Öt - Ragadós mályvacukor

2016. augusztus 28.
Hahó! :)
Ezúttal este, de ugyanolyan lelkesen hoztam nektek a fejezetet. Köszönöm az előző fejezet kommentjeit, nagyon kedvesek vagytok.
Jó olvasást! :)
Nilla


Hallgattam, hogy a fiúk, a rejtélyes „AA” tagjai énekelnek. Figyeltem, hogyan mozognak és mekkora bulit csapnak. Szó szerint ugrált a közönségük, teli torokból énekelte a dalaikat, és olykor túlsikította az ő hangjukat is. Én pedig álltam a színpad előtt, egyrészt fájdalommal telve, másrészt értetlenül, hogy miért veszítették el ezek a lányok a fejüket. Én csak négy srácot láttam, akik szerelemről és barátságról énekelgettek.
Nagyot dobbant a szívem, abban a percben megéreztem, mekkora jövő áll még előttük. Eredetiek voltak, szívből szóltak, és olyan jól működtek együtt, mintha több ezer éves tapasztalatuk lenne.
Inkább Karolára sem néztem. Amennyire lehetett, elfordultam tőle, és vagy a fiúkat, vagy a tömeget figyeltem. Rajtam kívül mindenki – még a szakállas csapos is –, ismerte a zenéjüket. Én természetesen egy árva sort sem tudtam. Jellemző.
Miközben Nevan a hátára csúsztatta a gitárját, másik kezével rámarkolt az előtte lévő mikrofonra, közelebb hajolt hozzá, és mély, rekesztett hangján beleénekelte a refrént. Borzongás futott végig rajtam. Gondosan igyekeztem nem a szemébe nézni, mert sejtettem, akkor elvesznék. Csak úgy, mint az előbb. Nem akartam elveszni benne. Veszélyes volt rám nézve, és én rettegtem a veszélytől.
Mintha megéreztem volna valamit, Austinra siklott a tekintetem. A színpad széléhez jött, le sem vette a szemét Karoláról. Letérdelt, és miközben a többiek énekeltek, kinyújtotta kezét a lány felé. Karola ragyogó arccal lépett oda hozzá.
Ne, ne, jaj, csak ezt ne.
Én pirultam bele abba, ami történt. Akárha lassított felvételt figyelnék: Karola keze Austinéba kulcsolódott, a fiú közelebb vonta őt magához. Egy pillanatra sem álltak meg vagy bizonytalanodtak el, miközben csókot váltottak. Levegőt is elfelejtettem venni, úgy figyeltem Karolát. Austin nyaka köré fonta a karját, a tömeg pedig felsikoltott a jelenetet látva, és vad tapsolásban tört ki. Hátráltam egy lépést. Aztán még egyet. Ez komolyan megtörténik? Úgy éreztem, forog velem a világ.
Nem elég, hogy alig tíz perce döbbentem rá, Karola mennyire másként tekint rám, mint eddig, vigyorogva vetette magát egy fiúra, akit alig ismert. Már korábban megmondtam neki, hogy túlságosan elsieti ezt a dolgot... De nem ért semmit.
Friss levegőre volt szükségem.
Átverekedtem magam a sűrű tömegen, és megcéloztam az ajtót. Nagy kortyokban ittam a hűvös levegőt, miután kiértem a szürkületbe. Örültem, hogy senki nem láthatja a könnyeket, amelyek a szemembe szöktek. Két nap, és micsoda felfordulás... Összefontam a karomat a mellkasom előtt, hogy ne essek szét, és a hátammal nekidőltem a falnak.
Szerettem a matematikát, mert egy egyenletben sosem változik meg a végeredmény. Egy egyenlet ugyanolyan az első pillanatban is, amikor elkezded, mint az utolsóban, a befejezésnél. Csak akkor lesz más a végösszeg, ha kicseréljük valamelyik elemet. De én sosem cserélgettem a tagokat, inkább két feladatot írtam le. Ragaszkodtam a szabályokhoz. Ahogy az egyenlet megoldásának, úgy az életemnek is megvoltak a maga szabályai. Ezeket nem lehetett áthágni csak úgy! Nem, mert azonnal megváltozott a végeredmény. Ez olyan, mint mínuszjelet rakni a zárójel elé. Kitolás.
Kivágódott a bár ajtaja, és egyáltalán nem nagy meglepetésemre, Karola lépett ki rajta. A tekintetével engem keresett, és amikor megtalált, vehemens léptekkel elindult felém.
– Neked meg mi bajod van? – támadt rám.
Már annyiszor hátráltam meg előle... Már annyiszor hagytam, hogy ő nyerjen. Könnyebb volt mindig elfogadni, amit akar, mint a sarkamra állni.
– Nem veszed észre, hogy nonszensz, ahogy viselkedsz? – fordultam felé. A hangom nem volt dühös, haragot nem éreztem. Inkább csalódottságot.
– Tessék? Már megint ezzel jössz? Nem tudod elfogadni, hogy nekem sikerül valami, neked pedig nem. Mindig is ez volt a te bajod, Sage. Nem tudsz veszíteni.
– Jobb vagy nálam, ezt mindig is tudtam. Könnyebben illeszkedsz be, több dolgot ismersz, finomabb muffint sütsz. Meg van értve. Azt hiszed, ezt eddig nem tudtam? De ez nem verseny. Nem kell rávetned magadat egy fiúra azért, hogy legyőzz engem.
Összehúzta a szemét, beharapta a száját.
– Te egyszerűen féltékeny vagy rám. Meg akarsz akadályozni, pedig semmit sem ér, amit mondasz. Felnőttek vagyunk, de te olyan vagy, mint egy ovis!
Megcsóváltam a fejem. Tudtam, hogy milyen lány ő: hirtelen felindulásból mindent a fejemhez vág, ami eszébe jut, csak hogy bánthasson.
– Oké. Befejezted?
– Nem is csodálom, hogy ilyen vagy. Még vasárnap a templomba menned is kötelező! Olyan savanyú vagy, mint egy apáca. Ezért botránkoztat meg, amit teszek, holott csak megcsókoltam egy fiút. Te mikor csókoltál meg utoljára valakit?
Karola elvigyorodott, élvezte, hogy erre a kérdésre nem tudtam válasszal szolgálni. Ekkor láttam meg benne a kegyetlenséget. Sokszor savazott másokat, és tett rosszmájú megjegyzéseket, ilyen messzire azonban, velem szemben még sosem ment.
– Nem is fogsz soha ilyet tenni, túl prűd vagy ehhez, és böki a csőröd, hogy nem mindenki olyan, mint te. Talán nem neked kéne felnőni, és elfogadni, hogy az élet ilyen? Ja, persze. Téged másra neveltek.
– Fejezd be. Nincs jogod ilyeneket mondani nekem... – álltam ellen egyre kevesebb erővel. – Jól tudod, hogy mi történt anyával...
– Diana totálisan félrenevelt téged. Csak annyira vak vagy, hogy...
Az anyukámat vette célba. Azt, aki őt sohasem bántotta. Azt, aki nem érdemelt ehhez hasonló szavakat. Nálam is elszakadt a cérna.
– Fejezd be! – kiabáltam rá, és léptem egyet felé. Csak Karola villogó szemét láttam, a gonoszságot benne. Élvezte, hogy kínozhat és megalázhat, mintha egészen idáig gyűlölt volna, és most töltené ki rajtam a dühét.
– Miért, mi lesz?
– Itt hagylak a francba – kerültem meg, hogy azonnal elhúzhassak onnét, ő azonban megfogta a kezemet, és erővel visszarántott magához. – Eressz el.
– Nem! Még nem végeztem – erősködött.
– Sage? Minden rendben? – hallottunk meg egy másik hangot. Taylor és Harper léptek ki a bár elé, tekintetük ránk szegeződött. Amint tudatosult bennem, hogy látják, Karola hogyan rángat, eltéptem a karomat az ujjai közül; ezúttal már engedett. Amilyen messze csak lehetett, elhátráltam tőle, és nem néztem Taylorékra. A csend mélységesen mély volt, feneketlen.
Letöröltem a könnyeket az arcomról – valamikor csendes sírásba kezdtem. Anélkül, hogy felpillantottam volna a lábamról, otthagytam a társaságot, az egész bárt, és elindultam hazafelé. Hiába törölgettem az arcomat folyamatosan, a könnyeim gyorsabb ütemben potyogtak, és teljesen elhomályosították a látásomat.
Hogy történhetett mindez?
Azt hittem, hogy a legjobb barátom. Azt hittem, hogy a családom. Miért gyűlölt meg ilyen rövid idő alatt?
– Hé! – kiabált Harper utánam, a mély hangját ezer közül is felismertem volna. Nem akartam még ránézni sem. Nem akartam kérdésekre válaszolni. Nem akartam, hogy itt legyen.
– Mi van?
– Elárulod, mi az ördög történt? – ekkor ért utol, és elém állt, hogy ne tudjam kikerülni. A vállát néztem, hogy ne kelljen a szemét látnom. A szánalmát.
– Azt hiszed, hogy én tudom? Egyszer csak...
– Miért nem kértél segítséget?
– Tessék?
– Amit én láttam, az nem egy sima veszekedés volt – a hangja annyira elszántan szólt, hogy muszáj volt felemelnem a fejem. Alig láttam a könnyeimtől, a kezem remegett. Mindent megadtam volna, ha máshol lehetek. Harper folytatta. – Lehet, hogy ezt te nem tartod komolynak, de Karola bántott téged.
– Nem – védtem még az utolsó pillanatban is. Ki tudja, miért? Mert bolond voltam. – Ő csak...
Harper úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát. Nem volt szemrehányó a tekintete, de nagyon is jelezte, érti a helyzetet.
– Nagyon komoly volt, ami történt. Figyelj ide rám, ezt többet nem hagyhatod megtörténni.
– Miért mondasz nekem ilyeneket?
Kicsit félrebiccentette a fejét.
– Mert látom, hogy szükséged van rá. A szóbeli bántalmazást sem szabad eltűrni, Sage.
– Egyáltalán... Miért jöttél utánam? Nem is ismersz engem! – fakadt ki belőlem a sérelem, ami azóta nyomasztott, hogy a tábortűznél közéjük keveredtem. – Nem vagyunk barátok, érted? Hagyj hazamenni, és utána felejtsük el egymást.
– Azt nem tehetem meg.
– Mi van? Miért nem?
– Mert valaki megkért rá.
Felfortyantam. Nagyon nem tetszett, hogy az áldozatot látták bennem, és védeni próbáltak, amikor nem is ismertek.
– Nevan volt, igaz? De miért nem ő jött ide, ha ennyire érdeklem?
– Mert valakinek össze kellett szednie a bandát, és elmagyarázni, hogy miért tűnik el egyikünk a színpadról.
Ezt még annyira sem értettem, mint az eddigieket.
– Mi az, hogy eltűnik?
– Itt jön mögötted – biccentett a fiú. – Majd ő elmagyarázza.
Nevan az autójával leparkolt az út szélén, és úgy szállt ki belőle, hogy hangosan csapta be az ajtót maga mögött. Harper elindult felé, és amikor egymás mellé értek, Nevan biccentett egy aprót. Harper még egyszer visszanézett rám, majd elindult a bár irányába.
– Mit... mit keresel itt? – motyogtam.
– Hazaviszlek – válaszolta Nevan magától értetődően.
– Nem vagyok már gyerek. Hazatalálok egyedül is.
– Sötétben, a város széléről, ebben a ruhában? Azt nem hinném.
Végignéztem magamon. Elöntött a csalódottság egy újabb hulláma; hisz ezt a göncöt is Karola adta rám. Átkozott legyen!
– Nem kéne, hogy érdekeljen.
– Mégis érdekel.
Sikerült neki mindezt olyan természetességgel mondania, hogy felrúgtam a „nem nézünk a szemébe” szabályt. A távolság közöttünk vagy két méter, mégis olyan közel éreztem magamhoz, mint korábban egyszer sem. Tényleg törődött velem, ami eszméletlen, tekintve, hogy alig ismertem. Ez aggasztott vele kapcsolatban a legjobban: túl sok dolog történt túl rövid idő alatt. Én nem tudtam pikkpakk feldolgozni.
– Kérlek – pillantott a kocsi felé.
Nem maradt sok választásom. Azt nem hagyta, hogy egyedül induljak el, a végtelenségig pedig nem ácsoroghattunk az út mentén. Anélkül, hogy véletlenül is a fiúhoz értem volna, beszálltam az autóba.
– Merre menjek? – kérdezte, miután bekötöttük magunkat.
– Hát... Ha az anyám meglát így, már csak a ruháimat is, kitér a hitéből. Egyelőre nem akarok magyarázkodni neki.
– Akkor?
– Nem lehet, hogy csak kocsikázzunk egy darabig? Olyankor úgy érzem, a gondjaimat is magam mögött hagyhatom.
Nevan egy szót sem szólt, csak ment. Lágyan áramlott a meleg a műszerfalból. A zötykölődés és a csend megnyugtatták az idegeimet, már nem vágtázott a szívem, és a könnyeim is elapadtak. Felsóhajtottam, a fejemet hátravetettem a támlára. A pillantásom lassan Nevanre siklott, a gondolataiba merülve vezetett. Egyszerre akartam neki elmesélni mindent, és éreztem úgy, hogy egyetlen szavam sincs. Semmi, ami leírná, mi zajlik bennem.
– Hallottad, mi történt? – törtem meg mégis a csendet.
– Csak azt, hogy összebalhéztatok. Harper szerint... – harapta el a mondat végét, mintha attól tartana, megbánthat.
– Szerinte Karola bántalmaz engem – suttogtam vissza.
– És ez igaz?
– Nem.
– Nem szokott rávenni olyan dolgokra, amelyeket nem akarsz?
– Néha. De ez...
– Nem erőltet rád dolgokat? Például ezt a mai koncertet.
– Miért csinálod ezt?
– Én csak kérdezek. A válaszok nálad vannak.
– Te célirányosan próbálsz rávezetni valamire, és ez nem tetszik. Tudom, milyen Karola, rendben? Évek óta ismerem! Láttam a legjobb és a legrosszabb arcait is. Lehordott már százszor és ezerszer a sárga földig, a fejemre olvasta a hibáimat, de ha kellett, akkor kiállt értem. Megvédett, mert tudta, hogy senki más nem fog. Magamat is beleértve.
– És ez így rendben van?
– Mármint?
– Hogy nem véded meg magad. Hogy hagyod, valaki ezt tegye veled. Nem jó dolog lehordani valakit a sárga földig, ahogy te fogalmaztál, pláne, ha az illető a barátunk.
– Szakértő vagy? – kérdeztem vissza élesen.
– Mondhatni – hagyta rám somolyogva.
– Szeretnéd, ha megvédeném magam, itt és most? Csak azért, mert akkor elég rosszul járnál.
– Én nem bántalak téged.
– Még nem – dünnyögtem.
– Tessék?
– Semmi – hagytam rá ezúttal én.
Így is több dolgot tudott rólam a kelleténél. Azt már nem fogom bevallani, hogy azért próbáltam kerülni, mert éreztem azt, amit nem kéne. Éreztem azt, ami a mélybe ránthat. Éreztem azt, ami fel is emelhet, de végül úgyis sírással végződik. Én már láttam benne azt, akitől félnem kellett. Mégis hogy mondhatnám meg neki, hogy ne ijesszem meg, és ne égessem be magamat még jobban?
Inkább csendben maradtam. Néha jobb, ha mások nem tudják, mi jár a fejemben.
A szőke fiú lassan vezetett. A kertvárosban jártunk, néhány ház ablakából fény pislákolt kifelé. Láttunk néhány neonba öltözött futót is, és egy csapatnyi fiatalt a gördeszkás parkban. Bonyolult és nyaktörő mutatványokat végeztek a földön és magasban.
Nevan ekkor a műszerfalhoz nyúlt, és bekapcsolta a rádiót. Halkan szólt valami indie rock; nem ismertem, de nem bántam, hogy elindította. Valahogy oldottabb lett a csend.
Azért mégsem kéne hozzászólni.
Jó lesz itt a teljes csendben.
Veszélyes, ha bármit...
– Szóval... – köszörültem meg a torkom. Mégsem bírtam befogni a számat. De valójában lehet, hogy csak hallani akartam, ahogy beszél. Ahogy kedves dolgokat mond nekem. – Most teljesen bolondnak tartasz, igaz? Ezt a jelenetet nem kellett volna látnod.
– Azt hiszed, hogy ez változtat valamin?
– Definiáld a valamit.
Nevan mosolyra húzta az ajkát.
– Ragadós mályvacukor – somolyogta.
Hát, talán néha az is jó, ha én nem tudom, mi jár mások fejében.
– Bocs. Szörnyű a humorom. A valami alatt azt a nyilvánvaló barátságot értem, ami lassan alakul közöttünk.
Aha! Barátság!
Én határozottan nem barátságot éreztem, amikor ránéztem. Ezek a kis apróságok benne... hogy mindig figyelmes, hogy nem hagyott eddig magamra, hogy képes egyetlen pillantásával elnémítani, ezek mind-mind... Rohadt pillangókat ébresztettek a hasamban.
Matematika! Gondolj a matekra!
Bármely derékszögű háromszögben...
Fogalmam sem volt, hol és hogyan fog ez az este véget érni. Fogalmam sem volt, hogyan fogok ezek után visszatérni az életembe, az egyetemre, hogyan nézek szembe majd Karolával. Azonban abban a pillanatban valahogy nem is érdekelt.

4 megjegyzés:

  1. Hali!
    Nagyon tetszett a rész:)
    Karola... aham. Róla inkább egy szót sem mondok
    Harper cuki volt, hogy Sage után ment:)
    Nevan is cuki volt hogy elvitte kocsikázni ;)
    Ragadós mályvacukor:D Úgy érzem a következő rész is olyan szuper lesz mint amilyen ez volt ;)
    xo Mel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Hát igen, Karola az Karola. Itt ezeknél a részeknél én is ugyanígy voltam, ki nem állhattam, de aztán... Azért még tartogat meglepetéseket nekünk! :)
      A ragadós mályvacukor még vissza fog köszönni :D Talán nem is Nevan humora a fura, hanem az enyém? XD
      Köszi, hogy írtál! :)

      Törlés
  2. Szia Nilla!
    Mindig annyita imádom a karaktereidet. Annyira szerethetőek ❤️ És imádom ezt a burkolt one direction feelinget, nagyon tetszik. Nem tudom hogy fogok kibírni mindig egy hetet a következő részig :) eddig nagyon tetszik, kíváncsi vagyok mit hozol ki belőle, bár ahogy ismerlek valami fantasztikus lesz ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ah, köszönöm szépen *-* igyekszem mindig másféle karakterekhez nyúlni, de sokszor nehéz dolgom van ám :D
      Óh, igen, a burkolt one direction feeling... Ez korábban durvább volt, azóta kicsit finomítottam rajta, de örülök, hogy bejön! ❤️
      Köszönöm, hogy írtál, és válaszoltam a korábbi kékszeműek alatt hagyott kommentedre is! ;)

      Törlés