunk és kockáztunk. Amikor szétmentünk, leakadtam a játékról. Sokáig tartott, de elmúlt.
Egy darabig hallgattunk. Nézett, néztem. Felszabadító hatással bírt a tudat, hogy nem éreztem kényelmetlenül magamat a történtek miatt. Rea megértett, és ez volt a legtöbb, amit kívántam, és a legjobb, amit kaphattam.
– Te legalább éltél – mondta annyi keserűséggel a hangjában, ami már túl szarul esett.
– Te is fogsz.
– Hmm.
A szeméből olvastam ki a kérdést: de mi van, ha nem? Mi van, ha ennyi volt?
Lassan végigjártam az összes szobát a listáról, bezártam őket, és a számozott kulcsokat egy dobozba ejtettem. Legalább telt az idő, és nem azon kattogtam, hogy ez az pakolunk-megyünk sztori kísértetiesen hasonlít egy korábbihoz.
Mire visszaértem a parkolóba, majdnem mindenki ott várakozott, tekintetemmel Reáékat kerestem. Körbe kellett sétálnom, mire megtaláltam a kis csoportjukat, Alexáékkal beszélgetett. Felkapták a fejüket, amikor hozzájuk léptem, a társalgás pedig megszakadt. Mennyire örülhettek nekem.
– Hogy vagytok? – kérdeztem.
– Micsoda kérdés, Aidan! – rázta a fejét Alexa. – Kicsattanunk a boldogságtól.
Aláírom, tényleg baromság volt ezt kérdezni, annyit viszont elértem, hogy egy fokkal jobb legyen a hangulat.
– Jó napot mindenkinek! – harsogta Tim. – Szépen kérlek titeket, tegyétek fel a kékszemű hátsótokat a buszokra, és viselkedjetek kulturáltan. Ja, ez nem vicc, nincsen kifelé mutogatás az ablakon, meg hasonlók.
Néhányan vigyorogtak, Tim dumája bejött. Látta, hogy szinte pattanásig feszülnek az idegek, ezért bedobta magát, aminek most az egyszer örültem.
– Ja, és remélem pisiltetek! Nem fogunk félóránként megállni.
Benével és Ruebennel Timék buszára szálltunk fel, így tartottuk a legjobbnak. Rea valahol a középtájon választott helyet, Rueben mögöttünk. Lassan mindenki a helyére tévedt, így kigördültünk a parkolóból, bizonytalan időre búcsút intve az Akadémiának.
Rea felém fordult, mire loptam egy csókot – ez már igazán hiányzott az elmúlt másfél órában.
– Próbálj meg egy kicsit aludni – kértem.
– Nem akarok egy pillanatot sem elvesztegetni abból az időből, ami nekünk van.
Megkeményedtek az izmaim. Rea a halálra gondolt. Ha nem tudunk elrejtőzni a fenyegetés elől, és a szipolyok ránk találnak, biztosra vehető a küzdelem. A harcot pedig lesz, aki nem éli túl. Kevesebbek, sebesültek, sebzettek leszünk. Örökre megváltozik majd valami, talán ez az utolsó pillanat, amikor még nagyjából minden rendben volt.
Hátranéztem a két ülés között, Rueben az ablaknak dőlve aludt. Vagy legalábbis csukva volt a szeme. Egész nap hajtogatta, milyen fáradt, és utálja a rendszerünket meg minket is. Senki sem vette komolyan a szavait.
– Ne bámulj, baszki – morogta. Vigyorogva ellenőriztem a többieket, Bené zenét hallgatva bólogatott.
Visszafordultam Rea felé, a csíkká mosódott tájat figyelte. Az ülését előrébb húzta, így a felső részének tudtam dönteni a fejemet, és aludni.
Kényelmetlen volt. Sokszor zsibbadt a nyakam vagy bármilyen testrészem, és felriadtam egy pillanatra. Próbáltam úgy pózt váltani, hogy ne rázzam fel vele Reát, de nem volt egyszerű feladat. Legközelebb arra ébredtem fel, hogy ő fordul hátra az ülésben, és suttog.
– Ki tudnád ezt nyitni nekem? – A következő pillanatban már nyílt is az ásványvizes flakon. – Köszi.
Odavontam az ép vállamhoz, de éreztem magunkon Rueben tekintetét, így odaszóltam neki.
– Még a szemedet is levedd róla.
Az meg röhögött.
– Viccelsz velem? Akkora pofont kaptam tőle, ha még akarnék valamit, sem merném megtenni.
– Uhh – pördült vissza Rea. – Az elég meggondolatlan volt, már bocsánatot akartam kérni. Nem úgy gondoltam.
Hallottam ezt a sztorit, Bené mesélte vinnyogva a nevetéstől. El tudtam képzelni, hogy Rea felbőszülten leken egyet a nála kétszer nagyobb, ellenségnek titulált Ruebennek.
– Rá se ránts, végül is csak két napig fájt utána az arcom.
Rea kuncogott, Rueben viszont nem nevetett, és egy szívdobbanásnyi időre összekapcsolódott a pillantásuk. Valami komoly történt köztük, amikor én nem voltam magamnál, szövetségesek lettek.
– Aidan – fordult vissza hozzám. – Mivel olyan régen nem volt óránk, lehetne néhány kérdésem?
– Bármikor lehetnek kérdéseid. Hallgatlak.
– Hogy van ez a dolog? A negyedikesekkel. Tanulsz három évet, és aztán? Mindenkiből lehet negyedikes?
– Igen, mindenkiből lehet, aki ezzel szeretne foglalkozni. Miután elkezdődik a harmadik év, megkérdezik, szeretnél-e jövőre negyedikes lenni. Ha igen, akkor úgy kell tanulnod, egy-két plusz órát felvenned. Vállalhatod a feladatot egyszer, akár többször is, ez rajtad áll. De mivel nem sokan szeretnének negyedikesek lenni, így gyakran visszahívnak néhány korábban végzett diákot.
– Te miért választottad?
– Mert nem tudtam, mit szeretnék kezdeni az életemmel. Ez jó megoldásnak tűnt. És nem bántam meg.
Elpirult, ami aranyosabb volt bárminél.
– Hogy választanak elsőst egy negyedikesnek?
– A millió papír között, amiket kitöltöttél, mielőtt idejöttél, volt egy erre vonatkozó teszt. Én is kitöltöttem egyet, és a közös pontok miatt párosítottak minket össze.
– És hogyan lesz valakiből vezetőségi?
– Ez egy kicsit bonyolultabb dolog. Azt tudnod kell, hogy itt figyelnek minket, és nem csak Tim. Kíváncsiak a problémamegoldó-képességedre, a kitartásodra, az eredményeidre, egyszóval mindenre. Az egyik fele, hogy kimagaslóan jónak kell lenni, a másik pedig, hogy legalább hat évet lehúzol az elsősökkel.
– Eddig nem nagyon gondoltam bele, milyen kemény feladat is egy elsőssel megfelelően foglalkozni, megtanítani mindenre... Bizalom, hit, hűség, óriási fogalmak, amelyeket neked az én fejembe és szívembe kell ültetned.
– Hát, azt hiszem, a kettőnk helyzete még ennél is komplikáltabb.
– Igazad van. – Felnyújtotta a kezét, hogy odahúzhasson magához.
Megálltunk az első pihenőnél. Néhányan bajlódtak a kontaktlencsékkel, ők voltak azok, akik bementek a benzinkútra vásárolni, mi, többiek pedig a parkoló hátsó felében nyújtóztattuk a végtagjainkat.
Igyekeztem Benére figyelni, bár ő pont ezt a napot választotta, hogy csendes legyen, kábé szökő évente egyszer. Csak állt, mogyorós chipset rágcsálva – ez volt az egyetlen hang, amit kiadott.
– Minden rendben van?
Monoton bólogatásba kezdett, alig nézett rám. Lehet, hogy rosszul aludt, vagy valami.
– Ne aggódj értem – mondta, mielőtt visszaszálltunk a buszra, hogy folytassuk az utunkat a határ felé. – Acélból vagyok.
Vagy ilyen pillanatokban inkább habszivacsból.
Amikor Londonba értünk, kaptunk egy órányi pihenőt. Eredetileg Everették még ennyit sem akartak engedni, csak sietni tovább a végállomás felé, de Tim kiharcolta nekünk. Néhányfős csapatokba rendeződtünk, hogy mindenhol legyen olyan, aki nem téved el Londonban.
Csendben haladtunk egymás mellett az utcákon, fordultunk be sarkokon és mentünk át zebrákon, szerencsére kisebb feltűnés nélkül. Mivel sütött a nap, napszemüveget viseltünk a télikabát-sál-kesztyű kombó mellé, ami nagyon vadul nézett ki, de ebben az amúgy is őrült városban legalább senkinek nem tűnt fel.
Egy szendvicsezőben feltankoltunk élelemből és meglátogattuk a mosdót, aztán csak céltalanul lófráltunk, és élveztük a friss levegőt. Meg ezt a kétgrammnyi szabadságot.
Tim poénból megszámolt minket, akár a régi kirándulásokon a tanáraink, ami szintén oldotta a hangulatot.
Amikor repülővel utaztam, soha nem érzékeltem a távolságot, noha buszozni teljesen más tészta. Olyankor minden egyes mérföldnek értelme van, illata a betonra hullott esőnek, fájdalma az elaludt nyaknak. Jó kis kaland, csak átélni rohadt nehéz, unalmas és kényelmetlen.
Amikor a Csalagúthoz értünk, legalább életbe lépett némi változás. Megtört a monotonitás, volt mit nézni, és a tudat, hogy alig fél óra múlva Franciaországban leszünk, feltüzelt minket.
– Te ugye nem beszélsz franciául? – kérdezte Rea. Mióta átjöttünk a határon, szinte rátapadt az üvegre.
– Dehogynem. Csak olyan szinten, hogy rajtam kívül senki más nem érti meg. De így tulajdonképpen a világ majdnem összes nyelvén beszélek.
– Hát, ez igaz, főleg ha valakinek Bené a legjobb barátja – rázta a fejét vigyorogva. Hallott eleget a bulikról, egyszer még látta is a saját szemével.
– Na, látod, ő beszél franciául.
– Nehéz is lenne, ha francia létére nem beszélne – tűnődött. – Én anyukámtól tanultam.
– Tudom. Mondtad a második napon.
– És te emlékszel rá? – csillant fel a szeme.
– Mindenre emlékszem – vigyorogtam. – Ja, amúgy beszélek finnül. Ezt nem kérdezted.
– Isla is finn! Hol tanultad?
– Tán nem nézek ki eléggé vikingnek hozzá? – próbáltam poénkodni, de elég szarul hangzott. – Egyébként az Akadémián.
– Hogy mondják azt, hogy szia?
– Hei. Vagy megkettőzik, hei-hei.
Sokáig beszélgettünk, miközben sorra hagytuk magunk mögött a különböző francia városokat, településeket. Süvítettünk az autópályán, bámultuk a táblákat, amelyekből én csak a számokat értettem, de közben egy hosszabb pillanatig sem maradtunk csendben. Rea az Akadémia előtti életéről mesélt. Én is.
– És... – kezdte tétován. – Hogy-hogy ilyen jó vagy a szerencsejátékokban?
Hosszan fújtam ki a levegőt. Annyiszor, annyi embernek füllentettem már erről, de neki nem tehettem.
– Rendben, elmesélem, de nem ez lesz a legromantikusabb történet, amit valaha hallottál. – Mély sóhaj. – Az első szerelmem elég kemény szerencsejátékos volt. Egy barátom barátja által ismertem meg, még az iskolában. Rögtön belezúgtam, és felrúgtam érte az egész korábbi életemet. Balhés fél évet töltöttünk együtt, a közös programunk kimerült annyiban, hogy blackjackeztünk, kártyáztunk és kockáztunk. Amikor szétmentünk, leakadtam a játékról. Sokáig tartott, de elmúlt.
Egy darabig hallgattunk. Nézett, néztem. Felszabadító hatással bírt a tudat, hogy nem éreztem kényelmetlenül magamat a történtek miatt. Rea megértett, és ez volt a legtöbb, amit kívántam, és a legjobb, amit kaphattam.
– Te legalább éltél – mondta annyi keserűséggel a hangjában, ami már túl szarul esett.
– Te is fogsz.
– Hmm.
A szeméből olvastam ki a kérdést: de mi van, ha nem? Mi van, ha ennyi volt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése