Hahó!
Haladunk-haladunk... Lassan itt a vége, de még nem stresszellek titeket ezzel. :D Élvezzétek a májust meg ezt a fejezetet! Hmm... ;)
Nilla
Huszonhetedik fejezet
R.
Az összes lengyeltudásom kimerült a na zdrowie-ben, ami annyit tesz: egészségedre. Ezt is Luciántól tanultam, amikor hozzá jártam különórára, legalább ennyi megragadt a fejemben. A franciával ellentétben, ami számomra dallamos és egybeolvadó, a lengyel nem az. Kicsit szögletesnek tűnt, kemény és karcos, de pont ez tetszett benne. Nehéz lehet meghódítani. Eddig csak néhány, benzinkúton várakozó idegent hallottam folyamatosan beszélni. Sajnos egyikük sem hangoztatta, hogy egészségedre, mégis elbűvölten hallgattam őket.
– Do widzenia! Do widzenia! – kiabálta Rueben, miközben leszállt a buszról. Megállt a legalsó lépcsőfokon, és széttárta a karját, mintha nagyon fontos ember lenne, és nagyon fontosat mondana. A lengyel pár hirtelen ránézett, megálltak a beszélgetésben, majd egy-egy furcsa pillantás után beszálltak az autójukba, és elhajtottak.
– Mit adtál a világ tudtára? – kérdezte Aidan. Rueben felénk indult.
– Nem vagyok teljesen biztos, de talán azt, hogy viszontlátásra. Csodálatos ez az ország.
Hajnali négy volt, teljes sötétség, és egy kihalt benzinkúton ácsorogtunk, lassan megdermedve a hidegtől.
A néhány perces pihenőnk után visszaszálltunk a buszba, bár már nagyon kelletlenül. Legalább közeledtünk a déli határ felé. Az ablakhoz gyűrtem a sálamat, és ráhajtottam a fejemet, a kellemes meleg elkábított. Kényelmetlenül feküdtem, de vigasztalt a tudat, hogy az út nagy részét már megtettük.
Péntek reggel kristályos pelyhekben, sűrűn hullt a hó. Kitártam a tenyeremet, és hagytam, hadd essen rá, majd pusztuljon bele az olvadásba minden egyes apró pehely. Még nem világosodott ki, a robosztus villanyoszlopok nyújtottak némi fényt. Lassan mindenki lekászálódott a buszokról. Everett, Tim és az összes többi vezető előttünk állt egy félkört képezve, várva, hogy a többiek is hallótávolságon belülre kerüljenek.
– Jó reggelt mindenkinek – kezdte az igazgató. – Mint látjátok, megérkeztünk a Rocher fürdőbe, amit hosszú évekkel ezelőtt hivatalosan bezártak, nem hivatalosan pedig a mienk. Bent találkozunk! – A súlyos vaskapu felé intett a fejével, amelyet Tim egy vaskarikán függő kulcscsomóval nyitott ki.
A sötétben is látszott, milyen hatalmas az épület, és mennyire hátborzongató. A kaputól aszfaltozott út vezetett a fürdő főbejáratáig, két oldalt fenyegetően fölénk magasodó fákkal szegélyezve.
Ahogy távolodtunk a kaputól, úgy sötétedett fokozatosan. Egy pisszenés nem sok, annyi nem hallatszódott. Tim kezében fényszóró villant, de nem lettem tőle sokkal boldogabb. Úgy éreztem, számtalan kísértet mered rám a sötétből üveges szemével, ujjával fenyegetően rám mutatva.
Tim lépett be először az épületbe, és felkattintotta a villanyokat. Továbbra is szótlanul követtük. Nagy belmagasságú, elegánsan berendezett helyiségbe értünk, a plafonról királyi méretű csillárok függtek, a padlót kifakult vörös szőnyeg borította. Bal oldalt hosszú pult kúszott végig a fal mentén, szekrénykék és fiókok tucatjaival – régen mesésen nézhetett ki. Jelenleg a megkopott pompa jellemezte.
Vastag pókhálók csüngtek alá, a portól nehezen lehetett lélegezni, és a csontig hatoló hideg belénk fagyasztotta még a szavakat is.
– Az építmény nem csak fürdőként funkcionált, szálloda is volt egyben. A kulcsok csak dísznek vannak, nem kell a bejutáshoz. Szobák és raktár az első emeleten, fürdők itt a földszinten, a konyha pedig külön épületben van, odakint a hátsókertben. Egyelőre elég ennyit tudnotok, most az lesz a legjobb, ha mindannyian pihenünk egy kicsit – vakarta Tim a borostás állát. – Délután könyörtelenül felkeltek mindenkit, addigra lehetőleg melegebb lesz itt néhány fokkal.
Ahogy elindult a kivilágítatlan, széles folyosó felé, Aidannel azonnal követtük, bár alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól. Tizenkét lépcsőfokot kellett megmászni az első emeletig.
Amint felértünk, zúgolódás támadt az addig félálomban lévő csapatban, a szobatársak választásáról folyt a szó. Nem szerettem volna elválni Aidantől, ezért még erősebben szorítottam a kezét, és ő értette a célzást. Intett Timnek, majd eltávolodott a még mindig zsizsegő csapattól, és benyitott az első szobába. A sarkában voltam, úgyhogy egyszerre vágott minket szíven a látvány. Még több pókháló, még több por, még nyomasztóbb az elhagyatottság érzése. A sötétkék és fehér színek keveredése még hidegebbé tette a szobát. Az ajtóval szemközti falnál két fotel ölelt körbe egy üveg dohányzóasztalt, nem sokkal jobbra pedig egy tükrös szekrény állt.
Ledobtam a táskámat a földre, és szélesre tártam a szoba egyetlen ablakát, hogy a friss, bár csípősen hideg oxigén elárasszon mindent. Másodpercekig álltam mozdulatlanul, és mélyeket lélegeztem, így emésztettem az első megpróbáltatásokat.
Aidan mellém lépett, bekapcsolta az ablak alatt terpeszkedő radiátort, ami elsőre nekem fel sem tűnt.
– Remélem, hogy működik.
– Vagy ha nem, összebújunk, mint a pingvinek – öleltem át. Egy pillanatnyi menedéket találtunk ebben a mozdulatban. Csakhogy kopogtattak – legjobbkor –, és Aidan az ajtó felé lépett.
– Helló – jelent meg Tim. Nyúzott volt, falfehér, mégis rábíztam volna az életemet. Mert ő azért mégiscsak Tim. – Hoztam nektek néhány cuccot.
Két légmentesen becsomagolt törölközőt és ágyneműt nyomott a kezembe. Hálásan pillantottam fel rá.
– Azt ajánlom, még ne használjátok a vizet, hacsak nem inni akartok, mert elég hideg, de estére jó lesz. Találtok szendvicset odalent, és... – hallgatott el. – Mindegy, megyek tovább, ti úgyis megoldjátok.
– Köszi – biccentettem.
Olyan gyorsan, ahogy az erőmből kitellett, lekaptam a régi ágyneműt, majd kiraktam a párnákat és takarókat az ablakba szellőzni. Addig összehajtogattam a használtat, és felraktam az új lepedőt, Aidan pedig lement egy üveg vízért. A végén már nem is néztem, hogy jól gombolom-e a huzatokat, gépiesen csináltam. Becsuktam az ablakot, és amilyen gyorsan csak tudtam, lerángattam magamról a ruháimat, hogy belebújjak a kényelmes és tiszta melegítőmbe. Mire Aidan visszaért, már a langyos radiátor előtt kucorogtam.
Akárcsak én, ő is átöltözött, bár fél kézzel nem tudta le olyan gyorsan a dolgot. Segíteni akartam neki, de nem éreztem helyénvalónak, talán még azt gondolná, sajnálatból teszem.
– Na, gyere – nyújtotta felém a kezét. Bedőltünk az ágyba, szorosan átölelt a takaró alatt. A mellkasához bújtam, és azt suttogtam, jó éjt, de mire Aidan válaszolt, már félálomban voltam. Az ágynemű kellemes virágillattal bírt, ami megnyugtatott, és valamiért az otthonomra emlékeztetett. Pedig ez a hely itt egyáltalán nem az.
Már az ébresztő előtt felébredtem a hirtelen rám szakadó meleg miatt – a radiátor folyamatosan öntötte a forróságot, plusz a melegítőm is kitett magáért, hogy a két paplanról ne beszéljek. Ki kellett másznom Aidan öleléséből, de nem tudtam, ezt hogyan kivitelezhetném, hogy közben ne keltsem fel őt. Robotosan és lassan mozdultam, egyre kijjebb és kijjebb araszolva az ágy szélére, ami szerencsére nem nyikorgott, amikor kicsusszantam belőle. Megszabadultam a melegítőtől, és átvágtam a szobán, hogy lejjebb állítsam a radiátor hőfokát.
Mielőtt elléptem az ablaktól, kinéztem rajta, és ezúttal láttam is valamit. A kilátás a hátsóudvarra nyílt, ahol felfedeztem egy szökőkutat, medencét, hátrébb egy homokozós játszóteret, teniszpályát... Mindent vastag rétegben borított a tejfehér hó, igazi téli látványkép tárult a szemem elé.
– Megéri átutazni majd’ két napot, ha reggel erre kelhetek.
Úristen, a hátsóm! Visszamásztam Aidan mellé, ez még mindig jobb volt, mint magamra kapni valamit.
– Hogy aludtál? – kérdeztem, elterelve a figyelmét a korábbiakról, és a sérült vállára simítottam a kezemet.
– Nagyon jól – mormolta a hajamba. – Csak a folytatás keserít el.
Kíváncsian néztem fel rá.
– Merthogy biztosan nem úgy alakul, ahogy azt szeretném.
Mégis oldalra fordította a fejemet, hogy az érzékeny hajlatba tudja tenni az arcát. Éreztem a forró leheletét a bőrömön, a szívem hevesebben vert a közelségétől. Belesóhajtott a fülembe, erre kirázott a hideg, majd megharapta a cimpámat, mire végigzubogott bennem a vágy. Ekkor megéreztem a kezét is, a könyökömtől indult lassan lefelé, betekintve a pólóm alá, végül folytatva útját a hasam irányába. Összerándultam, mert abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogom megállítani.
Összeszorítottam a szemem, és örültem, hogy nem látja az arcomat, mert az nagyon zavarna. A tenyere a jobb térdemre siklott, amit erősen a másik mellett tartottam. Lassan engedtem a szorításon, bár az egész testem feszült. Aidan finoman simította kezét a combomra, egyre feljebb, mígnem elérte a bugyim szegéjét. Bennakadt a levegőm.
Visszahúzta a kezét a vállamra és a karomra, mutatóujja a mellem között vándorolt le a hasamon, így tett még egy kört a testemen.
– Nem foglak bántani.
– Tudom – mondtam nagyon nehezen.
– Nyugodj meg.
Vettem egy mély levegőt. Lazíts, járt a fejemben. De azt hogyan is kell? Lassult a légzésem, Aidan türelemmel megvárta. Utána pedig újra elindultak az ujjai – libabőrös lettem az érintése nyomán.
Csak a fehérnemű vékony ruhaanyagán keresztül éreztem cirógató ujjait. Fél kezemmel a takaróba kapaszkodtam, a másikkal pedig belé. A zavarom meglepően hamar, pillanatok alatt fordult át valami forróba, ami sóhajtozásra késztetett. Aidan mozdulatai lassúak voltak, megfontoltak és rám nézve végzetesek – nem tartott sokáig, hogy néhány pillanatra vége legyen a világomnak. Zsibbadt és pulzált mindenem, miközben gyorsan kapkodtam a levegőt, talán még a lábam is remegett.
Most rajtam volt a sor, hogy a nyakába temessem az arcomat, amíg lassan fölém hengeredett. Megcsókolt, és kényelmesen elhelyezkedett fölöttem, a tenyerére támaszkodott. Túl sok rajta a ruha, ez ugrott be először, és kissé el is szégyelltem magam. Vagyis, még jobban.
– Mi a baj? – suttogta.
– Nos... Te... Fel vagy öltözve.
Halk nevetést hallatott.
– Igen, nagyon úgy néz ki.
– Öhm...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert meghallottuk Tim hangját az ajtó másik oldaláról. Elkeseredetten nyögtem bele Aidan karjába.
– A fürdők a földszinten, a folyosó végén, természetesen nem koedukáltak, és szerintem még most menjetek, mielőtt a roham odaér. Ja, és... Jó reggelt!
Aidan, mielőtt lemászott rólam, apró csókot lehelt az ajkamra.
– Hallottad a főnököt. Később kell folytatnunk. – A szeme sötétlett a vágytól, és abban a néhány másodpercben, amíg fölöttem maradt, megéreztem, milyen erővel fogja vissza magát. És ettől csak még jobban imádtam.
– Ideadnád a... nadrágomat? – biccentettem a földön heverő darab felé.
– Persze – vigyorgott. Tudta, hogy mi jár a fejemben. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mondanom kellene valamit.
Felkaptam néhány cuccot, mielőtt kiléptünk a szobából. A folyosón viszonylagos csend honolt, plusz elég hideg, ezért akaratunk ellenére is meggyorsítottuk a lépteinket a fürdők felé.
Az ajtó mögött, amelyre bikinis női alakot festettek, zuhanykabinok hosszú sora állt, középen szekrényekkel elválasztva. Az egyik műanyag fal mögött éppen zuhanyozott valaki, a ruhái rendezetlenül hányódtak a padon. Néhány ajtóval beljebb mentem, majd amilyen gyorsan csak tudtam, levettem a ruháimat.
Megnyitottam a csapokat, próbáltam belőni a megfelelő arányt, és mélyen beszívtam a levegőt, amikor a kellemes meleg a meztelen bőrömhöz ért. Nem siettem, kiélveztem minden pillanatot. Amikor végre úgy éreztem, megint élő ember vagyok, elzártam a csapokat.
Több hangot hallottam odakintről, talán Isláé is köztük lehetett, de mire megtörölköztem és kiléptem, már nem volt ott. Egy-két ismerős arc viszont igen, akikkel váltottam néhány szót, mielőtt visszabújtam a kabinomba felöltözni. Elég ciki, de meghaltam volna szégyenemben, ha le kell dobnom a lányok előtt a törölközőmet.
Fogmosás közben láttam meg Alexát kilépni a zuhanyfülkéből teljesen meztelenül, vizesen. A mosdó feletti tükörben pont szemügyre lehetett venni mindent, amit nem takart el, de a következő pillanatban már néztem mindenhova, csak rá nem. Összekapkodtam a ruháimat és kijöttem, Aidan a falnak támaszkodva várt rám.
– Mintha szellemet láttál volna.
– Uh – sóhajtottam távolodva. – Hogy ez az Alexa milyen jól néz ki.
Aidan hangosan nevetett, amivel egyáltalán nem segített rajtam.
– Hát, ha láttad volna, amit én, akkor tudnád – bólogattam. – Hihetetlen, hogy bukott rád, te meg...
– Nem minden a szépség.
Fura volt ezt az ő szájából hallani.
– Kell a szikra, tudod – folytatta. – Ha az nincs meg, akkor lehet valaki a világ legjobb nője is, nem számít.
Rásandítottam.
– Nem unod még, hogy mindig igazad van?
A nevetésünktől lett hangos a folyosó.
Nem meglepő módon csomagolt szendvicset és gyümölcsöket reggeliztünk, mindenki a saját szobájában. Jelenleg nem állt rendelkezésünkre nagyobb méretű és jó állapotú helyiség, amit étkezésre használhattunk volna.
Mire végeztünk az ügyes-bajos dolgainkkal, igencsak benne jártunk a délutánban, de ez nem akadályozott meg senkit sem a cselekvésben. Megkaptuk a feladatainkat, ezt az akciót Pam és Felicity vezényelték. A fiúk kipakoltak egy nagyobb helyiséget, hogy az legyen az új nagytermünk, mi lányok pedig a fürdőket és a konyhát takarítottuk. Rendületlenül pusztítottuk a pókhálókat, egyesek a pókokat is, szellőztettünk, súroltunk és megint pókhálóztunk. Úgy tűnt, nem fogynak el soha a helyiségek, de valamikor estefelé végeztünk. Tim és még egy vezető, akinek nem jutott eszembe a neve, a délután folyamán elhagyták a Rocher területét, hogy beszerezzenek mindent, amire az elkövetkezendő napokban szükségünk lehet.
Az esti fürdésnél próbáltam az utolsók között lenni, és elkerülni minden kellemetlenséget. Nem volt sokkal könnyebb, mint délután... Ebben még fejlődnöm kellett.
Alig valamivel később Aidan elvezetett az egyik terembe a földszinten. Azt kérte, hunyjam be a szemem, így nem láttam semmit.
– Most nyisd ki – suttogta hátulról a fülembe, amitől megborzongtam.
Egy zöldre festett medence mellett álltunk, amelyet apró, falába épített lámpák világítottak meg, óceánszínű ragyogást keltve ezzel. Idebent kellemes volt a hőmérséklet, a víz pedig finoman gőzölgött, ezzel biztosítva arról, hogy meleg és selymes. Csak néztem hosszú percekig, Aidan pedig engem, magamon éreztem a tekintetét.
Leültünk a földre, a mellkasának döntöttem a hátamat. Figyeltük a vizet, elfeledkezve az egész napos hajtásról, az idekerülésünk miértjéről és a sötétben ólálkodó veszélyről is. Majd a keze a nyakamra siklott, és óvatosan maga felé fordított: a szája összesimult az enyémmel. Pont olyan odaadó és gyöngéd volt, mint a helyzet, amelyet megteremtett nekünk. Hevesen dobogott a szívem, ahogy szorosabbra fontuk az ölelésünket. Akárcsak reggel, a hátamra döntött és fölém hajolt. Tökéletesen a tudatában voltam minden mozdulatnak, és így akartam, én akartam, ezért szétnyitottam a térdemet, Aidan pedig rám nehezedett.
– Aú – szisszent fel váratlanul, lefordult rólam, és a sebesült vállához kapott.
– Mi a baj?
– Nagyon úgy tűnik, hogy ez a póz nem előnyös a vállamnak.
– Nem akartam fájdalmat okozni.
– Nincs semmi baj – cirógatta meg az arcom.
A kezemnél fogva húzott magához, mire az ép oldalára hajtottam a fejem. A hajamat cirógatta, percek telhettek el. Lassan, de biztosan mindketten megnyugodtunk, és a csönd mámorába, a másik közelségének mámorába merültünk.
– Do widzenia! Do widzenia! – kiabálta Rueben, miközben leszállt a buszról. Megállt a legalsó lépcsőfokon, és széttárta a karját, mintha nagyon fontos ember lenne, és nagyon fontosat mondana. A lengyel pár hirtelen ránézett, megálltak a beszélgetésben, majd egy-egy furcsa pillantás után beszálltak az autójukba, és elhajtottak.
– Mit adtál a világ tudtára? – kérdezte Aidan. Rueben felénk indult.
– Nem vagyok teljesen biztos, de talán azt, hogy viszontlátásra. Csodálatos ez az ország.
Hajnali négy volt, teljes sötétség, és egy kihalt benzinkúton ácsorogtunk, lassan megdermedve a hidegtől.
A néhány perces pihenőnk után visszaszálltunk a buszba, bár már nagyon kelletlenül. Legalább közeledtünk a déli határ felé. Az ablakhoz gyűrtem a sálamat, és ráhajtottam a fejemet, a kellemes meleg elkábított. Kényelmetlenül feküdtem, de vigasztalt a tudat, hogy az út nagy részét már megtettük.
Péntek reggel kristályos pelyhekben, sűrűn hullt a hó. Kitártam a tenyeremet, és hagytam, hadd essen rá, majd pusztuljon bele az olvadásba minden egyes apró pehely. Még nem világosodott ki, a robosztus villanyoszlopok nyújtottak némi fényt. Lassan mindenki lekászálódott a buszokról. Everett, Tim és az összes többi vezető előttünk állt egy félkört képezve, várva, hogy a többiek is hallótávolságon belülre kerüljenek.
– Jó reggelt mindenkinek – kezdte az igazgató. – Mint látjátok, megérkeztünk a Rocher fürdőbe, amit hosszú évekkel ezelőtt hivatalosan bezártak, nem hivatalosan pedig a mienk. Bent találkozunk! – A súlyos vaskapu felé intett a fejével, amelyet Tim egy vaskarikán függő kulcscsomóval nyitott ki.
A sötétben is látszott, milyen hatalmas az épület, és mennyire hátborzongató. A kaputól aszfaltozott út vezetett a fürdő főbejáratáig, két oldalt fenyegetően fölénk magasodó fákkal szegélyezve.
Ahogy távolodtunk a kaputól, úgy sötétedett fokozatosan. Egy pisszenés nem sok, annyi nem hallatszódott. Tim kezében fényszóró villant, de nem lettem tőle sokkal boldogabb. Úgy éreztem, számtalan kísértet mered rám a sötétből üveges szemével, ujjával fenyegetően rám mutatva.
Tim lépett be először az épületbe, és felkattintotta a villanyokat. Továbbra is szótlanul követtük. Nagy belmagasságú, elegánsan berendezett helyiségbe értünk, a plafonról királyi méretű csillárok függtek, a padlót kifakult vörös szőnyeg borította. Bal oldalt hosszú pult kúszott végig a fal mentén, szekrénykék és fiókok tucatjaival – régen mesésen nézhetett ki. Jelenleg a megkopott pompa jellemezte.
Vastag pókhálók csüngtek alá, a portól nehezen lehetett lélegezni, és a csontig hatoló hideg belénk fagyasztotta még a szavakat is.
– Az építmény nem csak fürdőként funkcionált, szálloda is volt egyben. A kulcsok csak dísznek vannak, nem kell a bejutáshoz. Szobák és raktár az első emeleten, fürdők itt a földszinten, a konyha pedig külön épületben van, odakint a hátsókertben. Egyelőre elég ennyit tudnotok, most az lesz a legjobb, ha mindannyian pihenünk egy kicsit – vakarta Tim a borostás állát. – Délután könyörtelenül felkeltek mindenkit, addigra lehetőleg melegebb lesz itt néhány fokkal.
Ahogy elindult a kivilágítatlan, széles folyosó felé, Aidannel azonnal követtük, bár alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól. Tizenkét lépcsőfokot kellett megmászni az első emeletig.
Amint felértünk, zúgolódás támadt az addig félálomban lévő csapatban, a szobatársak választásáról folyt a szó. Nem szerettem volna elválni Aidantől, ezért még erősebben szorítottam a kezét, és ő értette a célzást. Intett Timnek, majd eltávolodott a még mindig zsizsegő csapattól, és benyitott az első szobába. A sarkában voltam, úgyhogy egyszerre vágott minket szíven a látvány. Még több pókháló, még több por, még nyomasztóbb az elhagyatottság érzése. A sötétkék és fehér színek keveredése még hidegebbé tette a szobát. Az ajtóval szemközti falnál két fotel ölelt körbe egy üveg dohányzóasztalt, nem sokkal jobbra pedig egy tükrös szekrény állt.
Ledobtam a táskámat a földre, és szélesre tártam a szoba egyetlen ablakát, hogy a friss, bár csípősen hideg oxigén elárasszon mindent. Másodpercekig álltam mozdulatlanul, és mélyeket lélegeztem, így emésztettem az első megpróbáltatásokat.
Aidan mellém lépett, bekapcsolta az ablak alatt terpeszkedő radiátort, ami elsőre nekem fel sem tűnt.
– Remélem, hogy működik.
– Vagy ha nem, összebújunk, mint a pingvinek – öleltem át. Egy pillanatnyi menedéket találtunk ebben a mozdulatban. Csakhogy kopogtattak – legjobbkor –, és Aidan az ajtó felé lépett.
– Helló – jelent meg Tim. Nyúzott volt, falfehér, mégis rábíztam volna az életemet. Mert ő azért mégiscsak Tim. – Hoztam nektek néhány cuccot.
Két légmentesen becsomagolt törölközőt és ágyneműt nyomott a kezembe. Hálásan pillantottam fel rá.
– Azt ajánlom, még ne használjátok a vizet, hacsak nem inni akartok, mert elég hideg, de estére jó lesz. Találtok szendvicset odalent, és... – hallgatott el. – Mindegy, megyek tovább, ti úgyis megoldjátok.
– Köszi – biccentettem.
Olyan gyorsan, ahogy az erőmből kitellett, lekaptam a régi ágyneműt, majd kiraktam a párnákat és takarókat az ablakba szellőzni. Addig összehajtogattam a használtat, és felraktam az új lepedőt, Aidan pedig lement egy üveg vízért. A végén már nem is néztem, hogy jól gombolom-e a huzatokat, gépiesen csináltam. Becsuktam az ablakot, és amilyen gyorsan csak tudtam, lerángattam magamról a ruháimat, hogy belebújjak a kényelmes és tiszta melegítőmbe. Mire Aidan visszaért, már a langyos radiátor előtt kucorogtam.
Akárcsak én, ő is átöltözött, bár fél kézzel nem tudta le olyan gyorsan a dolgot. Segíteni akartam neki, de nem éreztem helyénvalónak, talán még azt gondolná, sajnálatból teszem.
– Na, gyere – nyújtotta felém a kezét. Bedőltünk az ágyba, szorosan átölelt a takaró alatt. A mellkasához bújtam, és azt suttogtam, jó éjt, de mire Aidan válaszolt, már félálomban voltam. Az ágynemű kellemes virágillattal bírt, ami megnyugtatott, és valamiért az otthonomra emlékeztetett. Pedig ez a hely itt egyáltalán nem az.
Már az ébresztő előtt felébredtem a hirtelen rám szakadó meleg miatt – a radiátor folyamatosan öntötte a forróságot, plusz a melegítőm is kitett magáért, hogy a két paplanról ne beszéljek. Ki kellett másznom Aidan öleléséből, de nem tudtam, ezt hogyan kivitelezhetném, hogy közben ne keltsem fel őt. Robotosan és lassan mozdultam, egyre kijjebb és kijjebb araszolva az ágy szélére, ami szerencsére nem nyikorgott, amikor kicsusszantam belőle. Megszabadultam a melegítőtől, és átvágtam a szobán, hogy lejjebb állítsam a radiátor hőfokát.
Mielőtt elléptem az ablaktól, kinéztem rajta, és ezúttal láttam is valamit. A kilátás a hátsóudvarra nyílt, ahol felfedeztem egy szökőkutat, medencét, hátrébb egy homokozós játszóteret, teniszpályát... Mindent vastag rétegben borított a tejfehér hó, igazi téli látványkép tárult a szemem elé.
– Megéri átutazni majd’ két napot, ha reggel erre kelhetek.
Úristen, a hátsóm! Visszamásztam Aidan mellé, ez még mindig jobb volt, mint magamra kapni valamit.
– Hogy aludtál? – kérdeztem, elterelve a figyelmét a korábbiakról, és a sérült vállára simítottam a kezemet.
– Nagyon jól – mormolta a hajamba. – Csak a folytatás keserít el.
Kíváncsian néztem fel rá.
– Merthogy biztosan nem úgy alakul, ahogy azt szeretném.
Mégis oldalra fordította a fejemet, hogy az érzékeny hajlatba tudja tenni az arcát. Éreztem a forró leheletét a bőrömön, a szívem hevesebben vert a közelségétől. Belesóhajtott a fülembe, erre kirázott a hideg, majd megharapta a cimpámat, mire végigzubogott bennem a vágy. Ekkor megéreztem a kezét is, a könyökömtől indult lassan lefelé, betekintve a pólóm alá, végül folytatva útját a hasam irányába. Összerándultam, mert abban a pillanatban tudtam, hogy nem fogom megállítani.
Összeszorítottam a szemem, és örültem, hogy nem látja az arcomat, mert az nagyon zavarna. A tenyere a jobb térdemre siklott, amit erősen a másik mellett tartottam. Lassan engedtem a szorításon, bár az egész testem feszült. Aidan finoman simította kezét a combomra, egyre feljebb, mígnem elérte a bugyim szegéjét. Bennakadt a levegőm.
Visszahúzta a kezét a vállamra és a karomra, mutatóujja a mellem között vándorolt le a hasamon, így tett még egy kört a testemen.
– Nem foglak bántani.
– Tudom – mondtam nagyon nehezen.
– Nyugodj meg.
Vettem egy mély levegőt. Lazíts, járt a fejemben. De azt hogyan is kell? Lassult a légzésem, Aidan türelemmel megvárta. Utána pedig újra elindultak az ujjai – libabőrös lettem az érintése nyomán.
Csak a fehérnemű vékony ruhaanyagán keresztül éreztem cirógató ujjait. Fél kezemmel a takaróba kapaszkodtam, a másikkal pedig belé. A zavarom meglepően hamar, pillanatok alatt fordult át valami forróba, ami sóhajtozásra késztetett. Aidan mozdulatai lassúak voltak, megfontoltak és rám nézve végzetesek – nem tartott sokáig, hogy néhány pillanatra vége legyen a világomnak. Zsibbadt és pulzált mindenem, miközben gyorsan kapkodtam a levegőt, talán még a lábam is remegett.
Most rajtam volt a sor, hogy a nyakába temessem az arcomat, amíg lassan fölém hengeredett. Megcsókolt, és kényelmesen elhelyezkedett fölöttem, a tenyerére támaszkodott. Túl sok rajta a ruha, ez ugrott be először, és kissé el is szégyelltem magam. Vagyis, még jobban.
– Mi a baj? – suttogta.
– Nos... Te... Fel vagy öltözve.
Halk nevetést hallatott.
– Igen, nagyon úgy néz ki.
– Öhm...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert meghallottuk Tim hangját az ajtó másik oldaláról. Elkeseredetten nyögtem bele Aidan karjába.
– A fürdők a földszinten, a folyosó végén, természetesen nem koedukáltak, és szerintem még most menjetek, mielőtt a roham odaér. Ja, és... Jó reggelt!
Aidan, mielőtt lemászott rólam, apró csókot lehelt az ajkamra.
– Hallottad a főnököt. Később kell folytatnunk. – A szeme sötétlett a vágytól, és abban a néhány másodpercben, amíg fölöttem maradt, megéreztem, milyen erővel fogja vissza magát. És ettől csak még jobban imádtam.
– Ideadnád a... nadrágomat? – biccentettem a földön heverő darab felé.
– Persze – vigyorgott. Tudta, hogy mi jár a fejemben. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy mondanom kellene valamit.
Felkaptam néhány cuccot, mielőtt kiléptünk a szobából. A folyosón viszonylagos csend honolt, plusz elég hideg, ezért akaratunk ellenére is meggyorsítottuk a lépteinket a fürdők felé.
Az ajtó mögött, amelyre bikinis női alakot festettek, zuhanykabinok hosszú sora állt, középen szekrényekkel elválasztva. Az egyik műanyag fal mögött éppen zuhanyozott valaki, a ruhái rendezetlenül hányódtak a padon. Néhány ajtóval beljebb mentem, majd amilyen gyorsan csak tudtam, levettem a ruháimat.
Megnyitottam a csapokat, próbáltam belőni a megfelelő arányt, és mélyen beszívtam a levegőt, amikor a kellemes meleg a meztelen bőrömhöz ért. Nem siettem, kiélveztem minden pillanatot. Amikor végre úgy éreztem, megint élő ember vagyok, elzártam a csapokat.
Több hangot hallottam odakintről, talán Isláé is köztük lehetett, de mire megtörölköztem és kiléptem, már nem volt ott. Egy-két ismerős arc viszont igen, akikkel váltottam néhány szót, mielőtt visszabújtam a kabinomba felöltözni. Elég ciki, de meghaltam volna szégyenemben, ha le kell dobnom a lányok előtt a törölközőmet.
Fogmosás közben láttam meg Alexát kilépni a zuhanyfülkéből teljesen meztelenül, vizesen. A mosdó feletti tükörben pont szemügyre lehetett venni mindent, amit nem takart el, de a következő pillanatban már néztem mindenhova, csak rá nem. Összekapkodtam a ruháimat és kijöttem, Aidan a falnak támaszkodva várt rám.
– Mintha szellemet láttál volna.
– Uh – sóhajtottam távolodva. – Hogy ez az Alexa milyen jól néz ki.
Aidan hangosan nevetett, amivel egyáltalán nem segített rajtam.
– Hát, ha láttad volna, amit én, akkor tudnád – bólogattam. – Hihetetlen, hogy bukott rád, te meg...
– Nem minden a szépség.
Fura volt ezt az ő szájából hallani.
– Kell a szikra, tudod – folytatta. – Ha az nincs meg, akkor lehet valaki a világ legjobb nője is, nem számít.
Rásandítottam.
– Nem unod még, hogy mindig igazad van?
A nevetésünktől lett hangos a folyosó.
Nem meglepő módon csomagolt szendvicset és gyümölcsöket reggeliztünk, mindenki a saját szobájában. Jelenleg nem állt rendelkezésünkre nagyobb méretű és jó állapotú helyiség, amit étkezésre használhattunk volna.
Mire végeztünk az ügyes-bajos dolgainkkal, igencsak benne jártunk a délutánban, de ez nem akadályozott meg senkit sem a cselekvésben. Megkaptuk a feladatainkat, ezt az akciót Pam és Felicity vezényelték. A fiúk kipakoltak egy nagyobb helyiséget, hogy az legyen az új nagytermünk, mi lányok pedig a fürdőket és a konyhát takarítottuk. Rendületlenül pusztítottuk a pókhálókat, egyesek a pókokat is, szellőztettünk, súroltunk és megint pókhálóztunk. Úgy tűnt, nem fogynak el soha a helyiségek, de valamikor estefelé végeztünk. Tim és még egy vezető, akinek nem jutott eszembe a neve, a délután folyamán elhagyták a Rocher területét, hogy beszerezzenek mindent, amire az elkövetkezendő napokban szükségünk lehet.
Az esti fürdésnél próbáltam az utolsók között lenni, és elkerülni minden kellemetlenséget. Nem volt sokkal könnyebb, mint délután... Ebben még fejlődnöm kellett.
Alig valamivel később Aidan elvezetett az egyik terembe a földszinten. Azt kérte, hunyjam be a szemem, így nem láttam semmit.
– Most nyisd ki – suttogta hátulról a fülembe, amitől megborzongtam.
Egy zöldre festett medence mellett álltunk, amelyet apró, falába épített lámpák világítottak meg, óceánszínű ragyogást keltve ezzel. Idebent kellemes volt a hőmérséklet, a víz pedig finoman gőzölgött, ezzel biztosítva arról, hogy meleg és selymes. Csak néztem hosszú percekig, Aidan pedig engem, magamon éreztem a tekintetét.
Leültünk a földre, a mellkasának döntöttem a hátamat. Figyeltük a vizet, elfeledkezve az egész napos hajtásról, az idekerülésünk miértjéről és a sötétben ólálkodó veszélyről is. Majd a keze a nyakamra siklott, és óvatosan maga felé fordított: a szája összesimult az enyémmel. Pont olyan odaadó és gyöngéd volt, mint a helyzet, amelyet megteremtett nekünk. Hevesen dobogott a szívem, ahogy szorosabbra fontuk az ölelésünket. Akárcsak reggel, a hátamra döntött és fölém hajolt. Tökéletesen a tudatában voltam minden mozdulatnak, és így akartam, én akartam, ezért szétnyitottam a térdemet, Aidan pedig rám nehezedett.
– Aú – szisszent fel váratlanul, lefordult rólam, és a sebesült vállához kapott.
– Mi a baj?
– Nagyon úgy tűnik, hogy ez a póz nem előnyös a vállamnak.
– Nem akartam fájdalmat okozni.
– Nincs semmi baj – cirógatta meg az arcom.
A kezemnél fogva húzott magához, mire az ép oldalára hajtottam a fejem. A hajamat cirógatta, percek telhettek el. Lassan, de biztosan mindketten megnyugodtunk, és a csönd mámorába, a másik közelségének mámorába merültünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése