Kékszeműek - huszonnyolcadik

2016. május 8.
Sziasztok! Nagy a csend az oldalon, remélem, hogy ez a fejezet egy kicsit majd felpezsdíti az állóvizet - de ha ez nem is, a következő garantáltan... ;) Vészesen közeledünk a végéhez, erre nem árt felkészülni...

Huszonnyolcadik fejezet
A.

Ki kellett hagynom az edzéseket, és ennek rohadtul nem örültem. A többiek feszítő tempóban, sokáig futottak odakint, nekem pedig bent kellett állnom, és néznem, mint egy kissrác a moziban. Pedig nem is fájt a vállam, mégis eltiltottak a mozgástól Jack utasítására. A verekedést hangsebességgel kellett kivernem a fejemből, de arról még ők sem tudtak lebeszélni, hogy csináljak néhány láb- és hasizomgyakorlatot.
Nem kínoztam magam tovább a bámészkodással, inkább felvonultam a szobánkba. Addig sem kellett olyanokon agyalnom, amitől még stresszesebb lettem. Nem számítottam rá, hogy ez a helyváltás ekkora teherrel jár.
Ledőltem az ágyra, néztem a plafonról lecsüngő csillárt. Aztán becsusszantam az alvás első szakaszába, lassan továbbhaladtam a második felé, és akkor megéreztem. Ösztönösen, belülről.
Vadul pörögtek az álmomban a képek, amelyeket nem én szőttem, hanem valahol a világban egy másik agy, egy idegen test. Egy pillanatra láttam a fiú arcát, futott. A szeme tágra nyílt, és bámult bele a fekete éjbe. Rohant előre, ahogy a lába bírta, megbotlott, majd tovább szaladt, amíg el nem érte a kivilágított kereszteződést. Egy pillanatra lassított, jobbra nézett, és akkor meglátta, megláttuk a buszt. Kék, az oldalán számomra idegen nyelvű felirat, a jelzése 73E. A fiú ekkor megállt, és nézett a busz után gyorsan verdeső szívvel, fülzúgással, aztán a következő pillanatban csattanás. Feketeség. Csend.
Tágra nyílt szemmel ültem fel az ágyban, ujjaimat a halántékomra szorítva. Legalább fél éve annak, hogy nem álmodtam senkiről. Annak a fiatal fiúnak pedig szüksége volt rám, különben meghal. A csattanás, a sötétség és a némaság a halálra utaló, egyértelmű jelek. Hideg verejték csorgott végig a nyakamon.
Valaki kopogott egy rövidet, de meg sem várta, hogy válaszoljak, már be is lépett. Rueben volt az, övtáskával a kezében.
– Vásárolni megyünk. Jössz?
Ennél jobb elfoglaltságot nem találhattam volna, persze, hogy menni akartam. Együtt mentünk le Timhez, aki Kierannel és Luciánnal várt ránk. A többiek még közel sem értek az edzésterv végére, így nyugodt szívvel hagytam magam mögött a Rochert.
Az út Tarnówig azzal telt, hogy a lejátszómat nyomogattam, megfelelő zene után kutatva. Kétszer átpörgettem az összes albumot, mire találtam egy-két olyan számot, ami megfelelt az idegállapotomnak. Iszonyat feszült voltam. Már napok óta nem stimmelt valami. Az út utolsó negyedében tördeltem a kezem, doboltam a lábammal, minél hamarabb szabadulni akartam, odakint lenni és menni, amerre látok.
Megálltunk egy bevásárló parkban, ahol Tim a kezembe nyomott egy méretes listát, és a sportközpont felé intett. Szívből örültem, hogy nem az élelmiszereket bízta rám, ilyen állapotban képtelen lennék olyasmikkel foglalkozni. Ebben az épületben szerencsére nem grasszáltak túl sokan, és kellemes bőrillat terjengett.
Lassan összeszedegettem mindent, tologattam jobbra-balra a kis kocsimat a sorok között – ez valahogy lenyugtatott. Kiszellőztette a fejemet. Az pedig, hogy olyan dolgok között válogathattam, amelyeket magam is szerettem, pluszpontot érdemelt.
Felpakoltam a cuccokat a szalagra a kasszánál, majd a nő kérdezett valamit. Naná, hogy nem értettem, így belekezdtem a fedősztoriba, hogy sajnálom, nem beszélek lengyelül, mert csak látogatóban vagyok itt egy csoporttal. A nő elmosolyodott, majd átváltott angolra, és megkérdezte, hány darab szatyrot kérek.
Majdnem kiléptem a fotocellás ajtón, amikor megpillantottam egy gyógyszertárat. Az elmúlt napok történéseinek tükrében úgy véltem, jó lenne vásárolni onnan ezt-azt. A pult mögött álló fiatal lány mosolyát rejtegetve húzta le a cuccokat az árleolvasón, majd pakolta fehér szatyorba. Rám nézett, mielőtt egy óvszeres dobozkát ejtett volna a többi közé, mire szélesen rámosolyogtam. Teljesen zavarba jött. A keze is remegett, mikor a blokkot nyújtotta.
A kapucnit a fejemre húzva indultam el a csapatunk felé. Már mindannyian engem vártak, tettek is egy-két humoros megjegyzést a késésemmel kapcsolatban. Bepakoltunk a buszba, és mire visszaindultunk a Rocher felé, már teljesen jól éreztem magam. Nem akartam dühöngni, noha a fiút nem tudtam kiverni a fejemből. Riadt tekintete újra és újra eszembe jutatta, mi a feladatom. Miközben dugóba keveredtünk a városban, elaludtam. A srác pedig újra megjelent.
Ezúttal láttam egy lányt is. Még fiatalabb volt, mint a fiú, de hozzá tartozott. Fogták egymás kezét. Valami kávézóban ültek az ablak mellett, autók suhantak el mögöttük, buszok... Egy konkrét járatra figyeltem fel, a 73E-re. Hirtelen minden összemosódott, és a fiú megint egyedül futott az utcán. Szinte ugyanaz a jelenet játszódott le, mint korábban, egyetlen különbséggel. A végén nem az éjszín öntött el mindent, hanem a fehér. És nem volt teljes a csend, a csattanás után valami alig hallhatóan csippant egyet.
– Mi van veled? – jött Rueben hangja oldalról. A fejemet ráztam, hátha beéri vele, de tovább fixírozott, mintha ezzel a nézéssel bármit kiszedhetne belőlem. Jobbnak láttam elfordulni. – Idióta. Nem is érdekel.
Legyen úgy.
A sötétben a kisebb településeket figyeltem. Valamivel le kellett foglalnom magam. Felidéztem minden egyes fontos másodpercet a korábbi kockákból, kutattam szimbólumok után, de túl keveset láttam ahhoz, hogy összeálljon a kép. Itt szimbolikus értelme van mindennek, ritka az olyan eset, amikor meglátjuk, konkrétan mi fog történni, és általában azt sem értelmezzük valóságként. Szóval nem hiszem, hogy az én srácom futkározna a busza után, amikor a barátnőjével is lehetne, itt valami sokkal többről volt szó.
Nagy buktatója ennek a képességnek, hogy sosem tudjuk, mennyi ideig lesznek részesei az álmainknak. Előfordult, hogy hetekig láttam egy lányt, míg a legrövidebb időtartam két nap volt. Addig tart, addig állnak velünk kapcsolatban, amíg az életüket erősen befolyásoló dolog be nem következik. Vagy így vagy úgy.
Visszaértünk a Rocherbe, ahol a többiek az ajtónál vártak minket, és segítettek becipelni a cuccokat. Reára az ágyunkban találtam rá: békésen aludt, nem volt szívem felébreszteni. Csendben kihátráltam a szobából, és lézengtem egy darabig a folyosókon. Valamit tenni akartam, de ötletem nem volt, így csak sétálgattam ide-oda. Aztán belebotlottam Ruebenbe.
– Nem fogom tizenötször megkérdezni, hogy mi a tököm a bajod, mire tizenötödszörre is rávágod, hogy semmi – nézett végig rajtam.
– Dumáljunk.
Rueben a szobája felé intett, nem sokkal később bele is dőltem a fotelébe. Vajon honnan szerezte?
– Tudod, hogy van egy képességünk, ugye? – vágtam bele.
– Azon kívül, hogy különlegesen irritálóak vagytok?
– Kurva vicces vagy.
– A hókuszpókuszra gondolsz az álmokkal? – emberelte meg magát. – Mert arról tudok.
– Hát engem ma meglátogatott valaki.
– Pedig ezt sosem hittem el komolyan – csettintett. – Nem lehetett semmi. És?
– Nincs és. Nem tudok sokat. Valami történni fog vele, pontosabban, azt hiszem, meg fog halni.
Rueben némán meredt rám, majd elővett a szekrényből egy whiskysüveget. Poharat tett elém, a másikat a kezében tartotta. Kérdezés nélkül töltött.
– Ez szar ügy. De te megmentheted, ha...?
– Ha megfejtem az álmait, és sugallom neki, hogy nem kellene azt csinálnia, ami a halálához vezet majd. Elég rizikós, mivel nem biztos, hogy hallgat rá.
– Ez így még szarabb ügy. Elég kemény lehet nektek. Tudni, hogy emberek halála szárad a lelketeken, hát... – kortyolt bele a whiskyjébe.
– Pontosan erre van szükségem.
– Ne húzd fel magad, inkább igyál.
Ezt a tanácsot megfogadtam. Bár a nyamvadt whiskyt sosem fogom megkedvelni.
– Nem tudom, mit mondhatnék. Megértem, hogy nehéz, ha ez segít.
– Kösz. De nem segít.
Ittunk egy-két pohárral. Nem tűnt soknak, de nem is kellett vödörnyi belőle, hogy megártson. Azon kaptam magam, hogy fesztelenül beszélgetek vele olyanokról, amelyek nyomasztottak: talán pont azért, mert senkinek sem mondtam el őket. A félelmeimben ő is osztozott. Valamennyire csak emberből volt. Ha utolérnek minket Tristanék, ő sem számíthat sok jóra. Talán együtt halunk meg.
Töltött még egy pohárral, de már bőven éreztem az első kettő hatását is. Tompulni kezdett körülöttem a világ, elengedtem magam, és egy rövid ideig úgy élhettem az életemet, hogy nem érdekel semmi.
– Tudod, mi hiányzik igazán? – kérdeztem egyszer csak.
– Az internet?
– A foci. A Bajnokok Ligája...
– Mindig is rühelltem – rázta a fejét Rueben. – NASCAR, az a király. Kocsik, sebesség, nem picsogó csávók, akiknek még a lábukhoz sem érnek, máris a földön fetrengenek.
– Azok a csávók világklasszisok.
– Persze, a bénaságban. Homárok – dünnyögte.
– Fogadjunk, hogy kiskorodban nem vettek be a focicsapatba, azért vagy ilyen.
– Azért vagyok ilyen, mert az a sport retek.
– Retek – ismételtem vigyorogva, valamiért jót mulattam ezen a szón.
– Ha játékról van szó, akkor már tenisz. Kemény kis meccset lehet ott nyomni.
– Az aztán nem homároknak való, tényleg...
– Inkább kussolj, szőke Cristiano Ronaldo!
– Brit vagyok, baszki.
– Pláne.
– Hol születtél te, nagyokos?
– A kenguruk földjén – mondta büszkén.
Kiszakadt belőlem a röhögés, amit Rueben rossz néven vett, megsértettem a nemzeti önérzetét.
– Rohadj meg.
– Jobb lesz, ha megyek, mielőtt lekensz nekem egyet a kenguru-stílusodban.
– Jobb is lesz, ha mész, valóban!
Egy kissé akadozó nyelvvel megköszöntem a vendéglátást, majd az ajtó felé tántorogtam, Rueben pedig harsányan röhögött rajtam.
– Barom – mondtam a vállam felett.
Iszonyat sötét volt a folyosón, csak hosszas szemmeresztgetés után tudtam kivenni, merrefelé lehet a szobánk. Kissé bizonytalanul megindultam, de sikerült legyőznöm a félelmetes kilincset. Rea alvó alakja helyett azonban Josh kissé értetlen tekintete fogadott.
– Haver, ne haragudj! – Félig rögtön kijózanodtam. – Eggyel elszámoltam az ajtókat.
– Semmi baj – nevetett.
Kifelé húztam a csíkot, a folyosón pedig kétszer is ellenőriztem, melyik szobába kívánok újfent belépni. A megfontoltságom bejött, ezúttal tényleg Reát találtam odabent. Ledobtam a cuccaimat, aztán bemásztam mellé. Egy ilyen nap után semmire sem vágytam jobban, mint a hajának illatára.
Puhapöcs! Vagy nem is. Homár.

2 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon jó lett ez a rész is remélem hamar hozod a kövit! :)

    Panni ^^

    VálaszTörlés