Kettő - Az óceán hangja

Sziasztok!

Köszönöm az érdeklődést, a figyelmet és a kedvességeteket <3 Komolyan, szívből remélem, hogy szeretni fogjátok ezt a történetet is.

A nyereményjáték nyertese: Lu V.! Gratulálok! :) Hamarosan írok neked egy e-mailt. Most pedig következzen a rész... Jövőhéten találkozunk!

N.

– Elmeséled, hogy kerültél közelebbi viszonyba a barátnőm testével? – vigyorgott rám az irányító srác, miközben elhajolt a Mick Jagger hasonmás mellett. Sophia kuncogott, én azonban fülig vörösödtem. Ne legyél ennyire gáz!, parancsoltam magamra, noha nem sokat segített.
– A legbénább baleset volt, amelyet csak el lehet képzelni.
Karola, aki a szőke, gitáros srác mellett ült, olyan hangosan nevetett fel, hogy mindenki odakapta a fejét.
– Azért annál még mindig jobb, mint amikor elhasaltál a zebrán.
Ennél már nem éghettem volna jobban, úgyhogy kiakadás helyett inkább vállat vontam.
– Lehet, hogy miattam alakult így a mai meccs. Én vagyok a megelevenedett szerencsétlenség.
A fürtöske rám nézett, és mielőtt megszólalt volna, teletetovált karjával kisimította haját az arcából.
– Azért kaptunk ki, mert jobbak voltak nálunk. Nincs rá semmiféle misztikus magyarázat, csak ez.
Nem álltam le ellenkezni vele, csendben bólogattam, és meghúztam magam. Nem akartam, hogy jobban belevonjanak a focitémába, mert mit mondhattam volna? Hogy igazán örülök, hogy csépelték egymást a füvön, és senkit nem vitt el a mentő?
– Hé, fiúk, miért nem csináltok már valami zenét? – kiabált egy hang a sötétből, mire páran megfordultak, és a szöszi újra az ölébe húzta a gitárját. Ujjait a húrokra simította, és látszott a hangszerre vetett pillantásából, hogy tiszteli és imádja a zenét. Felkeltette a kíváncsiságomat, így a kelleténél tovább figyeltem. Világos bőre fehérlett az éjszakában, szőke, oldalt felnyírt haja divatosan állt, fehér fogai kivillantak, amikor mosolygott. És sokat mosolygott, nem úgy, mint a mellettem ülő göndörke. Ő inkább a gondolataiba mélyedt, és kevesebbet beszélt bárkinél. Talán még nálam is.
Karola Austinnal társalgott, és lerítt róla, mennyire élvezi a helyzetet. Próbáltam a fiú kedves arckifejezése mögé látni, de időközben megszólalt a két gitár, és elvonta a figyelmemet. Taylor, a mellettem ülő lány és a szöszi srác játszani kezdtek valamit, néhány másodperc múlva pedig a focicsapat irányítója és a fürtöske énekeltek. Nem ismertem a számot, de dallamos volt és fülbemászó. Arról az „egyetlen dologról” szólt, amit a fiúk keresnek a lányokban.
Meglepődtem, amikor a szöszi és Austin is énekeltek; mindenkinek megvolt a saját része. Annyira profin és összeszokottan zenéltek, biztosra vettem, hogy nem először próbálkoznak.
Sophia elkapta kíváncsi tekintetemet, és intett, hogy üljek oda mellé. Nem haboztam, jó lett volna többet is megtudni róluk.
– A fiúknak van egy bandája – kezdte. – Már három éve zenélnek együtt.
– Ez egy saját dal?
– Igen, van nekik jó pár.
– Lenyűgöző – néztem végig újra a „zenekaron”, mialatt kirázott a hideg.
– Nem jártál még egyetlen koncertjükön sem?
– Koncert?
A lány bólintott.
– Minden hétvégén játszanak, általában helyi és környékbéli kocsmákban, meg néhány végzős bálon.
Sophiára néztem, és elismételtem a néhány órával korábban Karolától hallott mondatot.
– Én tényleg egy buborékban élek!
Felnevetett, és ez a gesztus még szebbé varázsolta arcát. Egy barna hajtincse az arcába hullott, sötét, mandulavágású szemében visszatükröződött a tábortűz fénye. Természetes, tagadhatatlan szépség.
– Csak más az érdeklődési köröd, ennyi az egész – nyugtatott.
Hát eléggé, teljesen, gyökeresen, abszolúte más, az igaz.
Véget ért a szám, és csak ekkor vettem észre, hogy jóval többen gyűltek körénk, mint eddig. Megtapsolták a fiúkat, akik színpadiasan hajlongtak, majd pacsiztak egymással.
– Mindig saját dalokat játszotok? – fordultam a most már mellettem ülő gitáros fiúhoz.
– Többnyire – biccentett.
– Ki írja őket?
– Van, amit közösen, van, amit csak Harper, van, amit Harper és Austin, és olyan is van, amit én.
– Mi van velem? – fordult felénk Austin, túlkiabálva a beszélgetések zaját.
– Épp azt meséltem Sage-nek, hogy te vagy a legnagyobb ökör közöttünk – kacsintott rám oldalról a srác.
Az első gondolatom: megjegyezte a nevem!
A második: én viszont elfelejtettem az övét!
Nate, vagy valami hasonló lehet. Ekkor tudatosult bennem még egy dolog, amit korábban nem vettem észre.
– Te itt születtél?
– Nem – rázta meg a fejét. – Most az akcentusomra próbálsz nagyon kedvesen rákérdezni?
Ezúttal én is hangosan nevettem. Lehet, hogy a furmányosságomon még dolgozni kell?
– Olyasmi.
– Írországban születtem.
Mit is tudok az írekről? Törtem a fejem. Whisky! Dublin. Kocsmák. Kelták. Szoknya... Ja, nem, azok a skótok.
– Hűha. Mi szél hozott erre?
– Egy költözés – vont vállat. Úgy láttam, nem szívesen beszélget erről, szóval hanyagoltam a témát.
– Nevan! – kiáltotta az irányító, mire mindketten ránéztünk. Bingó, megvan a fiú neve. – WMYB.
A srác nem válaszolt, egy szó nélkül gitározni kezdett, a másik pedig énekelni. Ezt a számot sem ismertem, de még jobban tetszett, mint az előző. A bongyorka részei tetszettek a legjobban, talán ő szólózott a legtöbbször is. Amilyen keveset beszélt, olyan torka volt a gyereknek.
Egyszerű, mégis jópofa zenéjüket nem tudtam nem kedvelni. Vagy megállni mosolygás nélkül. Hisz egy nagy jammelés közepébe kerültem, és olyat eddig csak a YouTube-on láttam. Bele is borzongtam. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget a daluk, vagy ez az este.
A tekintetemmel megkerestem Karolát, és izgatottan egy szót tátogtam felé: köszi. Ha nem rángat ide, sosem tudom meg, milyen érzés egy tábortűz mellett ülni, és hallgatni a többiek dalát.
A következő pillanatban Sophia felém lendült, belekapaszkodott a kezembe, és felhúzott magához. Kacagva vont közelebb a tűzhöz, hogy ne essünk hasra a lábakban, és dilis módon, komolytalanul táncolni kezdett velem. Fogtuk egymás kezét, hullámoztunk, eltávolodtunk, közelebb hajoltunk, pörögtünk, és talán azért, mert olyan gyorsan történt minden, még zavarba jönni sem maradt időm. A fejemet hátravetve nevettem, és egy szabad pillanatomban Karolát is magammal húztam. Hárman folytattuk a marhulást, a többiek pedig csak zenéltek tovább, szolgáltatták a talpunk alá valót.
Negyed órával később kifulladva és izzadt halántékkal huppantam vissza a helyemre. Előszedtem egy hajgumit a táskámból, és copfot kötöttem, hogy a loboncom se melegíthessen tovább.
– Jók voltatok, csajok – kiabált Sophia a barátja öléből. – Imádok megőrülni!
Úgy döntöttem, követem az ő példáját, és én is bolondozom – még egy kicsit jobban. Korábban az őrültség kategória számomra kimerült a nutellás uborkában meg a teleshopos magazin önműködő narancspucolójában. De ezúttal új vizekre eveztem az őrültségek terén: feloldódtam közöttük, és már kicsit sem izgatott, hogy fél napja még nem ismertem őket.
Felugrottam, és mezítláb elindultam az óceán felé, magam mögött hagytam a pezsgő társaságot. Amikor elértem a ponthoz, ahol a víz simogatja a homokot, megálltam. Hagytam, hadd érjék el a hűvös hullámok a lábamat, és nem ugrottam arrébb. Ha anya most látna, belezakkanna az aggódásba. Éppen ezért nem támogatta a hétvégi kiruccanásokat sem, vajon Karola hogyan győzhette meg erről?!
Néhány méterrel távolabb mentem, és leültem a homokba. Felhúztam a térdemet, rátámasztottam az államat. Figyeltem, hogyan ring a hold tükörképe a vízen, és hallgattam a hátam mögött harsanó nevetést. Jézusom. Ilyen a valódi egyetemi élet? Mindjárt vége az első évnek, és még nem volt részem hasonlóban. Hatványozottan is igaznak bizonyult: béna vagyok.
– Nem zavarok? – szólalt meg valaki közvetlen közelről, amivel kissé rám hozta a frászt. Kisvártatva felnéztem.
– Dehogyis, ír srác.
Nevan lazán lehuppant mellém. Most, hogy eltávolodtunk a tűztől, megéreztem az illatát. A felkarja az enyémhez ért, ami azonnali, heves szívdobogást váltott ki belőlem. Valószínűleg a legutolsó osztálykép-fotózás óta nem kerültem ilyen közel egyetlen fiúhoz sem. És az valamikor tízedikben lehetett.
– Na és, te itt születtél? – dobta vissza a kérdést.
Nem néztünk egymásra, mindketten a sötét óceánra meredtünk, hallgattuk a suttogó hangját. Ssshhh.
– Igen, sosem jártam az államhatáron kívül.
– Pedig sok látnivaló van odakint.
– Biztos vagyok benne, de ez az otthonom, érted? Sosem akartam elhagyni.
Nevan csendben emésztgette a szavaimat, talán a távoli otthonára gondolt, ennek az óceánnak a másik oldalán.
– Hiányzik Írország?
– Gyakran.
– Bocs. Nem akartam, hogy...
– Nem miattad van – nézett rám egy pillanatra. – Ez az érzés mindig itt van bennem.
Semmiféle okosságot nem tudtam hozzárakni, ezért inkább hallgattam. Enyhén zavarba jöttem, mert Nevan karja még mindig az enyémhez ért. Egyetlen értelmes dolog sem jutott az eszembe, a közelsége zavarba hozott, valami azonban nem hagyott eltávolodni.
– Elég sok mindent sikerült kihúznod belőlem egy beszélgetés alatt. De mi a helyzet veled?
– Unalmas vagyok – böktem ki. Nevan felnevetett, hangját messzire vitte a futkározó szél.
– Nem hinném.
– Pedig de. Többnyire a matekkal vagyok elfoglalva, és ha véletlenül nem, akkor Karolával.
– Ezen kívül pedig focimeccsekre jársz.
– Nem – mosolyogtam. – Az első, és alighanem utolsó alkalom volt. A sok durvaság nem az én világom. Komolyan azt hittem, vér fog folyni.
– Folyt is a mienk az öltözőben. Megkaptuk a magunkét az edzőtől, de befogtuk, mert jogos volt.
– Te milyen poszton játszol?
– Tényleg ez érdekel, amikor nem is szereted a focit?
– Teljesen jogos. Mióta gitározol?
– Tíz éve. Nagyjából.
– Gratulálok. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akiknek van tehetségük a zenéhez.
– Tanulható – vont vállat. – A matek viszont nem az. Vagy érted, vagy nem. Arra születni kell, máskülönben csak kóborolsz a kilátástalanságban.
– Hé, nem is! – nevettem vele egyszerre. – Minden gyakorlás kérdése.
– Holms! – óbégatta valaki felénk. – Rád várunk!
Nevan egy pillanatra lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy ezúttal szívesebben maradna itt.
– Örülök, hogy dumáltunk egy kicsit, matekos lány.
– Részemről a szerencse.
Felálltunk, és ahogy egy tökéletes filmjelenetbe illik, kezet ráztunk. A derengő fényben is feltűnt Nevan vidám mosolya, én sem rejtegethettem sokáig az enyémet. Visszaindult a többiekhez és a gitárjához, de még egyszer hátrafordult, és biccentett felém. Viccből pukedliztem egyet, és láttam, hogy Nevan nevet.
Néhány másodperccel később újra felcsendült a zene, a partot betöltötték a hangok. Az óceán is énekelt, ssshhh, ssshh, búgta. Vetettem rá még egy utolsó pillantást, leporoltam a homokot a ruhámról, és visszatértem a többiekhez. Leültem Karola mellé, aki teljes átéléssel hallgatta a fiúk jelenlegi, lassú számát, és a szeme úgy csillogott, ahogy csak egy boldog lányé tud.
Magába szippantott a hangulat, nem foglalkoztam semmivel, de hirtelen eszembe jutott valami, és ledermedtem. Karola felé fordultam, megragadtam a kezét.
– Jézusom, hány óra?
Ekkor esett le neki is: busszal jöttünk, és azok éjjel nem járnak. Kétségbeesett arckifejezéssel kotorta elő a telefonját, és amikor felém fordította a kijelzőt, elsápadtam.
– Hajnali kettő van?!
– Úgy néz ki – harapta be az ajkát. – Most mit csinálunk?
– Anya azt mondaná, hívjunk taxit.
– Jogos. Biztos drága lesz, de...
– Kit izgat? Nem sétálok két órát!
– Miről van szó, lányok? – kérdezte Sophia, és felénk hajolt.
– Azon tanakodtunk, hogyan jutunk haza – vont vállat Karola. – Kicsit elszámoltuk magunkat az idővel.
Kicsit! És még hogy elszámoltuk! Mondjuk csak ki az igazat, nem számoltunk el semmit, hanem teljességgel elfelejtettük.
– Ne aggódjatok emiatt – mosolygott biztatóan. – Hazadobjuk őket, ugye, srácok?
– Naná – bólintott Austin.
– Senkit nem hagyunk hátra – viccelődött Lane, akinek időközben végre sikerült megjegyeznem a nevét.
– Nálam is van hely – ajánlkozott Nevan. Laposan, oldalról ránéztem, ő azonban nem pillantott felém. Igyekeztem kerülni, hogy felkeltsem mások figyelmét, egy kivétel azonban akadt. Őt nem tudtam átejteni. Karola sejtelmesen mosolygott, és a tekintete azt üzente, erről később még tárgyalunk. Mindezt olyan keresztanyásan hátborzongató stílusban tette, amit még a legnagyobb olasz maffiózók is megirigyelnének.
Egy órával később a banda fáradni kezdett, egyre több lett az ásítás, kevesebb a zene. Oszladozott a társaság, és nemsokára csak a mi körünk maradt. A távolban már világosodni látszott az ég alja, ahol a nap készült felbukkanni a horizonton. Már csend uralkodott körülöttünk, és a tűz sem lobogott tovább. Felhúztam a cipőmet, Nevan a hátára akasztotta a gitárját. Taylorét Harper hozta a kezében, Lane és Sophia pedig összebújva andalogtak. Austin és Karola szótlanul battyogtak egymás mellett, és ahogy végignéztem az egész társaságon, éreztem az összetartozásukat. És a legfelemelőbb érzést nyújtotta, hogy nem lógtunk ki a sorból. Egy kicsit sem.
Amikor kiértünk a parkolóba, és megálltunk az egymás mellett álló kocsiknál, zavarba jöttem. Senkire sem szerettem ráakaszkodni, vagy elvárni, hogy szívességet tegyen.
– Tudjátok mit, én inkább...
A tekintetek egyszerre szegeződtek rám. Anélkül, hogy egy szót szóltak volna, tudtomra adták a véleményüket. Szó sem lehetett arról, hogy itt hagyjanak egyedül.
– Akkor én átülök Harperhez – mondta Austin, majd Karolához lépett, és megölelte. – Örülök, hogy találkoztunk.
Tőlem is hasonlóan búcsúzott, majd beugrott Harper jeepjének a hátsó ülésére. Legalábbis gondolom, hogy a fürtösé volt.
Sophia nyomott két puszit az arcomra, és megígértette velem, hogy bejelölöm a Facebookon, amint hazaérek. Karolától is hasonlóakat várt el, majd miután Lane lepacsizott a fiúkkal, beszálltak a Cooperjébe, és elhajtottak. Hárman maradtunk, kissé kínos csendben.
– Majd én navigállak, mert Sage a hétvégén nálunk alszik – fordult Karola Nevanhez.
– Rendben – a fiú felnyitotta a csomagtartót, és betette a gitárját a tokjába.
– Ülj előre – biccentettem Karolának, majd kinyitottam a hátsó ajtót, és behuppantam a vanília illatú autóba. A lábamnál néhány energiaitalos fémdoboz csörgött. Meg gyorséttermes papírzacskó. És egy dal kottája. Bunkóságnak tartottam volna felkapni és szemügyre venni, úgyhogy nyugton maradtam.
Nevan lassan kihajtott a parkolóból, nekem pedig majd’ leragadt a szemem a lágy ringatástól. Hallottam még Karolát csacsogni, és Nevan mély hangját duruzsolni. De mindezek ellenére egy pillanat alatt zuhantam álomba.