Egy - Hurrikánok

Sziasztok! Végre, hosszabb várakozás után meghoztam az első fejezetet. Fogadjátok szeretettel, hisz azzal írtam a sorokat is. :)
Történetről sokat nem mondok előre, meglátjátok majd, merre fut ki, mi lesz, hogy lesz. Szerintem már mindent elmeséltem korábban, úgyhogy csak a lényeg van hátra. :) Következő fejezet jövő hét végén jön.
És akkor JÁTÉK!
Szuper nyereménycsomagot sorsolok ki a fejezet alá kommentelők között (regisztráció sem kell.) A hozzászólásban kérlek, szerepeljen egy e-mail cím, ahol tudom értesíteni a nyertest. Eredményhirdetés a következő fejezet előtt. Hajrá! :)
Jó olvasást kívánok,
Nilla

– Ha nagyon szépen nézek anyukádra, tuti elenged – nézett rám is nagyon szépen abban a pillanatban Karola. Még két tenyerét is összeszorította, hogy növelje a színpadias hatást.

– Jól van – húztam el a számat. – De te beszélsz vele, és nem fog érdekelni, ha nemet mond.

– Nem fog nemet mondani – ugrott fel az ágyamról. – Már megyek is, és tárgyalok Dianával!

Menjél csak, gondoltam, és előre örültem annak, hogy anya válasza minden bizonnyal nemleges lesz. Nem volt ő házisárkány, csak jobban féltett a kelleténél.

Kiélveztem a karolamentes nyugodt, kábé két percemet, és lerogytam a masszázsfotelbe. A legjobb ajándék volt, amelyet valaha kaptam, valamint az egyetlen nekem tetsző dolog a teleshopból. Amikor anyukád azt mondja, hogy bármit választhatsz innen, majd meglobogtat egy teleshopos katalógust, kicsit átértékeled a „bármi” fogalmát.

Behunytam a szemem, és élveztem a nyakamtól induló bizsergést, amikor Karola berobbant az ajtón.

– Ó, ne – mondtam az arckifejezése láttán.

– Ó, de. Enyém vagy az egész hétvégére! – sikoltotta.

– Az egészre?

– Hát, nem, vasárnap reggelig van időnk, de az majdnem az egész, ugye?

– Technikailag.

– Akkor technikailag emeld fel a hátsódat, válaszd ki a legjobb ruhádat, és pakolj össze mindent, ami egy felejthetetlen hétvégéhez kell!

– Rendben, akkor a jegyzeteim is jönnek velem.

Ezúttal ő szörnyedt el.

– Mi? A felejthetetlent nem úgy értettem, hogy felejthetetlenül unalmas.

– Tanulnunk kellene, nem pedig béna focimeccset nézni, aminek a szabályait sem vágom.

– Erre is csak te vagy képes az egész országban – forgatta a szemét. – Bezzeg, ha a logaritmusról kérdeznélek, kiráznád a kisujjadból.

– Nem ér a matekkal szívatni! – szegeztem rá a mutatóujjamat. – Valahogy a véremben van.

– Valahogy – legyintett.

A fejemet rázva dobáltam néhány cuccot egy sporttáskába. Amikor úgy láttam, Karola nem figyel, belegyömöszöltem a jegyzeteimet a pizsamám mellé.

– Mit veszel fel a meccsre?

Végignéztem magamon. Farmer, póló, gumipapucs. Számomra tökéletes meccsre menő összeállítás.

Karola szeme elkerekedett, végül hangos hahotázásban tört ki.

– Jaj, de vicces – fogta a hasát a nevetéstől. ­– Ez nagyon jó.

– Mi a bajod ezzel?

– Tudod, hogy a sulink a rivális egyetemmel játszik, ugye? Nagy esemény, mindenki ott lesz, aki számít. Erre te ebben akarsz megjelenni? Na, az ki van csukva.

Felsóhajtottam, és meg sem próbálkoztam az ellenkezéssel. Ezt az estét már sehogy sem úszhattam meg, szóval akár élvezhetném is.

Karola a szekrényemhez lépett, feltúrta az egészet, és közben halkan morgott. Mindegyik darabomhoz akadt egy-két keresetlen szava, amit fejcsóválva hallgattam. Hát legyen. Visszaültem a fotelbe, és figyeltem, mit választ ki nekem. A farmerdzsekivel még nem volt gondom, a topánka is elment, na de az a bordó ruha?!

– Nem.

– Dehogynem – vigyorgott ördögien. – Sőt, de még mennyire.

A halántékomat masszíroztam az ujjaimmal. Egyértelmű, hogy ezt még nagyon meg fogom bánni, Karolát azonban szemernyit sem érdekelték az aggályaim. Felkapta és a magasba emelte a hajsütőmet, mint valami mágikus tárgyat.

– Kezdődjön a Karo-féle átalakító show!

Sajnos ő volt az egyetlen, aki élvezte ezt a műsort.

Másfél órával később nézhettem csak tükörbe. Teljes öltözetben, belőtt hajjal és visszafogott sminkkel magamra sem ismertem.

– Mit tettél velem?

– Semmit, amit meg kéne bánnunk.
Azzal, hogy máshogyan fésülte a hajamat, és erősebb sminket használt a szememnél, teljesen megváltoztatta a külsőmet. Szó szerint úgy éreztem, valaki más néz vissza rám a tükörből.

– Gyere, biztassuk győzelemre a mi Hurrikánjainkat!

A Savannah Hurricanes az egyik legjobb egyetemi focicsapat az államban. Teljesítményük meggyőző és lenyűgöző, edzőjük keményen, ugyanakkor vérprofin segíti őket újabb és újabb begyűjtött pontokhoz. Végigsöpörnek a tabellán, mindent felfordítanak maguk körül, és nem ismernek félelmet.

Azon kattogtam, ezeknek a futballhősöknek vajon mikor állítanak szobrot a kampusz közepén? A közvetítő csak fényezte őket tovább, én meg nekidőltem a mosdó csempéjének, és vártam, hogy Karola végezzen. Ekkor valaki megkopogtatta a vállamat, megfordultam. Egy focimezbe öltözött, vigyorgó lány nézett vissza rám. A mi színeinket viselte, és még az arcára is csíkokat festett. Leheletnyi kétségem sem maradt, az ő szíve a fociért dobog.

– Szia! Te a Rangers táborral vagy itt?

– Nem. – Uhh, ez nem semmi, helyből vendégnek nézett. – Én is ide járok. Éljenek a Hurrikánok!

Nem szorulhatott túl sok lelkesedés a hangomba, mert a lány mosolya lelohadt.

– Ne haragudj, csak még nem láttalak erre.

– Nem igazán szoktam kijárni. – Újra megfordult a fejemben a kérdés, mit keresek én itt?

Karola kilépett a fülkéből, és meglökött az ajtóval. Nem bírtam megkapaszkodni – a csempézett felület nem nyújtott nagy segítséget –, és nekiütköztem a velem szemben állónak.

– Jézusom, bocsi – kapott utánam Karola, de már késő volt. Elértem egy kritikus pontot, konkrétan a lány mellét, amivel lefogtam a lendületet. Meg mást is.

– Azt a...! Ne haragudj, véletlen volt.

Ő viszont, látva az arcom színét, elnevette magát.

– Semmi gáz, legalább értelmet nyert a „lökhárító” kifejezés. Nem hinném, hogy olyasmit tapiztál, amihez korábban nem volt szerencséd.

A fülkében kirobbant jó hangulatból rám is ragadt, elnevettem magam.

– Örülök, hogy megismerkedtünk – biccentettem, mielőtt Karolával a nyomomban az ajtó felé indultam. Azért jobb lenne odakint. A csajszi búcsúzóul rám kacsintott.

– Ügyes vagy – sziszegtem Karolának, amint távolabb értünk. – Megbeszéltük, hogy kopogsz, nem?

– Elfelejtettem, ne haragudj. Amúgy tuti nem sokan mondhatják el magukról, hogy megfogták Sophia mellét.

– Te ismered?

Karola a fejét rázva sóhajtott.

– Ha érdekelnének más dolgok az óráidon kívül, te is ismernéd őt.

– Most füllentsd azt, hogy téged érdekel a foci! Átlátok a szitán, sejtem, hogy valamelyik aktuális pasialapanyag miatt vagyunk itt.

Karola egy ártatlannak szánt mosollyal igazolta a feltevésemet.

Ekkor értünk ki a lelátókhoz. A hangszórókból már valami pörgős dal szólt, amelyre a szurkolólányok lejtettek látványos koreográfiát a pályán. A közönség tapsolt és éltette őket, mi pedig meresztettük a szemünket, hogy találjunk két üres helyet. Csodák csodájára, Karola kiszúrt kettőt az egyik pályához közel eső sorban. Elnézést kérve azoktól, akik lábán átbukdácsoltunk, végre elértük a székeket.

Szóltak a dobok, akik tudtak, hangosan fütyültek vagy énekeltek valami számomra ismeretlen dalt, a színes csapatzászlók nagy pontokká olvadva lengedeztek a lelátó mindkét oldalán, és a szomszédom pörkölt pisztáciát ropogtatott.

Alig két perccel később megérkeztek a pályára a fiúk, akikről már oly sok jót hallottam a hangosbemondóból. Úgy szaladtak be, mintha császárok lennének, kinyújtott kézzel üdvözölték a közönséget. Karolát elkapta a csapatszellem, felsikított, és őrült integetésbe kezdett.

– Melyik tetszik? – érdeklődtem.

– A hatos.

– Jó, és az ki?

– Austin – biccentett az egyik piros mezes felé.

Megint nem akartam megkérdezni, hogy és ő ki, úgyhogy bólogattam.

– A könyvtárban futottam vele össze – mondta Karola. Éppenséggel sejtettem, milyen lehetett az az „összefutás”, főleg, hogy bővebben nem mesélt a srácról.

– Aha. Tehát takarásból bámultad, hogy még véletlenül se lásson meg.

Szúrós pillantással illetett az igazság felfedéséért, én azonban csak vállat vontam. Mivel elkezdődött a meccs, nem beszélgettünk többet. A sípszó után felgyorsultak az események, összecsattantnak, lökdösődtek a tesztoszterontól túlfűtött fiúk, megérzésem szerint inkább egymást, mintsem a labdát kergetve. A bírói közbelépéseket nagy elégedetlenség követte, egyszer pedig hordágyon vittek le valakit a pályáról.

– Tyűha.

A durva megmozdulásokra felzúgott a tömeg körülöttem, néhány ráérő játékos meg táncolt az oldalvonal mellett. Felszisszentem egy igazán keménynek látszó ütközésnél, mire Karola magyarázni kezdett.

– Szerinted miért ér véget sok profi karrierje idő előtt? Egy-egy játékos miért olyan agyalágyult? Mert a füvön így működnek a dolgok.

– Hát én azon csodálkozom, hogy még nem halt meg senki.

– Az jó, hogy téged legalább nem az eredmény izgat. Ebben a percben ugyanis vesztésre állunk.

– Ez nagy kár.

– Ennél csúnyábban nem tudod kifejezni? Egy meccsen vagyunk!

Inkább elfordultam, és nem szóltam semmit. Káromkodjon egy meccs miatt, aki... Akit érdekel.

– Ott van Lane, ő az irányító – mutatott a harmincasra Karola. Legalábbis, azt hiszem, a harmincas volt. – Az ő barátnőjét fogdostad meg a klotyóban.

– Ja, kösz a tájékoztatást.

– Ki fogunk kapni – sziszegte a fogai közül. ­– Valami történt a fiúkkal. Nem tudom, szétesnek... Most nézd meg őket!

Megtettem. Pont úgy szaladgáltak, ütköztek, káromkodtak, ahogyan az előbb. Semmi különbséget nem láttam, kivéve a jelzőtáblán lévő számok között. Az egyik vészesen növekedett. A másik meg nem.

– Te mióta vagy szakértő?

Karola talán nem hallotta, mert nem válaszolt semmit. Néhány perc múlva lefújták a meccset, és tényleg kikaptunk. Az ellenfeleink szurkolótábora őrjöngött, a mieink csendesen magukba roskadtak. Rajtam kívül, engem ugyanis boldoggá tett a tudat, hogy hamarosan Karola szobájában nézhetem a legújabb mesterszakácsos valóságshow friss részét.

– Sajnálom – átöleltem Karola vállát, és lebiggyesztettem a számat, hogy valamivel meggyőzőbbnek tűnjek. A körülöttünk lévők máris szedelőzködni kezdtek, a tömeg oszladozni látszott. Lassan, de biztosan a kijárat felé tereltem Karolát. – Ezért megeszünk egy olyan fagyasztható csokitortát, rendben?

– Ja, nem, még nem megyünk haza.

Megdermedtem, és kérdő arckifejezéssel fordultam felé.

– Akkor mégis hová?

– Viccelsz? Savannah-ban vagyunk. A partra, természetesen.

– Miért mennénk az óceánhoz? Ilyenkor?

– Amilyen okos vagy, néha olyan baromságokat tudsz kérdezni. Mert péntek van. Meccs utáni buli. Mert fiatalok vagyunk – számolta az okokat az ujjain –, ja, és mert ebben a városban mindenki a partra jár, ha ki akar kapcsolódni.

– Eddig azt gondoltam, te is ugyanolyan béna vagy, mint én. Honnan tudod mindezt?

– Néha azt hiszem, egy buborékban élsz – ingatta a fejét, és a következő pillanatban már ő vezetett engem a buszmegálló felé.

Megfordult a fejemben, hogy ez már irracionálisan rossz ötlet, mégsem álltam ellent. Talán felébredt bennem a kalandvágy, de túl érdekesnek bizonyult a lehetőség ahhoz, hogy egy vállrándítással kihagyjam. Meglehet, hogy éppen azért, mert korábban egy sejtsem sem kívánkozott ide.

Már teljesen besötétedett, mire leértünk az óceánhoz. Megéreztem a víz jellegzetes illatát és a szelet, amely homokot söpört a bőrömre. Legalább milliószor jártam már itt – péntek este, meccs után mondjuk, még sosem –, de a hullámok minden egyes alkalommal új dalt daloltak.

Kibújtam a cipőmből, és beleástam a lábamat a hűvös homokba.

– Jó sokan vannak – csicseregte Karola. Fészkelődött mellettem, nehezen maradt egy helyben. Engem viszont a sötétben csillogó víztömeg jobban lekötött, az óceán tarajos habjai a partot nyaldosták, elindultam arrafelé.

Karola követett, de le sem vette a szemét az óriási tábortűzről, amelyet jó páran dongtak körül, néhányuk gitáron játszott. Látszólag szuper volt a hangulat, és egy pillanatra kellemetlen érzés fogott el. Kívülálló voltam.

– Menjünk oda.

– Nem kéne – ráztam a fejem. – Senkit sem ismerünk.

– Éppen ezért.

Nem tudtam megakadályozni Karolát, a kezemnél fogva húzott előre. Amikor szerintem már elég közel értünk a társasághoz, megmakacsoltam magam, és nem mentem egy tapodtat sem tovább.

– Kérlek, Sage, ha már idáig eljutottunk!

Nagy levegőt vettem. Elhallgatott a zene, hogy nevetés harsanjon helyette. Láttam, milyen jól érzik magukat, és milyen összeszokott bandát alkotnak.

Éppen közölni akartam, hogy én most lelépek, és vissza sem nézek, amikor egy hang elvált a többitől.

– Várjatok csak, én ismerem azt a lányt... Megfogta a mellem.

Földbe – homokba – gyökerezett a lábam. Sophia, ha jól emlékeztem a nevére, felugrott a helyéről, és széles mosollyal az arcán elindult felénk. Jaj, ne.

– Gyertek, csatlakozzatok hozzánk, ne bujkáljatok a sötétben!

– Áh, ez igazán nem szükséges, csak lenéztünk egy pillanatra... – Karola megszorította a kezem, de olyan erővel, hogy elzsibbadtak az ujjaim, ezzel fojtotta belém a szót.

– Ez nagyon kedves tőled, köszönjük.

– Ugyan, ilyen meccs után mindenkire ráfér a kikapcsolódás.

Egyre többen néztek ránk, ahogy beléptünk a körbe. Futólag felmértem pár arcot, de sokkal inkább azzal foglalkoztam, hogy ne bukjak orra a lábukban.

– Srácok, bemutatom nektek... – nézett Sophia ránk, és ekkor esett le, még nem mutatkoztunk be. Legalábbis név szerint nem, testközelből már volt szerencsénk.

– Én Karola vagyok, ő pedig a barátnőm, Sage. Ő matekszakos, én irodalmat hallgatok.

– Láttalak is már egy-két órán – biccentett az egyik barna hajú fiú, mire Karola elpirult. Ő lenne az a titokzatos Austin?

– Én Sophia vagyok, de mi már közelebbről is ismerjük egymást – kacsintott rám. – A többiek Taylor, Harper, Lane, Austin és Nevan.

– Helló!

Próbáltam végigkövetni, hogy ki kicsoda, de már valahol az elején lemaradtam. Leültem a gitáros lány és a bongyor hajú fiú közé, és igyekeztem elhinni, hogy ez valóban megtörténik.